Túrabeszámolók


Írottkő

kekdroidTúra éve: 20102010.10.20 18:32:42

Írottkõ 70


Ich brauche Zeit

Kein Heroin kein Alkohol kein Nikotin

Brauch keine Hilfe

Kein Koffein

Doch Dynamit und Terpentin

Ich brauche Öl für Gasolin

Explosiv wie Kerosin

Mit viel Oktan und frei von Blei

Einen Kraftstoff wie


Benzin


(Rammstein: Benzin)


Vonatút, állóhely a vagon végében. Valaki mondja még egyszer, hogy kihasználatlanok, aztán próbáljon helyet találni péntek délután a szombathelyi gyorson, Kelenföldön. Vagy beül a „pálinkát ebédeltem vöröshagymával” figurák mellé, negyediknek a négyüléses blokkba, vagy romantikusan letelepíti magát a kerékpárszállító rész padlójára, vagy a vonat végében áll meg és vállalja, hogy elzavarja az ütemesen érkezõ, dohányozni vágyó utastársait az arra kijelölt kocsirész felé. Mi az utolsót választjuk, Székesfehérvárig, ott kiürül néhány ülõhely. Ajkától pótlóbusz, a katasztrófa sújtotta környék nem látszik a 8-as útról, a gépfegyverrel strázsáló, védõmaszkot viselõ rendõrök igen. Somlóvásárhelyen újabb átszállás, zavartalan az út Szombathelyre, onnan pedig Kõszegre. Nagy társaság indul meg a szálláshely felé: Kerek repkény és testvére, Dóri, RitaB és párja, továbbá R.Gellért, Lestat1758 és egy darab droid trappol együtt. Elhelyezkedés, várakozás, nevezés. Alváskísérlet.


Ébresztõ, valaki másé. A következõ fél óra arról szól, hogy csukott szemmel próbálom magamat meggyõzni arról, hogy én még alszom. Határozott léptek haladnak végig a tornatermen, a léptek gazdájának a tevékenysége fénycsövek éles, hideg fényét varázsolja hozzánk. Kényszerû felkelés,  öltözködés, rutinos pakolászás. Mellettem Kerek repkény gyõzköd arról, hogy milyen jó is lesz most kirándulni egyet odakint az erdõben. Az is lehet ám, hogy a testvéréhez beszél. Sok az ismerõs - felbukkan Rushboy, Lépéshiba, moiwa és még sokan mások -, még több az ismeretlen túrázó. Az éjszakát röhögéssel és fingós-böfögõs poénokkal végigvidámkodó néhány alak már most dobozszámra dönti magába az energiaitalt. Lassan kiorientálódunk az udvarra, a rendezõi beszéd alatt lekésetjük Tincával a tömegrajtot. Megérkezik a két elsõbálozó, Repkény szobatársa és az õ barátja, innentõl az egyszerûség kedvéért Kata és Ákos. Beneveznek a 35-ös távra, indulunk: a rövidtáv egészen hamar elválik, innentõl Kerek repkénnyel kettesben maradunk a kõszegi sötét hajnalban. Piros a szín és sáv az alak, amelyet követni kell az írás szerint. Nevezett dokumentum egyébként amolyan klasszikus egylapos itiner, térképvázlattal, érzésre helyes táv- és erõs pontosításra szoruló szintadatokkal, valamint egy 3x6-os táblázattal a begyûjtendõ pecséteknek.


