SÁRGA 70 (2010.04.30-2010.05.01)
Táv: 70,7 km; Szint: 2226 m. (itiner)
By courtesy of Spot autóval érkezünk Esztergom pályaudvara elé. Bõ félóra van még a rajtnyitásig, de a peronon már szépszámmal igazgatják serényen a szerelvényüket. Olyanok is akadnak, akik már teljes túradíszben feszítenek. Sûrû üdvözlések mentén jutunk el egy padhoz, ahova lepakolhatunk, és megkezdhetem túratársaim számára a SÁRGA elõtt szokásos kávélöket kiosztását. Most tejszínt is hoztam, mert már második éve morognak ennek hiánya miatt. A rendezõk asztalokat hurcolnak a peronról nyíló, kellemetlen szagú, üres helyiségbe, és lassan elindul a nevezés. Befut a Budapest felõl érkezõ vonat is; özönlenek a túrázók. Sikerül az áradat elõtt benevezni, és az itinert átvenni. Néhány perc van még 23:00-ig, addig a derekamra kötöm a vékony dzsekimet és kihúzom a túrabotomat. Kiváló idõ van, így pólóban sem reszketek. Hát, akkor mehetnénk. Kilépve a pályaudvarról teszünk néhány lépést balra, aztán átmegyünk az úttesten, hogy megcélozzuk a nagy sötét parkot. Az ezt megelõzõ alkalmakkor mentünk már a régi sárgát követve, a park bal oldalán vezetõ, párhuzamos utcán, jó nagy kerülõvel; aztán mentünk már a park mellett, jobb oldalon, a járdán, a tömeget követve. Most Spot mindenkit akkurátusan beterel a parkba. Aha, látok is egy friss [S-] jelzést. Egy padon egy szerelmes pár (már szétválva) bámulja a menetoszlopot. Kiérünk a világosra. A Tecsó erõs neon fényében megfürödve megyünk tovább. Enyhén emelkedik a szilárd burkolatú utca. Még nem kell lámpát gyújtani, mert a közvilágítás kielégítõ. Késõbb aztán bokrok váltják fel a házakat, és a kövér, sötét sárga Hold próbálja átvenni az utcalámpák szerepét. Mindenesetre bekapcsoljuk fényvetõinket, és a csontszáraz agyagon kaptatunk fölfelé a fülemülék édes dalával teli éjszakában. A bokrokra akasztott, fényvisszaverõ csíkokat idegbajos szentjános bogarakként ütemesen csóválja a lágy szellõ. A bódító virágillattal fûszerezett, tavaszi levegõ felrepít az elsõ emelkedõnkön. Spot és Pisti, a két rakéta már elhúzott a látóterünkbõl, Suzyval nyújtjuk át itinerünket Petamiéknak.
1. ellenõrzõpont, Vörös-kereszt.
Megkezdjük kanyargásunkat ezen a Hegymeg nyugati széle címû mezõn. Az óriás Hold ide-oda görög az égen. A kellõ számú és megfelelõ helyekre kitett fényvisszaverõ nyilacskák nélkül nagy lekvárban lennénk. Van hogy egy mini erdõsáv miatt 180 fokban visszafordul az út. Az elõttünk imbolygó lámpák mintha mérgezett egereken lennének; teljes anarchia látszatát keltik. Végül rátérünk az erdõbe vezetõ szántóföldre. Szerintem idén még nem szántottak, mert van rajta egy viszonylag jól betaposott ösvény, amin tûrhetõen lehet haladni. (Nem úgy, mint tavaly.) Az erdõ bejáratát vigyázó sorompót kikerülve jól lehet baktatni a széles úton. Jólesik a "séta" a csillagos égbolt alatt. Arra gondolok, hogy a lehetõ legnagyobb távolságot kéne megtenni éjszaka, hogy a holnapi "hõségre" minél kisebb maradjon. Jóllehet tudom, ha megszakadok is, marad bõven holnapra. De hát, nem is szeretek túlságosan elõre gondolni, most egyelõre fókuszáljunk a 2. pontra. Elérjük a mászókával kombinált kaput. Okulva a tavalyiakból, most nem létrázok, hanem egyenest a kapuhoz megyek, amelyen egy "KEDVES VADAK!" kezdetû felirat fogad. Nem olvasom végig, mert jönnek mögöttem, de sejtem, hogy arra fut ki a dolog, hogy az utolsó csukja be maga után az ajtót. Hátra is fordulok ezzel a kéréssel, de aztán utánam az özönvíz. Az az érzésem, hogy hamar elértük a köves utat, amin jobbra fordulunk és ami nemsokára szilárd burkolatra vált. Az út közepén egy bazi, kivilágítatlan teherautó, megbuggyantva nagyátmérõjû fatörzsekkel. Csendben megyünk el mellette, hátha alszik benne valaki. Balra felvágunk egy útra, ami ismét bevisz az erdõbe. Itt se takarítottak tavaly óta; a lehullott faágakba még a gyakorlottabbak is meg-megbotlanak, bele-belerúgnak. Aztán hosszú szakasz következik, amit az erdõben közlekedõ jármûvek, munkagépek kerekei szántottak fel. A legtöbb helyen a megkötött sár peremein és azok között kell ide oda manõverezni, ahogy azt a sofõrök is tették valószínûleg. Sok helyen még puhán tartotta a víz a dágványt, itt ezt is figyelni kell. Állandóan azt lessük Suzyval, hogy az elõttünk feltorlódó lámpások vajon nem a következõ ellenõrzõpont eljövetelét jelentik e. De nem. Csak megyünk, megyünk. Egyszer csak egy visszafelé világító valakihez érünk. Miért világítanak visszafelé? - teszem fel a költõi kérdést. Erre a fényforrás gazdája válaszol cinikusan: "Mert várják a többieket." - És tovább vakít, bele a pacekba. Nem tehetek mást, ha valaki nem veszi észre magát; még én kérek elnézést. Most már tényleg nagyon hosszúnak érzékelem ezt a pont nélküli szakaszt; és amikor az órámra világítok, elképedve mondom, hogy ilyenkor már majdnem lent szoktunk lenni Pilisszentléleken. Alighogy ezt kimondom gyanús fényeket pillantok meg alant. Ez bizony közvilágítás, és akkor ez nem lehet más, mint Szentlélek lámpái. Rögtön le is szólítok egy utánam jövõt, remélve, hogy nem hagytunk ki pontot. Elmondják, hogy felhívták a rendezõséget és azt a választ kapták, hogy eltévedt a pontõr. Nem tudom eldönteni, hogy vicc ez vagy sem, de hát mit van mit tenni, továbbmegyünk.
