Túrabeszámolók


Mátrabérc / Hanák Kolos / Múzsla

CsabXTúra éve: 20102010.04.28 12:37:42

2010.04.24. Mátrabérc, mi is elsõbálozók...



Mátrabérc 2010 képekben  vagy a  diavetítés itt!

http://www.flickr.com/photos/csabx/



Néhány kép kiragadva:

A túra a GPS "szemével", jobbról balra haladva:

Mátrabérc - GPS 


Útközben:


Mátrabérc 2010 - 7201 by you.

És végül mi a célban:


Mátrabérc 2010 - 7247


A párom beszámolója pedig:



Ez volt az elsõ. Már jó régen készültem rá, de valahogy soha nem adódott rá alkalom. Mindig menni kellett valahova máshova, vagy egyéb program jött közbe, illetve az egész valahogy rémesen nehéznek tûnt.

Idén viszont minden másképp alakult, már hónapok óta nézegettem a kiírást, barátkoztam a gondolattal. Kérdezgettem ismerõsöket is, akik már megcsinálták, hogy milyen is az egész. Mert hát ez mégis csak a Mátrabérc, erre nem indul el az ember csak úgy. Ez nem az a túra, aminél természetes, hogy az ember szintindõn belül beér. Egy régi kollégám is folyton ezzel hencegett büszkeségtõl dagadó mellel, hogy õ már egyszer megcsinálta.



Voltak persze nehezítõ tényezõk: elõzõ este barátnõ lánybúcsúja. Na nem kell hatalmas bulira gondolni, olyan szolid iszogatós-beszélgetõs este volt. Hazaérve persze még össze kellett pakolni, ami szerencsére elég gyorsan ment, mert Csaba volt olyan rendi és csinált szendvicseket másnapra. Azért az elalvás ideje így is valahogy 1/2 11 és 11 közé esett, ami már csak azért sem volt túl baráti, mert a másnapi kelés viszont hármassal kezdõdött... 3/4 4-kor csörgött az óra, nem volt mese, kelni kellett, fél óránk volt készülõdni, várt lent a taxi és Medve.

A Stadion szálló elõl indultunk külön buszokkal. Mázlinkra pont akkor lehetett beszállni az elsõ buszba, mikor odaértünk, így viszonylag korán elindultunk. 5.35-kor már úton is voltunk, 10 perccel a busz hivatalos indulása elõtt. Buszban retro zene, sajna elég hangosan, szundizni nem nagyon lehetett tõle. Kis autópálya, majd lekanyarodtunk a hegy felé. Egészen Sirok vasúti átjáróig buszoztunk, ott volt ugyanis a rajt. A buszban megettem az egyik szendvicset, ami fincsi volt, tele minden jóval, viszont úgy megülte a gyomromat, hogy namég. Nem is esett jól elindulni, meg persze a szokásos módon egybõl nekiiramodtunk, nem volt meg a fokozatos bemelegítés.



Még a rajtnál találkoztunk kedves arcokkal. Miki kutyával, aki már többször csinálta a Mátrabércet és a Téli Mátrát is, õ egy igen jó erõben lévõ vizsla. Irtó barátságos. A másik kedves arc pedig az az ember volt személyesen, aki feltalálta a stafétuszt. Micsoda megtiszteltetés volt vele állni sorba a nevezésnél! Udvariasan elõre is engedtük - pofátlanul befurakodott elénk :))

A rajtnál nem vacakoltunk sokat, csak kicsit vetkõztünk, éreztük, hogy jó idõnk lesz.

Elindultunk az úton, majd be egy ösvényen. Jó nagy sár volt, ami szerencsére a felsõbb részeken már nem okozott problémát, mert ott átváltott jó puha, nem ragadós masszába, amibe isteni érzés volt belelépni. Hosszú-hosszú emelkedõ következett, ami nem ment jól. Köszönhetõen az elõzõ esti szolid borozásnak, a kevés alvásnak és gyomormegülõ szendvicsnek. Medve el is ment, nem is találkoztunk vele, csak a célban. Küzdöttem nagyon magammal, gondoltam késõbb majd jobb lesz, ha elmegy a gombóc a gyomromból.



