Túrabeszámolók


Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)

marton4Túra éve: 20102010.10.10 23:00:45

Less Nándor 60 2010.10.09


 


Mottó: „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret.”


 


„Nézd! Mint egy kerék, ami forog,


Szinte soha meg nem áll,…”


 


Átvillan a „szerveremen” még a túra legelején, amikor kissé vacogva az elsõ bemelegítõ lépéseket teszem, mivel harmadszor járok ezek a túrán, lehet e még valami újat mondani róla. A gondolat gyorsan elsiklik, mint egy kígyó a fûben, és csak most, hogy a klaviatúrát „simogatom”, és próbálom összeszedni a gondolataimat ötlik fel újra. Ahogy nézem a begépelt szöveget, Less Nándor 60 2010.10.09 már látom is a megismételhetetlent: bevillan, hogy ma, a túra msánapján három tízes áll sorban a húszas után a dátumban. Nem foglalkozom ugyan számmisztikával, de az ilyen érdekességek mindig is vonzottak egy kicsit. Még érdekesebb volt ez a dátum 1000 évvel ezelõtt, 1010.10.10(4 igen, 4 nem bit), ahol négy tízes állt egymás mögött, bár nem tudom ezen a napon, elsõ királyunk megkoronázásának 10. évében (éppen 1000!!!!! éve) rendeztek e teljesítménytúrát valahol az országban? Bizonyára, csak akkor még nem így hívták. (Idén is pajzsra emeltünk magunknak egy új „királyt”, minden bizonnyal Mátyás óta nem kapott ilyen sanszot ez az ország. Drukkoljunk magunknak! Hajrá Magyarország!). De véget vetve a „kalandozásnak” visszatérve még egy kicsit a számokhoz, legközelebb 2110.10.10-én áll össze újra a három tízes, ebben az évben lesz a „Less Nándor” 114. rendezése (ott leszek, ha más nem a klónom támad majd), bár ez már korántsem lesz olyan „helyes” dátum, mint a mai, vagy még inkább az 1000 évvel ezelõtti. Próbáltam megnézni nagy hirtelen a Windows XP-ben vajon ez a nap szombatra fog e esni, de a „Uiendauizom” csak 2099-ig ismeri a naptárt. Akkor mindenképpen le kell majd cserélnem, már elkezdtem gyûjteni rá.


A kicsit kimerítõ bevezetõ után, kezdjünk már el végre túrázni, elvégre azért jöttünk  össze…


 


„Így az ember tipeg-topog,


Örök útvesztõben jár,…”


 


2007-ben teljesítettem elõször ezt a túrát, abban az évben gyulladtunk szerelemre egymással, én és a teljesítménytúrázás, bár néhány éve flörtölgettünk már. A láng sokáig tüzesen lobogott, 2007-ben, a csúcs évében 17 „nagy aktusunk” is volt, aztán vágyainktól független külsõ okok miatt mérsékelni kényszerültünk az együttlétek számát, de soha nem szûntem meg egy pillanatra sem teljesítménytúrázónak lenni, a legnagyobb külsõ nyomás alatt sem. Azt olvastam valahol, hogy a nagy szerelmek felfokozott hormontermelése úgy 30 hónapig tart, azután átadja magát egy stabilabb, kiszámíthatóbb tartós kapcsolatnak. Letelt a 30 hónap, és az idén átkerültem ebbe a kiegyensúlyozottabb állapotba, ami ugyanolyan nagyszerû érzés, mint a mézes hetek idõszaka, csak ez már nem múlik el.


 


„Mint a mámor, ami kerget,


Ami ûz és visszatart,”


 


