Túrabeszámolók

EGRI BÜKK 50   2010.05.22

 

 "mert a mely nevet adott az ember az élõ állatnak, az annak neve. És nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak" (Biblia Teremtés Könyve 2,19-20)

 

„Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet sem kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutogattak rá.” (Gabriel García Márquez: Száz év magány)

 

 

Az elsõ „nemmátrabérces” teljesítménytúrám a 2007-es Egri Bükk 50 volt. Az „elsõ” mindig döntõ jelentõséget kap az ember életében és örökre bevésõdik. Az elsõ lépések amit megtettem, szokatlan, de még emlékszem rá, az elsõ szavak, amit megpróbáltam megformázni, az elsõ mondat, amit önállóan sikerült kisilabizálnom az olvasókönyvbõl, az elsõ szerelem... és az elsõ teljesítménytúra. Akkor még annyira új volt minden. Akkor még nem tudtam, hogy minden teljesítménytúrának megvan a sajátos egyedi íze, zamata, bukéja, ami soha nem ismétlõdhet meg többé. Ezt a hangulatot egy hatalmas palettáról keveri ki és kombinálja az élet, a variációk száma végtelen…

 

7:10-kor rajtolok. Szerencsém van, mert rögtön összefutok egy mentalitásban eléggé hozzám illõ, nagyon kedves régi túratársammal és társaival, akiknek emberi energiájával és töltésével regenerálom saját lemerült telepeimet. Nem is futok el egy darabig, élvezem, ahogy visznek magukkal. A „sráctól” tanultam meg a 2007-es Gödöllõ 60-on, hogy tájékozódni nem annyit tesz, hogy az egyik turistajelzéstõl a másikig elvergõdök valahogy, hanem hogy minden pillanatban tudom, hol vagyok, urambocsá még a környezõ hegyeket is képes vagyok megnevezni, nem beszélve arról, amin éppen állok. Újabb rokon tulajdonságot fedezek fel nála: félreáll és virágokat kezd fényképezgetni. Ez az! Hát nekem is itt lapul a bal zsebemben a „futókamerám”, miért nem kapom már elõ és kezdek megfigyelni és fényképezni, amikor másra sem vágyok. De az a tervem, hogy végigszaladom ezt az 50 „kilcsit”, ahogy szoktam. Így is teszek. „Érzékeny búcsút” veszek, még egy „sztárfotó” is készül rólam, és elkezdem azt a „rohanást”, amiért egyébként élek-halok. A szabad természetben szaladozva érzem igazán, biztosan, hogy létezem, és egészséges vagyok testileg, lelkileg. Mint ahogy a közmondás is tartja: „„Inkább legyek gazdag és egészséges, mint szegény és beteg!”” De valahogy „elcseszték” a mai beállítást az „istállóban”, most valamiért nem tudom csúcsra járatni a motort, vagy csak a bioritmusom van kedvezõtlen konstellációban, vagy a tegnap esti 15km-es „szabadedzés” ártott meg, nem tudom. Azért futok, és még valahol jóval a Völgyfõház elõtt elkap a nosztalgia…

Gondolatban egy fiatal srác csatlakozik hozzám és kérdezi meg, hogy futhat e velem. Megtiszteltetésnek és elismerésnek veszem. A 2007-es Egri Bükk 50-en futunk, én és életem elsõ! „igazi” túratársa, Suvlaj, aki bár néha megpróbál finoman „lerázni”, a végén tiszteletet ébreszt benne az „öreg róka” kitartása, és végül szinte az egész távot együtt tesszük meg. 3 évig nem találkoztunk ugyan, de a közelmúltban „összefutottunk” és kiderült, Õ sem felejtett el, és erre neki is megvan a jó oka…

Közben valami iszonyatosan kezd izgatni a zsebem tájékán. A fényképezõgépem. Mire észbe kapok már tucatjával készítem a fotókat, a futásról megfeledkezem, úgy ahogy van, mintha nem is teljesítménytúrán lennék, csak úgy magányosan kirándulgatnék az erdõben. Hozzájárul ehhez az is, hogy az elsõ szakaszon egy jó pár túrázót magam mögé tudva, azt követõen szinte alig bukkannak fel túratársak. Lehet, hogy az utóbbi idõk idõjárása kicsit elijesztette az embereket az erdõtõl, pedig ennél ideálisabb idõjárási viszonyok egyszerûen nem lehetnek. A Kavicsos-tetõt is megmászom, a legtöbb futó kihagyja az emelkedõt, akiket magamban ünnepélyesen diszkvalifikálok a versenybõl. Félreértés ne essék nekem tök mindegy ki merre megy, az õ dolga, én teszem az enyémet.

