A Rákóczi 110 teljesítménytúrát idén július elsõ hétvégéjén rendezték meg Sárospatakon. Én is elindultam rajta.
Érdeklõdéssel hallgattam korábban a túrabeszámolókat a hosszú távú éjszakai túrákról. Felkeltette az érdeklõdésemet, vajon milyen éjjel túrázni. A túrát megelõzõ hetekben már lélekben készültem, de igazán nem is tudtam mire vállalkozom.
Kissé bátortalanul mondtam ki nevezéskor, hogy a 110km-es távon szeretnék indulni. Szombat reggel 6 óra volt, mikor a közös rajttal elindultam. Idõ felhõs, én mégis könnyed rövid futó ruhában, az Inov Roclite 315 cipõben, inov-8 Debrigaiter 32 terepfutó/tájfutó kamásliban vágtam neki. Kíváncsi voltam, hogy ilyen hosszútávon mennyire lesz kényelmes a cipõ.
Sárospatak utcáit sietõs léptû túrázók és kocogók ébresztették. Gyorsan kisebb csoportokra bontódtunk, attól függõen ki milyen tempóban haladt. A sárospataki pincesor még az esti borozgatástól egy kicsit álmosan fogadott bennünket. Nem úgy, mint a szúnyogok kik örömmel vették a svédasztalos reggelit. Mindenki, így én is igyekeztem szúnyogriasztóval alaposan meghiúsítani ezt.
Az elsõ ellenõrzõ pont Pogánykútnál volt. Egy pecsét és szúnyogok vártak. Megnéztük a kút helyreállított változatát. Érdekes történeteket fûzõdnek a kúthoz.
Tompa Mihály a pogány törökökkel hozza kapcsolatba a helynév eredetét.
Komlóskai ellenõrzõ pont után Puszta-vár tetõ felé vettük utunkat. Az idõjárás mindeddig kegyes volt hozzánk a távolból dörgõ sötét felhõk csak méregették a semmitõl vissza nem riadó túrázókat.
Puszta-vár tetõre egy meredek, de igen jól kialakított ösvény, szinte már lépcsõ vitt felfelé. A bélyegzõt bezzeg kitették a meredek oldal egyetlen fájára. Egyensúlyozva kellett pecsételni.
Az emelkedõ ismét összeverbuválta a csapatokat, de hamarosan a lejtõn megindultak kik merészebbek voltak. De újabb ismeretségek is születtek. Így két Gábor és egy Zoltán társaságában túráztam tovább.
Nem igen volt lassítás engemet is szinte magával ragadott a többiek tempója. Nem nagyon tudtam a tájat magamba fogadni. Nem a nézelõdés ideje volt, ha nem szerettem volna egy-egy szederindában fenn akadni. Így is pár emlék karcot kaptam tõlük. A csalán csípését már fel se vettem, annyira figyelnem kellett a lábam elé.
Egy hosszú sûrû ligetes részen is áthaladtunk. Szinte alagutat alakított ki, elment volna simán labirintusnak is. Néha elkalandozott a figyelmem. Arra gondolva, hogy ha így futunk, akkor én nem bírok végig menni.
Majdnem végig a piros turistajelzésen haladtunk. Ez egy kicsit megkönnyítette a figyelést és a tájékozódást. Én még térképet használtam, de a fiúk már GPS-sel mentek. Mint késõbb kiderült igen praktikus fõleg az éjszakai túrázásnál nélkülözhetetlen.
Idõközben egy kis heves zápor frissítette fel a levegõt. Mire az esõkabátot felvettük már el is állt. Szerencsére csak sár lett, a cipõm nem ázott át. Csak arra volt jó, hogy kivettem az esõ pelerint és szenvedtem vele, mert olyan könnyen már nem tudtam vissza tenni.
Király-kút érintésével haladtunk Regéc-várához. Nehéz elképzelni, hogy a most csak romfalak mögött egykor milyen nagy történelmi események zajlottak. Még nehezebb elképzelni, hogy ilyen kietlen vidéken éltek emberek. Milyen jó formába lehettek, hogy ilyen magasra feljöttek. 28,93 km-nél vagyunk. Kellemes érzés, hogy nem érzem még, a közel 30 km-et.
A Fehérkúti vadászháznál egy szemérmes hölgy, azaz egy kút várt bennünket friss vízzel. Jól esett felfrissíteni magamat. A „hölgy” a kerékpáros túrán indulókat is megállásra késztette. Csak azt nem tudtuk iható-e a víz. Én megoldottam, hogy ne érezzem az ízét, pezsgõtablettát tettem bele.