2. (õrizetlen) ellenõrzõpont, Cserepes-árok, [S-; S+ elág].
Jobbra leballagunk a völgykatlanban elterülõ Pilisszentlélekre. Elõször nem a fények felé megyünk, hanem egy füves, mélyebben fekvõ részre, ahol már lehet érezni az éjszaka nyirkos, hûvös leheletét. Egy cserje sávnál élesen balra kell fordulni, és akkor már a rideg, kékes fényt árasztó utcalámpák felé haladunk. A fülemülék megint rázendítenek, a kutyák még jobban; aztán feljebb, a Klastrom vendéglõ részegjei még az elõzõeknél is jobban. Zajlik a night life a Pilisben. Egy másodpercre megállunk a felvégen; húzok egy kis málnaszörpöt a nagy emelkedõ elõtt. Megbeszéljük Suzyval, hogy a nyeregben mindenképp megvárom. Nyugodt tempóban vágok neki a kaptatónak. Meglepõen hamar érem el az országutat, amirõl nemrég az autóban ülve lenéztünk Szentlélekre. Keresztezem az utat, majd a túloldalon tovább emelkedek. Az egyik keresztirányú erdészeti út túloldali peremén áll valaki, és ez is visszafelé világít. Most már nem szólok semmit, csak lekapom a fejlámpámat és egy kis fényjátékot rendezek neki, hogy értse mirõl van szó. Enyhülni kezd az emelkedõ és hamarosan megpillantom a Pilis-nyereg emlékoszlopát. Távolabb egy csoportot látok lemenni a rossz úton. Már éppen kiabálni akarok, hogy jöjjenek vissza, mert itt jobbra kell lefordulni egy alig észrevehetõ, kis ösvényen, amikor látom, hogy maguktól visszafordulnak. Én is visszafordulok az asztalokhoz, hogy megegyek egy szendvicset, és üdítõt igyak. A háborús emlékoszlop tövében ülõ túratárs szól, hogy az elõbb jó felé mentem. Megköszönöm az észrevételt és megnyugtatom, hogy csak ide, az erdei bútorzathoz jövök. Folyamatos beszédre leszek figyelmes. - Te vagy az Zsolt? - kérdezek bele a sötét éjszakába. - Te vagy az Ottó? - válaszolja. - Hogy bírod? - Kösz jól. Zsoltnak a nem rég lezajlott GERECSE 50 volt az elsõ ötvenese, és most is az ötvenest akarta megcélozni, de a többiek azt mondták, hogy ha már megcsinálta az ötvenet, akkor már bagatell egy húszast rátenni a Budai-hegyekben. Hát, most itt tartunk. Megérkezik Suzy is. Neki is kell valamit enni, leül. Nekem már ráfagyott a póló az izzadt hátamra, ráadásul hátulról fújdogál a szellõ, úgyhogy visszaveszem a hátizsákomat, aztán fel is állok. Lassan Suzy is végez, elindulunk. Megjönnek Béla bácsiék, õk nem pihennek, így együtt ereszkedünk le a nyeregbõl. Meredek mélyútban óvakodunk lefelé, vigyázva a kiálló gyökerekre, kövekre. A fákon megerõsítõ, fényvisszaverõ pontok vannak, de akad [S-] jelzés is. Már nem is nagyon figyelünk rájuk, zsigerbõl megyünk, csak Béla bácsi kérdezgeti mindig, hogy "Láttatok jelzést"? Szintben haladó útra érünk le, amin balra fordulunk. Nemsokára a jobb kéz felöli növényzet levelei között fény és beszédhang szüremkedik át. Egy épület kerítése mellett megyünk le jobbra a
3. ellenõrzõpontra, Klastrompusztára.
