Már megint hagytam magam rábeszélni. Na jó, megyek, Kisnána a rajt helyszíne. Voltak rossz elõjelek a túra megkezdéséig tartó szûk 1/2 órában, mint a depó csomagom kétségbeesett keresése, itiner elhagyása a rajtban, amit a tömegrajt lekésése koronázott meg. Történt ugyanis, hogy sorban álltunk/ültünk az egyetlen WC elõtt. Én még kiértem idõben, de Juci már a dudaszó elhangzását követõen viharzott ki, így futottunk a mezõny végén. Nevettünk még az egészen. Az elején elhagytam Jucit és ez bizony hiba volt. Futottam és többedmagammal jól benéztük a sárga +-t, így a kiírt távot megfejeltük még kb. 4 kilcsivel, amivel egy bónusz patakátkelést is megnyertünk oda-vissza. Hurrá! Így kell észrevétlen átnevezni a 128km-es távra ugyebár.:-) Mire visszaértünk a helyes útra, sereghajtók lettünk. Haladtunk, de gyorsan szétszakadozott a mezõny.
Oroszlánvári EP-nél iszogatás közben szemeztem a Kékes távoli csúcsával, mire a srác megnyugtatott: nincs az olyan messze, ráadásul lejt addig az út! Haha! Rongyoltam tovább, találkoztam Attilával, aki tapasztaltabb lévén hasznos tanácsokkal látott el, innen is köszönöm. Utolértem Bíbort, aki – gondolom az elmúlt pár túra tapasztalataiból okulva – papucsot is cipelt magával a patakátkelésekhez. Leleményességén jót mosolyogtam, én még nem láttam ilyen felkészültséget. Kékes elõtt, a szûk, kanyargó ösvényen egy kamikaze rovar frontálisan karambolozott a szememmel. Olyan érzés volt, mintha savat öntöttek volna bele. Bogár gyorsan likvidálva, s bár múltak a percek, a szemem iszonyatosan fájt és ömlött a könnyem, szó szerint. Végre Kékes, ahol László Szilvit gyorsan felkértem egy hipergyors szemvizsgálatra. Bogártetem sem annak alkatrészei nem voltak láthatók, megnyugodva indultunk közösen tovább. A rossz úton.:-( Vissza, megcéloztuk Parádsasvárat. Közben Rushboy-t értük be, innen Ágasvárig szinte együtt mentem vele és Szilvivel. A futást felváltotta az alkalmankénti kocogás, így volt alkalmunk beszélgetni is kicsit. Örültem a társaságnak, a kedvem is jobb lett idõvel a rossz kezdet ellenére. Sasváron frissítés – éljen a Túró Rudi! – majd baktatás Galyatetõ felé. Bár a köves talajt nagyon nem csípem, egész jól toltam a felfeléket. Fent Spero hívta fel a figyelmünket egy benézhetõ jelzésre, õ már az ajándékkört is letudta. A finom leves nagyon jól esett, megújult erõvel indultunk Mátraalmás felé. Rushboy-t próbáltam nem szem elõl veszíteni, nagyon meggyõzõen követte az utat és tisztes tempót diktált. Egy baj volt vele, mindig elõreengedett a kétes állagú talaj láttán, így én mutattam neki, hol lehet lábszárközépig mocsárba süllyedni vagy átáztatni az épp hogy megszikkadt cipõt. Szitkozódásom után kis korrekcióval tök szárazon átkelt minden ingoványos részen. :-) Mátraalmáson frissítés, tankolás, 2 bringás srác is beért minket. Érdeklõdtek, mennyit megyünk. Aztán jött a jól ismert tágra nyílt szem és hüledezés reakció.Az idõs bácsinál bor is volt, mint frissítõ, amit mi kihagytunk.A második galyatetõi EP-nél megláttam Jucit és meglepetésemre Csabit is, aki napszúrás miatt feladni kényszerült a túrát. Nagyon akarta ezt a túrát, rossz volt nézni, hogy legyõzi a Mátra. Jövõre Csabi!! Juci viszont türelmesen megvárta, míg bekanalazom a levest, szerencsére Rushboy is bevállalt még egy adagot. Innen Rushboy egy ideig hármas hölgykoszorú kíséretében haladhatott tovább, remélem, értékelte ezt a ritka kiváltságot.:-) . Pesza, Börcsök Andris és Pál is velünk haladt, késõbb teljesen fixálódott ez a csapat. Mátraháza buszmegállóban tankolás, egy szegény vizsla már eléggé kivolt, aggódtunk érte. Megcéloztuk Lajosházát. Nagyon meleg lett és itt már térdig mocskos volt mindenki, a cipõnk átázott, de leginkább a sár dominált. Elidõztünk a ponton kicsit, fénykép is készült, kenegettük, amink fájt. 52km, 2900m szint volt nagyjából mögöttünk. Másztunk tovább Mátraszentimre irányába, egy enyhe és hosszú, nemszeretem emelkedõn.