Ahogy elhagyom a „bilincses” iskolát, és kiszaladok az örök szabadság, a felszabadult mozgás világába, a fenti gondolatok „forognak-kergetõznek” tekervényeimben, hát újra itt vagyok, és most egy pillanatra megint a földön, illetve egy aszfaltúton kocogok felfelé. 8:30-as teljesítési tervvel jöttem el, de szokás szerint megint elfutottam magam a túra elõtti csütörtökön (25km 9,2 átlag terepen), így a mai beállításból érzem, 61km „koci” nem fog menni, az már tuti. Tök mindegy mert gyalogolni is szeretek, de azért  minden mozgás királya (beleértve az összes-összes sportot) csakis  a futás, ezt mindenki érzi. Ez volt az elsõ igazi sportja az emberiségnek, minden csak ezután következett. (Talán csak a fára mászás elõzte meg, de az még nagyon régen volt, és akkor még nem is voltunk emberek. Igaz gyerekként mégiscsak ez volt a kedvenc sportom  és nem a futás, de akkor még nem voltam ember.) Ott tartottam, hogy szaladok felfelé, és a kisebb elkaparásokat leszámítva a Mangó-tetõig meg sem állok. Késõbb hallom, hogy egy  páran elmentek a piroson egy néhány km-es „büntetõ körre” a Dobi-rétig, ahonnan visszairányították õket, hogy egy kis kerülõ árán ugyan, de átadhassák magukat a geológia „csodáinak”, vagy a csodás geológiának. Engem most inkább a mészkõbe vájt mélyút fog meg, olyan történelem szaga van. Ez az elõnye annak, hogy már harmadszor vagyok a túrán, így más részletekre kezdek figyelni, mint amikor elõször teljesítettem…


 


„Mint az óra, mit a percek,


Szédült karneválja hajt.”


 


A mai nem tûnik olyan tömegtúrának, vagy csak jó idõben indultam. A Kõ-völgyet is egyedül hajtom végig, csak a legvégén elõzök le 2 túratársat. Az idén a kövek helyett a mindent elborító gomba-telepek vonják magukra a tekintetemet. A gombák hatalmas csoportokban állnak, ahogy a spórák éppen szétszóródtak. A „gombaüzemet” elhagyva a végén már kisebb „gombamérgezés” kerülget. Épp a múlt héten tévedtem el az erdõben, amikor a gombákat nemcsak a szememmel, hanem a fényképezõgépemmel kóstolgatva, mint „Piroska”egyre mélyebbre jutottam az erdõben, amíg felnézve már gõzöm nem volt merrõl jöttem. Persze ez nem a brazíliai õsvadon, például Heves megye egész területe 3637km2, ebbõl erdõ 872km2. Még ha az összes erdõ egyben lenne is, nem lenne több, mint egy 30km oldalú négyzet, aminek a közepébõl is könnyûszerrel ki lehet sétálni. Mérsékeltövi erdeinkben eltévedni mûvészet, de büntetõköröket azért lehet menni. Visszatérve a gombákra: az alapszíneken kívül kék, zöld, piros, változatos formájú gombákat lehet most mindenütt felfedezni. Nagyon érdekesek a szintén változatos korall gombák, épp az Ódor-mászás útvonalán teremnek tömegével, amik nem olyan normál gombaszerû élõlények, hanem a nevükbõl következõen olyan szálas, korallszerû termõtesttel rendelkeznek, különféle színûek, világosabban leírva „Pizza a la Hut-ra hasonlítanak az Ûrgolyhókból, aki végül abba halt bele, hogy megvonták tõle a ketchupot.”


 


„Látod, mindig egymást váltva


Jön az árnyék meg a fény,…”


 


Kilépek a sötétség birodalmából, a reggeli napsütés szinte letaglóz. A fagyos talaj már kezd felengedni. Most örülök, hogy az indulás elõtti utolsó pillanatban a rövidnadrágomat becseréltem a hûséges mackómra, egy pár hónapig elhanyagoltam, de most egy jó ideig társak leszünk. Itt az õsz. Nem szálldosnak már a „csillérek, tarkályok, szöglenczek, szónyák, csalmászok” és más pillangók, ami néhány héttel ezelõtt még megszokott „utcakép” volt. Az a néhány kései, vagy optimista módon másodvirágzásba fogott növény most fagyosan dideregve húzza össze szirmait, hol van már a tarka rét.


 


„Míg a világ körbe-körbe


Forog fáradt tengelyén,


Vihartépte szárnyakon,


Mint egy régi szélmalom…”


 


Talán nem szokatlan tõlem, de megint egy dal fészkelte be magát az agyamba. Nem kérdeztem még meg más szintén magányt kedvelõ futókat (pont ezért), vajon õk is elszórakoztatják e magukat ilyetén módon az erdõben, de nálam rendszeres, hogy valami kellemes dal vagy egyéb háttérzene piszkál, de nem kellemetlen mértékig. Most éppen Michel Legrand-Bergman: Szélmalom címû dala a soros, (még jó hogy nem a Szomorú vasárnap), aminek a teljes szövegét természetesen nem tudom kívülrõl, de még az ismert részekbe is bele-bele kell blabláznom. A dal szép, és annak ellenére, hogy van valami nem egészen optimista kicsengése, engem jó kedvre derít, mert szép, és a mûvészet pozitív üzenetet hordoz, még akkor is, ha szomorú.


