Túrabeszámolók


Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40

kekdroidTúra éve: 20102010.08.12 20:44:05

Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 130 km


A Rockenbauerre vissza kell menni - nézünk össze Kerek repkénnyel. Tavaly majdnem szó szerint eszméletlenül durva volt a túra. Az összebarmolt erdei úton bukdácsolás az éjszakában, a folyamatos bögöly- és szúnyoginvázió, majd a vakítóan fehér homokos út Hosszúvölgy után és a szinte teljesen árnyékmentes utolsó öt kilométer Palinon keresztül olyan erõs hatással volt ránk, hogy Kerek repkénnyel elhatároztuk, 2010-ben legfeljebb egy kellemes klímájú, ismerõs terepen vezetõ éjszakai 70-es résztávra megyünk. Ehhez képest nem nagyon kellett egymást gyõzködni, hogy idén is ott a helyünk reggel hatkor Kanizsán. Fõleg, hogy tavaly Siményi Mikinél láttuk a négyszeres teljesítõnek járó jelvényt és nagyon szép színûnek találtuk. Péntek délután találkozunk Suvlajjal, mint sofõrrel és Vándorköszörûssel, mint nem is olyan rég látott útitárssal az Ecseri úti metrómegállónál találkozunk, egy elképesztõen nagy esõ után. A mai két felhõszakadás egyébként sem kecsegtet semmi jóval, fõleg, hogy kémeink szerint Zalában is masszív esõk járnak. Útra kelünk, suhan az autó a pályán, beszélgetünk. 


Már látszik az adótorony a Gelse melletti hegyen, ismerõs a kép, ott vezet a Thury emléktúra tavasszal. Közeledünk Nagykanizsához. Itt rutinból találjuk meg a gimnáziumot, becuccolunk a különszobába, azért különszoba, mert négyõnkön kívül senki nem talál ide. Benevezünk, átvesszük az itinert: a hetes rajtszámot kapom, remélem, szerencsét hoz. Kellemes meglepetés a színes másolat az újabb kiadású Dél-Zala térképrõl, a Hahó elgépelés Hahót helyett fel sem tûnne, ha a rendezõk nem mondanák. :) A szöveges leírás tartalmaz egy komolyabb hibát is, errõl azonban majd a maga helyén és idejében. Összefutunk SzLA-val, aki állítása szerint igen kiváló pizzériát talált, kedvünk támad tesztelni. Valóban kellemes hely, kellemes adagokkal, jóllakottan térünk vissza a szállásra. Összefutunk a koszovói nyaralásáról nemrég hazatért sétáLós bácsival, és a Dunaújváros-Nagykanizsa távot végigkerékpározó Wolfkeryvel. Utána mosdás, alvás. Utóbbi annyira jól sikerül nekem, hogy boldogan alszom át az éjszakai vihart, amelyrõl késõbb sokan beszélnek, látható nyomait pedig Hahótig követjük.


Repkénnyel kitaláljuk, hogy kivételesen nem reggeli és kávé nélkül indulunk el, rendelünk két melegszendvicset és két presszókávét a szomszédos büfében. Most nincs itt Jámbor, hogy protekciót szerezzen, így szépen végignézzük a rajtot és kb. negyed hétkor, késve, de élelemmel felszerelkezve és egy jó presszókávéval felvértezve útra kelhetünk. Áttrappolunk az ébredezõ Nagykanizsán, csekély a forgalom, hûvös az idõ, az emberek józan többsége igyekszik odahaza maradni, esetleg felkelve meglátni a borús, sötétszürke égboltot a másik oldalára fordulni. Mi meg a hozzánk hasonló huszonegynéhány õrülttel ebben a szép idõben arra készülünk, hogy... mire is? Arra, hogy elgyalogoljunk jó messzire Nagykanizsáról, aztán visszagyalogoljunk ugyanoda, kicsit másfelé. Nehéz úgy elmagyarázni, hogy ne nézzenek teljesen hülyének. Végigballagunk Palinon, látnivaló a kripta épületén kívül nincs, az viszont félelmetesen, kísértetiesen magasodik a 74-es fõút fölé, a komor felhõk elõterében. Lekanyarodunk a fõútról, utolérjük a Vándorköszörûs-Suvlaj duót, kicsit elõrébb Wolfkery sárga pólóját ismerem föl. Tyúktelep mellett vezet az út, veszettül büdös van, örülök, hogy nem valami nagyobb tenyészdét építettek ide. Kényelmesen sétálunk Zsigárd felé, a vasúti átjáróhoz közeledve ismerõs zaj üti meg a fülemet, elõreszaladok, de pont elvétem az M41 2316 vontatta Szombathely-Pécs gyorsvonatot, így a nagy semmit sikerül lefotózni. Sebaj, jövünk még erre holnap is. Remélhetõleg.


