Már a tavaszi túrán eldöntöttük, hogy megszerezzük õsszel a Kõszegi Hegység Túrázója címet így nem is foglalkoztunk elõzõ este az idõjárásjelentéssel. Jól is tettük. Az esõ elmaradt, nem volt nagy meleg, szóval igazi túrázóidõ volt.
A 27 km-es túrán indultunk, szokás szerint a várból, ismerõs útvonalon. Sajnos rögtön az út elején, a Szénsavas kút el volt zárva. Az alján találtunk ugyan egy csapot, de nem kockáztattuk a megnyitását. Felderengett, hogy valamikor egy szépen megmunkált réz sárkányfejen keresztül folyt a víz, ezt gondolom vagy egy elvetemült fantsayrajongó, vagy egy fémgyûjtõ szerelte le.
Most a pogányoki felsõ úton haladtunk, gondolkodtunk, hol lehet a tavaszi pince, ahol megvendégeltek minket. Persze nem találtuk meg, és a felsõ soron még nem volt kint egy gazda sem, akinek megesett volna a szíve rajtunk. Javaslom, a Pogányokat mindig visszafelé tervezzék be a szervezõk! Kiértünk az aszfaltútra, de párszáz méter után, az Enikõ forrást elhagyva belevetettük magunkat az erdõbe. A tavaszi túra útvonalára értünk, csak most szembe mentünk akkori önmagunkkal. Elhaladtunk a fél vaddisznó mellett is, igaz most már csak a csontvázát láttuk. Megkerestük az Elektromos forrást, majd a Cseke forrást és elértünk a Borha forrásig, ahol az ellenõrzõ pontnál zsíros kenyeret és üdítõt kaptunk. A 17 km-es túra itt vált el tõlünk, mi megkezdtük hosszú felfelé vezetõ útunkat a Hörmann forrásig, mely a túra legmagasabb pontja volt. Egy ideig erdõben haladtunk, majd kiértünk az aszfaltútra. Bár, nem igazán hívhatjuk annak, mert a tavalyi árvíz után most hozzák rendbe, így kavicson, aszfaltporon vagy min mentünk jórészt. Sajnos egy teherautó pont elõttünk haladt, ittuk a port rendesen. Öeültünk, amikor végre ismét beértünk az erdõbe, és ezzel kezdetét vette szerintem a legszebb szakasza az útnak. Fenyvesben haladtunk, amit megült a pára. Igaz, kissé meredek volt, de a lábunk ezt még nem érezte. Megérkeztünk a Hörmann forrásig, újabb ellenõrzõ pont, itt házi bodzaszörpöt kaptunk, majd hamar tovább is indultunka Stájer házakhoz. Nem kellett sokat mennünk, másfél kilóméter a távolság, ráadásul végig ereszkedtünk. Itt újabb ellenõrzõ pont, lekváros kenyérrel és üdítõvel. Tiszteletünket tettük a Ciklámen forrásnál, majd egy általam régen bejárt útra léptünk, a Szikla forrás felé. Szép erdei úton haladtunk, hol emelkedett, hol süllyedt. Majd egy olyan szakaszhoz értünk, ami még a teljesítmánytúrák hajnalát idézte számomra. A fákon ugyan szerepelt a túrajelzés, viszont az út nem látszott, hanem hatalmas páfrányok között haladtunk. Egyikünk szerint az Endor bolygóra értünk:)
A Sziklaforrás szép mint mindig, viszont egy nagy esõ alaposan átalakította a környéket, jó nagy vízmosásokkal. A forrás után emelkedni kezdett az út, ez volt nálam a holtpont, fõleg a Tábor hegyig vezetõ utolsó kaptató. Itt fújtunk egyet, elbeszélgettünk egy fát szedõ családdal, akik tájékoztattak minket hogy hányadikak vagyunk, majd ismét a tavaszi túra nyomán jutottunk el a hétforrásih, ahol újabb ellenõrzõ pont volt. Pecsételés, kulacstöltés és már mentünk is tovább. A most következõ szakasz érdekelt, mert erre még nem jártam. Közvetlenül a határ mentén ereszkedtünk le, a régi rendszerúton, ami elég bokatörõ volt. Ráadásul, néhán helyen a fák úgy rádõltek, hogy volt ahol szó szerint négykézláb tudtunk átjutni. Egy nagy kanyarral az Andalgóhoz jutottunk, ami a háború elõtt a kõszegiek kedvenc kirándulóhelye volt, meg tudom érteni, miért. Alattunk a Gyöngyös patak folyt, az erdõ vadregényes, viszont sok-sok szúnyog. Ezen az úton jutottunk be a városba, a Kálvária hegy és a Csónakázó tó között, majd a külvároson átvágtunk a várig, ahol a kitûzõn és az oklevelen kívül a szervezõk által készített házi süteményeket kaptunk. A túránkat szokás szerint a Pancikterben fejeztük be.
Összefoglalva, a szokásos profi szervezés, ellátás, és ismét az eddigiektõl eltérõ túraútvonal. Szóval, õsszel folytatjuk.
|