A lányok a pados asztalnál pecsételnek, és amíg Suzy félrevonul szervizelés céljából, addig én jól becsokizok, bemálnázok. Zsoltékkal indulunk tovább balra, az emelkedõvel kezdõdõ, jobbra, nagyívben hajló úton. Hosszú, nagyjából szintben haladó, egyenes szakasz következik. Elég unalmas része ez a túrának, örülök, amikor végre jobbra elkanyarodik az út. A kanyar jeladás arra, hogy fokozottan figyeljek arra, hogy a nemsokára következõ jobbos kis beugrót nehogy elbaltázzuk. Most elég jól ki van irtva a növényzet az ösvény bejáratánál és a kiváló fényvisszaverõ táblácska is megerõsít. Nem hosszú lejtõ után balra kikerülünk egy távvezeték irtása alá, hogy némi séta után a csillagos égbolt alatt visszatérjünk az erdõbe. Jól haladunk a Táloki-erdõben, dumára is futja az energiából. Zsolt már most fél az Újlaki-hegytõl. Te jószagú! Hol van az még. Ha arra gondolnék, akkor most, rögtön leülnék. Inkább elõadok néhány taktust az Ocsi csornüje kezdetû dalból, nem törõdve a tetszési indexszel. Suzy hozzám lép és közli, hogy ne várjam a Mónikában, mert Pilisvörösváron befejezi. No, nem a dal hatotta meg, hanem legyõzte õt a diarrhoea. Nincs mit tenni ez ellen; fáradt térddel nem lehet únos untalan leguggolni az erdõben. Lassan elhúzok a csapattól, és a jobb kanyaros lejtõ után már egyedül bukkanok ki az erdõbõl, és lépek rá a gázpásztára. A szalagozás szabadít meg attól a félelmemtõl, ami akkor vált volna valóra, ha a kerítés menti dzsindzsásban kellene elõretörni. Picit fázok. Fõleg a hasam fázik, mert nincs rajtam a megszokott övtáskám. Azért se öltözök fel. Nemsokára emelkedõ jön, akkor majd felmelegszek. Megpróbálom a derekamra kötött dzseki ujját a hasam magasságába cibálni. A hosszú gázpásztának is vége van egyszer, és lehet jobbra kanyarodni, meg egy sorompót kikerülni. Kerítés mellett emelkedik a köves szekérút. Nem durva az emelkedõ, de elég alattomos és hosszú. Néha pocsolya szakítja meg az egyhangúságot. Amikor már szintben lehet haladni jó nagyot nyújtózkodok. Ahogy így feltekintek, még nyomát sem látom a pirkadatnak. Jól van, akkor még idõben vagyok. Elágazások jönnek, egyik a másik után. Mindkettõnél jól látható [S-] jel mutatja, hogy a bal ág a frankó. Így érek el az Iluska-forráshoz. Hálózsákos alakok durmolnak az út közelében. Bátrak, mert nem félnek attól, hogy rájuk lép valaki. Tapintatból nem csattogtatom a botomat a murván, de azért határozott léptekkel megyek tovább, egyenesen a következõ bal kanyarig. Innen pár lépésre, egy kerítésnél jobbra ki kell mászni a mélyútból, és a kerítés vonalát követve kell eljutni az erdõ széléig. Már csak egy pár méter balra, aztán be az erdõbe, a meredek oldalú Fehér-hegy lába elé. Jó pár csúcstámadó verõdött itt össze. Felfelé menet, fura módon senki sem akar elõzni. Lassú léptekkel, mélyeket lélegezve érem el a csúcskövet. Itt már nyugodtan lehet fújni néhány nagyobbat, Pilisvörösvárig nem lesz említésre méltó emelkedõ. Egy kis szlalomozás a murvás ösvényen és már itt is vagyok a kis esõháznál. Nincs tábortûz és a házban sem dekkol senki. Lejjebb veszem észre a piros-fehér bóját.
4. ellenõrzõpont, Vörös-hegy nyerge, pihenõ.
Innen már nincs messze egy újabb gázpászta, amin balra kell fordulni és kb. egy kilométert lejtõzni. A munkálatok óta ritkás sávokban gyökeret vert már homokos talaján a fû. A turistautat nem állították helyre, és a fákkal együtt kivágott jelzéseket sem pótolták. A szalagozás viszont korrektül rávezet mindenkit a széles nyiladékra. Most veszem észre, hogy már el lehet oltani a lámpát; hasad a hajnal. Az ezer féle madár is rákezdte, mindegyik mondja a magáét torkaszakadtából. Valódi tavaszi hajnal ez a nehéz virágillattal és a madarak kakofóniájával. A távolban, egy fenyõcsoportnál, már látszik is a pásztáról elvezetõ szalag. Jobbra kiágazok egy kellemesen járható talajú útra, ami a hétvégi telkek felé visz. Szabad jelzésnél keresztezem a Budapest-Esztergom vasútvonalat. Arrébb már hiába keresem, nem látom a kerítésbe épült kis Polszkit, úgy látszik kioperálták már. Hosszan megyek a szilárd burkolaton, amíg derékszögben, balra rá nem kell fordulni a Kálváriára. Jó magas, de legalább látni a dombtetõt. A fûcsomókon lépkedek fölfelé, elég volt a flaszter. Itt is Petamiék õrködnek, meg is kérdezem, hogy: "Ti ott vagytok minden kilométerkõnél?" Bár nem hiszem, hogy értik a régi film címével való célzást.
1. feltételes ellenõrzõhely, Pilisvörösvári kálvária.