Mostanára jól megszórtak mindent virágokkal, sok helyen amolyan „Tiszta udvar, rendes házként” nefelejcsek és veronikák szabályos virágágyásokban, tömegével kéklenek mindenütt az út mentén és az erdõszélen, és a réteken is burjánzik a sokszínû vegetáció. Pár héten belül pedig növényfajok újabb tucatjai mutatkoznak majd be a szemfüles „látogatónak”. Leveleik már mindenütt ott tülekszenek. Régen csak úgy egyben láttam az erdõt. A szemem összemosta a részleteket, a sokféle zöld között kék, lila, sárga piros színfoltokat érzékeltem, és csak a színek egy-egy markáns képviselõjét ismertem fel kapásból. De most kezdenek felbomlani a részletek, mintha egy óriás mikroszkópba néznék, és megdöbbent a „mikrovilág” létezése és változatossága. Eddig is itt volt körülöttem minden, de mégsem láttam. Nem véletlen, hogy „nézni” és a „látni” szó bár rokon értelmûek, de jelentésük mégis más. Csak annyit kellett tennem, hogy másképp fókuszáljam a szememet, nagyító lencse gyanánt pedig az agyam „felfedezõ központját” kell izgalomba hozni. Rájövök például, hogy a fû sem fû úgy általában, hanem a kalászosok is hihetetlen változatosságukkal gyönyörködtetnek. Közben egy darabig együtt haladok egy fiatal lánnyal, akit hasonló gondolatokkal traktálok, az ártatlan, védtelen növénykéimrõl beszélek, akik nem tudnak elmenekülni, elbújni, mint az állatok, ha veszélyt éreznek. A „harmincas” túratárs elõször jár teljesítménytúrán, de remek az üteme. Az emelkedõn felfelé jegyzem meg, hogy szerintem egy kicsit túl van öltözve. (Remélem nem értette félre!)

 

Leválok és rövidesen egy kellemes ellenõrzõponton találom magam a Pazsag erdészháznál, ahol a pontõr hölgyekkel, és egy bizalomgerjesztõ de kissé csendes túratárssal egy jó kis társaság jön össze egy rövid idõre. Persze mi lehet a fõ téma: ez a lélegzetelállítóan gyönyörû májusi nap és a természet. Többek között azzal „hõzöngök”, hogy tegnap este 15km-t futottam, hogy lefényképezzek egy soha nem látott szépségû hegyi len kolóniát a környékünkön, amit elõzõ héten fedeztem fel futás közben. Sajnos mire odaértem, az a pár virág amit a nagy viharok nem tépáztak le, már éjszakai álomra hajtotta a fejét. Valamit megtudtam a lenek életérõl legalább, tudom hogy este lefekszenek aludni. Szirmaik becsukódása a napszakkal és nem a fénnyel függhet össze, mivel elõzõ szombaton, amikor felfedeztem õket, szakadó esõben, amikor is nem mellesleg 20km-t futottam csuromvizesen, jó hangulatban, vígan virítottak  a már messzirõl gyönyörûen kéklõ, bájos virágocskák.  A bioritmusra visszatérve, (egy túratársam vetette fel a témát a célban), úgy gondolom, lehet befolyása az életünkre, hiszen már megtalálták a belsõ óránkat, a látóideg-keresztezõdés feletti kis területen, ami születéstõl kezdve ketyeg, 24 órás ciklusokban.