Aszfaltot taposunk, késõbb ez széles, keményre döngölt földúttá szelídül, sõt, a jelzés vidáman betérít egy egyszemélyes csapásra barangolni, hogy utána visszavezessen a földútra. Repkény beizzítja a hajtómûveket, igyekszem tartani a lépést: sietségünk két indokra vezethetõ vissza: az egyik, hogy estére Ákosék valamiféle közös evészetet helyeztek kilátásba – ehhez nyilván az evészeti helyek nyitvatartási idején belül vissza kell térni Kõszegre. A másik ok pedig Murphy örök törvényére vezethetõ vissza (Ami lemerülhet, az le is merül.), vagyis Repkény lámpájában gyengélkednek az akkumulátorok, az én lámpám pedig Dórit bosszantja a 35-ös távon. Szóval, szeretnénk minél tovább jutni világosban, ergo, sietünk, amennyire és ameddig tõlünk telik. Megérkezünk a Pogányokhoz, ami most nem egyházi kategória, hanem egy borospincés-hétvégi házas környék. Némelyik házból hívogató, otthonos, meleg fény árad ki az ablakon, készülnek az õszi munkákra a szorgalmas helybéliek, innen-onnan cefreszag csap arcul, a szõlõtõkéken már csak néhol látni pár töppedt fürtöt: ez a Pogányok. A végén emelkedõ zárja a völgyet, elõtte még vetek egy pillantást a fölénk tornyosuló hegyek sokaságára. Meredeken kaptatunk fölfelé, igyekszem megjegyezni a tájat, az utat, bevésni az emlékezetembe a hangulatot, az út egy része teljesen ismeretlen számomra. A másik részére a három évvel korábbi emlékek villannak fel, amikor Vándorköszörûssel és a túra elején Petamival gyûrtük az esõs-ködös kilométereket az 50-es távon. Fényeket pillantunk meg a hegyoldalban, az már az elsõ pont, az Enikõ-forrás. Megkapjuk a bélyegzést, haladunk tovább.


Az égbolt lassan, fokozatosan világosodik ki, az idõjárás lusta ahhoz, hogy szétkergesse mára a felhõket, egész nap a szürke szín változatos árnyalataiban gyönyörködhetünk, ha felnézünk. A sûrû párában az õszi erdõ színei is fakónak, tompának hatnak, mintha egy kopott színezésû, régi filmben sétálnánk. Lassan beérjük a mezõnyt, lejtõn trappolunk, találkozunk RitaB-ékkel, nem utoljára a mai nap során, majd a többiekkel: Lestat1758-cal, késõbb R.Gellérttel, bandrás61 és Tamási Géza duójával, Joeyline-nal. Még mindig a piros színû, sáv típusú jelzést követjük, ahogy fel-le hullámvasutazik velünk: amikor már azt gondolnám, hogy közel járunk Velemhez, akkor újra bevisz az erdõbe, ismét fölfelé. Nemsokára már érdemes fényképezni, igaz, a képek életlenre, tompára sikerülnek. Egész nap. Eljutunk a Szerpentin ellenõrzõpontra, itt a fára erõsített szúróbélyegzõvel kell igazolni ittjártunkat és már csak le kell trappolnunk Velemre. Óriási, szürke épületegyüttes áll elhagyatottan az út szélén, ez az egykor állítólag szebb napokat is látott Avar szálló. Fedett fahídon sétálunk be az Alkotóház udvarára, itt az elsõ pont, ma még kétszer visszajövünk ide. Most viszont gyorsan tovasietünk Bozsok felé, az enyhén, de folyamatosan emelkedõ kék kereszt jelzésen. Néha kibukkan egy ködös kilátásféle a fák között, végül egy váratlan kis lejtõn megérkezünk Bozsok legszélére, kisteherautóból osztják a bélyegzést. Bozsokig tartott a bemelegítõ etap, innentõl jönnek a húzós, izzasztó, meghalós emelkedõk. Rögtön itt az elsõ: mélyúton trappolunk, kidõlt fák alatt bújunk át, majd eloldalgunk a hegy aljában. Ideje másik sebességfokozatba kapcsolni, nagy nyomaték, kis sebesség kell nekünk az Írott-kõre. Kiérünk egy széles útra, valaha a határõrség által vágott nyiladék lehetett, legalábbis a tetején a vezeték nélkül hagyott, magányos távírópózna erre  utal. Visszatekintek, a hegy aljában, ahol Bozsok házai sorakoznak, most csupán néhány sötétebb árny mutatja, hogy ott lakott település fekszik, ennél távolabb pedig hiába próbálok tekinteni. Felérkezik Kerek repkény, szorgosan fényképezve, kicsit könnyebb terep vár ránk, a DDK útvonaláig csupa érdekes kõalakzat mellett sétálunk el, az ösvény néhol egészen közel visz a szakadék széléhez. Itt a Kalapos-kõ, az óriási, eltéveszthetetlen kód egy fa törzsére festve fogadja a hegyre érkezõket. Körbejárjuk kicsit a sziklát, alattunk meredek lejtõk húzódnak észak és dél felé. Kisétálunk a DDK útvonalára, találkozunk a ránk váró R.Gellérttel, együtt sétálunk fel Írott-kõre, majd le onnan Velemre. Mellettünk keleten a Sötét-völgy sûrû bükkerdeje terül el, a völgy aljában, mélyen patak rohan. Nyugatra az úttól a határsáv ültetett növényzetét találni, fenyves, nyírjes nõ vegyesen. Köztük, valahol határkövek sorakoznak. Az útvonal csalóka: a völgy és a mi széles utunk közötti szintkülönbség mindkét fél részérõl csökken, vagyis jól leereszkedünk, mielõtt elkezdõdne a hosszú kaptató a hegytetõre. Kitér a zöld sáv, nekimegy meredeken az immáron bal oldalunkra kerülõ völgy túlsó felének, szorosan az államhatár mellett: ez a Vasfüggöny-turistaút – nekünk azonban nem kell, hiába térnek többen is arra az útra. Az emelkedõn lassan szétszakad társaságunk, a piros sáv beérkezésétõl bambán bámulok az irtásra, amely a múltkor még nem volt itt. Jönnek a többiek is, pihegünk egy kicsit, majd jöhet az utolsó szakasz Írott-kõre, eleinte az erdõ nemrég kialakított szélén ballagunk, majd a határmenti fenyvesen átvágunk. Erre emlékszem, ez a végét jelzi az emelkedõnek, nem is csalódom: a közös OKT-DDK bélyegzõnél megvárom Kerek repkényt. Nyer egy fogadást – én úgy véltem, hogy innen felérve jobb kéz felõl esik a bélyegzõt rejtõ fémdoboz. Rosszul emlékeztem, egy fullextrás forró csokit bukok most el.