Innen már lefelé kell menni, bár megint szilárd burkolaton. Ismét láthatom a vasúti síneket, de most fentrõl, egy keskeny hídról. Most nem látok szembejönni olyanokat, akik kihagyták a kálváriát és visszaküldték õket a Mónikából. Késõbb hallottam, hogy futók arra hivatkoztak, hogy nem volt kiszalagozva a kálvária felé vezetõ út, és el is fogadták a kifogásukat. Az nem számít, hogy ott a [S-] jel egy villanyoszlopon, a sarkon. Jó pár perc múlva kis idõre végzek a városnézéssel, és a szalagozás mentén, élesen jobbra kanyarodok. A Mónikából már szállingózik néhány túrázó.
5. ellenõrzõpont, Mónika italbolt.
Hátra megyek a garázshoz. A figyelmes pontõr hölgy a pecsételésnél elõnybe részesíti az 50-eseket és a 70-eseket, és felhívja a figyelmet a frissítési lehetõségre. Ez nagyon korrekt. Kiülök a kerthelyiségbe egy lekis kenyérrel. Sietve gyûröm le a falatokat, közben összeragacsozom a nadrágom. Kifûzöm a cipõmet, hogy egy kis púdert szórjak a sarokbélésre. Kiskabátomat leoldom a derekamról és belegyömöszölöm a hátizsákomba. Még nem jönnek a többiek, de elindulok. Rövid darabon visszafelé a térig, aztán élesen jobbra. Itt folytatódik a [S-]. Az utca végén balra egy kis sikátor van. Sokan visszafordulnak ez elõtt, mert azt hiszik, hogy az utca egy szürke kerítésben végzõdik, nem látják a keskeny sikátor bejáratát. Pár méter után a 10-es útra jutok, amin átmegyek és jobbra fordulok. A jó öreg sínpárt megint keresztezem, hogy balra, egy kerítésnél megkeressem a lépcsõt, ami felvezet egy játszótérhez. Játszani biztos nincs kedve senkinek, de le lehet ülni egy padra, ha valami igazítani valója van az embernek. El kell jutni a lépcsõ lefelé vezetõ ágához, amiben a szalagokkal megerõsített turistajelzés segít. A lépcsõ korlátja nagyban segíti a lejtmenetet; bátrabban csattogok lefelé. Egy templom mellett érek le Pilisszentivánra. Balra folytatom. Egy nyomós kútnál friss vizet iszok és vételezek, valamint arcot, nyakat mosok. A nadrágomról is nagyjából leszedem a lekvárt. Na, most jól nézek ki, de a lõtéri döglött kutyát sem érdekli a kinézetem, mondaná Pisti, ha nem húzott volna el a túra legelején. Átmegyek a széles utca túloldalára, és az elsõ térnél befordulok jobbra. Lélekben felkészülök az Antónia-árokra. A zsákutca T betûje alatt ott van a [S-] jelzés. Itt valaki viccbõl átszalagozhatott, mert az út enyhén balra kanyarodó ágában látok egy szalagot lengedezni. Remélem mindenki észreveszi a turistajelzést, és nem hagyja magát átverni a piros-fehér szalagtól. Az utcából egy keskeny, homokos ösvény nyílik. Nem valami komfortos menni rajta, (benne) mert U alakú, s így fokozottan kell egyensúlyozni. Megint flaszter, de aztán egy forgóajtón át elhagyom a lakott területet. Itt van mindjárt az info táblával ellátott elágazás; a jobb oldali ág a [P-] jelzésen hosszan megy fölfelé a Hosszú-árokban. Nosztalgiával pillantok arra, (PIROS 85) de egyenesen folytatom utamat az Antónia bejárata felé. Reggeli, komfortos klíma van, jó ütemben csûrök fölfelé. Megszólal a telefonom; Suzy az. - Hol vagy? - Az Antónia közepében. - Még csak? Én már a Flóriánnál vagyok. Mázlim volt, mert a Mónikából kijövet rögtön a megállóba mentem, és rögtön jött is a busz. Mire befejezzük a csevelyt, már közelebb látom azt az örökzöld facsoportot, ami a megmászandó magasság tetejét jelenti. Felszívom magam, még túl kell jutni a kõgörgeteges, hullott ágas emelkedõn. Amikor meglátom az árokból jobbra kivezetõ turistajelzést, még egy nagyot rugaszkodok, néhány lépés még és balra fordulhatok a Zsíros-hegyi th. romjai felé vezetõ úton. A korai órán is intenzív autóforgalmat túlélve érkezek meg a rétre ahonnan néhány lépéssel, kiálló mészköveken le lehet jutni egy újabb italbolthoz.
6. ellenõrzõpont, Zsíros-hegy, Muflon Itató.
A pontõr srácnak és lánynak láthatóan nincs melege a kerthelyiség egyik asztalánál ülve. A kocsmáros lélekmelegítõt hoz nekik; és õ se a reggeli hírektõl jókedvû. Az idillt hátrahagyva folytatom utam. Elõször egy nagyobb, majd egy kisebb mocsarat próbálok kikerülni, aztán már szabad az út. Tetõtõl talpig melegen felöltözött túrázó köszönt. Én is üdvözlöm, miközben izzadt homlokomat törlöm a kézfejemmel. Jól rá lehet kapcsolni, kellemesen lejtõs az út. Egy irtásra érek ki, a szembelévõ csücskében ülnek a pontõrök. Egy gyökérben megbotolva majdnem ráesek az egyikre. - Akkor jó helyre telepítettük az akadályt - mondja valamelyikük.