Meseszép helyeken vezetett végig a túra, sok-sok combos hegyecskével. Az elsõ ilyen az Oroszlánvár nevû csúcs volt, ahol várt az 1. ellenõrzõpont. Kaptunk pecsétet, majd indultunk is tovább. Nem volt mese, menni kellett. Irány a Kékes, amit már messzirõl láttunk, de közeledni csak nem akart. Továbbra sem ment jól, küzdeni kellett a haladásért. Mikor már egy jó ideje mentünk fölfelé, elértük a K+ keresztezõdést, aminek rettentõen megörültem. Ez volt az a pont ugyanis, ahol a Téli Mátra útvonala becsatlakozik, innentõl ismertem az utat, tudtam, hogy mennyi van még hátra a csúcsig. Vánszorogtam fölfelé és közben arra gondoltam, hogy mennyivel másabb érzés volt a Téli Mátrán. Ott csak egy nyomsáv volt, különben szinte térdig érõ hó és szakadó hóesés. Akkor annyira jól ment, hogy mikor utolértem embereket, simán kivágtam oldalra a nagy hóba és elkocogtam a sor mellett, hogy elõzhessek. Nagyon megörültem, mikor megláttam a torony lábát és kezdett kilaposodni az emelkedõ, tudtam, hogy már mindjárt itt a csúcs. A ponton kaptunk erõlevest, két bögrével is megittam. Gondoltam az infúziótól is ennyire erõre kapnak az emberek, mint én attól. Találkoztunk Marcival, nem kicsit lepõdtem meg. Kiderült, hogy neki ez már a tizedik teljesítése...



Kékesrõl lefelé persze utáltuk az utat, a lefelék mindig sodrókásak, veszélyesek, porosak, csúszósak, nem térdkímélõk. Majd következett a Csór-hegy, aminek még sosem voltam a tetején. A Téli Mátrán mindig a Csór-hegy oldalában van ellenõrzõpont, most legalább fönt is jártunk. Némi hullámvasutazás után felértünk Galyára, ami meglepõ módon nem volt annyira nehéz, mint amire gondoltam. Ragyogó napsütés, turisták a vendéglõk teraszain, béke és pihenés... Mi viszont mentünk fel egybõl a kilátóhoz, ott várt a következõ ellenõrzõpont.



Nekem egy túrának mindig az elsõ teljesítése a legnehezebb. Mert akkor még nem ismerem az útvonalat, nem tudom az emelkedõk jellegét, hogy hogyan kell beosztani az erõt, mire kell tartalékolni. Másodjára már minden jobban klappol. Bár nyilván nem tudom felidézni az összes részletet, viszont mikor ott járok legközelebb, akkor beugrik, hogy mi lesz a következõ tereprészlet. A durva vagy nagyon rosszul esõ emelkedõk pedig annyira megmaradnak az emlékezetben, hogy azokra már a túra elejétõl fejben és lélekben készülök.



A Vörös-kõi kilátónál ki kellett rázni a bakancsot, valami nyomta a lábamat. Egész kis botanikai gyûjteményt öntöttem ki belõle: levél, ágacska, meghatározhatatlan növényi darabok némi földdel. Lefelé innen is vacak volt az út.

Ami ezután következett, az sokáig meg fog maradni az emlékezetemben. Kaptunk útközben nagyon finom szörpöt szódával. Önkiszolgáló rendszerben mûködött, tele is ittunk magunkat, jól esett az édes folyadék. Akkor legalábbis azt hittem. Jól beittam, aztán indultunk tovább Ágasvár felé. Aki már járt ott (bármelyik irányból), tudja, hogy jó meredek, olyan igazi csúcs. Felfelé azt hittem kidõlök, hányingerem volt nagyon. Viszont az emelkedõn nem álltam meg, ellenben a csúcson lerogytam a földre. Ezt kihasználva zoknit is cseréltem - ami valójában csak ürügy volt egy kis pihenésre. Közben azon merengtem, hogy most kijön belõlem minden, vagy mégis inkább úgy dönt, hogy bent marad. Szerencsére ez utóbbit választotta... A lefelé menet talán itt volt a legborzasztóbb, ráadásul elég sokáig is tartott. A hányinger nem múlt el, figyelni kellett folyton a légzésre.



