Börzsöny éjszakai túra - 2006.
"Vedd fel a szép ruhád, viszlek a bálba
ma éjjel nem alszunk, más se csinálja
mindegyik herceg beteg akivel táncolsz máma
a szemük szépen csillog, de a feketéje sárga"
(Lovasi András: Vedd fel a szép ruhád)
"Elnézést, az ott a Csóványos?"
(egy résztvevõ a Nagy-Mána bércen, a Nagy-Mána csúcsára mutatva)
Mindennek van határa.
Mert az mondjuk rendben van, hogy az ember szeret kirándulni. Az is, hogy ez a hobbija és minden hétvégéjét az erdõben tölti. El lehet fogadni, hogy 30-40 kilométer alatt fel se vesszük a túracipõt. De hogy mi a jó abban, hogy több mint fél napon át, hidegben, sötétben, térdig-combig érõ porhóban, meredek emelkedõkön meg lejtõkön gyalogol az ember? Nem tudom. Egyszerûen jó. Aki nem próbálta, az nem tudja.
Némi késéssel - ami, mint kiderült, nem vált egyáltalán hátrányunkra - fél hétkor értünk a rejthelyre, ahol még készülõdtek páran. Mi is összeszedtük magunkat, gyors nevezés után 18,45-kor indultam a zöldön - Tibet, VadMalac és Canis Lupus társaságában, kicsit megrökönyödve a rendezõk közlésétõl, miszerint 15 óra a szintidõ... Az út varázslatos volt, a telihold jóvoltából szinte nem is kellett lámpa. Ötszáz méter után megelõztünk egy lányt, aki már láthatóan nem nagyon bírta, majd egy kilométerrel arréb a hozzátartozó társaságot, borgõzös lehelletükkel. Az emelkedõ elején a többiek kicsit lemaradtak, én egyedül mentem tovább, néha lehagyva egy-két embert. Kemény volt az emelkedõ, fõleg a lábszárközépig érõ porhóban, de még az elején voltam, így csak egyszer-kétszer kellett megállnom levegõt venni. Megelõztem Vajonmerrét, aki már át is tervezte útvonalát, majd kb. két és fél óra után felértem a 6,5 kilométerre lévõ Magosfára. Itt is pihent pár ember, a pontõrök meg egy nagy gödröt ástak, amiben tüzet raktak. Itt látszott igazán, hogy mekkora hóréteg van alattunk.
Ivás meg egy-két perc pihenõ után indultam is tovább, lefelé a Rakottyás-völgybe. Ez volt a túra egyik legszebb szakasza, a Nagy-Mána gericrõl a Hold által ezüstösre festett havas táj, a Pogányvár gerince, a Csóványos meg a Rózsás-patak völgye felejthetetlen látványt nyújtott. Kétszer is megálltam nézelõdni, és ezúttal nem az emelkedõ miatt - bár az itiner állításával ellentétben ezen a szakaszon is volt belõle vagy 70-80 méter. Két-három eleséssel sikerült leérni a patakvölgybe, útközben láttam valami fából készült emlékmûvet, nem tudom már mi volt az, de legutóbb mikor ott jártam, még nem volt ott, ez biztos. A ponton a tûz mellett közölte a pontõr, hogy talán nem ártana belehúzni, mert már a hosszabbított nyitvatartás is lejárt tíz perce - ez nekem annyit jelentett, hogy a késésbõl már sikerült fél órát behozni.
Innen is egyedül indultam tovább a patakvölgy mentén, a Bodosházi-kútból sajnos nem tudtam tölteni, mert a hó alatt nem találtam. Itt kezdõdött a túra legdurvább és leglassabb emelkedõje, a Pogányváron keresztül fel a Csóványosig. Ez a 4 és fél kilométer pont két órán át tartott. De sikerült zárás elõtt 5 perccel felérnem. A kilátó sajnos tele volt, így a külsõ falhoz támaszkodva toltam magamba valami csokit meg mogyorót. Valaki megkérdezte a pontõrt, hogy merre indul a kék, mire õ azt mondta, hogy ha hivatalosan, akkor erre (mutatva a Szabó-kövek felé), de lehet erre is (mármint a Foltán-kereszt irányába). No comment :-(
Pár perc kilátótámasztás után indultam magamban lefelé a meredek kéken. A piros X elágazás után valahogy letértek az úttörõk az útról (ami a jelzettséget meg a hó mélységét tekintve cseppet sem meglepõ), de szerencsére hamar feltaláltak a gerincen futó piros O-re. Itt lefelé kicsit unalmassá kezdett válni a dolog, de legalább kényelmesen lehetett haladni, mert nem volt túl meredek a lejtés. A kék körön le kellett ülnöm egy kidõlt fára egy kicsit, majd nem sokkal késõbb utolért száguldva VM és Canis Lupus, akikkel lekocogtam a Spartacus-házig. Itt sajnos a pihenésre szánt idõt állva, a sorban kellett töltenünk - az elõttünk lévõ 7-8 ember negyedóra alatt végzett. Közben jött szembe indulóban a TTB-s különítmény. Azért pár percet még adtam magamnak arra, hogy megegyem a párizsis kenyeret meg egy banánt és igyek egy pohár teát (amiket a ponton adtak), majd a mûúton elköszönve VM-éktõl ismét magányosan folytattam az utat.