 


De hol járok most? Térjünk vissza hõsünkhöz. Az idén újdonsült mocsarak keletkeztek többfelé a túraútvonalakon. Szalagok is figyelmeztetnek, de a fán lógó sárga póló jelentését is csak akkor értem meg, amikor kis híján belegázolok a vízbe. Visszavonulót fújok tehát, nemcsak magamnak, de a mögöttem habozó néhány túratársamnak is, és „csapatvezérként” átkalauzolom õket  „Szibérián”.  Lentebb a völgyben egy túratárs téblábol egy megkerülhetetlen mocsaras rész mellett, átjárót keres. Nem habozok megmutatni neki, hogyan kell egy ilyen helyen átkelni, és lyukacsos, jól szellõzõ teremcipõmben keresztülvágok a mocsár kellõs közepén, a cipõmbe azonnal beárad a sáros víz. Visszanézek a túratársra, hogy követ e, és tréfásan a „Forest Gump”-ra utalok, arra a részre, ahol a hadnagy felkészíti az újoncokat a dzsungelharcra: „ ha nem vigyáznak, a Mekong lezabálja az ember lábát.” Az enyémet már zabálja, ha nem is a Mekong, csak a Hideg-kúti forrás vize. De én még jól jártam, mert, ahogy utóbb hallom, ezen a napon volt akit a pásztor kutyája is megkergetett, úgyhogy változatos élményekben részesültünk már az elsõ szakaszon is.


Aztán végre a Hór-patak völgybe érek, ahol a rövidtávos túrázók és a megszokott kerek pocsolyák tömegén szlalomozok át. 7:25-kor indultam, de itt már kezdenek beérni a gyorsabb futók. Érzem, hogy ebbõl már nem lesz nagy futó eredmény. Próbálom 1-2 futóval egy darabig tartani az iramot, de reménytelen, a fiatalok gyorsan elzúznak a messzeségbe.


 


„Mint egy barlang, mit az esõ,


Ezer kristálycseppje vájt,


Mint egy sebhely, mintegy rossz szó,


Ami tegnap még úgy fájt,…”


 


Hamar az Oszlánál találom magam, az idõm lényegesen rosszabb, mint a tavalyi. Az idõközben a „csárdába” betérõ futók nem esznek semmit, csekkolnak, és rohannak tovább. Sóvárogva az elviharzó futók után nézek, majd zsíros kenyérbe ölöm a bánatom. Ha jól megy, akár az egész túrát könnyedén kibírom kaja és víz nélkül, de ha elveszik a könnyedség, el kezdek enni, amitõl mindig azt remélem, hogy visszatér a kívánt energiaszintem, de még soha nem jött be. A túra során így összesen lecsúszik a torkomon: 1 zsíros kenyér csalamádéval, 1 lekváros kenyér, 1 csoki, 1 termetes banán, 2 közepes sóskifli, kb. 6dk sovány sajt, egy csokis jégkrém, néhány szõlõcukor, 1 szelet alma, 1 mézes puszi (puszi nélkül) és itt még nem említettem a kalóriás italokat. Ugye felsorolni is sok, nem még elfogyasztani. De ami történt megtörtént, a jövõ héten majd lefogyózom. Továbbindulok még kocogva, egészen a durva emelkedõ aljáig. Most változott egy kicsit az útvonal áttereltek minket a túloldalra, valamivel könnyebb, mint oldalazva haladni. Azért dagadnak a combizmok, egy fiatalember igyekszik vetélkedni velem, de hiába engedem magam elé, nem bírja, újra kiáll. Ez a szakasz megtréfálja az edzetteket is. A „Feketeleves” bármennyiszer teljesítem, újabb erõpróba, és mindig úgy érzem, hogy nem ad, hanem minden alkalommal egy picit inkább elvesz tõlem, mégis betegesen vágyom rá, hogy újra és újra megpróbáljam.


 


 


„Mint egy furcsa, keser-édes,


Félig elfelejtett íz,...”