Az ellenõrzõpont a túra szimbólumául is szolgáló Árpád-kilátó tövében vert tábort, dianás cukorkával kínálnak, elrágcsálom, amíg felkanyargunk a torony tetejére. Az erdõ egy kellõen nagy sugarú körben eltûnt innét, ez is új motívum, kár, hogy a sûrû köd miatt a látótávolság csekély, a távolabbi dombok, hegyek csak elmosódottan, homályosan bukkannak fel. Repkény megreggelizik, aztán lelimbózunk – egészen biztosan nem az én testalkatomra méretezték a csigalépcsõket. R.Gellért odalent vár, együtt indulunk, nem túl meglepõ, de sokkal könnyebben esik a lépés, kényelmesen felgyorsulunk. Rögtön Írott-kõ alatt szembetalálkozunk Tibettel, aki olyan gyorsan fordul meg a ponton, hogy már a fenyves végén utol is ér minket. Hamar vége szakad az oda-vissza résznek, elsétálunk az Asztal-kõ alatt, széles utat követünk, a tömeg így egyáltalán nem érzékelhetõ. Aranyló levelû fák között trappolunk, ismét sietõsre fogva a lépést, csábítóan hangzik a forró tea és a zsíroskenyér a velemi ponton. Egy helyütt elkeskenyedik az út, egy sziklánál bámulunk az alattunk húzódó mélységbe. Rátérünk a Hosszú-völgy széles ívben kelet felé kanyarodó irányára, mindkét oldalunkon meredek hegyoldal tornyosul: a Kõszegi-hegységben úgy tûnik, minden hegy ilyen hirtelen emelkedik. Elérünk egy víztisztítónak álcázott rakétakilövõ állomást, ez már Velem széle, az újabb házak egészen felkúsznak az erdõbe, a hegyek oldalára. A többségük egyenszürke színû, borostyán fut az oldalukon, szinte beleolvadnak a hasonlóan szürke kérgû bükkök között a tájba. Visszatérünk Velembe, a ponton megszavazunk egy hosszú szünetet, megebédelünk, teázunk, közben Kerek repkény távbeszélõn kapcsolatot létesít húgával, aki elárulja, hogy éppen felfelé kapaszkodik Kalapos-kõtõl, Kata és Ákos pedig valahol követik, remélhetõleg. Tárogató hangja búsul a ködben, eleinte – amíg csak hangol a mûvész, vagy bemelegít, vagy mi a csuda – elég hülyén úgy tûnik számomra, mintha valami reklámszlogen harsanna fel. Érdekes (inkább égõ, hmm), hogy a mostani világban elõször eszembe sem jut, hogy valaki, csak úgy, a saját örömére, hangszeren kezd játszani. Találkozunk dnvzolival, akivel a rajtban már találkoztunk egy pillanatra, most érkezett meg az 50-es távon a velemi frissítõpontra. Beszélgetünk egy kicsit, aztán mi lassan szedelõzködünk. Elhagyjuk ismét Velemet. Lestat1758-cal és Joeyline-nal együttesen elindulunk fölfelé, innentõl négy részre osztom a túrát: föl a Hörmann-forrásig, föl a Tábor-hegyre, föl az Óház-tetõre és ami utána következik.