A 17-es vasútvonal túloldalán új tájelem fogad, méghozzá a 74-es fõút Palint elkerülõ szakasza, egyelõre forgalom nélkül. Tehát tavaly már ennek készítették elõ a terepet, rövidesen talán átadják és jövõre nem annyi autós fogja megcsodálni a Rockenbauer mezõnyét, mint most. Kikerülünk pár óriási teherautót, átkelünk a Principális-csatornán, belépünk a sáros utak birodalmába. Már most leszögezem: Kerek repkénnyel ellentétben én egyáltalán nem szeretem a sarat, sõt, egyenesen utálom. Most viszont lelkileg felkészültem arra, - aki esõ után túrázik, az ne lepõdjön meg, ha sáros lesz - hogy az aszfaltos szakaszok kivételével igen rusnya terepviszonyok várhatóak. Ehhez képest, többnyire kellemes csalódást jelent a terep. Többnyire. Zsigárdig, sõt, Homokkomáromig azonban egyáltalán nem kell foglalkozni a sárral. Az elsõ erdõfolton átsétálunk, élvezzük a kellemes, hûvös klímát, a tavalyi hõségre nem is emlékeztet semmi. Kiérünk a Zsigárd elõtti rétre, a kis település nem változott tavaly óta, az égen impozáns felhõalakzatok kergetik egymást, csak most tûnik fel, milyen messzire ellátni.


Elsõ ellenõrzõpont, kulcsosház. Senki nem áll meg a pecsételésnél okvetlenül hosszabb idõre, mi is csak beköszönünk, üdvözöljük SzLA-t, akivel szinte egyszerre érkezünk meg. Elhúzunk, mint a vadlibák, végig az egyenes nyiladék aljában. Pocsolyákat kerülgetünk, néhány kóbor szúnyogot elhessentek, szerencsére idén õk kihagyják a túrát, csakúgy, mint a böglyök, belõlük is csupán néhány eltévedt példánnyal találkozunk. Sétálunk, megnézem közelebbrõl az Erzsébet-emlékhelyet, egészen kitisztították a kis utat hozzá. Ez a pont az elõjelzõje a Hosszúvölgy felé forduló kanyarnak, rövidesen látszanak a falu házai, a mellettünk lévõ réten magányos gólya lépked, kényesen keres valami reggelinek valót. Hosszúvölgyet éppen, hogy érintjük, a kanyargós úton Homokkomárom felé összesen két jármû halad el mellettünk, a Zala Volán buszjárata és egy kisteherautó, természetesen mindkettõ egyszerre. :) Murphy örök.


Homokkomáromban Suvlaj úgy dönt, hogy megpróbál bevásárolni, Vándorköszörûs pedig úgy, hogy megpróbál elszaladni elõlünk. Végül egyikük terve sem valósul meg abban a formában, ahogyan szeretné. Suvlaj ugyanis nem várja meg, amíg a kocsmáros átvánszorog a boltba, Vándorköszörûs pedig nem várja meg, hogy a sáros lejtõkön-emelkedõkön egyedül essen hasra - elõttünk pedig úgysem blamálja magát ilyesmivel. :) Tehát rövidesen újra négyesben szüttyögünk tovább. Elhagyjuk a falut a kegytemplommal, az úttól elforduló kõkeresztet - inkább az út került az évek során a kereszt túloldalára, majd a mélyutat és a K+ elágazását is. Egyre nagyobb a sár, néhol jó szolgálatot tesz a túrabot. Obornakig van összesen két apró domb, nagy lendülettel vesszük az emelkedõket és nagy óvatossággal a lejtõket. Csúszik ugyanis minden, kocogni is csak óvatosan érdemes. Obornak épületei elõtt elkanyarodunk fölfelé, kicsit másutt, mint ahol a túra általában elkanyarodik, a kétméteres, bozótvágó nélkül nehezen járható susnya arra int, hogy érdemes megtenni ezt a minimális kitérõt. Ez a túra egyik legmeredekebb, ám ahhoz képest igen rövid emelkedõje, amely a lehullott vízmennyiség hatására most nagyon megsértõdött: nem engedi, hogy olyan egyszerûen felmenjek rajta, ha lépek egyet elõre, biztos, hogy közben ugyanannyit csúszok hátra. A bottal ügyeskedve lassan felérünk azért: a kör kinyílik, idáig tart az oda-vissza etap.


Filctollal igazoljuk az áthaladást a bójánál, (bóJa, kérem szépen, tudom, hogy ez nem nyelvtanóra, de akkor is) eltrappolunk a széles dombháton. A sötét felhõk alatt az erdõ üdítõen zöld, sokkal szimpatikusabb, sokkal zöldebb, élettelibb így, mint a kiégett, nyári égbolt alatt. Hopp, még egy bója, ez az Úttörés. Repkény adminisztrál helyettem is. Azt számolgatjuk, mennyire lehetünk lemaradva a mezõnytõl és arra jutunk, hogy nagyon, valamint arra, hogy ezen nem érdemes sokat gondolkodni, mert utolérni úgysem fogunk senkit. Inkább eszünk némi feketeszedret, bõségesen terem és finom, édes. Szépen leérünk az Oltárci-réthez, a Lenti-Csömödér ÁEV kisvasúti hálózatának keleti végeihez. A sínek állapotából ítélve még idén, de már elég régen járt erre utoljára tehervonat, több helyen alámosott a pálya, látható némi nyomtávbõvülés is. Eltávolodunk a vasúttól, betérünk az erdõbe, kerülgetjük a fákat az ösvényen, majd újabb rét következik és meglátjuk az Oltárci vadászházat. Mielõtt az ellenõrzõpontra sietnénk, megállunk inni egyet a vadászház csizmamosójánál, közben Repkény kapitális méretû szövõlepkét fényképez, amely az ajtón piheni ki az éjszakát. Elõször azt gondolom, csak dekoráció, de hamar rá kell jönnöm, hogy tévedek. :) Átsétálunk a pontra, almával kínálnak, egyszerre többet is vihetünk, mert kevés a résztvevõ. Már nem tudom, hogy itt adnak-e elõször csokit vagy csak Hahóton, esetleg Söjtörön, de igazából mindegy, mert a csoki finom és Repkény úgyis nekem adja a sajátját. :)))