 


A „szekérút”, a megváltó szekérút, kijutottam. Innen már csak egy „parasztköpés” a következõ stáció, az Ódorvár, ahol a pontõrök méltatlankodnak, mert pecsételés, csoki, és mindenki rohan tovább, szinte senki nem megy fel a sziklára. Én sem. Igaz nekem igazolásom van róla, hogy már múlt vasárnap jártam itt. Ha tehetem, hetente kijövök, ez a rész a kedvenc „edzõpályám”, „full” hazai terep. Pár héttel ezelõtt augusztus legvégén is jártam itt, úgy este 6 óra körül. Kimentem a sziklára, mert természetesen mindig kimegyek, ahonnan az ország egyik legszebb (nekem egyik nélkül a legszebb) kilátásában gyönyörködhetünk az év minden szakában. Nem akarom most elmondani mit érzek, amikor végignézek a Hór-völgy hegyek között ide-oda imbolygó keskeny vonalán, és a mára már lassan átfestõdõ hegyeken, vagy „kiegyengetve begörcsölt szemlencséimet”, hogy megnyugtassam, dél felé, az apró falvakon át a messzi síkságokra vetítem tekintetem, az ég aljáig megpróbálva kisilabizálni a kisilabizálhatatlant a messzeségben, mert már tavaly leírtam, inkább egy másfajta élményemet szeretném megosztani azokkal a kitartó túratársakkal, akik képesek voltak idáig eljutni a beszámolóm olvasásában, ami nem lehet könnyebb, mint maga a túra teljesítése. Ott tartottam, hogy valamikor augusztus végén kiléptem az Ódorvár szikláira, de a tekintetem, most nem a távolba szaladt, hanem egy a sziklából kinyúló kisebb fácskára, tõlem mindössze pár méterre. Sokszor jártam már itt, láttam ezt azt, ragadozó madarakat, még tovasikló kígyót is, de velük még nem találkoztam. Egy néhány fõbõl álló õszapó csapat pihent a kisebb bokorszerû fácskán. Idõnként egyik-másik felröppent, és helyet változtatott, de egyébként nagyon jól tûrték a váratlan felbukkanásomat, és nem menekültek el, jó hangulatban töltötték a késõ délutánt társaságomban. Hogy írjam le szerény képességeimmel, adjam át, azt amit akkor éltem meg. Vannak az életünkben sorsfordító események. Én ezt most annak éreztem. Azelõtt soha nem láttam még ilyen madarat. Olyan a kis pelyhes, mintha valaki csak úgy hevenyészve rakta volna össze, vagy nagyon sietett, és nem ügyelt különösebben a részletekre, vagy nem is voltak számára fontosak a részletek, mint egy kis plüssfigura, egy kis puha fehér gömböc, fekete szárnyakkal és hosszú fekete farokkal, két kis gombszemmel, minden extra színt kispórolt belõle a természet, mégis annyira a helyén van minden, annyira befejezett, annyira tökéletes, olyan jópofa az egész. Közben persze folyamatosan, nyugodtan társalogtak egymással, pedig biztos voltam benne, tudják, ott vagyok. Még egy pár fényképet is sikerült készíteni, bár a megvilágítási viszonyok miatt nem indítom természetfotó pályázaton, de emléknek megteszi. Csak álltam ott, nem tudtam meddig tart ez a varázslat, ez a madárcsapatból áradó boldog, megelégedett harmónia, ami egy pillanat alatt helyrerakott bennem mindent. Az idillnek a zsákomból kiszivárgó Nokia-hang vetett véget, a lányom hívott a Kanári-szigetekrõl ( a munkahelyérõl!), pár perc múlva hívtam vissza. Persze nem bántam, mert már nagyon vártam ezt a hívást. A madarak elõször, mintha nem reagáltak volna a csengõhangra. Aztán megkezdõdött a furcsa elvonulás, mintha csak egy színházi elõadás ért volna véget, úgy vonultak le sorban a szereplõk. Az egyikük egy oldalágra rebbent, majd egy rövid üldögélés után a sziklák alatti sûrûbe állt tovább. Következett a második, ami szintén ugyanarra az ágra libbent, majd kis várakozás után ugyanabba az irányba el. Végül mindegyik sorban ugyanarra az ágra röppent, mintha egy bagyakorolt koreográfia szerint zajlana az egész, míg az utolsó szereplõ is elvonult a többiek után, és végleg véget ért az elõadás. Ez a színházi élmény egy életre bevésõdött. Valahol olvastam ( a franc, minek is olvasok össze-vissza mindent), egy angliai kórházban kiegészítõ terápiaként madárdallal gyógyítják a gyermekeket, jelentõs eredményekkel. Az ötlet onnan jött, hogy amikor a „Oneworld” rádióadó beszüntette mûködését, de a frekvencia megmaradt, madárdalt kezdtek sugározni, amit végül is többen hallgattak, mint az eredeti mûsort. Azt hiszem nálam is bevált a terápia, ami képi élménnyel még hatékonyabbnak bizonyult.Nekem is van otthon valahol egy madárhangos CD-m, de idáig csak az igencsak fülsüketítõen "csahos" nimfa papagájom megnyugtatására használtam, nem tudtam, hogy értékes "gyógyszer" van a kezemben. Bár a "csirregõ nádiposzátánál" általában már én is jobban lettem.. Kár, hogy ez az élmény amit az Ódorváron átéltem csak keveseknek adatik meg, és hogy nekem is ritkán. Egy ilyen túranapon például szinte reménytelen bármilyen állatot is látni, persze a teljesítménytúra nem is azért van. Visszahívtam a lányomat,és az Õ gondjaira is némi enyhülést hozott a madarakról forró dróton leadott friss élménybeszámolóm, legalábbis azt hiszem.