2. feltételes ellenõrzõhely, Kerek-hegy, éles úttörés.
Élesen jobbra utat török és tovább lejtõzök. Ez a szakasz is hosszúnak tûnik. Mikor érek már a keresztezõ mûúthoz? Nem tudom honnan hová vezet ez az út az erdõ közepén. Miután átkelek rajta valamivel változatosabb lesz a táj. Egyre lejtõsebb az út és most már ki kikerülök a lombsátor védelmébõl. Ezerrel süt a reggeli nap, de egyáltalán nem kellemetlen; még a napszemcsi felvételét is elodázom. Hajdan volt telkek orgonabokrai mellett visz az ösvény Solymár felé. Érdemes néhány mély lélegzetet venni, mielõtt kiérnék a nagy forgalmú útra. A virágillatot hirtelen kanálisszag váltja fel. Micsoda ingergazdag környezet. Sietek, hogy minél elõbb elérjem a kazánlemezbõl készült kis hidat. Elõbb azonban lehúzom a fejem a szakadt kerítés mellett, hogy ne kábítson el a kar vastagságú, belógó faág. Már nem tarka reklámszatyor hívja fel rá a figyelmet, hanem rátekert piros-fehér szalag. Már itt is a híd. Néhány lépés és kiérek Solymár fõútjához. A benzinkút után átmegyek a túloldalra. Nem várt frissítõpont fogad. Valszeg a futók végett létesítették, de nem zavarnak el; egy kis vizet és mogyorót fogyasztok. Lemegyek az Alsó-Jegenye-völgybe. Nem számolom a Paprikás-patak fahídjait; elég sok van belõlük.
7. ellenõrzõpont, Rózsika-forrás.
A pihenõ helyen székel a pontõrség. Egy megpihent túrázó csoport éppen indulni készül; leülök egy felszabaduló helyre. Szendvicset veszek elõ, hosszú, de fõleg szintes az út még a következõ frissítõpontig. Az utolsó néhány falatot már útközben fogyasztom. Valójában csak most érek a Rózsika-forrással egy vonalba. Valaki átment hozzá a hídon, de én innen látom a réztábláján a NEM IVÓVÍZ feliratot, úgyhogy megelégszek egy pillantással a Rózsikát ábrázoló mûalkotásra. Még egy kis kanyargó a patak mentén és kiérek egy nagy, füves rétre. Sátrak vannak felverve a szélén, már a hangosítást szerelik. Gõzerõvel készülnek a majálisra. Ez már komoly hagyomány lehet itt, mert a SÁRGA idején itt mindig vigalomra készülnek. Én azzal ünneplem május elsejét, hogy igyekszek épségben és idõben befejezni a tegnap elkezdett túrámat. Ennek szellemében most jobbra felindulok a meredeken. Úgy kb. a közepén járhatok ennek az emelkedõnek, amikor egy jobbos leágazásnál kapu szerûen elrendezett piros-fehér szalagozásra leszek figyelmes. Éppen az elõttem haladó akar arra fordulni. - Nem kell bekanyarodni - figyelmeztetem. Jóhiszemû vagyok, mert nem gonosz átszalagozásra gondolok, hanem feltételezem, hogy a lent ünneplõk részére rendeznek futó programot és ez nekik szól. Külön pechünk, hogy a szalagok színe megegyezik a mi szalagjaink színével. Persze, utóbb hallottam olyan véleményeket, hogy ezt az esetet a pilisszentiváni átszalagozással állítják párhuzamba. Lényeg, hogy itt megfelelõen sûrû a [S-] jelzés, tehát nyugodtan lehet azt követni. Én is azt teszem. Lassan balra kanyarodik az emelkedõ, és nagy nehezen felérek a vassorompóhoz, ami elõtt elsétálok. Innen lassan vízszintesbe vált az út. Valahol a közelben van Budapest határa, most már lehet mondani, hogy hazai pályán játszom. Minden esetre irány a Virágos-nyereg. A keskeny ösvényt jótékonyan takarja a növényzet. A levelek közt beszûrõdõ napfény vibráló fényjátékkal szórakoztat, ami már kezd egy kicsit zavarni. Inkább hunyorogva megyek tovább, de még mindig nem veszem fel a napszemüvegem. Nagy sokára kisebb, sziklás emelkedõ horgad elém.
3. feltételes ellenõrzõhely, Kötõk padja.