Nem messzire tõle óriás hangyák hada lepett meg bennünket. A fotós kíváncsiságomnak meg lett az ára, mert míg lefotóztam õket, egy tucat rám mászott.
Sólyom-kõnél az ellenõrzõponton egy kicsit megpihentünk. Tapasztalatcsere volt a bringásokkal, milyen energia szeletet használnak. Meglepõdtek a távon, melyen indultam. Még gombócból is sok, mondták. Sólyom-kõtõl nem messze óriás torta szelet várta az arra elhaladókat. No, nem belé harapni, mert kõbõl van.
Sólyom-kõt elhagyva túratársaimmal latolgattuk, hogy megnézzük az 2006. január 19-én lezuhant szlovák KFOR békefenntartó repülõgép 42 elhunyt katonájának emlékére, a baleset helyszínén állított emlékmûvet. De nem tudtuk pontosan mennyi idõt venne el ezért nem tettük. .Így tovább mentünk.
Most se volt pocsolyától mentes a túra, fõleg a vaddisznó etetõ és megfigyelõ helyek körül. Milyen nagy disznóólat tudnak csinálni. Szívesen megnézném õket, de csak a magaslesbõl.
Amadé-vára mellett elhaladva értünk a gönci Pálos kolostori romokhoz. Alig álltunk meg a szúnyogok leptek meg bennünket. Szúnyogriasztó és egy kis folyadékpótlás után, körbe néztük a kolostort. Érdekes hangulatot keltett az erdõ mélyén a kolostor.Az jutott az eszembe, jó lenne tudni a történetét, akkor legalább el tudnám képzelni, milyen lehetett fény korában. De így csak remetéket tudok ide gondolni, kik távol mindentõl éldegéltek.
Telkibányán a frissítõponton nem sokat pihentünk. Pedig többen betértek egy sörre. 48,4 km-nél tartunk. 1674m szintkülönbséget tettünk meg. Már kezdte érezni a távot a lábam. Kb. egy 50 km-es túra ennyi lenne. Már a cél felé járnék. Már melegítenék a levest. Most viszont még a felénél sem. Jobb, ha nem pihen meg teljesen a lábam.
Telkibányáról Hollóházáig nem volt köztes ellenõrzõ pont. Erõs menetben tettük meg a 12,9 km-t. Néha jól esett volna lassabban menni, de tudtam, hogy az csak lassítana. Szerencsére sok patak keresztezte a túrát. Jól esett megmosakodni. Felfrissülve úgy éreztem, mintha a természet erejével megerõsödve folytathattam utamat. Ábrándoztam, hogy mit is ennék, ha a célba érek. A tusolásról. Pihenésrõl.
Hollóházán rövid frissítés után betonúton mentünk egy darabig. Még világosban, egyszer csak az erdõbõl kilépve a távolban megpillantottam a Füzéri várat.
Legszívesebben megálltam volna csodálni. Olyan szépen aranyozta be a lemenõ nap sugarai. Ennyi kilométer után egy kicsit magasnak tûnt a távolból. Majd a kis utcákon keresztül 19:48-kor a ponthoz értünk. A Füzéri várhoz nem vezetett fel a túra, de a kíváncsiságunkat most nem tudtuk elnyomni. Hirtelen annyi út vezetett felfelé azt se tudtuk melyiken induljunk el. De azt mondták mindegyik, felvezet. Persze, de mennyit kerülünk addig. Szerencsére felfigyeltünk az útba igazító táblára. Rövid szerpentin után, lépcsõ jött. Pechemre mikor már a sima úton is nehéz a járás most még lépcsõzni kellett. Nem mertem hinni a szememnek, hogy a kezdeti falépcsõt felváltotta a hegy sziklájába vágott lépcsõ. Nagyon szép volt! Ugyan kinek volt erre energiája és mikor? Most így utólag néztem meg, hogy már a 13. században hozzákezdtek a kialakításához. Nem csodálom, hogy hajdanán bevehetetlen volt a vár. Már az miatt is, hogy egy vulkanikus eredetû sziklatömbre épült és három oldalról szinte megközelíthetetlen. Ráadásul olyan huzatos volt hogy majd elvitt a szél. Vagy lehet, hogy többet kellene ennem? Igen jó edzésbe kellett lenni annak ki ide fel akart jutni fõleg úgy, hogy még legyen kedve támadni, harcolni. Sajnos hiábavaló volt a mi támadásunk is, mert már nem volt nyitva. Megpróbáltuk oldalról elfoglalni, azaz csak körbe menni. Egy keskeny ösvényen el is indultunk, de nagyon meredek helyen vezetett az út. Én meg nem vagyok híres a sziklafalmászásomról. Így nem lett belõle semmi. Jobbnak láttuk folytatni a túrát.