Mátrakeresztes határában újabb pont várt - sikerült egy cicát is simogatni : ) és ismerõsökkel is találkoztunk A patak partján pihiztek. Irígykedve néztem a pléden heverészõ embereket, nem kellett volna öt perc, hogy a napon álomba zuhanjak. De persze menni kellett, nem volt mese, a vonatot is el kellett érni! : )))



Másik kutyustárs is volt, egy fiatal kiskutya. Nagyon cuki volt, Totónak hívták és az apró lábaival úgy ment, hogy namég!

Tudtam, hogy még lesz egy nagy hegy, a Muzsla. Tartogattam is az erõt, azt a minimálisat, ami még volt. Mátrakeresztes után nem sokkal ismét durva hányinger tört rám, Csaba javaslatára levettem a garbót, hátha az majd segít. Valójában nem lett tõle jobb, csak egy kicsit jobban szellõztem. Idõközben rájöttem a rosszullét okára is, valószínûleg az elfogyasztott nagy mennyisétû szóda okozta. Úgy éreztem, hogy a vállaimba is levegõt pumpáltak, valamint nem tudtam a levegõt rendesen kifújni a tüdõmbõl, mert annyira feszült a gyomrom. Jó lecke volt, túrán soha többé szénsavat! Lassan sikerült úrrá lenni a dolgon, a nyomás is kezdett csökkenni, a Muzsla sem volt annyira vészes, mint amire számítottam.

Mikor megláttam a csúcskõt, nagy megkönnyebbülést éreztem, tudtam, hogy megcsináltam. Minden hátráltató tényezõ ellenére és nagy küzdelem árán, de megvan. Innen már "csak" le kellett baktatni Szurdokpüspökibe. A lefelé mindig a legrosszabb, nem is esett valami jól. Viszont a lábaimnak nem volt baja, a gyomrom is kezdett helyrerázódni, szépen sütött a nap is... Egyszercsak feltûnt a falu, majd egyre közeledett, megláttuk a templomot is. Egyre nõttek a házak, elértük az elsõ házikókat, finom orgonaillat fogadott. Szerencsére nem kellett sokat aszfaltozni a végén, hamar elértük az iskolát, ahol a célt rendezték be. Medve várt minket, gratuláltunk egymásnak a sikeres teljesítéshez, megkaptuk az oklevelet és a kitûzõt, találkoztunk Marci kollégámmal is. Rendberaktuk a folyadékháztartást plusz-minusz irányba, aztán siettünk ki az állomásra, hogy elérjük a vonatot.

A bakter bácsi kapkodhatta fejét, mert a szokásos létszám többszörösét kellett kiszolgálnia. A vonatban jött a nap fénypontja: lehúztuk a bakancsot és a zoknit. Kapott Csaba egy talpmasszázst, meg persze magamnak is adtam. Már csak ezért az érzésért megérte a nap. Útközben láttunk õzeket is, ráadásul egész közel a vonathoz, a hatalmas napkorong is éppen lemenõben volt... Boldog voltam és elégedett.

Hatvantól egy kedves sráccal, Tamással utaztunk, aki ment Kövedre csajozni. Kiderült, hogy Miki kutya baráti köréhez tartozik, sajnos a vezetéknevét nem tudjuk.



Pozitív érzésekkel zártam a napot. Tetszett, hogy megcsináltuk - bár kritikán aluli idõeredménnyel, de nem is ez a lényeg. Nyilván a tempónkat az én sebességem határozta meg, Csaba tudott volna sokkal gyorsabban menni. Hajtott, bíztatott, hogy menni kell - és tényleg, a vonat nem várt volna ránk.



Jövõre újra menni kell. Mert a Mátrabérc tényleg embert próbáló, ragyogó túra. A Mátra legszebb részein vezet, megjárjuk az összes valamirevaló csúcsot, fenséges kilátások fogadnak idõnként. Ezzel az érzéssel nem lehet betelni.



A képek már fent vannak itt

j


CsabX

 http://www.flickr.com/photos/csabx/