Még Velemrõl sem érünk ki, amikor szerény létszámú lakodalmas autókaraván halad el mellettünk nagy óvatossággal. Utána következik az ismerõs kaptató, széles, jól járható út, amely kissé megsínylette az idei csapadékos idõjárást. A kápolnától alig nyílik valami kis kilátásnyi szünet a susnyában, azon át is csak fátyolosan látni valamit a nem is oly távoli dombokból, késõbbi útvonalunk színhelyérõl. Rengeteg a kiránduló, gyerekek, felnõttek, mindenki mászkál mindenfelé – mi is simán elsétálunk a Kéktúra emlékmû és a három kereszt felé. Zsákutca, a jelzett út vagy tíz méterrel mélyebben fut nyugat felé. Joeyline jön utánunk, némileg megrovón mondja, hogy õ csak minket követett. Hiába, minket követni eltévedésszakmailag rendkívül veszélyes, mert képesek vagyunk egészen egyértelmû helyeken rossz irányt választani. Kiérünk a hegységet feltáró, itt még közforgalmú mûútra, kirándulókkal teli busz érkezik éppen, utasai lelkesen lecsapnak a sült gesztenyét árusító bácsi portékájára. Trappolunk tovább, toronyiránt, törésekkel teli utunk végén egy adótorony bukkan fel. Vége a meredeknek, végre némi kényelmes szünet következik: nevezetes helyszínt értünk el, a Kéktúra elsõ, vagy, ha úgy tetszik, utolsó kilométereinél tartunk. Letérünk a Hörmann-forráshoz, megtöltjük a reggel óta kiürült palackokat friss, hideg forrásvízzel, tudjuk, most bõségesen felhasználhatjuk a tartalékokat, építve a Hét vezér-forrás biztos vízhozamára. Visszamászunk a mûútra, amelyet egy meredek, hosszú lejtõre cserélünk: óriási bükkös kíséri utunkat, zölddel vegyülõ szürkeség vesz körül, amerre nézek. Enyhe kocogásra váltunk, kímélni és lazítani a térdet, bokát. Visszacsatlakozik az éppen, hogy egy sáv széles, avaros szegélyû mûút, innen csak pár perc a Stájerházak. A szépen karbantartott épületek mellett igényes pihenõhelyet találni, az ellenõrzõpont mellett éppen épül az örök és megbonthatatlan magyar-osztrák barátság. Repkény piros kabátja elnyeri a pontõr tetszését, a ponton osztott piros alma pedig az enyémet. A bükkös marad a továbbiakban, egy idõre a mûút is velünk tart. A jelzést viszont kicseréljük a túra egyedi, fehér paca jelére, amelyet néhol Í70 feliratok támogatnak. Az út minõsége változékony, az eleinte széles csapást hamar egynyomos, csúszós ösvény váltja fel, a hosszú lejtõ tart olyan sokáig, hogy két hanyattesést is van alkalmam bemutatni rajta. Széles hegyoldalban baktatunk lefelé, a szemközti oldalon óriási sziklaomlás maradványai terülnek el a fák zöld-sárga lombjain túl. Leérkezünk egy völgybe: térkép, iránytû nélkül itt könnyû eltévedni annak, aki nem tudja, mi célt szolgálnak a rejtélyes fehér pettyek. Egy fán felirat ismerteti a Szikla-forrás irányát – népszerû név ez a források körében – és az idill közepén megcsörren a telefonom. R.Gellért jelentkezik a vonal túlsó végén, útbaigazításért, ugyanis valahogy a Nyugati Zöld jelzésen maradt, amely még mindig a Vasfüggöny-turistaút, viszont erõs rokoni vonásokat mutat Északi elõnevû társával. R.Gellértnek szerencséje van, mivel nálam speciel csak egy régi Kõszegi-hegység térkép pihen a táskában, Lestat1758 viszont vadonatúj kiadású példánnyal rendelkezik és segítséget tud nyújtani. Megbeszéljük, hogy legjobb lesz, ha visszatér az utolsó látott fehér pöttyig, mert a szolgáltatott információ alapján nem sikerül egyértelmûen megállapítani R.Gellért pozícióját. Az összeköttetés megszakad, emelkedõ aljába érkezünk közben: innentõl a Tábor-hegyig csak fölfelé van, meg némi vízszintes. A bükk uralkodása megtörik, fenyvesek, borókások bukkannak fel. Megérkezünk egy nyeregbe, kis õrház vigyázta egykor a vasfüggöny sértetlenségét, ma már csak az erdõ csendjére figyel és évente egyszer, õsz derekán nagyobb létszámú turista sétál el mellette. Kezdem megszokni, hogy az emelkedõ dõlésszöge mindig ugyanolyan nagy és a Tábor-hegy sem kivétel. Útközben érdemes visszatekinteni, az Óház-tetõ vonulata zárja le a láthatárt, az egykori bástya teteje magasan a lombkorona fölé emelkedik, észak felé pedig a Gyöngyös és azon túl a Répce völgye sejthetõ, az már osztrák terület. Sûrû borókásban vezet fel a hegytetõre a keskeny ösvény, a csúcskõnél megállunk, csokit majszolunk, miközben sorra mindhárman feljegyezzük az igazoló kódot.