A pontõrség hölgy tagja kedves mosollyal fogad és megjegyzi, hogy milyen jó idõt jöttem. Egészen fitten jövök el a ponttól, az udvarias túlzás hatására. Tovább egyensúlyozok a keskeny ösvényen. Vigyázni kell, mert a baloldalon a nix van. Innen már többet látni; egy távvezeték nyiladékából nézek le a hegyoldalból. Esztergom felé csattog a piros vonat. Most valahogy nem vágyok vissza oda. Az ösvény becsatlakozik a [K-] jelzésû útba. A szélesebb, kényelmesebb útra térvén egy nagy sóhaj szakad fel a mellembõl, ami hangos nyögéssé fajul. Az imént mellettem elfutott túratárs visszafordul, hogy nincs e valami bajom. Megnyugtatom, hogy csak a szélesebb út miatti örömömet fejeztem ki eképp. Még egy elnyújtott emelkedõ és itt vagyok a Virágos-nyeregben. Most már felveszem a napszemüveget, mert sokáig kitett részeken kell kóricálni. Elõször viszonylag szintben haladok a repülõtér irányába, de mielõtt még elérném balra kanyarodok egy kétágú, durva köves útra, ami már tisztességesen emelkedik. Amikor a két ágát elválasztó növénysáv elfogy, akkor jobbra betérek az erdõbe. Kitartóan tolom fölfelé a lépéseket, nem állok meg. Kibukkanok a fák közül; néhány lépés és már látom a mészkõ alakzatot, ahová fel kell jutnom. Kõrõl-kõre lépegetve érem el a csúcs vaskályháját.
8. ellenõrzõpont, Újlaki-hegy.
A bélyegzést valamivel lejjebb, a repülõtér felöli oldalban kapom meg. Izzadt arcomat a lágy szellõben fürdetem néhány másodpercig. A rettegett Újlaki-hegy nekem lefele menet okoz gondot. Hogyan menjek úgy, hogy ne fájjon egyik izületem se? Nem lehet. Megyek, ahogyan bírok. A parkoló után még egy fától fáig lejtõ a lepusztult falépcsõs úton. Nagy megkönnyebbüléssel fogadom a lejtõ megszelídülését, majd a Határ-nyereg után szívesen emelkedek a Vadaskerti emlékmû felé. Még mielõtt odaérnék az emlékmûhöz, a [S-] balra kanyarodik. Máris mászhatok fel erre a meredek buckára, hogy aztán a másik oldalán leereszkedhessek a Hûvösvölgy irányába. Az erdõ neszei közé a távolból beszûrõdik a forgalom zaja; az Úttörõvasút kürtje is felharsan. Elég volt már a lejtmenet, éppen ideje, hogy átmehessek az Ördög-árok kis kõhídján. A lángosos fejlõdött; elhaladva elõtte látom, hogy már gyrost is árul. Nehezemre esik a zebra elõtt ácsorogni; a sûrû forgalom egy résén átiszkolok, hogy a húgyszagú aluljáróból felemelkedve a vasutasok alakuló terének szintjére lépcsõzzek.
4. feltételes ellenõrzõhely, Hûvösvölgy.
A kajákat sasolom, de biztonság kedvéért megkérdezem, hogy a 70-eseknek is kell e bélyegeztetni. Jó, hogy így tettem, mert a tavalyival ellentétben most kell. Betolok egy lekváros kenyeret, majd a piros szörpbõl iszok egy pohárral. Itt olvadozik a Klastrompusztán megkóstolt desszert. Egy maréknyit a számba gyûrök, és a vízcsapnál hûs vizet kortyolok hozzá, utána kimosakszok a csokiból és az izzadságból. Sanyi már vidám képpel cseréli frissre a pólóját, azt mondja, neki elég volt. Nekem is! - válaszolom, majd gratuláció után, a csap mellett lemegyek, vissza a SÁRGÁRA. A villamos árka fölötti árnyas úton haladok el az ismeretlen honvéd sírja mellett. Emelkedni kezd az út; felkaptatok a mûút szélére. Gyors körbepillantás után azonnal át tudok menni. Innen kanyarogva igyekszek fölfelé a Hárshegy vá. alatt vezetõ szintbeli útra. Alig fújok néhányat, máris mehetek át a síneken és a vas forgóajtón, majd fel a néhány lépcsõfokon. Ezerszer bejárt útvonal ez már. Hamarosan feljutok a keresztezõdéshez, ahol a Szépjuhászné, a Kis-Hárs-hegy és a Nagy-Hárs-hegy között lehet választani. Én jobbra megyek a kövekkel sûrûn kirakott, vakítóan árnyékmentes utat választva. Az erdei pihenõhely után balra-jobbra fordulva beállítok egy sebességet, amellyel feltehetõen egyenletesen feljutok a kilátóhoz. A hajdani bánya bejáratánál következetesen lemegyek a kis fahídra, majd átmenve rajta visszakapaszkodok a rövid szerpentinre, amelyen felkanyargok a kilátó tövébe.
9. ellenõrzõpont, Nagy-Hárs-hegy, Kaán Károly-kilátó.