Oltárc után hosszan sétálunk réteken, mezõkön, erdõk aljában, majd erdõben is, mielõtt újra felkapaszkodnánk a már ismerõs dombhátra, a szõlõhegy tetejére. Itt újabb bója fogad és Vándorköszörûs újra igényli a futás lendületét, úgyhogy elporoszkál Hahót irányába. Maradunk hárman, végigsétálunk a szõlõhegyen, szépen gondozott és elhagyatott telkek váltogatják egymást, szerencsére az elõbbi számaránya a magasabb. Mûúton sétálunk egy kicsit, ez a börzöncei szõlõhegy, szép kilátás nyílik a keleti völgy felé, északon pedig Hahót kelleti magát a távolban. Hullámvasút következik, erdõben, benõtt, de járható ösvényeken kerülgetjük a pocsolyák sorát. Megérkezünk Dombtetõre, újabb filctoll, újabb betû az idei itineren, Kerek repkény az egyetlen hármónk közül, aki õszintén élvezi a sárhelyzetet. Ereszkedünk, szépen lassan elérjük a zöld sáv keresztezõdését és Hahót felé fordulunk. Eleinte nincs is semmi probléma, szépen lehet haladni, néhol felbukkan egy adótorony, amelyhez képest betájolhatjuk irányunkat és távolságunkat a faluhoz képest. Még messze van, elõttünk, ez az eredmény. A hamis illúzió, miszerint sima - és gyors - utunk lesz Hahótig, hamar szertefoszlik. Masszív dagonyás kerül elénk, a zöld sáv jelzések kérlelhetetlenül arra vezetnek, ahol az utat sûrû növényzet és alatta bokáig érõ, agyagos sár borítja. Nem örülök, minden lépésnél egyensúlyoznom kell, egy helyütt elesek - minek az ilyennek túrabot - sûrûn káromkodok. Hogy ne bántsam meg két útitársamat, inkább elõresietek, magányosan szidni magamat, hogy miért kellett nekem eljönni ilyen vacak terepen egy hosszú túrára, inkább maradtam volna otthon füvet nyírni.


Lassan elül bennem a puffogás és átadja a helyét a lemondásnak, Hahóton kiszállok, ennek így semmi értelme, ha egy ilyen szakaszt az éjszakában is túl kell élni, akkor inkább menjek haza egy résztáv céljából, mint bárhonnan máshonnan. Karalábéföld szélére érkezünk, megvárom Repkényt és Suvlajt. Már Repkény sem lelkesedik annyira. Egyenesen indulunk el, egyre jobb minõségû, burkolt úton, amikor hirtelen felbukkan egy sárga + jelzés. Elõkapjuk a tájolót, majd bevillan az õszi Deák túra emléke, ez a jelzés észak felé vezetne minket, visszatérve a sárga sávba! Alig száz métert kell visszamenni, újra a sárban talpalunk az újra megtalált zöld jelzésen. Csodálatos. A régebben annyira kényelmetlennek tartott, betonlapokból kirakott mélyút szinte megváltásként kerül elénk, ez jól járható, lehet sietni, a bukdácsolástól, egyensúlyozástól, csúszkálástól elfáradt lábaimnak valóságos gyógyír most a beton. Suvlaj lelkesedése kicsit lecsökken, úgy dönt, hogy majd Hahóton kitalálja, meddig akar most eljutni a túrán.


Megérkezünk Hahótra, Vándorköszörûst még éppen ott érjük és így ott is tartjuk még vagy húsz percig, amíg megpihenünk, töltekezünk. Kapunk csokit és zsíroskenyeret, paradicsommal-paprikával a kedves pontõröktõl, a kocsmában a tavalyihoz képest most kevésbé szívélyes a kiszolgálás. Sõt, eltûnt a kimért gyümölcslé, csak üveges kepi van, aranyárban. Szerencsére kólát azért kapok korsóval is. :) Lassan elindulunk, Hahót fõutcáján lépésben jön szembe egy autó, hangosbeszélõn mondanak valamit belõle, eleinte nem értjük, aztán leesik, ahogy közeledik: "A zsákos oltott meszet, veszed, veszed, veszed!" A végén pedig felviszi a hangsúlyt. Eszméletlen. Erõlködnöm kell, hogy ne röhögjem szembe szegény sofõrt. :) Kisétálunk Hahótról, felkészülök az újabb sárdagasztó kilométerekre a következõ burkolt útig, tehát nagyjából Söjtörig. Ehhez képest - ahogy SzLA is megmondja Hahóton - semmi különös nem történik. Kényelmesen kapaszkodunk fel a dombok közé a még mindig lenyûgözõen szép mélyúton, még a Deákról ismerõs szakaszon sincs olyan sár, hogy ne lehetne tempósan haladni.