Kezdtem fáradni. 67 km-nél jártunk. Még sok volt hátra elõttem az éjszakai rész. Mintha kezdõdõ vízhólyag lenne minkét lábam nagy lábam ujjánál. Nem álltam megnézni, a helyzeten mit se változtatott volna. Úgy érzetem még sem nõnek vagy legalábbis nem nekem való táv ez. Nincs a szervezetem 110 km-re felkészülve, fõleg nem mentálisan. Egy nõ tipegjen kis cipõcskében, ápoltan és nevetgéljen. Nekem viszont most nem volt erõm még mosolyogni sem, nehezen mentem. Fájt a csípõm, a lábaim. Izzadt vagyok, jó lenne fürödni.
Gábor meglepõdve fogadta a nõies elgyengülésemet. Így utólag azt mondta, számított rá, hogy mentálisan meg fog viselni, de nem gondolta, hogy ez lesz. Megpróbáltam nem arra gondolni, hogy nem megy, hanem hogy végig kell mennem bármennyire is nem nõies. Nincs megállás! Ha feladom, akkor is be kell mennem. Köszi Gabi, hogy nem hagytál ott.
Füzéren ismét hozzánk csatlakozott egy puli formájú kutya. Kísért, kísért bennünket, majd ha fájó szívvel is, de rendre kellett utasítani, hogy õ nem túrázhat velünk.
Átkelve egy patakon már érzõdött, hogy késõ este van. A tücskök egyre jobban hegedültek. Ligetes részen haladva összetalálkoztunk egy idõsebb túrázóval, ki korábbi tapasztalatait mesélte. Csökkent látó volt mégis vállalkozott a hosszútáv megtételére. Jó volt egy kicsit elterelte a figyelmemet.
Gyorsan sötétedett. Feltettük a fejlámpát. Most használok elõször fejlámpát, így még játékosan fogtam fel, milyen szupi így menni. Alig mentünk pármétert vele és apró fel-felvillanó parázsló fényre lettünk figyelmesek. Szentjánosbogarak voltak. Óvatosan megfogtunk egyet és alaposabban is megnéztük, a fejlámpa konkurenciát. Alig maradtak abba a villanó fények, mikor is denevérek repkedtek közöttünk. Én, én félek a denevértõl! Akkor már kezdtem nem játéknak venni a sötétben túrázást. De jó volt kipróbálni, hogy milyen sötét van, ha lekapcsoljuk a lámpákat. Nem is gondoltam, hogy ilyen sok, szinte megszámlálhatatlan mennyiségû csillag van az égen.
A régi vasút nyomvonalán kell haladni. Elégé benõtt gyommal. Még jó, hogy már a fejlámpa fénye mellett nem láttam hol haladunk, így nem tûnt fel, hogy néhol nálamnál is magasabb növényzet vett körül. Bozsváig haladtunk rajta. Már csak GPS segítségével tájékozódtunk, vagyis csak Gábor, én meg megyek utána. Ennyit pasi után soha nem szaladtam. Nem is vettük figyelembe, hogy nem a kocsmában van az ellenõrzõpont. De a pultos nõ nem lepõdött meg készségesen hátrament és kis idõ múlva hozta a pecsétet. Csodálkoztam is rajta, hogy miért nincs kéznél. De kinek volt kedve, ereje kérdezõsködni. Pihenés nélkül mentünk tovább. Nevetve vártak a pontellenõrök bennünket a község szélénél. Kiderült sikerült beszerezni egy kéktúra pecsétet is. Lehetett választani gyümölcsöt. Én a banánnál maradtam. Talán az a legtáplálóbb. Egy túlélõ tábor résztvevõi haladtak el mellettünk láncszerûen összekapaszkodva. Igyekeztük õket lekerülni. Pedig csatlakozhattam volna hozzájuk, mert nekem is ez túlélõ túra volt. Nemcsak nekik, nekem is furcsa volt a sötét erdõben menni. Nem láttam szinte csak Gábor hátát, lábát. Nem akartam lemaradni, mert attól tartottam kiesek az ütembõl és lemaradok. Õ meg csak annyit mond még Bozsvánál megvolt. Mennyivel másabb az erdõ éjjel. A megfoghatatlan csendjével. Ilyen csendet még nem tapasztaltam. Alszik erdõ. A madarak, az állatok a bogarak a fák. Egy neszt se hallani. Most még van erõm nekem is egy kicsit nézelõdni a fejlámpával. Balról egy mély patak meder tátong. Csak sejteti a mélységét. Még nappal nem okoz nehézséget, ha hirtelen több út is van elõttünk, hogy melyik a jelzett út. De most könnyen elnyel a sötétség. Ha eltévesztjük, az utat nem igen van támpont melyiken is haladtunk. A tér látás megszûnik. Nincsen egy már ismerõs fa mely mellett elhaladtam, egy kõ egy virág mi útba igazítana. Nem igen lehet, úgy mond visszapergetni filmet, mert a fejlámpa csak kevés látó teret ill mást mutat meg. Inkább csak formák és árnyak vannak. Ilyenkor nagy segítség a GPS.