 


„Mint a könnyek, miket sírnak


Kint a lombjuk vesztett fák,


Mint egy lábnyom kint a porban,


Amit elsöpört a szél,


Mint az álmok, miket sorban


Megöl, elhervaszt a tél.”


 


Leszáguldok az Ódorvárról, miközben „örök barátom”, Kékdroid és „csapata” mellett zúgok el mint az a bizonyos „gyõzelmi…”. Õ telefonál, én nem fékezek, igyekszem barátságosan integetni ki a "vonatablakon", remélem sikerült. Tavaly begörcsöltem a hegy lábánál, cserébe a görcsmentes periódusokban gyorsabb voltam. A Hór-völgynek kocogva indulok neki, ahol Tebepusztáig sorra felfûzöm korábban indult három gyalogos túratársamat (és társaikat), mint három igazgyöngyöt a 61km-es zsinórra. Igaz, hogy csak rövid ideig haladok velük, mert én mindig erõlködök, gyors akarok lenni, mert ez nekem fontos, de gyakran „futva” sem teszek szert jelentõs elõnyre, mert mindhárman, akárcsak Kékdroidék irtózatos ütemben, töretlenül haladnak a cél felé. Némi beszélgetés után - „én a nagy futó”-  „nagyképûen” elrohanok, miközben legázol az egész futó mezõny. A Tebe-pusztától  Répáshutáig tartó „alattomos” köves emelkedõn - ahogy „K.Józsi bácsi” késõbb megjegyezte – még próbálok felfutni, ez aztán végleg leamortizál. (Józsival, druszámmal egyébként ezen a napon 5x találkoznunk a túra során, ezért jövök neki még vagy 2 sörrel, mert azt mondtam egy ponton, ha még egyszer találkozunk akkor valaki fizet, és én „valakinek” érzem magam). A Vadászba már úgy esek be, hogy kell tartanom egy hosszabb pihenõt. Jégkrémet, ásványvizet és kávét rendelek, majd kiülök a teraszra, ahol „ráakaszkodok” egy pihenõjét töltõ futóra, késõbb már nem bánja, „belémtörõdik”. Miközben a fenséges csokis jégkrémemet eszegetem, elmesélem neki legújabb TV-s élményemet, amit tegnap este láttam vacsora közben: Szibériában egy  X faluban, ahol télen -50fok nem egy rendkívüli hideg, senkinek nincs hûtõszekrénye, arra a kisidõre kár venni, így, mivel õk is szeretik, télen -50fokban eszik a jégkrémet, persze gondolom nem kint, mert akkor úgy kellene leoperálni a nyelvükrõl, vagy a nyelvüket a jégkrémrõl. Mutatták, hogy egy pohár forró teát kiöntve a szabadban, abban a pillanatban szinte robbanásszerûen ezernyi tûkristályokra szétesve megfagyott a levegõben. Már nem is érzem furcsának, hogy jégkrémet eszegetek, amikor azért még futás közben sem érem könnyen az üzemi hõmérséklet. Mondanom sem kell, hogy közben sorban érnek utol gyalogos túratársaim, és ettõl a pillanattól kezdve én is leállítom a turbót, és már csak sétálgatok a hegyekben…


 


„S mint egy kerék, ami forog,


Szinte soha meg nem áll,


Így az ember tipeg-topog,


Örök útvesztõben jár!