A rövidre szabott pihenõ után továbbállunk, irtáson, erdõn keresztül elõször elérünk egy mûutat, majd elhagyjuk azt. Õszinte bánatomra a párás idõben még a nyílt szakaszokról sem nyílik messzire kilátás, legutóbb innen, ha tisztán látni nem is, azért körvonalakban fel lehetett ismerni az Alpok keleti vonulatait, csúcsait. Ezen lamentálva érjük el a meredek, törmelékes lejtõt, amely a Paradicsomos névre hallgató ellenõrzõpontig visz. A paradicsomra a környéken egyedül a pontõr autójának a színe utal, az viszont száz százalékban. A következõ hat kilométeren kicsit felgyorsítjuk lépteinket, kompenzálandó az emelkedõk sétatempóját. Széles földúton trappolunk elõre, lelkesít, hogy már túljutottunk a féltávon, hogy egy darabig nem lesz komolyabb emelkedõ. Aszfaltra térünk rá, az országhatár mellettünk húzódik, Rõtfalva és Rendek házai, templomai fehérlenek a párán túl a völgyben. A nyílt útról gyönyörû látvány tárul elénk, a Tábor-hegy és az Óház-tetõ tömbjeinek az oldalában ezer színben pompázik az erdõ, ha még oly fakón is. Elérjük a Kereszt-kúti pihenõhelyet, takaros kis házak között egy tekintélyt parancsoló méretû palota emelkedik, kár, hogy ablakai hiányoznak, belül pedig csak az üresség honol. Talán egyszer valakinek megéri majd életet lehelni ebbe a helybe – és talán olyan mentalitással, hogy a vékonyabb pénztárcájú gyalogos turistát is szívesen fogadják. Véget ér az irtásos szakasz, erdõben kanyarog alattunk az aszfalt, nemsokára egy tábla mutatja a határátlépõ pont irányát: kék kereszt jelzés kapaszkodik fel mellénk, egészen a Hét vezér-forrásig kísér. Már messzirõl látni a forrásnál pihenõ, tüzet rakó társaságot, egy nagyobb kirándulócsoport most indul tovább útjára. Elsétálunk a Kispista-út mellett, visszakanyarodunk a forrás felé. A pecsételés után megszavazunk egy rövid pihenõt, szendvicset majszolunk, friss forrásvízzel öblítjük le.