Következett Szorospatak, ahol gulyással kínáltak, amibõl szegény remegõ lábú vizslának is jutott, nagyon kimerült volt szegény jószág. Evés, telefonálás, depo csomag felvétele után nosza, másszuk meg Ágasvárat. A turista házhoz együtt mentünk, de ott a hátizsákom csomagolásával visszafogtam Jucit, és kicsit késve indultunk a csúcsra. Lefelé Balázs és Laci keresztezte utunkat, hamarosan újra találkoztunk velük. Learaszoltunk a köves lejtõn – persze, hogy ekkor sötétedett ránk – igyekeztem gyorsan rendezni a csomagom, majd még ittunk egy kávét Jucival, ekkorra a csapat már elindult. Egy ideig követtük a lámpák fényét, de gyorsan csak a nagy sötétséget láttuk, elveszítettük a többieket. :-( A patak mentén lassan ereszkedtünk, de a jelzéseket is elhagytuk, jött az idegeskedés… És szerencsére Balázs és Laci, akikhez csatlakoztunk (köszönjük srácok, hogy megvártatok minket), bár velük is sikerült egy kicsit elkeverni, de csak elértük a 3 fatörzses patakátkelõt. Igazi kalandtúra élmény! Éjjel, fatörzseken araszolva átkelni egy kb. 2 méterrel alattunk hömpölygõ patak felett. Juci barátnõm, nos, kicsi a lelkem, így õ nem tudta letenni a hátsóját az egyik törzsre, õ végig karral tartotta magát. Laci segített neki levánszorogni az útra. Már nem futottunk. Nem kocogtunk. Alig beszéltünk. Hidegkúti th- elõtt már pedzegettük az átnevezést. Elõször csak felvetõdött a gondolat, majd megérlelõdött bennünk és közös megegyezéssel átneveztünk 88-ra. Addig az idõt a vízhólyagok számának saccolásával töltöttük, nagyon fáztunk, a lábam, mint két jégkocka. És még lett volna egy maraton… Neeeem! Athoszék nagyon kedvesek voltak amíg ott ücsörögtünk, a nyugodt, pihentebb pontõrök közvetlen, megnyugtató gondoskodása, ahogy szóval tartottak bennünket, minket is megnyugtatott. Mielõtt elindultunk volna Athosz útmutatása szerint, azért megcsodáltam az égboltot, amin a mesterséges fények hiánya miatt ezerrel ragyogtak a csillagok, imádom így nézni az eget! Olyan közeli és gazdag, mint egy hatalmas ékszerdoboz, telis-tele különbözõ nagyságú ékkövekkel. Ritka látvány és élmény manapság. Itt láttuk utoljára Rushboyt, aki leszakadt kicsit a többiektõl, tõle is elköszönve indultunk Jucussal visszafelé. Sajnos a buszon nem kaptunk térképet, de Juci otthon kinyomtatott egyet, jobb, mint a semmi. Már csak két pukli várt ránk. Mentünk elõre, a sötétben egyre több szempárt világított meg a lámpánk fénye fán és földön egyaránt. Nem volt ijesztõ, inkább természetes, hogy nem vagyunk egyedül. A Tót-hegyesi elágazásnál habozás, telefon a szervezõknek, de a térerõ belepiszkított a segítségkérõ akcióba. Már kb. éjjel 1 óra volt. Kezdett kicsit elegünk lenni a dologból, átmentünk dühös és kissé elkeseredett kis Vukba. Ekkor pislákoló fényt láttam közeledni. Jött valaki. Hurrrá!! Lépéshiba igyekezett beérni minket, akinek alig világított a fejlámpája, így hát egy tetterõs pasival gazdagodott kettõsünk. Mint kiderült, gond volt a gyomrával, de elég éber volt és a beszélgetés friss erõt öntött belénk. Egymást biztatva másztuk meg a hegyet, ahol 6 órányi csend után felvertük a pontõrt. Már csak Világos-hegy volt hátra. Az is eljött. A srác a hegytetõn leszólt a célba, hogy megyünk, sõt, egy darabig le is kísért minket. Lépéshibát közrefogtuk, elõtte és mögötte is maximum fényerõvel igyekeztünk segíteni az õ haladását is, de a fáradtság miatt idõnként mindegyikõnk beleakadt vagy belebotlott valamibe, én pl. árokba léptem. Ráadásul felváltva volt hányingerünk. Jucival vacogtunk, az is elõfordult, hogy kézen fogva haladtunk egy darabig, mint a gyerekek. Nem akart elfogyni az utolsó 7km. Már kezdett pirkadni, mire Gyöngyöstarján határába értünk. A szalagok látványa megváltás volt. Lépéshibát közrefogva, kéz a kézben kocogtunk be a célba, ahol kedves fogadtatásban volt részünk. Spero is ott volt, aki sajnos szintén feladta, és Csabi is, aki az online közvetítésbõl értesült az átnevezésünkrõl és eljött értünk. Kõdíj (nagyon baró a menõ manós!), oklevél, majd zuhany. Annyira remegett a kezem a hidegtõl, ahogy alig tudtam tartani a zuhanyrózsát, a fogam szó szerint vacogott. Nagyon brutális volt ez a túra, igazi próbatétel testnek és léleknek.
Köszönöm a velem együtt haladók társaságát és kedvességét, a szervezõk idejét és energiáját, a pontõrök szeretetét. Csillagos ötös minõsítést kap nálam a túra. Gratulálok minden teljesítõnek, különösen Szilvinek, aki egyedüli nõként teljesítette szintidõn belül a teljes távot.
