Körös 50
Mikor országszerte sorra maradtak el a túrák a hétvégén, meg jöttek a hírek, hogy szinte egyik középhegységünk sem látogatható a hatalmas esõzések miatt, gondoltuk, hogy azért a Körösök vidéke sem lesz egy pár csepp víz után áhítozó sivatag. De miután tavaly a Deákon már szembetalálkoztunk azzal, amit méltán hívunk úgy, hogy SÁR (így tiszta nagybetûvel szedve) kellõ önbizalommal felvértezve indultunk el pénteken délután Mezõberény felé. Hát ne hogy már minket, a tavalyi Deákon a SÁRRAL szemben gyakorlati tapasztalatot szerzett túrázókat érjen bármi meglepetés a Körösök mentén! Hát nem, az ki van zárva! Amúgy is kánikulát mondanak, úgyhogy bár minden eshetõségre felkészülve azért a kamáslit bedobtuk a csomagtartóba, de további apellátának nincs helye, indulás!
A kora reggeli rajtban érdeklõdtünk a szervezõktõl, hogy vajon milyenek lehetnek az útviszonyok odakint, az elsõ „hát, sárra azért lehet számítani” válasz még nem igazán rázott meg bennünket, viszont az indításkor elhangzott „nem feltétlenül kell ám annyira pontosan követni az útleírást, hiszen néha jobb az aszfalton menni, ahol lehet, csak az a fontos, hogy az ellenõrzõpontok meglegyenek”, már elég egyértelmû utalásnak tûnt…
-„Hmmm…-gondoltuk magunkban- lehet, hogy a helyzet néhol nem lehet túl ideális?” :-)
Okos ember hallgat a nála tapasztaltabbak tanácsára, így a Boldishátig vezetõ szakaszt nemes egyszerûséggel mindannyian „a mûúton a gátig, majd azon balra” instrukciókat megfogadva végig az oly sokszor elátkozott és utált mûúton tudtuk le (az elõttem és az utánam haladók is mind ezt választották, úgy láttam). Máskor ez az út az igengáz kategóriába tartozik, de most ez tûnt jobbnak. Ez ugyan valszeg sokkal unalmasabb volt, mint a rétek és csatornák mentén kanyargó eredeti útvonal, de nem feltétlenül hosszabb. S ráadásul így ki tudtunk hagyni valamit, amikor akkor még nem is igazán tudtuk pontosan, hogy mi is az, de az egyértelmûnek tûnt, hogy ennek ellenére ki szeretnénk hagyni…
Aztán jött a gát! Boldishátig korrekt aszfaltozott volt a gát tetején az út, ebbõl következõleg sármentes. Na de aztán mintha szándékunk ellenére kopogtattunk volna a pokol ajtaján, mert az kinyílt, s Boldishátnál elkezdõdött valami…
Én magam nem vagyok egy nagy múlttal rendelkezõ „körösözõ”, de nem most voltam elõször, aki pedig már egyszer is járt ezen a túrán, az úgyis tudja, hogy a Boldishát-Köröstarcsa szakasz a legkisebb nedvességre is ragacsos sártengerré változik. Itt az út az a típus, ami messzirõl tök jó keménynek néz ki, de ahogy rálépsz, a felsõ 5-6 centi azonnal a cipõdre ragad, s ha már így alakult, többet nem is nagyon akar eltávozni onnan…
De bevallom, ez nem lepett meg, mert ezt tudtam már tavalyról, hogy ez a rész még ennél sokkal szárazabb idõben is igen nagyon gázos tud lenni, ezt már kitapasztaltam. Szóval akkor mégis mire számíthattunk volna mi itt huszonegynéhényan, akik idén elindultunk az ötvenes távon? Hát én személy szerint valami ilyesmire… Gáz volt, nem is kicsit, igen, de szerintem sejtettük elõre. S valahogy csak letudtuk.