A ponton egy több túráról ismert hölgy vizet iszik, aztán maga elé mondja: "Én nem vagyok normális." Aztán rám néz és azt mondja: "De te se!" Nem tudom. Lehet, hogy ebben a világban nem is szeretnék normális lenni. Nem tökölök sokáig. Én is iszok egyet és továbbmegyek. Frappíroz, hogy most már belátható idõn belül vége lesz a megpróbáltatásaimnak. A kezdetben sétányjellegû út kellemetlen fékezést igénylõ lejtõvé válik. Most már minden kiálló követ érzékel a talpam. A Szépjuhásznénál megint kiérek az erdõ jótékony takarásából. Az út menti nyomóskúthoz megyek és bõven iszok a hideg vízbõl; nyakat is mosok. Nem viszek sok vizet magammal; egyrészt, mert nem akarom cipelni, másrészt meg számítok a Sorrento elõtti frissítésre. Átmegyek a Budakeszi úton és felmegyek a János-hegyet elkerülõ karéjra. A kellemes, árnyas út fái között rálátok a Vadaspark vasútmegállóra. Késõbb a Kis-kõfejhez érkezek, hogy onnan egy kisebb fajta emelkedõ után élesen jobbra fordulva lemenjek a vágány szintjére, sõt azt keresztezve, a Korányi szürke kerítése mellett, még lejjebb, a kis fahídhoz. Így hullámvasutazgatok egy darabig, mígnem egy völgybe "futok" le, ahol több jelzetlen út találkozik. Innen kell felkapaszkodni egy erõsebb emelkedõn a János-hegy felõl jövõ [P-] jelzéshez. Rám fér a pihentetõ lejtõzés a Virág-völgy irányába; kezdek komolyan kifáradni. Amikor a [P-] elmegy Makkosmária felé és én elkezdek egy árok baloldali peremén emelkedni, akkor már sóvárogva gondolok egy kis pihenésre, meg egy kis csokira, mert kezdek összezuhanni. A túlontúl hosszúnak tûnõ árok felsõ végén végre jobbra kanyarodik az út, és a lugas jellegû sétány felvisz a vágyott helyre.
10. ellenõrzõpont, Csacsi-rét.
A közelebbi asztalnál már ülnek; elvánszorgok a következõhöz, és lehuppanok a padra. Elroppantok egy zsebkávét, sûrû kávés töltelék ömlik el a számban, a csokoládét lassan morzsolom szét és nyelem le. Megiszom a maradék vizemet, de úgy érzem, hogy nem frissültem fel eléggé, kell még egy bonbon. Ahogy feltápászkodok az asztaltól rám szól egy túratárs: "Mi ez a csoffadt mozgás?" - Hát, messze van Esztergom - válaszolom. Amikor megtudom, hogy õ is onnan jött, sõt egy órával késõbb indult, akkor felteszem a kezem, nincs több érvem, egyszerûen kivagyok, és kész. a Csacsi-rétrõl kivezetõ út egy keskeny, U alakú ösvénybe torkollik, ahol csak úgy lehet haladni, mint egy kötéltáncos. Nézem, hogy jobbra, vagy balra dõljek e ki. Örülök, hogy kidõlés nélkül sikerül egy szélesebb útra kilukadni. Csíki csárda 8 km, olvasom a táblát. Aú, az még nagyon sok. Megint csöng a telefonom, ezúttal Pisti az. Nem találja a Huszonnégyökrös-hegy nyergében a pontot. Azt mondja, hogy már lent van a városban, de ep. az sehol nem volt. Innen a távolból csak azt tudom neki javasolni, hogy hívja fel a rendezõséget, mert nem tudom, hogy õ tévedt é el, vagy csak oda sem állt ki a pontõr. Lassan a KFKI alá érek, és nemsokára jobbra letörik az út. A keresztezõdésben nett, fiatal lányok tanulmányozzák az itinerüket. Kinézetükbõl ítélve a babatávon vannak. Megkérdezem, hogy a SÁRGÁN vannak e, igenlõ válaszuk után a helyes irányba mutatok, majd én is arra indulok. A lejtõ aljában, egy bal kanyarban megtalálom a várva várt frissítõpontot. Fél literes, bubis vizet kapok, és mogyorót, mazsolát tömhetek az arcomba. Most már egy fokkal jobban vagyok. kortyolgatás közben figyelem, nehogy tovább menjek egyenesen, ahol jobbra le kell kanyarodni a völgybe. Egy nagy szikla után keskeny balos ösvény nyílik, ami felvisz a domb oldalába, ami erõsen jobbra lejt. Sokszor csak a botomat erõsen leszúrva tudok állva maradni. Jönnek szembõl. Udvariasan félreállok, jobb lábam fél méterrel lejjebb van. Észreveszik a pólómat. - Mikor adtak sárga pólót a Balaton-átúszáson? - kérdezik csodálkozva. - Semmikor, a SÁRGA 70 tiszteletére festettem be. - SÁRGA 70, ami Esztergomba kezdõdik? Mikor indultál? Éjjel 11-kor? Mosolyt erõltetek az arcomra, és fél lábbal a völgyben fogadom a megelõlegezett gratulációkat. Visszakecmergek az ösvényre. Tovább mosolygok magamban, tetszik ezeknek a kedves embereknek az õszinte érdeklõdése. Nem is volt fárasztó ebben a hülye pozitúrában eltöltött idõ, inkább felvillanyozódtam a beszélgetéstõl. A túra utolsó nagy, meredek emelkedõjéhez érkezek. Akármennyire is fáradt vagyok, egy szuszra felmegyek. Egy fiatal apát érek utol, a kisfiával kirándul. Elõzékenyen félre állnak, amit hálásan megköszönök. Néhány lépés után egy sziklaoltár elé járulok.
5. feltételes ellenõrzõhely, Sorrento.