Kishután keresztül végig betonúton kellett haladni. Most nem zavart. Könnyebb volt haladni rajta. Éreztem, hogy gyengülök. Minden baj elért. Úgy éreztem két sejt mûködik bennem, egy amelyik a lábamat mozgatja, a másik meg éberen tart. Szédültem, hányingerem volt. Habár nem voltam éhes, nagy nehezen megettem egy szendvicset. Ilyen nehezen nem is tudom mikor ment le egy falat is. Szegény libák is ezt érezhetik, mikor tömik õket? Szerencsére egy kicsit nekem jobb lett. Az agyam kapott egy kis szénhidrátot.
Ahogy teltek a kilométerek egyre jobban koncentrálnom kellett, hogy milyen talajon megyek. Minden egyes terepváltozás után pár méter kellett, hogy ismét hozzá szokjon a lábam az újabb terephez. Furcsa érzés volt mintha mindig újra kellett volna programoznom a lábamat az újabb terepviszonyhoz.
Ha lankadt volna az erõm, figyelmem csak egy hajtott végig kell menni. Ha itt feladom, akkor is be kell mennem. Vágáshutai kocsmánál 00:55-kor jártunk. Nem igen volt sok erõm enni, csak egy kis Isostart és energia pezsgõtablettát inni. Még közel 17 km van hátra. Nem is gondoltam, hogy ez a táv ilyen soknak fog egyszer tûnni. A pontõrök arra kértek bennünket, hogy csatlakozhasson, hozzánk egy srác, aki mindig eltájolódik egy pontnál és visszatér hozzájuk. 18 éves volt és nagyon ügyes. Gyorsan ott hagyott bennünket mikor a Bermuda háromszögbõl kikerült.
Sokszor meg-megszédültem a lámpa szinte csõszerû látást idézett elõ. Mind gyakrabban hátra néztem nem figyel egy-egy róka a sötétségben. Nem követ-e várva a megfelelõ pillanatot, mikor elgyengülök. Ahogy hajnalodott vagy éppen a Tengerszem-tóhoz közeledve egyre több szúnyog lett. Szerencsére a szúnyogriasztó hatásosnak mutatkozott. Már fel se fogtam, hogy ismét emelkedõ jött. Csak menni, menni. Már pirkadt, amikor megpillantottuk a nagy kõ óriásokat. Már-már csak a pontõröket kerestük. Még 5km. A terep már nem volt nehéz földúton, ill. járdán tettük meg az utolsó kilométereket, én mégis alig tudtam menni. Már csak viccelõdni volt kedvem saját magamon hogy ekkora távon elindultam. Már azt se bántam volna, ha talicskában tolnak tovább.
CÉL! A túrán megismert ismerõs arcok fogadtak. Gratuláltak, hogy teljesítettem. 22 óra 45 perc alatt a 106, 9km-t és 2841 m szintkülönbséget.
Már nagyon jól esett egy frissítõ tusolás, fél álomban ettem meg a finom palóc levest is. Amennyire fáradt voltam nem tudtam aludni, minden porcikám fájt fõleg a csípõm.
Hazaindulás elõtt derült ki, hogy a nõk között második lettem jelzem hárman indultunk ezen a távon. Így éremmel tértünk haza. Igazából ez az érem nem teljesen engemet illett, hiszen Gábor segítõ készsége türelme, határozottsága sokat segített.
Úgy tûnik mégis kevés volt a táv, mert visszamentünk megnézni a Megyer-hegyi Tengerszemhez, de jól tettük, mert ritka szép képzõdmény.
Milyen volt az Inov Roclite 315 cipõben 110 km-t megtenni? Azon kívül, hogy mindkét lábamon kis vízhólyag lett a lábam ujjánál, - talán nem kellett volna 2 zokni – több vízhólyagom nem lett. Ismételten jó volt, hogy gyorsan száradt, ha vizes lett. Kellemes volt, hogy könnyû volt, jól tartotta lábamat.
Milyen érzés hogy végig mentem egy 110 km-es túrán? Talán még magam sem fogtam fel. Szerencsére már nem fáj a csípõm se, ismét kocogok.
Köszönet a szervezõknek, a túratársamnak, Gábornak!