Eljutunk a gazzal bõségesen benõtt Mackó-forráshoz, nem nézzük meg, hogy mûködik-e. Inkább elhisszük, tekintve, hogy szép nagy víz folydogál keresztül a turistaúton a Vas-völgy felé. Átugorjuk, trappolunk tovább, eleinte meredeken, majd szelídülõ emelkedõn a söjtöri szõlõhegyre. A kilátás innen is csodálatos, észak felé fenyegetõ felhõk gomolyognak, néhol látszik a kékeszürke esõfüggöny. Az már a Zala völgye, azon túl pedig a Rábáé. Közelebb Söjtör és Tófej házai sorakoznak, a Zalakerámia gyára is jól kivehetõ. Elérjük az újabb bóját, filctollal rajzolunk, innen csak le kell gurulni Söjtörre. Így teszünk, lesétálunk, próbáljuk közben gyõzködni Suvlajt és a rendíthetetlen ólomkatonaként ellenálló Vándorköszörûst, hogy nem is lenne olyan rossz nekik továbbjönni velünk Nagykanizsára. Söjtör elõtt elszaladunk, hogy több idõ jusson lábápolásra és a leharcolt állapotba került cipõk regenerálására. A pontõr ismét csokival kínál, Isten tartsa meg jó szokását, mert ritka finom csokit sikerült beszerezni a túrára. Leülünk a Deák-ház elõtt, két helybéli lány nagy csodálkozására levesszük a cipõinket, hogy megvizsgáljuk a felázott, hólyagszerû képzõdményekben bõvelkedõ, mély ráncokkal barázdált talpainkat. Nem ítélem olyan veszélyesnek a helyzetet, mint amilyennek látszik, de zoknit cserélek, Repkény is így tesz. Suvlaj közben túrabotjával lepiszkálja a sarat a cipõjérõl, majd, munkájával elégedetten Repkény és Vándorköszörûs cipõjét is megtisztítja. Mehetünk tovább, vár Rádiháza és a családi depó, mert ugyebár mi már nem saját erõbõl... :)


Söjtörön valamiféle falunapot tarthatnak, ál-mulatós zene hallatszik, meg rengeteg nép nézi a fellépõket, eloldalgunk a kapu elõtt. A szokásos söjtöri kocsmázás most elmarad, fõleg, mivel zárva tart a kocsma, irány Pusztaederics. A Méregházat évrõl-évre méretesebb növényzet takarja, elsétálunk mellette, megcélozzuk a Válicka partját. Az idõjárás mintha nem tudná eldönteni, hogy most derüljön vagy boruljon, úgyhogy felváltva teszi mindkettõt. Átkelünk a gyaloghídon a feltûnõen bõvizû patak felett, a túlparton láthatóan az ösvényen folyt egy ideig a Válicka, illetve a kukoricaföldrõl ide zúdult le az esõvíz. Néhol szabályos hullámzás nyomai láthatóak az agyagos talajon. Itt megint nehézkes az elõrejutás, botladozok, néha nagy loccsanással bele találok lépni egy-egy pocsolyába. Felemelõ érzés, a frissen cserélt zokni azonnal átázik. Egyenesen örülök a hosszú, meredek emelkedõnek, visszanézve a pusztaszentlászlói strand látszik, az innen hallatszó zene sokáig kísér fölfelé. Odafent újra gyönyörû a kilátás, most ráadásul nem is fõlünk a napon a hosszú nyílt szakaszon, mint tavaly vagy akár azelõtt. Trappolunk tovább, kényelmes út vezet Pusztaederics szélére, eleinte látszik a gáztározó föld feletti üzeme, ki tudja, talán éppen most is valami óriási gázmezõ bújik alattunk a mélyben.


Pusztaederics bójáját idén sikerül nem kihagyni, a kocsmázást viszont nem ejtjük meg, nem vágyunk újabb megállásra. Átsétálunk a falu végén, újabb emelkedõ áll elõttünk, erdõben, a borult ég alatt egyre nagyobb sötétben. Traktor érkezik szembõl, félreállunk, nehogy pont mellettünk csússzon meg a hatalmas jármû, vezetõje intéssel köszöni meg a gesztust. Még egy bója és már fent is vagyunk a rádiházi hegy tetején, itt intenzív fakitermelés nyomai láthatóak. Elég összevissza a terep, viszont nekem muszáj leülnöm egy pillanatra, mert valami kavics beásta magát a felázott zokni és a nagylábujjam közé. Kipiszkálom, késõn: vidám kis vízhólyag kezd növekedni a kavics helyén, másnap délelõttre borsó nagyságúvá érik. Betrappolunk Rádiházára, útközben szilvát eszegetünk, van néhány érettebb szem is. Összefutunk Jámborral, most indult az éjszakai távon, nagy lendülettel halad tovább dél felé, miután elbúcsúzunk.


Rádiháza a féltáv, ha geometriailag nem is, lélektanilag mindenképpen. Leülünk, az Oltárcról ismerõs pontõrök zsíroskenyérrel kínálnak, a kocsmában veszek két kávét, a hölgy kihozza az asztalhoz. Nagyszerû. Befut -rafter-, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy visszavigye Vándorköszörûst és a kiszállási szándékát véglegesítõ Suvlajt Nagykanizsára. Miközben elbeszélgetünk, megérkezik Kerek repkény édesanyja, mint ügyeletes megmentõ: gulyáslevest kapunk galuskával és csokit is és pogácsát és egyéb aprósüteményeket és egyéb finomságokat. A kibicelõ trió elköszön, -rafter- kényelmes autója elröpíti õket a Dél-zalai metropolisz felé, mi még elvacsorázgatunk. Utána kapunk pótzoknit is, élek a lehetõséggel, gyorsan kicserélem a rajtam lévõt. Érkezik a mezõny vége lassan, elõször SzLA, aztán egy pár, akik pizzát rendeltek ide, majd Wolfkery és Mecseki barangoló és két útitársuk, közben elrajtol a 70-es távon egy pár, akik futva érkeztek valahonnan, mert a vasúti megközelítéssel valami hiba volt. Másfél órányi (!) üldögélés után elköszönünk Repkény édesanyjától, kicsit aggódva, de valahol büszkén néz utánunk.