Köröstarcsára megérkezni pedig mindig felüdülés. Nincs ott semmi extra, csak egyszerûen véget ér a gát. Ez meg egy gátas túrán mindig esemény. Szóval jó volt most is megérkezni Köröstarcsára, mert a gát véget ért. Persze még nem úgy igazán, csak egy kicsit, csak annyi idõre, hogy átmenjünk a hídon és kezdjük a hosszabb gátat a folyó túloldalán, de akkor is…
Elõzetes sejtéseim alapján a Tarcsától a 0. fkm-ig terjedõ 6 kilométernyi gátazás kellemes kis sétának ígérkezett a Boldishát-Köröstarcsa szakasz után. Ugyan a simaháti gátõrházból éppen kijövõ valaki kissé döbbenten nézte, hogy éppen a gát felé tartunk, s rá is kérdezett, hogy „Jól meggondoltátok? Csak mert nagyon nagy a sár”, de mi csak bólintottunk, hogy „De meg ám, mi már meggondoltuk!”, s már mentünk is fel a gátra.
S innentõl kell kalkulálni a relativitással! Amikor azt mondom, hogy az út itt egyáltalán nem volt rossz – akkor az úgy értendõ: az elõzõ szakaszhoz képest… Tényleg.
Egy örömtúra volt az út a 0. fkm-ig! Mit sima öröm, legyünk sokkal tárgyilagosabbak, egy igazi élvezet! Ez a szakasz az idei Körös legklasszabb része volt! Járható út, balra az elöntött ártér vadregényes látványa, hatalmas fák, felkelõ nap, a gát túloldalán gyönyörû alföldi táj, zöldellõ gabonatáblák, a távolban a horizonton a párás levegõ mögül kikéredzkedõ erdõsáv halovány kontúrja… Hát mi kell még? Tényleg szép volt ez a szakasz!
A 0. fkm-nél hamar begyüjtöttük a pecsétet, ittunk pár pohár vizet és máris folytattuk utunkat a gáton. A korábbihoz nagyon hasonló körülmények között, csak már a nap is egyre erõsebben sütött… Idilli körülmények, hát nemde?
Aztán elértük az egyik csatornát, ahol egy traktoros manus szívattyúzta a belvízet vissza a gát mögé a folyóba. Ez akkor nem tûnt jelentõs eseménynek, pedig…
A traktoros ugyanis Újladány felõl végig a gáton jött és hát hogy is mondjam… hogy elég érzékletes legyen és elég disztingvált is….szóval a traktoros eme cselekedete nem kifejezetten tett jót a felázott út minõségének. Igen, valami ilyesmi. Gyakorlatilag szétb….ta az egész utat! Onnantól kezdve az addig egészen jól járható (a relativitást kéretik megint belekalkulálni) gát egy rémálommá vált, egy ragacsos sártengerré, amelyben lépni is alig lehetett, ráadásul szivattyúzó traktoros barátunknak hála az általa szétbarmolt úton a sáros víz -gondolom- össze-vissza föcsögött, ahogy õ ment a gáton, szóval produkciójának hála az út teljesen szar, a fû csupa sár és víz lett. S ezen volt még hátra nekünk körülbelül hét kilométer Újladányig…
Hát ahogy Virág elvtárs mondta egykoron: Ez nem volt egy leányálom… :-) Nem is annyira a sár miatt, sokkal inkább a természete miatt, mert ez is olyasmi volt, mint a tarcsai szakaszon, irtózatosan ragadt a cipõre, s ha már odaragadt, leesni csak 4-5 kilós kupacokban volt kedve, szinte könnyebbnek éreztem magam, mikor egy-egy nagy sárcsimbók legurult a bakancsomról, de persze a légies könnyedség nem tartott túl sokáig, mert pár lépés után újra kiakadt volna a konyhai mérleg, ha rátettem volna az egyik cipõmet… Azok ugyanis csak 5 kg-ig mérnek…
Hihetetlen nagy örömöt okozott, amikor a távolban megláttuk az Újladány elõtti gazdasági épület tetejét a távolból, az más kérdés, hogy akkor még volt hátra alsó hangon is legalább két kilométer, mire oda is értünk. Nagyon fárasztó szakasz volt, de csak eljött a vége, s gát végén a pár méteres aszfaltos szakasz olyan volt, mintha egy mozgójárdára léptünk volna, mert hirtelen olyan gyorsan haladtunk azon a pár méteren, hogy az addigi tempóhoz képest ez száguldásnak tûnt. Alapos cipõtisztítással is próbálkoztunk a gát végében, egy pár kiló ragacsos gyurmát sikerült is lehántanunk a cipõinkrõl, de maradt még rajta így is egy-egy tekegolyónak való…
Újladányban az ellenörzõ- és frissítõpontnál nem kérdezték a pontõrök, hogy milyen volt a gát, elég volt ránézni a beérkezõkre, az mindennél beszédesebb volt. Pár pohár innivaló és egy-egy szelet kenyérke után frissen, kipihenve és felüdülve vágtunk neki a dél közeli 30 fokos kánikulában a táv második felének, amely a hírek szerint nem igazán ígérkezett jobbnak, mint az elsõ 25 km.