A növények iránti érdeklõdésemet látva, az egyik pontõr felajánlja, hogy másnap amikor Õ õrzi a Várhegyen a szigorúan védett, most virágzó boldogasszony papucsát(rigópohár), lehetõvé teszi, hogy lefényképezzem. Mára kimenõt kaptam ugyan, holnap viszont már én leszek inkább a „boldog asszony papucsa”. De azért jól esik a meghívás, annál is inkább, mert ennek a növénynek szívbemarkolóan erõs családi vonatkozásai is vannak, aminek részletezése már meghaladja egy ilyen túrabeszámoló kereteit. Szóval ez az ellenõrzõ pont igazán meghitt kis megállója volt rohanó életemnek. Miközben továbbindulok még mindig fotózgatva, arra gondolok, vajon hány "biztonsági õrre" lenne szükség szerte a világon, hogy megvédjük értékeinket. Messze az úton két túratárs halad elõttem. Csak most látom, hogy mire egy növénnyel végzek, már megint száz méterekkel nõ a távolság közöttünk. Csak a megyehatár után hagyom el végképp  õket. Most már értem, miért nem megy a futás. Futok 10-20 métert, majd meglátok valamit, megállok, újra elindulok már többszázadszor, ez energetikailag nem túl kedvezõ megoldás, bár zsíroldónak remek. Késõbb már egyre jobban nehezemre esik újra felgyorsulni, és lassan átváltok gyaloglásba, „csökkentett módban” haladok, ami jobban megfelel a mai stílusomnak. A megyehatárnál, mint mindenütt, réti vagy ki tudja milyen boglárkák tündökölnek, sárgára kenik az erdõ széleket, réteket, van vagy 20 alfajuk legalább. Ki gondolná, hogy ezek a barátságosnak látszó növények, egytõl egyig mérgezõek. Mielõtt valaki félreértené, nem értek a növényekhez, csak szeretem õket. Most kezdem alapszinten megismergetni a világukat, legfeljebb "1-2 leckével" járok elõbbre. Az is könnyen meglehet, hogy amit most átélek az csak fellángolás, voltak már "torzók" az életemben, de remélem, mire a láng kialszik bennem, ha valaha egyáltalán kialszik, addigra mások szívében fellobban, hogy teljesülhessen a "FELADAT", amit továbbadhatunk azoknak, akik majd egykor felváltanak minket itt a Földön. A héten volt az egri Eszterházy Károly Fõiskolán a botanika hete, amit a nagyközönségnek szántak. Vettem egy rakás könyvet, de azért a szakmát meghagyom a botanikusoknak, akiket ezért fizetnek. De mint ahogy vannak amatõr csillagászok, ugyanúgy lehetnek amatõr botanikusok is, akik megfigyeléseikkel segíthetik a szakemberek munkáját, miközben mellékesen „piszokul” jól érzik magukat. Ahhoz, hogy megérts, tisztelj valamit, meg kell ismerned, és ha szükséges így tudod megvédeni. És ebben nemcsak nekem, de minden túratársamnak, legyen az akár „sprinter” is, aki rendszeresen az erdõt járja egyfajta küldetése lehet. Rajtunk múlik, hogy használjuk ki a lehetõségeinket és különleges helyzetünket a természet védelmére, hiszen sokan rengeteg tájegységet bejárnak, és minden évszakban. Elsõ lépés a megismerés. Ha legalább a nevét megismerjük annak a valaminek, ha „meg akarjuk említeni, nem kell ujjal mutogatni rá”, és még ennél egy picit többet is megtudunk róla… De egyelõre elég csak ennyi, megismerni a létezését, belenézni a természet „nagy mikroszkópjába”, ahol mindenki számára feltárulhat egy új világ… . Na de elég volt a „hegyi beszédbõl”, csöppenjünk vissza az erdei ösvényre. A megyehatártól a zöld körig tartó szakaszon a sövények között suhanva mindig lendületesen, jókedvûen haladok. Most persze megint dupla annyi ideig tart az út, mint szokott, de ma ez a „style”-om. Majd a Török útnak egy köves szakasza következik. Sok helyen látni, hogy a a több évtizedig tartó Eger-Miskolc közötti fuvarozás során hogyan koptatták ki a szekerek vasabroncsai a köveket, vagy éppen vésték ki nekik a könnyebb haladás érdekében, miközben a köveket elnézve arra gondolok, hogy jó ülõgumóik lehettek ezeknek a török szekereseknek.