Tiszta és száraz zokniban, jóllakottan, szinte kicserélve vágunk neki a túra második felének. Visszamászunk a szõlõhegyre, elhagyjuk a rádiházi oda-vissza szakaszt, a Kék jelzést követjük innentõl nagyon sokáig. Betérünk az erdõbe, gyönyörû naplementében, a felhõk eloszlottak, szinte teljesen eltûntek közben. Trappolunk, jó lenne Szentpéterföldére még világosban megérkezni. Átvágunk a tehéncsordán, néhány unatkozó bika megnéz magának minket, csak a rend kedvéért. Szerencsére Szentpéterföldére nem terveztünk kocsmás megállást, fõleg, hogy a helyi kocsmahivatal épp zárva tart. Még Sanyival sem találkozunk. :( Távozunk a kis településbõl, most kezdõdik az éjszaka, elõkerülnek a fejlámpák, a vadászházból ránk kiabálnak, hogy az erdõ szélén maradjunk, mert a csemetékre vigyázni kell. Valóban, egész szép sor facsemete áll a turistaút másik szélén is, reméljük, nem csak tõlünk féltik ennyire. Fölfelé talpalunk az erdõben, szépen, kényelmesen, a lokális maximumon elérjük az újabb bóját. Ráfordulunk a hosszú egyenesre Lasztonya festõi községe felé, Kerek repkény pedig elkezd panaszkodni, valami nem egészen stimmel a jobb vádlijával. Rávilágítok. Tényleg nem stimmel, valószínûleg bedurrant. Kellemetlen, de majd kimasszírozzuk, meg a kalciumos pezsgõtabletta erejével elûzzük a gondot.


Hosszas vándorlás után, melynek során az elõttünk haladó trió lámpáit egyre közelebbrõl látjuk, elérjük a soron következõ ellenõrzõpontot, amely egy minden meglepetést nélkülözõ bója. Itt érjük utol elõször SzLA-t és a Rádiházán látott két futót, akik most gyalogolnak, Évit és Istvánt. Õk egybõl tovább is indulnak, mi viszont megállunk, kezelni Repkény lábát. Rájövünk, hogy ez nem húzódás vagy más ilyesmi, ez bizony csúnyán vizenyõs lett. Ezzel nem tudunk mit kezdeni különösebben, lassan elporoszkálunk, útközben ötletelünk, mit lehetne alkotni vele. Elérjük Lasztonyát, ahol idén egyetlen tömegverekedõ sem jön szembe, viszont találkozunk egy bõsz, alattomosan hátulról támadó kutyával. Már elhaladunk mellette, megyünk vagy négy-öt háznyit, amikor Repkény egyszer csak megszólal: "Jön." Valóban jön, suhintok egyet a túrabottal és elkezdek határozottan felé lépni, erre elszalad, de tudom, ha most visszafordulok, akkor is újra utánunk jön. Így is újra próbálkozik, de abbéli meglepetésének hatására, hogy nem fordultam vissza, hanem ugyanúgy haladok felé, inkább visszamenekül a szélesre nyitott kapuk mögé. Elõny, hogy nem harapott meg, hátrány, hogy Lasztonya összes kutyája veszettül ugatni kezd, ezt hallgatjuk még a faluból kivezetõ, meredeken emelkedõ mélyúton is. Suvlaj felhív, lassan hazaérkezik és lefekhet aludni. Kicsit irigylem. :)