A rettegett Ladány-Vésztõ földútról a célban az egyik túratárs mondta el leginkább a frankót, röviden valahogy eképp: „Ha száraz, nagyon kemény, ha nedves, nagyon ragacsos, az tulajdonképpen minden idõben szar!” Mit lehet ehhez még hozzáfûzni? Mennyire igaza van!!!!!
Sajnos a 30 fokos meleg és a tûzõ déli nap ellenére mi most mégis a nedves verzióval ismerkedhettünk meg, s bár az út Újladány felõli elején az egészen elviselhetõnek tûnõ elsõ pár száz méteren még voltak halvány illúzióim, azok nagyon hamar teljesen szertefoszlottak! Próbálkozhatnék azzal, hogy leírom, hogy milyen állapotban várt bennünket a Traktorbahn, de ez teljesen reménytelen. Aki ezt nem látta, az el sem tudja képzelni!
Aki járt tavaly a Deákon, az már talán egy picit sejti, hogy mirõl gagyoghatok én itt, de az igazság még mindig nagyon távol van, fiúk… :-)
Ezen az „úton” nem egyszerûen sár volt, nem, sárnak valami egészen mást hívunk. Ez sokkal inkább olyan volt, mintha be lenne borítva gyorsan kötõ malterral! Ez olyan volt, mint egy iszap-malter keverék. Ahogy a cipõm érte a talajt, ez az amorf anyag azonnal körbefogta, mint egy polip, aztán amikor lépésenként kirántottam belõle, ami rákerült, az ragadt rá, mint a pióca, s a tûzõ napnak hála, percek alatt megszikkadt annyira, hogy nem is esett le többé! Hiába cipeltem lépésenként már 4-5 kilónyi sarat, gondoltam majd csak leesik egyszer a súlyánál fogva, de ez nem, vazze, ez nem!!!! A gombóc a bakancson egyre csak nõtt, le nem esett, s csak úgy tudtam megszabadulni tõle 10-15 lépésenként, hogy egyik lábammal lerúgtam a sárgombócot a másikról, s fordítva, aztán megint lépegettem, s persze az egész kezdõdött elõlrõl. Miután az úton nem pocsolyák voltak, hanem az út önmaga egy összefüggõ pocsolya volt, elmenni csak a két pocsolya között a traktorok által odagyûrt sárkupacon lehetett, ami persze többnyire vagy nem volt elég erõs ahhoz, hogy megtartson, s ne süppedjek bele jó esetben csak bokáig vagy ha igen, akkor a teteje olyan csúszós volt, hogy hol egyik, hol másik pocsolyába csúsztam fél másodperc alatt bele… Persze minimum bokáig, mert a pocsolyák ugyan nem mindenütt voltak nagyon mélyek, de a vékonyka vízréteg alatt egy sunyi kis 20 centis iszapréteg várta az áldozatokat.
Nem túlzok, voltak szakaszok, ahol szó szerint minden lépés egy önálló kis küzdelem volt!