Talán az egész túrán ez a legkellemesebb emelkedõ, a K négyzeten a Foltán-keresztig. Egészen jól ki volt taposva az ösvény, látszott, mások is jártak errefelé. A szembejövõ három bornírt fiataltól csak mérsékelten tûnt jó ötletnek a csúszka használata, tekintve, hogy ez a fölfelé tartók haladását némileg megnehezítette. Útközben találkoztam a Csóványos lefelé tartó pontõreivel, azt mondták, 25. vagyok, ez kissé meglepett, azt hittem, sokkal többen vannak elõttem. A holdvilág még tartotta magát, alig-alig kellett csak a lámpát bekapcsolni. A Foltán-kereszttõl már mélyebb volt a hó és nehezebbé vált a haladás, a Három-hárs gerincén már a szél is feltámadt. A csúcsra nem pont a jelzésen haladtak a nyomok, de szerencsére éppen a toronynál értek föl a hegy tetejére. Ekkor éppen üres volt a kilátó belseje, úgyhogy ledobtam magam a billegõs padra, csokit meg mogyorót tömtem magamba. Végre egy kvázi száraz és szélvédett hely!
Nemsokára megjöttek még páran, én meg indultam tovább, hogy más is le tudjon ülni. Mire kiléptem a kilátóból, eltûnt a Hold, vaksötét lett. Lefelé a kék háromszögön elvétettem egy elágazást, így sajnos levágtam pár száz métert a nyomokat követve. Ez a szakasz volt számomra a mélypont, bukdácsoltam a térdig érõ porhóban, kétszáz méterenként megálltam, hogy nekitámaszkodjak egy fának. Aztán, amikor az út hirtelen meredeken lejteni kezdett a Kõkorsó felett, kicsit felrázódtam, köszönhetõen a 4-5 elesésnek és hóba térdelésnek. Leérve a völgybe sem lett egyszerûbb a dolog, mert több helyen elõbukkant a hó alól a patak és tele volt az ösvény bedõlt fákkal. A Fekete-rét után kicsit jobb lett a helyzet, de itt is küzdelmes volt az elõrejutás. Egy nagyon szép látvány örvendeztetett meg menet közben: a lemenõ Hold éppen a völgy tengelyében látszott egy helyrõl, vajsárga színe volt és bíborra világította meg a körülötte lévõ felhõket. Ez annyira feldobott, hogy teljesen vidáman érkeztem meg a Postás kulcsosházhoz, ahol lerogytam az egyik jeges lépcsõre néhány más túrázó mellé, enni-inni-pihenni.
Ekkor hét óra lehetett, úgyhogy lámpa nélkül lehetett továbbindulni. Egy kisebb csapat verõdött össze, néhány beszélgetésdarabra is sor került, melyek fõleg a túrára vonatkoztak. A Hamuháznál nem találtunk pontõrt. A kék jelzésen egyetlen nyom sem vezetett, úgyhogy némi térképnézés után nekiláttunk mi is a jelzetlen útnak, a többiek nyomában. Sokkal hosszabb nem volt, a szint kb 50-60 méterrel több lehetett ezen az úton. De így is sikeresen megérkeztünk az Aklok rétjére, ahol Csanya várt egy sátorban csokival, meg levessel, és fõleg jókedvvel meg biztatással. Szükség is volt rá... Irány az utolsó mászás, a Nagy-Hideg-hegy. Az utolsó emelkedõn kétszer meg kellett állnom, elõre akartam engedni a hozzám csatlakozottakat, de õk sem haragudtak a kis pihenõért. Felérve a letakarított dózerútra nagyon boldog voltam. Tudtam, a túra sikerült. Felsétáltunk a turistaházhoz, ahol meglepetésemre Vlaszij meg Sanci fogadott, akik megvárták, amíg bélyegzek és pótlom az innivaló-készletet és együtt indultunk tovább negyed tíz körül.
Innen nagyjából eseménytelenül zajlott a túra a nagyrészt kitaposott, jól ismert úton, leszámítva egymás folyamatos heccelését, és nagyon jó érzéssel, tíz óra ötvenegykor beértünk a célba.
Szép volt.
---
Köszönetnyilvánítás:
Tibetnek, Canis Lupusnak a rajtba (és haza-) jutás biztosításáért,
Csanyának ugyanezért és a depópontért meg a bíztatásért,
a rendezõknek, hogy hódolhattunk szenvedélyünknek,
Vlaszijnak és Sancinak a társaságért a végén,
valamint mindenkinek, aki drukkolt nekünk ezen az éjszakán.
|