A Bányahegy ellenõrzõ ponton derül ki, hogy nem készültem fel rendesen a túrára, íróeszközt nem hoztam magammal, pedig ezt követõen majd 3 helyen kell felírnom a kódot. Kikunyerálok a pontõr hölgytõl egy golyóstollat (áldás neki és Bíró László Józsefnek), majd többször megígérem, hogy a célban leadom. Késõbb itthon találom meg a hátizsákomban, ennyit a fogadkozásaimról. Nem vagyok „klepto”, de úgy látszik „penomániás” igen. Ha esetleg olvassa a beszámolómat a „meggondolatlan” kölcsönzõ, ha tudja addig nélkülözni, jövõre visszaviszem. (Bármennyire is nem ide való, nem tudok lenyelni még egy viccet: Egy izgatott nõ hívja fel az ügyeletes orvost. Doktor Úr az 5 éves unokám lenyelte a golyóstollamat. Pár perc múlva ott vagyok asszonyom. Jó de addig mivel írjak, ceruzával?)

Három-kõt ma átengedjük a sólymoknak, és elslisszolunk mellette. Zavartalan „költekezést” kívánok nekik. Majd a fennsík megunhatatlan, „töbrös” hangulatú, kizöldült világában békésen utazom tovább Bánkút felé. 1-2 sötétebb felhõ gyülekezik, és a szél is feltámad idõnként, de semmi komoly. Az elõttem járók a nyomokból ítélve esetleg kaphattak egyet a nyakuk közé ma már, de az sem lehetett túl vészes. Végül kisebb „hullapont” után, minden rendben hangulatban esem be a bánkúti Fehér Sas Panzióba, a Bükk-fennsík egyetlen „utasellátó” helyére. Kávé, ásványvíz, és még egy hatalmas csokis jégkrém amivel kényeztetem magam. A fõnöknõ kérdezi: nagy a sár? Nincs sár mondom, egyáltalán nincs sár,vagy csak annyira van, amennyire az erdõben mindig is lennie kell, hogy az egyáltalán erdõ legyen. Azért kérdezte, mert egy turistacsoport most mondta le éppen a helyfoglalását a feltételezett sárra hivatkozva. Ez dráma és tudatlanság. A nagy esõk után soha nincs sár. A nagy sarat hetekig tartó, csendes áztató esõk okozzák. A sok víz gyorsan lefolyik, az elmúlt napok híradásai másról sem szóltak, mint megáradt folyókról. Másrészt arra hivatkozott a turistacsoport, hogy a meteorológusok azt tanácsolták ( és az erdészek is, olvastam az újságban), hogy hétvégén ne menjünk az erdõbe, mert a felázott talaj miatt ránk dõlhet egy fa. Én még azt is bemondtam volna, hogy Pünkösdkor senki ne üljön autóba, mert ezzel megelõzhetjük a közlekedési baleseteket. Igen ám, de a balesetek egy jó része, kapaszkodjunk meg, az otthonukban éri az embereket. Akkor hová is menjünk, hová ne menjünk? Legjobb, ha mindenki józan ésszel méri fel a helyzetet, és gondolkodik. Persze az élet csupa kockázat, ez tény. Ezt „bevállaltuk” abban a pillanatban, amikor a két ivarsejt egyesült. (Az elsõ változatban véletlenül azt írtam, amikor két petesejt egyesült. Érdekes lenne.) Visszatérve a kidõlt fára, leszakadt gallyakra: ha valaki kirándulás közben szétnéz az erdõben láthatja, hogy ez reális veszély. Velem is megtörtént egyszer, amikor nagy szélben a Pilisben túráztam. Egy sima jelzésen futottam, minden akadály nélkül, míg valami belülrõl egyszer csak arra kényszerített, hogy álljak meg, és nézzek jobbra. Jó megálltam, mert ez szinte egy belsõ parancs volt, és jobbra néztem. Ebben a pillanatban tõlem pár méterre elõttem, leszakadt egy mázsás gally pontosan a turistaútra. De nem úgy esett le, hogy recsegett-ropogott, s az ember észreveszi és van ideje elmenekülni, hanem „se-szó-se-beszéd” minden elõjel nélkül lezuhant az útra, mint egy darab szikla. Gondolom a szél már megtette elõtte „eróziós” munkáját. Az õrangyalom megmentett, és még arra is gondolt, hogy fordítsam el a tekintetemet, nehogy a szemembe csapódjon esetleg valami. Természetesen úgyis fel lehet fogni, hogy a tudatalattim már észlelte a veszélyt, és jelzést küldött az agykéreg felé. Hiába történt már ez meg velem, mégsem mondanám senkinek ezért, hogy ne menjen az erdõbe. (Most hallom a hírekben, hogy tényleg nagy a kockázat. Módosítok: a "civilek" gondolják meg.)