Odafent már nyugalom fogad, a környezõ falvak apró fénypontjai és a csillagos égbolt. Csodálatos látvány. Kezdõdik a hosszú kanyargás, majd a lejtõ a mûútig, újra fényeket látunk, ezek megint SzLA-ék lesznek, a Torhai-forrásnál mindnyájan megállunk pihenni, a bója nyugodtan lengedezik az esti szellõben. Repkény a lábát próbálja kezelni, én gumicukrot majszolok (J a a t Mátra115-ös szereplése ihletett a gumicukorra :)), a többiek szõlõvel kínálnak, elfogadok pár szemet. Érkeznek mögöttünk, indulunk tovább, nagyjából ugyanaz a helyzet alakul ki, mint tavaly, amikor Nomádék értek utol mindig. Újabb emelkedõ, Kerek repkénynek ez jobban esik, mint a lejtõk, nekem is kényelmesebb a vízhólyagok szempontjából. Feltûnik, hogy itt már alig van némi sár, az is csak réteg jellegû. Menetelünk. Sokáig. Kellene egy kávé, az vigasztal, hogy Bázakerettyére egy bõ órával hamarabb érünk, mint tavaly és talán még nyitva lesz a kocsma. Elbotorkálunk mindenféle furcsa, nehezen járható ösvényeken, már majdnem úgy tûnik, nem lesz meg a következõ bója, de megvan, innen csak le kell ereszkedni a meredek parton Lispeszentadorjánba. Megtesszük, talpalunk a sötétben, kezd újra felázni a zokni a cipõmben. Majd Bázakerettyén felhasználom az utolsó pár tartalékot. (Van egy utolsó utáni is még nálam, de az tényleg nagyon-nagyon végszükség esetére.) Mintha megtáltosodnánk, úgy suhanunk át Lispén, a megszokott emelkedõrõl áthelyezték a túrát, talán a jelzést is. Hosszú évek után ugyanis sikerült beszántani az utat, gratulálok hozzá ezúton is, biztos nagy terméshozam várható attól a plusz egy méter széles sávtól. Az igaz ugyan, hogy így kényelmesebb, nem olyan meredek. Itt történik, hogy egyszerre nagy nyivákolást hallunk meg, egy csapzott kismacska bukkan fel mellettünk, eleinte mosolygunk, milyen aranyos, aztán elküldjük, menjen haza... szegénynek nem nagyon lehet hová hazamennie, mert követ, hegynek fel, át mindenen, amikor lemarad, akkor keservesen sír. Lassan elhagyjuk, nem hallatszik tovább, arra gondolunk, hátha mégis haza tud menni valahová, csak a sötéttõl félt. Felérünk a gerincre, utolérjük SzLA-ékat, magabiztosan haladnak az éjszakában. Hirtelen fekete-fehér szõrcsomó ugrik ki mellénk az útra, a kismacska az, ugyanúgy miákol, mint az elõbb, csak mostanra csuromvizes lett a harmatos fûben. Kerek repkény megsajnálja és felveszi szerencsétlent, aki, hogy ne kerüljön ki a lámpák fénykörébõl, inkább mellettünk botladozik, többszörösen kitéve magát annak a veszélynek, hogy bele találunk véletlen rúgni. Egy ideig ez mûködik, csak szegény cica láthatóan nem kézi alkalmas kézi hordozásra, így egy szép csíkot karmolva Repkény karjára lecsúszik a földre, de kitartóan követ tovább, egészen Bázakerettyéig. Itt egy darabig megint lemarad, de a pontra érve ugyanúgy ott rohangál körülöttünk.


Bázakerettye kocsmája nem lopja be magát a szívembe, ugyanis megint zárva találjuk, a pontõr-fõrendezõ szerint úgy tíz perccel az érkezésünk elõtt elunta magát és hazament. Kár, hogy a kocsma nyitvatartása szombatonként hajnali 3-ig van a kiírás szerint. Kesergek pár sort az elmaradt kávémért. Repkény kap vizet, beborogatja a kendõjével a lábát, így megy tovább és valami csodás módon a kendõ nem lesz sáros. Befutnak a többiek, Wolfkerytõl Repkény kap egy fájdalomcsillapítót, késõbb Mecseki barangoló is ad egy szemet, köszönet érte, ez viszi végig valószínûleg a túrán. Másik két útitársuk kissé megzuhant, a fiatalabb srác rágyújt és meggondolja, hogy folytassa-e a túrát, végül úgy dönt, kiszáll itt. Az idõsebb férfi is rágyújt, majd a harmadik bunkó megszólalása után összenézünk Kerek repkénnyel és egy pillanat alatt elpucolunk a pontról. Érett már ugyanis egy visszaszólás, de azt lehet, hogy nem tette volna zsebre...


Most pedig következik a teljesítménytúrázó történetem eddigi leggonoszabb és legszomorúbb cselekedete: kifelé Bázakerettyérõl ugyanis újra megjelenik a kiscica, a szokásos szívet tépõ nyávogásával. Mi pedig otthagyjuk... :((( mivel lámpát nem kapcsolunk, nem mer követni a sötétben, de bízom benne, hogy Bázakerettyén otthonra talál, vagy reggel valahogy visszakeveredik Lispeszentadorjánba. Magunkkal vinni semmiképp nem tudnánk, ha velünk próbálna jönni, talán még meg is halna, enni ugyanis nem tudunk adni olyasmit, amit egy macska is megenne. A nyávogása még sokáig elkísér minket, a lámpát pedig Budafáig fel sem kapcsoljuk, nehogy véletlen utánunk jöjjön.


Budafától aztán újabb megpróbáltatások következnek. Meredek kaptatón mászunk fölfelé, egyre álmosabbá válok, ráadásul a frissen töltött akksik a lámpában most gondolják úgy, hogy nekik már elegük van a világításból. Lassan csak a következõ fáig tudok elvilágítani a fejlámpával. Kényelmetlen. Megint találkozunk SzLA-ékkal, Repkény elõremegy Évivel és Istvánnal, én egy ideig SzLA-val maradok, aztán õ kissé leszakad, a többiek viszont már elöl járnak. Ballagok fölfelé valami bánatos emelkedõn, borzasztó álmosan, aztán lefelé, van itt egy tó, bele ne lépjek, lassan utolérem Repkényéket, az jó lesz, mert talán szóval fognak tartani. Megrázom magam, próbálok tenni valamit, hogy ne aludjak el menet közben. Hirtelen kiérünk egy rét szélére, ez ismerõs hely, innen kell leereszkedni a kistolmácsi vasútállomásig. A lejtõn kissé felébredek, ha nem akarok seggreülni, odalent pedig a lekaszált rét látványa vidít fel. A Kozár-forrásnál megpihenünk: töltünk vizet, sokat. Iszunk is, majd, miközben SzLA elcsattog a túrabotokkal, mi is továbbsétálunk lassan.


