Buda bércein 25
A sors most is ellenünk dolgozott, Gergõ haverom pénteken összetörte magát tesi órán, én pedig pár napja napszúrást kaptam - nem akartuk azonban cserben hagyni két további túratársunkat, Mauglit és Krisztiánt, így A tanú címû film örök érvényû szlogenjét tûztük ki magunk elé, amely jelen esetben nem az, hogy Dezsõnek meg kell halnia (bár ez is örök érvényû mondás), hanem hogy "Csapások jönnek, de álljuk!" Azaz elindultunk a kis távon. Eredeti tervünk az volt, hogy végigfutjuk, ennek sikere az elõzmények fényében enyhén szólva is kétséges. Miután bevágjuk a rajtban kapott Sport szeletet (köszcsi!! :) ), lendületes kocogással vágunk neki a sárgának a Szépjuhásznénál - azt már az elsõ pillantásra megállapítjuk, hogy az itinerre nem érdemes hagyatkozni, meg aztán ezt a vidéket ha százszor nem, akkor egyszer se jártam még be. Itinerek tehát a táskába.
A Csacsi-rét elõtti hegyoldalig minden flottul megy, lelkesen futunk, s közben néma elismeréssel adózom Mauglinak, aki mögöttem kocogva a rajt óta mélyenszántó eszmefuttatást tart a sejtbiológiáról... Kis szerencsével a túra végére profi génsebész is leszek, gondolom, miközben szívem örvend, amiért a napszúrás kellemetlen mellékhatásai egyelõre nem mutatkoznak. Ez az állapot azonban nem tarthat sokáig: a Makkosmária felé vezetõ úton egyszer csak egyre erõsebb rosszullét kezd úrrá lenni rajtam. Jó túrázó nem szól, fut tovább bõszen, mígnem pár perc múlva csak egy gyors "Állj"-ra telik tõlem, s midõn elsötétül elõttem a világ, Kristóf vállára borulok. Egy-két perces kényszerpihenõ után, melyet állva töltünk, benyomok némi sportitalt, szõlõcukrot és egy-két kocka csokit, majdan uzsgyi tovább, ha nem is futva, de erõltetett menetben. A srácok ragaszkodnak hozzá, hogy kövessük az itinert, rájuk hagyom, eltévedünk. A továbbiakban senki sem kérdõjelezi meg a helyismeretemet és az itiner kevéssé megbízható voltát. Normafánál frissítõpontot ígért az említett nyomtatvány, mely azonban a valóságban nincs - csalódottan vizet iszunk a kútból, majd ismét futva vesszük a nyakunkba a János-hegy felé vezetõ, jól ismert utat, közben a szaporodásbiológiában kulcsszerepet játszó feromonokról cserélve eszmét, mely Maugli kedvenc témáinak egyike.
Ha már itt vagyunk, felmegyünk az Erzsébet-kilátóba, de nem idõzünk sokat; pecsételtetés után megfutjuk a Szépjuhásznéhoz visszavezetõ lejtõt, itt vissza is nyerjük a rosszullétemkor illetve a kilátóban elveszített perceket. A kaptatón ismét kezdek szédülni, ezúttal nem akarok kockáztatni, bekapok pár szem cukrot, iszom, illetve belekarolok Gergõbe... mire felérünk, már semmi bajom, a Kaán Károlytól lefelé ismét futunk. A Kis-Hárshegy és a Hûvösvölgy ezúttal nem pont, de utóbbiban utántöltjük kulacsainkat, majd nekivágunk a Vadaskertnek, majdan pedig az Árpád-kilátónak, amelyet - õszinte megkönnyebbülésemre - ezúttal nem az Apáthy-szikla és a hozzá vezetõ, tekintélyes hosszúságú lépcsõsor felõl közelítünk meg. Rövid fényképezkedés után lekocogunk a Fenyõgyöngyéhez; egy tábla palacsintázó jelenlétérõl árulkodik a közelben, ide betérünk egy pár falatra. (A palit magunk tölthetjük meg - Gergõ élelmesen egy fél üveg nutellát ráborít a magáéra, amelyet a tulaj rosszalló szemöldökráncolással konstatál, de szerencsére nem kér érte dupla árat.)
Miközben a Hármashatár-hegyet másszuk erõltetett menetben, a biogenetika témáját már kimerítvén a fegyverkovácsolásról cserélünk eszmét Mauglival. Odafent megkapjuk utolsó pecsétünket, s miután megcsodáljuk az erre igencsak méltó kilátást, figyelmeztetem a srácokat, hogy a következõ szakasz elég rafinált, tavaly alaposan el is kavartunk itt egyszer, talán ennek a túrának az 50-es távján, ha jól emlékszem. Legnagyobb örömömre azóta mintha újrafestették volna a jelzéseket, most ugyanis lazán tudjuk követni, s mire észbe kapunk, már a Virágos-nyereg zöldellõ pázsitú mezeje dereng fel testi szemeink elõtt. Kis A/4-es útbaigazítása és az emlékeink alapján percek múlva a célban vagyunk, ahol átvesszük a szép kitûzõt és oklevelet, valamint a finom és kiadós mennyiségû paprikás kolompért uborkával, kenyérrel, ízlés szerint ásványvízzel, szörppel vagy teával. Mivel a busz ritkán jár, zabbantás után ismét felkerekedünk, és besétálunk a villanegyedbe a buszvégállomásra. Felnézünk az égre; lóg az esõ lába, de szerencsére egyetlen zápor sem kapott el minket, amelyre pedig titkon számítottam. Gyönyörû idõnk volt!
Ami nem tetszett: az itiner enyhén szólva igénytelen, aki nem ismeri az útvonalat, és csak a leírás alapján próbál tájékozódni, az alaposan megnézheti magát. Ami sokkal jobb volt tavalyhoz képest: a megreparált K- jelzések a Hármashatár-hegy és a Virágos-nyereg között legszörnyûbb kétségeimet oszlatták el. Ami jó volna: korábbra tenni a rajt kezdetét, mert így hiába indultunk a legelején, kicsit belelógott a napba... De azért jó volt, na! :) |