Erõt gyûjtünk: az Óház-tetõ következik, az egész túra utolsó komolyabb emelkedõje. Ahhoz képest, hogy erre készültünk a leginkább és talán tényleg ez a legmeredekebb, nem tûnik olyan fárasztónak. Ezúton is köszönöm annak a sporttársnak, aki elengedett fölfelé – igaz, odafent aztán kiállok megvárni Repkényt, együtt érkezünk meg a hegytetõre. Itt zsíroskenyérrel kínál a lelkes pontõr, érdeklõdöm a távon indulók száma felõl, nem emlékszem már, hogy 43-an vagy 46-an vagyunk. Lestat1758 megáll enni, mi Repkénnyel felkapaszkodunk a toronyba, itt kapjuk a hírt telefonon, hogy Dóri már beért – késõbb tudjuk meg, hogy nem sokkal ezután Kataáék is megérkeznek, még szintidõn belül. Körülnézek: alattunk Kõszeg terül el, nehezen, de kivehetõek a belváros jellegzetes épületei. Körülöttünk pedig az eddigi útvonal, a Tábor-hegy sziluettje – errõl eszembe jut R.Gellért, de hiába próbálom hívni, géphang közli, hogy az elõfizetõ nem elérhetõ. Induláskor még beépítek a szervezetembe egy gazdagon fûszerezett zsíroskenyeret. Nagy, íves kanyarral eltérünk, végre, hosszú, egyenletes lejtõ áll elõttünk, kicsit kocogunk, jólesik az eltérõ mozgás. Mellettünk gyönyörû sziklaalakzatok emelkednek ki az avarral fedett talajból szürkén, ridegen. Néhol látszik, hogy utcák indulnak ki a völgybõl, mi viszont maradunk a kevésbé civilizált vidéken. Egy utolsó nagyobb ereszkedéssel megérkezünk reggeli útvonalunk egy pontjára, a Kenyér-hegy alá. Itt halad el a 35-ös táv mezõnye Kõszeg felé, számukra ezek már az utolsó kilométerek. Újra elérjük a jelzés elválását a széles dózerútról, tehát újra betérünk kanyarogni az erdõbe. Újra megnézzük magunknak a Pogányok szõlõhegyeit, itt el is térünk a reggeli iránytól a sárga „irányított kör” (idézet a rendezõségtõl) jelzésen. Figyelem a szembejövõket, néhányukon erõsen meglátszik, hogy a túra végén járnak. Sok a gyerek – nagyon sok! – és úgy általában, több emberrel találkozunk ezen a rövid szakaszon Velemig, mint az egész túrán másutt. Cákig különösebben érdekes dolgok nem történnek: kikerülünk pár hektárnyi bekerített susnyát, amelyet semmi nem különböztet meg a bekerítetlen susnyától, leszámítva nyilván a kerítést. Elõttünk, mellettünk, a szõlõn túl pedig a ma bejárt hegyek, magas gerincek emelkednek, zöldellnek. Kicsit mintha a felhõzet is vékonyodni kezdene és egy kis halvány, fátyolos napsütésben is részünk lehet délutánra.