Kistolmácson a kocsmában nincsenek helyi menõ csávók, csak a Bázakerettyén kiszállt srác alszik a sarokban. Kapunk teát, finom, aztán veszek kávét is, ami szintén finom, csak kissé gyenge. Ilyet hétköznap iszik az ember a munkahelyén, vagy két elõadás között az iskolában, de nem egy hosszú túrán, a hajnali órákban, bõ kilencven kilométer után. Sebaj, mert finomnak tényleg finom. Továbbmegyünk, a faluban tûzoltók táboroznak, már elcsendesedett a község a buli után, nem találkozunk egy teremtett lélekkel sem.


Bevallom, innentõl Valkonyáig szinte semmirõl nincs határozott emlékem a túráról. Vannak házak Valkonya után a szõlõhegyen, meg van erdõ is, az biztos. Kiérünk egy dombtetõre, ahonnan fények látszódnak a távolból, talán Nagykanizsa, talán nem. Ahol Borsfát sejtem, ott nincs semmi, ezek szerint rossz helyre sejtem. Olyan a helyzet, mint egy delíriumos rémálom: nem tudom, merre és meddig megyünk, csak követek két lábat, közben tompán beszél néha hozzám egy kedves hang, de nem tudom, honnan. Mellesleg a talpam ég és érzem, hogy a vízhólyag az eldurranás határán áll a lábujjam tövében. Hirtelen megérkezünk Borsfára, de a helyzet nem sokat javul. Leülünk a buszmegállóban, eddig itt mindig Repkényt kellett életre kelteni, most viszont nekem volna kedvem elnyúlni a padon és egy jó nagyot aludni. Kár, hogy a megálló tele van utassal, így még leülni sem tudunk. Amikor viszont kitaláljuk, hogy majd Valkonyán pihenünk, megjelenik két ismerõs fényszóró a távolban egy Ikaruson és az érkezõ busz kiüríti a megállót. Diadal! Akkor itt szabad öt percet aludni. Még lenne harminc másodpercem, amikor megérkenek SzLA-ék és tovább is mennek. Utánuk botorkálunk, Repkény navigál, miközben én többször is elalszom menet közben. Tényleg nem emlékszem rá, de állítólag olyat mondtam, hogy "Tavaly nem jött össze a Mecsekben ötszáz résztvevõ, mert nem tetszettek a képek." meg Rammsteint énekeltem, de a sor vége az volt, hogy "bicikliösvény". Szürreális.


Már egészen világos az ég, amikor egy telefonhívás riaszt fel: -rafter-rel beszélünk, kérdezi, hol tartunk. Kicsit gyanús, hogy a nyaralásán miért kel föl valaki hajnalok hajnalán, de végül csak legyintek, miért is ne kelhetne föl? Beszélünk pár szót, közben beérünk Valkonyára, etetõpont, a Kanizsa túráról ismerõs rendezõség kínál egy-egy szelet kenyérrel. Érdekes, de többet nem is kívánok, inkább tolok magamba néhány szem gumicukrot, mert az finom. Repkény nem túl lelkes, de nem is álmos. SzLA a talpa állapotáról meditál, Istvánék pedig elindulnak, mert már világos van és lehet futni. Megérkeznek a többiek, Repkény most Mecseki barangolótól is kap egy fájdalomcsillapítót: tényleg ez viszi tovább, mert lassan összeszedjük magunkat és a bátorságunkat, ideje nekivágni a híres-neves hét dombnak.


Nézõpont kérdése, mennyi ez a hét, mert amúgy tényleg hét, de lehet többnek is gondolni. Az elsõt hamar túléljük, lefelé menet viszont még egyszer hanyattesek, ez már több a soknál. Itt hív fel Vándorköszörûs, jólesik hallani a hangját, még a csekély térerõ torzításán át is. Furcsa, mindenki hajnalban kel vasárnap is? Felérünk a mûútra, majd a Szuloki-forráshoz, a térkép itt kissé hézagos, de legalábbis üvöltõen pontatlan ((C) Galaxis útikalauz...), mert valahogy egész máshogy vannak a dolgok. Jöhet a második domb, felkaptatunk, aztán le a magasleshez, ahol a réten erõs rothadásszag ül, ez fejbekólint rendesen. Legalább nyerünk némi lendületet az emelkedõhöz, itt széles út fogad és ösvény nélküli kék jelzések vezetnek a susnyás völgybe, ahonnan föltérve végre elérjük az eszteregnyei elágazást. Fehér alapon kék R jeleket követünk a tavalyi papírfeliratok helyett, nekem tetszik ez a megoldás, a térképen is így szerepel és a pecsételõs lapon is Eszteregnye, szõlõhegyet találunk. A szöveges leírásban viszont még Obornak, mûútról szól a fáma... Mi kitérünk a jelzésen, szembetalálkozunk Évivel és Istvánnal, a futó párossal, akiknek kölcsönösen bemutatkozunk, mert nem szerettem volna végig "a futó pár" megnevezést alkalmazni. Kisétálunk a pontra, itt vizet, almát és csokit is kapunk. Elsõrangú, a csokit is és az almát is hamar beépítem a szervezetembe. A víz után. Még van pár domb hátra, beszélgetünk, még kocogni is támad erõnk. Kezdek felébredni. Egy meredek lejtõ alja felé megelõzünk egy sporttársat, kissé elhalt már, mint késõbb kiderül, beletett egy kis pluszt a távba. Még egy emelkedõ. Meg még egy. Kisüt a Nap, felhõtlen az ég és mi megérkezünk az Obornak feletti dombtetõre. A kör ezzel bezárul.