Ezen gondolkodom


És a szívem fáj nagyon,


Mint egy fáradt szélmalom…”


 


Elhagy a dal (Gondolom nem csak én örülök neki.) Átküzdöm magam a Magas-Bükkön, egy-két helyen már pl. a Tar-kõ elõtt vontatókötélbe kapaszkodom, és két energikus túratárssal húzatom fel magam a hegyre (Az egyikük hátizsákjából kivillan a Marlborough doboz. Szóval ez a titkuk. Valaha én is ezt szívtam, lehet, hogy vissza kell szoknom?) A gyalogosok közül csak Józsi van elõttem, még  a Vadásznál elsurrant „elõlem”. Alkalmi társát még Háromkõ elõtt mellõzöm el, s mindketten megállapítjuk, ma kirobbanó formában van „az öreg” (bocs).(A mozgása alapján huszonéves fiatalnak látszik, és lehet, hogy az is.) Az is meglehet, hogy „turbódiétán” van, vagy sok spenótot eszik, ami állítólag mindenre jó, azért utálják annyian (mármint a spenótot!!). A spenót egyébként ártalmatlan ekdiszterodiokat is tartalmaz, ami hihetetlen módon erõsíti, fejleszti az izomzatot, már rövid idõ alatt is.Itt a Popey történet valóságos alapja. Mivel fejleszti az izomzatot átmenetileg súlynövekedést okozhat. Tényleg, a jövõ héten kipróbálom, mustárral nem is olyan borzalmas. Gyalogszerrel nincs azaz ember aki behozná Józsit, érzem, hogy nõ a távolság közöttünk. A Tar-kõrõl lefelé, már legalább lefelé, idõnként, mint késõbbi újdonsült túratársam is elmondta, nem vagyok benne biztos, hogy hol is vagyok. Imókõig lekocogok az ismert terepen, de izomból nem megy. Mindegy akármilyen is, ezt a szakaszt nagyon szeretem. Az Imókõ „jól adja”, mármint a vizet. Aztán a ponton állófogadásban veszek részt, de azért egy csinos gyökérre ledobom magam csak úgy gravitációsan, amíg izotonizálok. Az ital meghozza az étvágyamat, kihalászom a maradék kiflimet, és felfalom. Közben megelõz egy túratárs, akit elengedek, udvariasan megköszöni. Hálából felhúzatom vele magam a hegyre, nem haragszik. Innen következne a gyorsasági szakasz Bujdosó-kõig, ezért futásnak eredek. Pár ember mellett elhaladok, de közben érzem az elõzõ túratárs nem tágít, s miközben végre rábukkanok a „megelégedett” Józsira, elhúz mellettem. Pár perc múlva beérem, de ekkor már meg kell szólítanom. „Láttál volna egy pár nappal ezelõtt (a csütörtöki remek futásomra gondolok), nem szenvedtem így, mint egy beteg tehén”. Az ilyen „veszélyes” közeledési kísérleteim egy részét gyakran csak egy „vicsor jutalmazza”, de nem úgy nála, így megindul a beszélgetés fonala, közben idõnként belekocogunk, késõbb már csak sétálgatunk, de a túra végéig társak maradunk. Valahogy nagyon hasonló kategóriának bizonyulunk, a motiváció, a teljesítmény, a korunk nagyságrendje terén, ezt a túratársam késõbb deklarálja is a Nyomó-hegyen. Ahogy minden utazás egy lépéssel, minden barátság egy mondattal kezdõdik, s ha ebbõl esetleg nem is lesz az, azért ez egy jó gondolat. Közös haszon a jó beszélgetésen kívül, hogy az Ódorvárra felfelé menet teljesen elfelejtjük a lábunkat, ami így 50km után, már nem kis dolog. Miközben felfelé „szenvedünk” sok túratársat megelõzve, a sport jótékony hatásait emlegetjük. Tartózkodjunk sokat a szabad levegõn, ez már önmagában is egészséges. Van egy talajlakó baktérium például, Mycobactérium vaccae a neve, amit a szabad levegõn a porral folyamatosan belélegzünk. Fokozza a immunrendszer mûködését, az agyban emeli a szerotonin szintjét, ami a tanulási képességet jelentõsen javítja. USA-ban gyártanak pl. „koszinjekciót”, amit porból állítanak elõ, remekül emeli az immunrendszer aktivitását. Ennek az ingernek folyamatosan jelen kell lenni, a steril levegõ ezért kifejezetten ártalmas az egészségre. Legalább 3 hetente ki kell menni a szabadba (kirándulás), mert a jó hatás addigra teljesen elveszik. De hát ezt nekünk nem kell mondani. Tudjuk mi ezt, és megyünk.