A Bálványon beérek egy futót, aki éppen az ellenõrzõ füzetébe jegyezgeti a kódot szorgalmasan. Itt kell kitölteni az IQ-tesztet? -próbálok barátkozni „humorosan”. Nem, itt nem kell kitölteni semmiféle tesztet mondja, csak a kódot kell leírni. Ja… én azt hittem, bocs… mondom. Úgy látszik ma nem jönnek be a poénjaim, igaz hogy soha nem jönnek be, miért ez a nap lenne éppen kivétel. Pedig sajnálom, mert a „múlt héten voltam IQ-teszten éppen, de hál’istennek jól vagyok, negatív lett”. Egyébként az ideális IQ kiszámításának módja: testmagasság-100, és ebbõl még le kell vonni 10%-ot. Vagy ez valami más? Bár nekem kijött.)

Leszaladok a hegyrõl, de vigyázva, mert egyszer itt rántottam meg a térdem. Most megúszom, majd a nyílt terepen, erõs ellenséges pergõtûzben, gyalogsági fedezet nélkül, a földhöz lapulva kúszom elõre a Csurgói erdészházig, míg végre újra elnyel a biztonságot adó erdõ. (Úgy látszik napszúrást kaptam.)

Bárhogy is erõlködöm, a Hármas-kúti országutat sehogy sem tudom megfutni, úgy látszik a mai „beállításom” ide végképp nem felel meg. Szerencsére ilyenkor jövök rá, hogy gyalogosként is elég jó szuperálok, tudok valami gyorsmenetet produkálni, ami már szinte egy laza kocogással felér. Az ellenõrzõ ponton aztán visszatérek a munka világába, ahol az egyik munkatársam inspirálására „halaszthatatlan hivatali ügyek” intézésébe fogok, csodálkozva, hogy van térerõ. Gondolom a Bálványon keresztül zajlanak az eszmecserék.

Nekiveselkedek az Istállós-kõnek, de errõl az oldalról nem olyan megerõltetõ feljutni, mint a Szalajka-völgy felõl. Ezzel vége is a szinteknek, innentõl kezdve újra laza kirándulás az erdei növények között, gyakran csattan a pici gépem. A kék kereszt elágazótól Stimecz-házáig, ami az egyik kedvenc futópályám része, 26 perc alatt szoktam leérni, most nem mértem, de legalább dupla annyi idõt vesz igénybe. A szakasz legérdekesebb eseménye a sok felfedezett, még meghatározásra váró növény mellett, amelyekkel nem fárasztok tovább senkit, egy kis bundás pöszörlégy, ami csak ilyenkor repül, május után már egyáltalán nem találkozni vele. Az erdei gyöngyköleseket kerülgeti a kis „bestia”. Olyan mint egy poszméh, de légyféle, csak egy pár szárnya van. Virágról virágra száll, kolibriszerûen szitál a növények elõtt, hosszú szívókáját kinyújtva nyalogatja a nektárt, barna bundájában egy kis repülõ mesemackóra emlékezetet. Sokáig figyelem, ahogy a „nyelvét” nyújtogatja ez a kedves teremtés. Hányszor, de hányszor futhattam már el mellette, míg egy szép napon felfedeztem, hogy egyáltalán létezik. Nagy örömömre a határozóban is sikerült megtalálni, ettõl a pillanattól már nem kellett ujjal mutogatni rá, ha meg akartam nevezni, neve is lett „pöszörlégy”, és egy újabb kedves ismerõst „könyvelhettem” el magamnak.