Megérkezünk Cákra, csak érintjük az apró falut, elhaladunk a falu végén sorakozó szépen kimeszelt mûemlék pincék mellett. Az épületek többsége laikus szemmel nézve jó állapotban van, csak az egyik ház rogyott meg, mintha oldalról nekihajtottak volna egy masszívabb jármûvel. Rövidesen ismét megérkezünk Velemre, a falu szélén még találkozunk szembejövõ rövidtávos túrázókkal. Az ellenõrzõponton ismét megállunk, eszünk pár falatot, iszunk pár bögre gyógynövényes teát. Utóbbi különösen jólesik, felmelegíti a testet-lelket. Repkénnyel és Lestat1758-cal összenézünk, egész jól állunk idõvel, így nem ülünk sokáig, még érvényes az elv: minél tovább kell jutni világosban. Elbúcsúzunk a szívélyes pontõröktõl, megcélozzuk a sárga körséta jelzést, elõször kissé bizonytalankodunk, aztán észrevesszük, hogy át kell haladni az általam ismeretlen rendeltetésû, viszont impozáns várkapuszerû építmény kapuján. Ezt követõen a jelzés összevissza tekereg velünk a Velem és Kõszegszerdahely közötti szõlõhegyen, felmegy egy erdõszélre, onnan pedig vissza lemegy egy szélesebb földútra. A kilátás legalább szép az útról – a Szent Vid-hegy és a kápolna szépen kivehetõ, a magasabb hegyek karéja védelmezõn öleli körbe Velemet. Sok kanyar után, fokozatosan, lépésrõl lépésre közelebb kerülve a faluhoz, megérkezünk Kõszegszerdahelyre. A Sanyi névre hallgató vegyesboltot elhagyva aztán távozunk is, a helybéliek élénk figyelmével kísérve. Szántók mellett sétálunk el mielõtt betérnénk az erdõbe, itt szembesülünk a túra utolsó utáni kaptatójával, amely szerencsére viszonylag hamar véget ér. Ez az Irtás-hegy, a nevével ellentétben erdõs az egész, a pontõr nem a tetõn, hanem az út iránytörésénél ül, egy aprócska tábortûz mellett. Hideg lesz este, fel kell készülni. Kezd szürkülni, nekivágunk az erdõnek, az út mindenfelé kanyarog, egy enyhén jelzett elágazásban el is vétjük a kanyart, Lestat1758 veszi észre, hogy egy ösvény nélküli, avar borította irányt kell követni, a jelek ugyanis arrafelé vezetnek. Ezek után fokozott figyelemmel trappolunk tovább, nagy sebességet diktálva, a cél, hogy még ne legyen szükség a lámpánkra a csömötei pont eléréséig. Kanyargunk tovább, már nem is próbálom összhangba hozni a valóságot az itinerrel, a lényeg, hogy jelzést lássunk. Egy elágazásra lelünk, a Szent Márton út – a táblán latinul is szerepel, mint Via Sancti Martini – sárga sávja itt tér el északon Kõszeg, délen Szombathely felé, továbbá a piros sáv is itt válik el tõlünk. Marad újra a körséta jelzés, egyre sötétebb van, a figyelmem megoszlik az úton elterülõ, néhol tekintélyesre duzzadt pocsolyák és a jelzések között. Lejtõ tetejére érkezünk, lesuhanunk: kiérünk az erdõbõl és még valamennyire világos van. Lent ráfordulunk a csömötei egyenesre, hétvégi telkek mellett visz az út, az ellenõrzõpontot képviselõ számkódot egy beton villanyoszlopon találjuk. Felfirkantjuk a lapra, már lámpafénynél, ha nem lenne felhõs az ég, akkor a „látni és látszani” elv teljesítéséhez elég lenne a „látszani” érdekében használni a lámpát, a Hold fénye átszûrõdik annyira a felhõtakarón, hogy a gyalogláshoz ne kelljen feltétlen lámpát használni.