Ódorvár elõtt utolérjük Moiwa-t, akivel az elmúlt években idõnként kerülgettük egymást, de utoljára 2007-ben túráztunk együtt hosszabb távon (Az Õ hatására kezdtem túrabeszámolókat írni. Más hibája nincs.) Hármunk egyik közös kapcsolódási pontja a kémia, így szabad vegyértékeinket reagáltatva a túra végéig egy vízmolekulává rendezõdünk. Ez úgy néz ki, hogy elõl halad Moiwa, már csak a testi adottságai miatt is õ az oxigénatom,  mi ketten hátul a két keréknyomban, mint két hidrogénatom kovalens kötéssel tapadunk rá, és ez a formáció „tûzön-vizen”, az „oxigén” által diktált óriási tempóban halad elõre, a rengeteg elõzésnél sem esik széjjel. Egyszer disszociál le róla az egyik hidrogénatom, mármint én, egy kis prosztatagyötrésre, addig a hidroxilgyök továbbhalad, de hamar kiegészülünk. Jól elbeszélgetünk. Többek között szóba kerülnek a Moiwa-ék által szervezett teljesítménytúrák ( Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesülete).  Az egyik legismertebb a Piros túrák okt.30-án lesz. Az õsz sajnos továbbképzésektõl „terhes”, megnéztem ez nekem megint ütközik. Egy másik a Hegedûs Róbert emléktúra és emlékséta november 20-21, amit a tragikus balesetben Dobogókõn elhunyt túratársunk emlékére szerveznek, aki Moiwa barátja, harcos társa volt. Megrázó történet, de mivel nem hatalmaztak fel rá, amit megtudtam, most nem illik továbbadnom. Közben beérünk Bükkzsércre, ahol a református templom elõtti itató- és etetõpontnál jutunk egy kis édesvízhez, amit most kifejezetten annak is érzek, gondolom kezdek száradni. Bükkzsércnek még van egy katolikus temploma, egy baptista imaháza. Nem részletezem tovább, Nyomó-hegy, pincesor, a „vízmolekula” együtt maradva sodródik az örvénylõ rövidtávosok folyójában, miközben Moiwa bemutat egy mindkettõnk részérõl mély elismerést kiváltó igazi gyalogos sprintet (a lábmérete csak 2-vel kisebb, mint a korom), majd révbe futunk. 9:40 lett a vége, a körülményekhez képest nem rossz, és a többiek is elégedettek. Aztán eszünkbe jut Józsi, ahogy Õt ismerem, nem lehet 1 percnél távolabb mögöttünk, mert gyaloglásban nem lehet túltenni rajta. A mondatot még be sem fejezem megjelenik Józsi, szélesen mosolyogva, jókedvûen. Az aulában van egy kis tumultus, de nem vészes, hamar megkapjuk a számítógépek túlterheltsége miatt kézzel írott lapokat. Új túratársamtól, akitõl most írás közben vasárnap délután kapok egy sms-t, elválok, várják az övéi. Nem nagyon érti elõször mit akarok, amikor így búcsúzok: nem mondom, hogy „örülök, hogy találkoztunk”, mert ez valahogy olyan klissé szöveg, üres, nem jelent semmit. Inkább csak azt mondom, hogy további jó túrákat kívánok, remélve, hogy egyszer még összesodródunk valahol. Most azért mégis kimondom, örülök, hogy találkoztunk, tényleg örülök. Közben Józsi elmegy a kocsijába pakolgatni, mi Moiwa-val indulunk a bablevesért, ami nem pusztán egy sima bableves, hanem valami más. Ebbe a bablevesbe nemcsak babot, hanem jó érzést is fõztek, amitõl az ember megnyugszik, feloldódik, kitárul, barátkozik. Leülünk a rézsûre, s amíg a rohamosan lehûlõ levegõ át nem járja kissé izzadt testünket, kitartunk, beszélgetünk. Sok témát