Stimecz-házán önellenõrzésnek vetem alá magam bizonyítva, hogy itt jártam. Már kamaszkorom óta járok erre kirándulni, de még soha nem vettem a fáradtságot, hogy utánanézzek a névadó „szülõnek”. Stimecz Gáspár erdész, a II.vh. elõtt 2 évtizedig az itteni erdõmûvelést irányította magas színvonalon. Több évtized és ez a teljesítménytúra kellett hozzá, hogy felébredjen végre a kíváncsiságom. Hány név, utcanév és egyéb létezik, amit nap mint nap használunk, de fogalmunk nincs, kinek a nevét emlegetjük. Most egyel kevesebb lett a fehér folt. Eszembe jut még a sok feltoluló emlék közül, talán mert a fiam most készül érettségire, amikor egy jó barátommal ide jártunk ki érettségi szünetben. Amíg átértünk a Bükk-fennsíkon az összes történelem tétel a helyére került. A mozgás remekül mozgatja az asszociációs mezõket, és nagyon megkönnyíti a tanulást, könnyûvé teszi a bevésést, minden lépésnél csak úgy szaporodnak a szinapszisok, persze ha erõltetjük a felidézést. Nemrégen hallottam, hogy a felnõtt embernek élete derekára úgy 10ezer milliárd szinapszisa keletkezik az agyában, minden információ valahol egy szinapszis. Ki tudja ez mennyi teraflops?

 

Majd egy darabig „a talpfák között fütyül a szél.” A megduzzadt patakot nézve arra gondolok, milyen magas lehet most a Vöröskõ-forrás. Áprilisban jártam a hamvas keltikék között ágaskodó „szökõkútnál”, társaságban. Emlékképek tucatjai készültek, mindenfajta variációban. „Te meg majd ideállsz… mikor meg én odaállok…”. Egyébként a Bükköt tekintve gyakran puskázok az egri Kárpátegyesület túraajánlóiból. Sokszor hívják fel a figyelmet olyan helyekre, amit nem ismerek még, vagy nem is jutna eszembe felkeresni. Így jobban megismerem a hegyet, elkerülve, hogy szüntelenül ugyanazt az útvonalat rójam.

Búcsút intek az utolsó "virágágyásnak" is, a töltés mellett nagy tömegben nyíló, sötét-ibolyáskék, hátratört virágú, "cakkos" levelû,  fodros gólyaorroknak, "akikkel" már a túra elején mély barátságot kötöttem, és végleg elhagyom az erdõt.

A mûútra érve, a gyönyörû lándzsás útifû példányok látványa sem hozza közelebb a falut. Ez az aszfalt itt a vége felé egy kicsit mindig lassan telik el. Egy szombat délutáni focimeccset és egy muzeális értékû fordot megtekintve végre visszaérek Imókõre, ahol a fõszervezõnél „csekkolok be”, aki lelkesen ad meg mindenkinek, mindenféle információt. Másodszori teljesítésért „ezüstérmet” kapok, jövõre jövök az aranyért. Most következik az Egri Bükk teljesítménytúra különleges csemegéje, elheverni a rendezett, nyugodt környezetben, a selymesen simogató májusi fûben, mint ahogy 2007-ben Suvlajékkal is tettük. A végére is jut egy kis szerencse, mert egy kedves, Eger Csillagán megismert túratársammal, aki egyébként tájfutó is, és a Tortúra 65 egyik fõszervezõje , oszthatom meg az ejtõzést, bár a transzmitterek még túlpörgetik az agyamat, és egy kicsit sokat fecsegek. Majd együtt térünk vissza Egerbe, és mint kiderül egri viszonylatot tekintve, majdnem szomszédok vagyunk. Kicsi a világ!

 

 

Hazatérve a következõ beszélgetés zajlik le az otthoniakkal:

 

„Na mi volt?- kérdezik.

A kezem ügyében lévõ fényképezõgépemre sandítok cinkosan, majd így szólók: Nyertem!

Elsõ lettél?

Nem.

Akkor??

Egy pillanatra az átélt élményekre gondolok: a gyönyörû májusi idõjárásra és a szemnyugtató tájképekre, a túratársakra, a kedves pontõrökre, az ezer színben pompázó virágokra (még az a hatalmas csokis jégkrém is eszembe jut amit Bánkúton tüntettem el magamban) és még ki tudja mi mindenre, majd így válaszolok:

Csak úgy .... nyertem...

 

 

 

 

 

2010.05.22

 

Szegedi József

Pétervására

- marton4 -