Jutasi Õrmester 2010
Napsütés, pattogós katonazene – hangszóróból –, néhány egyenruhás és néhány civil rendezõ, rövidke sorbanállás, igaz, ebbõl rögtön három is. Õk fogadnak nem túl korán reggel a veszprémi várban, a Tûztorony alatti kertben. A kilátás bámulása most nem vesz el értékes perceket a szintidõbõl, mivel rajtidõt és bélyegzést csak odakint, a Hõsök Kapujánál kapunk. Kihasználjuk a lehetõséget, a toronyból nézve közvetlen alattunk fekszik a macskakõvel kirakott Óváros tér, körülöttünk a város a reggel halvány fényeiben. Észak és nyugat felé pedig a Bakony hosszan elnyúló vonulatai kéklenek, Herend felett szivárvány ível az égen. Kigyönyörködjük magunkat, elindulunk: Hevér Éva, -Dilen-, Kerek repkény, Bubu, Dénes és én. Leballagunk a hangulatos térre, szûk sikátorban ereszkedünk le egy lépcsõn. Ódon hangulatú utcákon, kertkapuból nyíló ösvényen, felújított parkon, gyér vizû patak szegélyezte járdán: Veszprém rejtett zugain keresztül jutunk el az Aranyos-völgybe. Ez a Fenyves út, a Séd folyik erre, bõvizûbben, mint ahogy valaha is láttam. Mi elhagyjuk a völgyet, enyhén benõtt, meredek, de egész rövid kaptatón érkezünk meg a Jutasi útra, erre járnak a helyijáratok a vasútállomás felé és erre találjuk a Megyei Levéltárat is, az elsõ ellenõrzõpontot.
Bemegyünk, kapunk egy-egy pecsétet, megnézzük az elõtérben berendezett kiállítást – a Veszprém megyei németajkú lakosság történetével foglalkozik. A szellemi utánpótlást némi fizikai utánpótlás követi, a kirakat felirata szerint igazi fõzött fagyot eszegetünk az utca túloldalán. :) Lakótelepen sétálunk tovább, alacsony, néhányemeletes panelépületek, nemrég felújított burkolattal, szigeteléssel. Elérjük a körgyûrût, legalábbis az északi ágát, a 8-as fõút dél felõl kerüli meg a várost. A szalagok az út túloldalára hívnak, betérünk a bozótos, sûrû aljú erdõbe, megérkezünk a Rab Mária-forráshoz. Az egykori kegyhely pompája mára megkopott, de lelkes embereknek köszönhetõen a betonakna környéke legalább tiszta, rendezett, néhány virágcsokor is került a kereszthez. A forrás maga nem mûködik, legalábbis a foglalat száraz, az aknafedél elcsúszott, de nem nézek le a sötétbe. Sétálunk tovább, ligetes erdõben, magasfeszültségû távvezetékeket kerülgetve. Egészen pontosan csak egyet, a Litér-Hévíz 400 kV-os vezetéket, ezt viszont jó sokszor látjuk még ma. Kiérünk egy tisztásra, elõttünk a 20-as vasútvonal töltése zárja a közelebbi láthatárt, mögötte az Eplény feletti hegyek emelkednek a távolban. Kicsit kevésbé távol egy M41-es mozdony kapaszkodik fel a vonalon Zirc felé, Bubu helyesen állapítja meg, hogy nagyon megkésett személyvonatról van szó. Elérjük a töltést, itt néhányan felkapaszkodnak, hogy a sínek mentén érjenek be az állomásra és itt jövünk rá, hogy korábban el kellett volna kanyarodni a leírásnak megfelelõen. Visszasétálunk, néhányan a pályán maradnak, nekünk így jobb lehetõségünk van biztonságos távolságból, bár ellenfényben fotózni a 030-as Gigantot, amint lassan gördül be laza húszkocsis tehervonatával. Besétálunk az állomásra, a váróteremben vasúti életképek, bentebb mindenféle relikviák, igazolványok, táblázatok sorakoznak az ellenõrzõponton, szép vitrinbe rendezve. Van mit bámulni. :) Továbbsétálunk, Jutaspuszta felé elhagyjuk az állomást, a megfutamodás elleni védelem jegyében minket még átenged a váltókezelõ, de a mögöttünk érkezõ két sporttársat már megállítja, ha megszaladna, nehogy elvágja õket az amúgy megálló gyorsvonat.