elengedünk, amit jó lenne kibeszélni, de majd legközelebb, mert bízom benne, hogy lesz legközelebb, ha három év múlva is megint, de lesz. Közben befut egy túratárs, aki nem mellesleg az idei Kazinczi 200 gyõztese. Régóta kacérkodom a gondolattal, hogy egy ilyen extrém túrán rész vegyek, vajon mit éreznék mondjuk 150km-nél, amikor biztos vagyok benne a test és a lélek is csak pihenésre vágyik. Csodálattal adózom ezeknek az embereknek, vajon mi motiválja õket, amikor újra és újra nekivágnak a 100-200km-es távoknak. Most, hogy társával beszélget értem meg Moiwa titkát. Minden figyelmét a túratársának szenteli, abban a pillanatban amikor vele társalogsz, úgy érezheted, hogy te vagy a számára a legfontosabb a világon. Ezt érezhette Hegedûs Robi barátja is, és Õt ugyan nem ismerhettem, de Moiwa elmesélése alapján hasonlóan nagyszerû embernek gondolom. Holnap, okt.10-én lesz a Lelki Egészség Világnapja, és örülök, hogy engem már ma, egész nap kivétel nélkül  egészséges lelkek és testek vettek körül. Elbúcsúzok Moiwa-tól, jó, hogy, annyi év után,  megint összejöttünk egy kicsit. Neki, aki az egész országot járja, és szervez is, talán minden kikötõben vannak kedves ismerõsei. Én itt vagyok, ez az én kikötõm, az én birodalmam, és aki idejön az mindig találkozni fog velem, mint most, ezt megígérhetem. Távozóban  még összefutunk Attilával-val, aki 2007-ben elsõként megismert túratársaim közé tartozik, idõközben a futók élvonalába fejlõdött. Az egészségemrõl kérdez, mert mintha az utóbbi túrabeszámolómban írtam volna valamit errõl. „Megnyugtatom”, hogy egészséges vagyok, nagyon egészséges, testileg, lelkileg. Közben megérkezik állandó társa "Sanyi bátyám", akinek még a Tebepuszánál azt mondtam, hogy 30 éve nem jártam itt, akkor néhány napot sátorozgattunk miskolci barátaimmal,  de most jutott eszembe, hogy 2007-ben végigkerékpároztam a Hór-völgyet, egészen Lillafüredig oda-vissza. Idõnként korszakok esnek ki a fejembõl. A hagyományokat ápolva gyönyörû hátizsákot veszek akciósan a Nomádnál a feleségemnek (tavaly vettem magamnak), mert szeretném ha õ is gyakrabban juthatna az erdõbe egy kis Mycobacterium vaccae-t  belélegezni.


 


A kocsimhoz indulok, ahová a szokott módon összegzõ hangulatba ülök be. Egy telefon, megnyugtatom a otthoniakat, örömmel újságolom az új hátizsákot, egy új élet kezdetét, ami remélem rengeteg boldog pillanatomnak lesz szemtanúja az életben.


Felidézem az egész napot, minden kedves túratársam, az újonnan megismertet is és ezt a nagyszerû népünnepélyt, az egészség és a jó lélek diadalmenetét.


 


 Majd Moiwa-ra és az elhunyt „harcostársára” gondolok. Ahogy minden utazás egy lépéssel, úgy minden barátság egy mondattal kezdõdik, akárcsak egy regény. A barátság is csak egy hosszú utazás, egy vaskos regény, aminek - Máté (Moiwa) és Robi a példája - még a halál sem vet véget, pusztán virtuális pályára kanyarodik.


 


"Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól."


(Ernest Hemingway: Akiért a harang szól regényének kezdõ mondata)


 


 


 


Szegedi József


 


Pétervására


-marton4-


 


 


„És a szívem fáj nagyon,


Mint egy fáradt szélmalom…”