S hogy minden mennyire relatív: a varacskos disznók valószínûleg társasutat szerveztek volna erre a környékre, ha tudnak róla, mert õk tuti imádták volna! Bevallom, mi egy kicsit kevésbé…
Ja, azt még nem mondtam, de csak azok kedvéért akik nem ismerõsek a vidéken: mindez egy hat kilométernél is hosszabb, gyakorlatilag nyílegyenes földút, úgy 2-3 kilométerenként van benne egy pár fokos apró törés, szerintem az is csak azért, hogy ne mondhassuk, hogy az egész tök nyílegyenes… :-) A lényeg, mész az úton, de a végét egyetlen pillanatra sem látod! Mondjuk ez most nem annyira volt zavaró, mert ha egyetlen percre nem a lábam elé néztem volna, máris egy 20 centi mély, ragacsos sárfürdõ közepén találtam volna magam…
Mindannyiunk számára hihetetlen, talán még ma sem értem igazán, hogy hogyan, de egyszer csak elértünk ennek az útnak a végére is…
Hogy megörültünk a végének – ezzel nem sokat mondtam! Ez erõs lealacsonyítása lenne annak az érzésnek, ami akkor járta át lényünket, amikor megpillantottuk az útról való letérést jelzõ szalagokat, de szerencsére nem volt nálam pezsgõ, mert biz’ korán koccintottunk volna! :-) A Traktorbahn-nak ugyan vége lett, de hogy mi jött utána….
A Ladány-Vésztõ földúttól Fáspusztáig vezetõ szakaszról ugyanis megint nagyon sok mindent lehetne elmondani, ezernyi jelzõ jutna eszembe róla, de inkább nem írom ide egyiket sem, mert nem igazán nyomdaképes az elsõ két-háromszáz melléknév, ami beugrik… :-) A lényeg: ahogy lefordultunk all time kedvencünkrõl, a Traktorbahnról, gyakorlatilag egy gabonatáblán kellett keresztülvágnunk, benne két keréknyom, azokban meg körülbelül 15-20 centi magasan áll a víz. „-Sebaj, -gondoltunk-, kicsit majd kerülünk”… Na jó, de merre? A víz ugyanis mindenfelé hasonló magasságban állt, az a fogalom, hogy „kerülni” ezen a szakaszon értelmezhetetlen volt. Nincs mit kikerülni, mert a víz egybefüggõ… Némi tanakodás, aztán a felismerés, hogy a felfújható gumicsónakot megint nem csomagoltuk be a hátiba, pedig most szükség lett volna rá… Miután némi újabb tanakodás után azt is kizártuk, hogy van esélyünk rá és igenis összejöhet a vizenjárás, már nem sok minden tanakodnivaló maradt, úgyhogy a jól ismert mértani tétel jegyében, miszerint két pont között a legrövidebb út az egyenes, megindultunk elõre…
Mondhatnám, hogy nem lettünk tökig vizesek. Azt is mondhatnám, hogy simán, minden gond nélkül és könnyedén átjutottunk a néhány száz méteres belvíztavon. Meg azt is állíthatnám, hogy úgy anblokk tök jó volt. Sõt ha akarnám, talán még azt is megkockáztathatnám, hogy sajnáltuk, amikor a távolban megpillantottuk a szárazföldet…
De maradjunk annyiban, hogy egyik sem volna igazán valós… :-)
Azért valahogy partot értünk. De a belvíz valami miatt nagyon haragudhatott ránk, mert ezt nem vittük el szárazon. :-) S azt, hogy a a több kilométer hosszú, gyakorlatilag teljesen eseménytelen, nyílegyenes fásmegyeri mûútnak még örülni lehet, sohasem gondoltam volna. Pedig de! Lehet. Nekünk ez most sikerült.
Fáspusztánál némi kis szárítkozás, majd a jó kis imádnivaló mûút Bélmegyerig. Hihetetlen, de azt kell mondanom, hogy tetszett. S megint tessetek számolni a relativitással. Hogy mikor mi tetszik és mihez képest az embernek, ez nagyon is relatív….