Az itiner szerint „csúnyaságával már szinte festõi képet mutató vastelep” mellett érjük el az egykor önálló falut. (Veszprém mostani vasútállomásának a neve is Jutas, késõbb Veszprém külsõ volt; a Veszprém nevû állomás az alsóörsi mellékvonalon állt.) Besétálunk a szellõsen épült házak között, egészen a Spion Tanyáig, amely nem kémbúvóhely, hanem kocsma, méghozzá alagsori, viszont igen finom, meleg teával kínálnak a pontõrök. Melegben márpedig meleget kell inni. Az ivó után jön a könyvtár, ez most nem kulturális metafora, hanem tényleg a könyvtárnál van a következõ ellenõrzõpont, nagyjából kétszáz méterre az elõzõtõl. Itt csokit kapunk, finomat, de van játszótér is, le lehet ülni egy kicsit hintázni. Tovasétálunk, irány az ejtõernyõs emlékmû, itt kapunk választ arra is, miért változott meg az útvonal és mi is az az Okos menyét.
Láttam már olyat, hogy eltereltek teljesítménytúrát megáradt patak miatt. Láttam már olyat is, hogy eltereltek teljesítménytúrát vadászat miatt. Sõt, olyat is, hogy eltereltek teljesítménytúrát természetvédelmi okokból. Olyat azonban még sosem láttam, hogy hadgyakorlat miatt lett volna szükség útvonalmódosításra. Senki ne értsen félre – én örülök neki, enélkül szegényebb lennék egy élménnyel. Az emlékmûnél katonai ellenõrzõpont vár, másokat, továbbá egy túrázós is, minket. Az itt pontõrködõ alezredes úr elõadását az emlékmûrõl még éppen lehet hallani a rotorzaj mellett. A hely elõnye, hogy kiváló katonaszakmai rálátást nyerünk a felszállni készülõ Mi-24 helikopterekre. Megvárjuk, ahogy szépen, egyesével felemelkednek, teljesítménytúrán ritka látvány. Lenyûgözõ.
Továbbsétálunk, immár az elterelt úton, újra keresztezzük a vasútvonalat, itt -Dilen-nel elszakadunk kissé a többiektõl, pontosabban a többiek szakadnak le tõlünk. Az erdõben a szalagokat prímán lehet követni, még a távvezeték nyiladékát is megússzuk, ugyanis a leírással ellentétben a szalagozott út közelebb halad a vasúthoz. Sebaj, még a sár is jobb, mint a kábelek sercegését hallgatni (hû, ez nekem valamikor vizsgakérdés volt, hogy miért is serceg a kábel). Azért, hogy ne érezzem annyira kényelemben magamat, egy pocsolyán való átugráskor az utolsó pillanatban megcsúszik alattam a talaj és szépen seggreülök, majd a kikászálódás során belelépek teli talppal a pocsolyába. A szép, színes térképem csupa sár, az itiner kicsit kevésbé. Ez az én formám. A Doni-kálvária elsõ néhány stációja után leülünk megvárni a társaság mögöttünk érkezõ tagjait, néhány percen belül meg is érkeznek, Repkény szorgosan fotózza a kálvária tábláit. Dél felé battyogunk tovább, elõttünk félelmetesen komor az égbolt, nagyon reménykedem abban, hogy ha lesz is vihar, gyorsan elvonul felettünk. A reményeim valóra válnak, egy csepp esõt sem kapunk egész nap.
Murvabánya mellett vár a következõ pont, kitölthetünk egy tesztet a kálvária tartalmából, hatan csak összeokoskodjuk a helyes válaszokat, ha Tinca itt lenne, még trükközni sem kellene. :) Otthagyjuk a kitöltött kérdõívet, átkelünk a 8-as út fölött, leereszkedünk újra a Séd völgyébe, elõttünk a Csatár-hegy és egy feltûnõ, kiemelkedõ kõalakzat. A hegyre nem egyenesen kell felsétálni, elõtte még érintjük a Csatár vízellátását biztosító kártyás vízvételi állomást. A mágneskártyát egy leolvasó elé kell tenni, ha van rajta egyenleg, akkor folyik víz a csapból, ha nincs, vagy nincs kártya, akkor nem. Mindenképpen közelebb van, mint a Laczkó-forrás. A túra szervezõi jóvoltából idekötöttek egy kártyát, a rajta álló szöveg szerint a túrázóknak és minden errejárónak. Szép gesztus. Átkelünk a bõszen robogó Séden, elkezdjük a hosszú és nyílt kaptatót a Csatári kápolna felé, ez a túra egyetlen komolyabb szintemelkedése. Elég is mostanra. :) A kápolnában újabb ellenõrzõpont vár, pogácsával és édes kiflivel kínálnak, jólesik. Nem idõzünk sokat, kitaláljuk, hogy a kilátónál jobb lesz megállni pihenni. Felsétálunk, a kápolnától már alig van emelkedõ, szándékosan nem nézek nagyon körül, amíg el nem érjük a Cholnoky-kilátó legfelsõ szintjét. Van mit nézni: kelet felé Veszprém házai sorakoznak, a húszemeletes csúfság szinte uralja a látképet, de ellensúlyozzák a templomtornyok, a Tûztorony, a Vár. Dél felé már a Balaton feletti hegyeket nézhetjük, északon a Bakonyt és az elhúzó harci helikoptereket. Nyugaton már nincs szivárvány, sõt, a Kab-hegy jellegzetes adótornya sem bukkan fel a felhõben.