Megérkezünk Lukácsházára. Halvány emlékeim vannak arról, hogy a Gyöngyös völgyének falvai elképesztõen hosszúak, és a Lukácsháza-Gyöngyösfalu-Gencsapáti összenövés délen csaknem szünet nélkül csatlakozik Szombathelyhez. Most is szembesülök a valósággal, Lukácsházán az a bõ egy kilométer sokkal többnek tûnik, mint amennyinek normális esetben tûnne. Ezért aztán Repkénnyel közmegegyezéssel megpróbálunk gyorsabban haladni, Lestat1758 pedig rendíthetetlenül tartja a lépést. Kiérünk Lukácsházáról, átkelünk a forgalmas 87-es úton és a kevésbé forgalmas 18-as, Szombathely-Kõszeg vasútvonalon. Szántóföld szélén baktatunk az ellenõrzõpontig, nem ez a szakasz lesz közönségdíjas nálam, annyi bizonyos. A pontõrök tábortüze már messzirõl látható, egy parázsló fénypont a sötétben. Csak érjünk már oda, érjünk ki errõl a sötét, gödrös mezei útról! Repkény próbál a lámpával nekem is világítani, néhány pocsolya után megtanulom megkülönböztetni a vízfelületet a csupasz földtõl. A lehetséges legnagyobb sebességgel haladunk, amelyet ki tudunk préselni magunkból. A fák sötétjét lassan külön tudom választani az égbolt sötétjétõl, a tûz azonban csak nem kerül közelebb. Menni tovább, menni, minél gyorsabban. Kerek repkény sietõsen szedi a lábait mögöttem, amikor a lámpa fénye kicsit hosszabb árnyékot rajzol nekem, visszább veszek a sebességbõl, hogy utána társam biztatására újra gyorsabban haladjunk. Végre, megérkezünk a pontra, a pontõrök egymás szavába vágva magyarázzák, hogy az a néhány közeli fénypont lesz Kõszegfalva, azon túl a nagy fénymaszat az égen már Kõszeghez tartozik. Igyekszem majd nem eltéveszteni. Sikeresen szabadulunk, Lestat1758 kissé lemarad, az út továbbvisz a szántó szélén, kikerülve egy erdõfoltot, éles kanyarral elõször kelet felé fordulva, majd visszatérve a mûútra. Az éles kanyarban sikerül elcsúsznom egy sárfolton, elõször még megtámaszkodom a túraboton, azonban ahová lépek, hiába tûnik stabilnak, az is híg, csúszós sár. Elvágódok, mint egy zsák cement, egészen váratlan szóösszetételeket kreálva estemben. Feltápászkodom, halkabban puffogva taposom tovább a földutat, közben egy, két Bz-motorkocsiból álló vonat robog el Kõszeg felé. Az aszfalton megnyugszom, nincs több sár, a sebességet Repkény javaslatára nem csökkentjük, a vacsora kézzelfogható közelsége elképesztõ motivációval bír mindkettõnk számára. Átballagunk a néptelennek tûnõ Kõszegfalván, alig találkozunk pár emberrel, pedig még fiatal az este. A vasút mellett rátérünk a kerékpárútra, ez már egészen Kõszegig elvisz, az állomás felõl halványan hunyorognak az álló Bzmot fényszórói. Betrappolunk a városba, találkozunk a teljes menetfelszereléssel a vasútállomás felé tartó sétáLós bácsival, aki már jó három órája célba ért.


Az elõzõ estérõl ismerõs úton sietünk végig a városon, a várfal mellett már örülünk, itt a vége. Az utcán a szállásra épp visszatérõ Lépéshibáék biztatnak egy célsprintre, egy autóból pedig az elsõ túrájukat teljesített Ákosék köszönnek ránk. Odabent nagy társasági életet találunk, a fõrendezõ úrtól átvesszük a díjazást, hagyományos, fehér alapon stilizált kilátós kitûzõt választok, Repkény hasonlót, csak zöld háttérrel. Még váltok Tincával pár szót, ajánl egy éttermet, végül mégsem oda megyünk (belezavarodok abba, ahogy elmagyarázom :)), rábízzuk magunkat Ákos helyismeretére. Ennyi lenne az Írottkõ 70, nehéz túra gyönyörû tájakon, kedves pontõrökkel. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, aki elviselte a nyirmogásomat, Lestat1758-nak, aki ismeretlenül is elviselte a szövegelésünket, R.Gellértnek, aki történeteivel lekötötte a figyelmemet Írottkõre fölfelé és Joeyline-nak arra a rövid idõre a Szent Vid-hegyig. Köszönet az Olvasónak, hogy volt türelme idáig elviselni virtuális szómenésemet és természetesen köszönet a Rendezõségnek a túráért. Szeretnék gratulálni mindenkinek, a gyorsléptû hosszútávosoktól a legnagyobb táv/emelkedõ arányt leküzdõ 50 km-es távot teljesítõkön át a 35 km-es távon helytállókig!


Reggel félig üres tornaterem fogad, sokan elutaztak már újabb túrák után nézve, vagy éppen haza. Némán pakolunk össze, a hidegben sietõsen sétálunk a vasútállomásra. Alig ülnek páran a két Bzmot-on, amikor végre elindulunk, elnézek a hegyek felé. A ködben nem látni semmit, a hegyek elbújtak, de tudom, hogy ott tornyosulnak, keleti elõhírnökeiként az Alpok sokezres csúcsainak.


-Kékdroid-


Képek