Pisti esetére gondolva megkérdezem a fiatal párt, hogy kiállt e a Huszonnégyökrös-hegy pontõre. Nem tudják, a posztjukat is csak nemrég foglalták el. Tovább megyek, mert hol van még a Csíki csárda. Rövid lejtõ után murvás utat keresztezek és balra betérek egy keskenyebb útra, amin egy darabon a METEOR 50-nel ellenkezõ irányban haladok. Egy sorompó után igazi akadálypálya következik. Számtalan fatörzs fekszik egymás után az úton, keresztben. A nagyobbakon átterpesztve, a kisebbeken átlépve jutok keresztül. Ilyenkor már a szimpla átlépés is nehézkes. Csikicsárda-csikicsárda-csikicsárda; zakatol ütemesen az agyamban. Már nagyon tele van a puttonyom. Félre állok, hogy legalább a hólyagomon könnyítsek. Beáll mögém egy tag, aki már elég hosszan jött utánam. Mutatom neki a helyes irányt. Alig akarja elhinni, hogy még nem lehet lemenni. Azt mondja, hogy a céllal ellenkezõ irányba haladunk. - Úgy is van, majd odalent vissza kell kutyagolni a forró flaszteron - mondom. Szerelvényigazítás után mozgósítom a maradék erõtartalékomat, és folytatom az utat a hegy oldalában. Leérek egy keresztezõ szekérútra, amin jobbra fordulok. Egy olyan helyen, ahol lelátni Budaörsre, a szélesebb útból egy keskenyebb ágazik ki jobbra. Mindössze három féle módon van ez jelezve. Egy nyílban végzõdõ fatáblán, egy az útra levert facölöpön, valamint egy élõ fán virít a [S-] jelzés; a szekérút megtartva vonalvezetését lemegy Budaörsre. (Késõbb kiderült, hogy Pisti ezen ment le.) Én tovább megyek a jobbra ágazó, keskenyebb úton. Sajnos még odébb van a lemenetel, de azért feszülten várom már a tisztást, ami ezt jelzi. Egyszer csak a hátam mögül szólal meg a túratárs akit nem sokkal ez elõtt engedtem magam elé. Õ is lement a fentebb említett, szélesebb úton, csak elõbb észbekapott, mint Pisti. Úgy látszik, már mindenki nagyon be akarja fejezni. A túratárs szövegébõl kiderül, hogy még mindig kétkedik abban, hogy a helyes irányba megyünk. Én már nem reagálok a felvetésre, megpróbálok belefásulni a gyaloglás ütemébe, és szótlanul caplatok tovább. Már azt hittem, hogy sosem érek ide, de most megpillantom a piros-fehér bóját, és a földön ülõ pontõr lányokat.
11. ellenõrzõpont, Huszonnégyökrös-hegy nyerge.
Az egyik közülük valószínûleg szintén Balaton-átúszó, mert õ is megkérdezi hogy mióta van sárga Balaton-átúszásos póló. - Azóta, mióta befestettem egyet - válaszolom. Köszönve az érdeklõdést tovább indulok balra, aztán kisvártatva megint balra, egy lejtõsebb, de árnyas útra. Nem tart sokáig az árnyék, itt van vége az erdõnek, és a túra természetben haladó szakaszának. Egy utcára érek ki, aminek a talaja kõkeményre száradt agyag. Az utcát alkotó telkeken építkezés folyik. Továbbra is meredeken lejt az út. Egy határvonal után keményburkolat váltja fel az agyagot, és a lejtõ is szelídül, csak a csapágyak nem akarnak forogni már a lábamban. A nap ragyogóan süt tovább, néha egy kis szellõ enyhít a melegen. Egyáltalán nem panaszkodom az idõjárásra; az ideálist megközelítõ idõben volt részünk, csak a fejem ne akarna meggyulladni. A keresztezõ utca, amire leérek, balra a Csíki csárdához vezet. Tessék, már itt vagyok, de messze még a cél, legalábbis kínos az odajutás. A Csíki már nem csárda. Udvarán szárítókötélen lengedeznek a ruhák. Budaörs központja felé araszolok. Nem tudok gyorsan menni, de nem is akarok; holnap reggel még fel kell kelnem a HALMI-DÛLÕre, mert még esélyes vagyok az MVTE éremre. Ennek okán már nem akarok hólyagot a talpamra, ha idáig sikerült megúsznom nélküle. Egy mellékutcában lógnak a szalagok. Nincs járda, félre kell állni az elölrõl-hátulról érkezõ autók elõl. Amikor ennek az utcának vége, át kell menni a Budaörsi út másik oldalára, és lemenni egy ottani mellékutcába. Itt már van járda. Az utca végébõl már látni a körforgalmat, aminek a másik oldalán van a
cél: Budaörs, Illyés Gyula Gimnázium.
Felmegyek a körforgó szintjére; a zebránál átenged egy udvarias autós. Már csak az iskolaudvar néhány métere és pár lépés a tornateremig. Amíg (a változatosság kedvéért) Petamiék intézik az érkeztetést, fixírozok egy jóképû szivacsot, amire rávetem majd magam, mert ha így megyek ki az utcára, akkor ziher, hogy elájulok. A TOJÁS SÁRGÁJÁt automatice megkapom, de a négyszeres SÁRGA 70 teljesítõk (11 fõ) között nem lehetek, mert sajnálatos módon az õs alkalomkor "csak" a 40-en indultam. Elbotorkálok még a mosdóig, hogy lemossam arcomról az út porát, aztán visszatérve a tornaterembe már tényleg csak a cipõfûzõm kioldására van erõm, és elnyúlok a kiszemelt szivacson. A kötélen lengedezõ gyerekek zsivaja csak vattába ágyazva jut el a tudatomig, aztán már úgy se...
Ottorin
|