Óvatosan leereszkedünk, itt fölfelé rettenetes volt jönni tegnap, mostanra száradt annyit az út, hogy kényelmesen járhatónak mondhassam még én is, aki érzékeny az ilyesmire. Odalentrõl izgatott beszélgetés hangjai szûrõdnek át a bozótoson: Wolfkery, Mecseki barangoló és harmadik társuk keresi az obornaki pontot... ami Eszteregnyén van. Nem túl lelkesen, de becsülettel visszatérnek, ezzel még kétszer megmászva a dombokat. Zord. Megteszünk egy széles ívû kanyart a mûúttal, hogy a falu felé tendálva egy ismerõs autót és még ismerõsebb gazdáját lássuk meg. El sem hiszem. -rafter- képes volt nyaralás közben idejönni, hogy összeüssön egy miniatûr depópontot. Van minden: üdítõ, kóla, édesség, sósság, meg még egy összkomfortos kempingszék is... köszönet érte! :) Elbeszélgetünk egy kicsit, majd elindulunk, a következõ domb közepéig összetagozódva azzal a sráccal, akit valamelyik dombról lefelé elõztünk meg. Aztán le is hagyjuk, egyrészt, mert ilyenkor már a saját tempónkon kívül nem tudunk máshogy menni, másrészt, mert kissé összevissza furcsaságokat beszél és nem akarjuk, hogy ebbõl késõbb bárkinek kellemetlensége legyen.


Lesétálunk az elsõ dombról, fel a következõre, itt beszélünk Suvlajjal, aki már tegnap este tudott -rafter- kis meglepetésérõl, nem mellesleg Vándorköszörûssel egyetemben. :) Szép kis összeesküvõ társaság. :) Lassan újra megérkezünk Homokkomáromba, a délelõtti mise résztvevõi már sétálnak a templom felé. Újra az országút, újra Hosszúvölgy következik, majd újra a homokos, egyenes utak. Déja vu: megint tûz a nap és megint a homokot rugdossuk, talán nincs annyira meleg. A végtelen zsigárdi egyenesnél elhúz mellettünk egy motor, két gyerekkel, nem sokkal késõbb ugyanõk visszafelé. Kösz a benzingõzt, srácok, ez hiányzott. Már majdnem Zsigárdon vagyunk, amikor két erdésszel találkozunk, kérdezik, mennyit megyünk, a válasz hallatán nem annyira meglepõdnek, mint inkább elégedetten mosolyognak. Megérkezünk Zsigárdra, pezsgõtablettát kapunk és vizet és még meg is mosakodhatunk. Egy pár új talpat szeretnék, de az nincs. Akkor inkább menjünk. Végigtrappolunk a földúton, újra elérjük a 74-es új szakaszát, de vonatot hiába szeretnék fotózni, most nem érkezik semmi. A menetrendkönyv pedig nincs nálam, üsse kavics. Kerek repkénynél múlik lassan a fájdalomcsillapító hatása, Palinba érve teljesen véget is ér. Innentõl szenvedés. Nincs árnyék, nincs légmozgás. Van viszont aszfalt és aszfalt és aszfalt és nagy forgalom, nagy zaj és meleg. Egyre melegebb. Az M7-es alatt lerogyunk a kerékpárút szélére, úgy kell összekaparni magunkat, hogy végre elinduljunk. A vége a legrosszabb, a táblák könyörtelenül mutatják a távolságot, a körforgalomtól annyit enyhül a helyzet, hogy az út menetirány szerinti bal oldalán némelyik ház kellemes árnyékot vet. Elhagyjuk a K+-ot, Repkény már a sírás szélénél tart, de jön, kitartóan, összeszorított fogakkal.


A stilizált földgömbnél már megnyugszunk. Hihetetlen, de vége van. Besétálunk az iskolába, megkapjuk a díjazást. Fürdés, elképesztõen jólesik. Telefon Suvlajnak, Vándorköszörûsnek, -rafter-nek, haza a családnak. Levélkét, csokit találunk jótevõinktõl a hálózsákunkon, köszönjük szépen. :) Még elfetrengünk pár percig, amikor befutnak Kerek repkény szülei, kivánszorgunk az autóhoz, beszállás után pedig a következõ kép már az, hogy Lentiben vagyunk és valahogy ki kellene szállni.


Köszönöm Kerek repkénynek, hogy nem hagyott teljesen elaludni a zalai éjszakában. Köszönöm Vándorköszörûsnek és Suvlajnak a vidám beszélgetéseket. Köszönöm -rafter-nek a meglepetés depót és Kerek repkény édesanyjának a finom vacsorát. Köszönöm Neked, kedves Olvasó, hogy elolvastad a beszámolómat. Köszönöm a Rendezõségnek, hogy még ilyen kevés erõforrással is megrendezik évrõl-évre ezt a túrát. Nekem így, ebben a formában nagy kedvencem.


A célban megmutatták, milyen jelvény jár a tizenhetedik teljesítésért. Nagyon messze van az még... de nagyon szép...


-Kékdroid-


Képek