Csatár hétvégi telkei között egyszer nézzük be az utat, természetesen én tévesztek, természetesen akkor, amikor Dénes már megdicsér, hogy eltévedés nélkül képes vagyok elöl menni. Elhagyjuk a lakott vidéket, belépünk a Terekes-völgybe: kiszáradt patakvölgy fogad és számtalan érdekes sziklaalakzat. Az egyik tövében ellenõrzõpont vár, õk egy fénymásolt ismertetõt adnak a szikákról az igazolás mellett. Találunk néhány habszivaccsal fára erõsített jelzést, nagyon kreatív megoldás, bár, nem túlságosan idõtálló. Elkanyargunk a völgyben, hosszan, végig lejtõn, kivéve, amikor a hegy felé kerülünk ki néhány kidõlt faóriást. Az Ördögrágta-kõnél érkezünk ki a völgybõl, az itteni pontõr gyümölccsel kínál, kettõvel fejenként, legalább. Elfogadok egy almát és egy narancsot, szükség van mindenre, ami élelem is és folyadék is egyben. A túra egyetlen komolyabban sáros másfél kilométere következik, amikor újra átkelünk a fõúton, akkor már járhatóbb terep fogad. Megússzuk a gázolást, besétálunk a Gulyadomb alá, ahol a Laczkó-forrás és a Kiskuti csárda is szerepelnek egy Kresz-táblán. Utána egyszerûen beülünk a csárdába, elfogyasztani a szervezõk jóvoltából kapott virslit – mivel rettentõ hosszú sor alakul ki mögöttünk, fröccsöt kérni már nincs pofám. Leülünk, eszegetünk, Hevér Éva és Bubu pont akkor érkeznek, amikor mi indulnánk.
A túra vége következik, a régi vidámparki út felújítása miatt lakóövezetben talpalunk el az Állatkert bejáratáig, onnan átkelünk a viadukt alatt és újra a Sédet követjük a Benedek-hegyi kanyar felé. Látnivaló mindenütt van, itt például a Margit-romok, õket szépen újítják most; valamint egy sokkal prózaibb objektum – még sosem láttam, hogy a kiskert egy hídon közelíthetõ meg a hozzá tartozó lakásból, ráadásul a kert hátsó kerítése a Benedek-hegy húsz méteres sziklafala. Megkerüljük a Várnak alapot adó impozáns sziklatömböt, a piarista gimnázium egykor sokkal szebb napokat látott épületénél kell betérni. Kicsit kanyargunk a romos külsejû épületek mellett, majd egy hirtelen kezdõdõ lépcsõn mászunk fel a Vár falának nagyjából a közepéig. Itt egy masszív kapu nyílik, be a várba, majd a gimnázium használaton kívüli, üres épületében bukkanunk fel, alig pár percnyire a céltól. Csoda gondolta volna, hogy ilyen titkos útvonalak is léteznek, de most már gyanús minden rés a sziklák között. :)
Addig ott a Szent György-kápolna, átverekedjük magunkat az esküvõre érkezõ társaságokon, megnézzük a város egyik legrégebbi épületét, amely még nagyjából egyben maradt. Szép, bár kissé steril a bemutató, éppen tele van emberrel. Pecsételést követõen gyorsan kihátrálunk, Bubuékat kissé hátrahagyva, négyesben érkezünk a célba. Megkapjuk az igen ötletes díjazást, az oklevélen egy baka gratulál a kemény helytállásomért. (Közben kapjuk az információt a Kinizsizõktõl, hol tartanak. :)) Kitûzõ jár még, aztán nagyjából nyolcvan méter sétát követõen – és vagy négy menyasszonyt kikerülve – megérkezünk a Repkény-palotába, ahol némi pihenõ jár, egészen az esti, következõ túráig. Köszönet a túra rengeteg szervezõjének, hogy ilyen színvonalas, kellemes útvonalú túrával nyûgöztek le. Itt mindenki megtalálta a számítását, akár a természetben való kirándulásra vágyott, akár építészeti-történelmi emlékeket szeretett volna látni. Kaptunk részletes útleírást, táblázattal a megtett távokról (szintrõl nem, de az alig van az útvonalon) és kaptunk egy szép, színes-leírásos térképet, a szolgáltatás pedig átlagon felüli volt. Köszönöm továbbá a társaságot Kerek repkénynek, -Dilen-nek, Hevér Évának, Bubunak és Dénesnek, gratulálok a táv minden teljesítõjének.
-Kékdroid-
Képek |