Bélmegyeren kis frissítés az utcai kútnál, egy pecsét az ellenõrzõpontnál, majd tovább, immár a Körös-híd és Mezõberény felé.
Mit is mondhatnék a Bélmegyer-Kõrõs-híd szakaszról?
Többen javasolták alternatív útvonalnak a végig mûúton haladást, s az eddigi tortúra és kálvária után nem kellet nagyon gyõzködni! Az eredetileg kijelölt földutak állapota feltehetõleg –s mint tapasztalatuk- nem volt éppen ideális, így mi is a mûutat választottuk.
Mivel írhatnám el szépségeit? Tûzõ napsütés, 35 fok, a forró levegõt szinte sugárzó beton, s egy imádnivaló köbö 10 kilométeres aszfaltcsík a hídig, három darab jól elhatárolható tök egyenes szakaszra bontva, amelybõl a békési elágazótól a kanyarig tartó majd’ 4 km volt a legbrutálisabb, ez ugyanis már elég hosszú volt ahhoz, hogy ne lássuk a végét.
Ami a szakasz jellemzésére tett kísérleteimet illeti, ismét be kell látnom, hogy a feladat meghaladja a képességeimet. Feladom. Leírhatatlan.
A legkellemesebb meglepetést az utolsó, Körös-hídtól Mezõberényig, a Laposi kertek felé tartó szakasz okozta, itt ugyanis a reggeltõl szinte folyamatosan tûzõ napnak hála, sokat szikkadt az út, mire odaértünk. Na jó, nem kell azért rendes, járható turistaútra gondolni, de idei Körös 50 dimenzióban mérve ez már szinte jól járható volt. Mondom, idei Körös 50 dimenzióban.:-)
Túlképp a Laposi kertekrõl kár bármit is írnom, hiszen pusztán kellemes kis sáros szakasz volt, igen, itt már csak olyan volt, amit jogosan hívunk simán sárosnak. Szóval -e túra dimenzióiban- semmi említésre méltó….
Alapigazság, hogy tök mindegy milyen távot és merre megy az ember, minden túrán jól esik megpillantani a célt. De az idei Körösön valahogy még a szokásosnál is kellemesebb volt ez az érzés… Vajh miért? :-))))
Ami a rendezést illeti, az Alföld TE által rendezett túrák minden esetben minõséget képviselnek, ez idén sem volt másként. Ez volt a 25. Körös 50, amiért ezúton is gratulálok a rendezésben az elmúlt negyedszázadban résztvevõknek, s természetesen még további mimimum ennyit kívánok nekik!
Ami a mostani túrát illeti, nagyon igényes füzetet kaptunk itinerként, a teljesítésért járó jubileumi kitûzõ klassz, a tûzzománc jelvény (a klasszikus Körös 50 jelvény dizájnja) pedig egyenesen csodaszép! Az Alföld TE rendezvényein megszokott makulátlan színvonal ezúttal sem szenvedett fikarcnyi csorbát sem, a rendezõk barátságosak, segítõkészek, az ellátásra pedig sokkal inkább a vendéglátás elnevezés passzol (a sok finom házi süteménnyel és a hídnál a már elmaradhatatlan kompóttal), ráadásul minden ellenõrzõponton úgy fogadtak, hogy az volt az érzésem, mintha régi barátok közt lennék… Ezt, s magát a túraélményt is köszönjük a szervezõknek, meg mindenkinek, aki részt vett ebben, mert az vitathatatlan, hogy igazán emlékezetes túra lett ez idei, jubileumi Körös 50! Kicsit ugyan extrémnek hatott néha :-), de egy biztos: erre garantáltan sokáig emlékezni fogunk mindannyian, akik részt vettünk rajta!
Boldog szülinapot Körös 50!
Ha van kedvetek gátas képeket nézegetni, belekóstolnátok vizuálisan egy pár jó hosszú "körösötveneses" egyenesbe vagy csak egy kis ízelítõre vágytok abból, ami már olyan dimenzió, hogy már nem sárként definiáljuk, a túrán készült képeimet itt megtaláljátok: www.plecs.hu
|
