Túrabeszámolók


Mátrabérc / Hanák Kolos / Múzsla

tvjuditTúra éve: 20102010.04.26 16:19:49

Mátrabérc-Trail nekem


Tavaly voltam elõször Mátrabérc túrán (9.19). Elõtte sokat és sokan riogattak, hogy micsoda borzasztóan nehéz dolog is ez. Aztán a teljesítés után félszegen vallottam be, hogy bizony ebben én semmi borzasztót nem találtam. Jó erõben, jó állapotban csináltam végig, minden nehézség nélkül. Tavalyi óvatosságom persze szólt az ismeretlen útvonalnak és mások kellemetlen emlékeinek. Mindebbõl idén arra következtettem, hogy valószínû javítani fogok a menetidõn. Ismertem az útvonalat, nem terveztem óvatoskodni és persze erõsebb is lettem, mint tavaly voltam.


A rajtban idén is megfagytam, de idén is tudtam, hogy kb. 10 perccel a rajt után már nyoma sem lesz a vacogásnak. Ez így is lett. Ahogy rákanyarodtunk a kék ösvényre és megkezdtük a felfele menetet, elsõ új tapasztalásom az volt, hogy nem akaródzott sétára váltani. Az elsõ kb. 1 óra lankásabb területein ez nem is igazán változott. Lupusszal együtt suhantunk felfelé, néhol sétára váltottunk, de leginkább kocogtunk. Nagyon élveztem a mozgást. Közben persze láttam, hogy a pulzusom igen magasra kúszott, de gondoltam, ahogy megjönnek a meredekebb felfelék, ahol már sétára kell váltanom, megnyugszik majd. Lupus hamarosan tovasuhant, Misi maradt a közelembe, jó darabig együtt baktattunk, majd feljött rám Fazekas Jani és Atom is. Janit bármennyire is próbáltam magam elé tessékelni, kijelentette, hogy õ bizony marad, jó neki az a tempó, amiben én kapaszkodom felfelé, tavaly is túl gyorsan értek fel a Kékestetõre, most nem kívánja elfutni. Aztán jött balról Csanya, két pillanat múlva már csak tisztes távolságból szemléltem. Közben éreztem, hogy fogytán az erõm, hát csoki után kaparásztam a táskámban. Az egyszerûség kedvéért félreálltam, hát így maradtam mégis hátra Jani és Atom mögött, és közben már Misi is eltûnt a szemem elõl. A következõ lejtõ után két fiút befogtam, majd a Kékes alatti utolsó hosszabb emelkedõn idõnként ismét elõ-elõtûnt Misi. A pulzusom közben valamelyest rendezõdött, bár az útvonal adottságaiból következett, hogy nem tudtam alacsonyan tartani. Kékes alatt Norbival találkoztam, fotózott bennünket. Örültem neki, mosolyogtam, majd kocogásra váltottam ismét, ahogy az útvonal lassan egyenesedni kezdett. A tetõn kicsi tétovázás után megpillantottam a futók frissítõjét. Gyümölcs, kóla, víz volt a menü és már futottam is tovább, le a sárgán. Emlékeztem, hogy ez a rész részben nagyon jól futható, részben pedig lesz egy komolyabb ereszkedés. Az ereszkedésnél a bot hihetetlen segítség volt. Jobbra, balra szurkáltam le és közben tipegtem lefelé. Végre leértem, az éles jobbra kanyarnál megláttam Misit és Norbit, Misi éppen egy réteg ruhától szabadult meg, ekkorra már igen meleg volt.


Innentõl kezdve igen sokáig (kb. 36,4 kiliig) Misivel együtt mentünk. Galya alatt a kilátás ismét lenyûgözött, itt Carlos felesége mondta, hogy nem sokkal elõttem a 3. lány, még befoghatom. Galyánál már láttam is, amikor én megérkeztem õ éppen indult tovább. Frissítés után felcaplattam a kilátóig, ahol ismét Misivel folytattam az utat (õ a TT-n indult, így máshol volt az ellenõrzõpontja). Fazekas Jani és Atom is ott voltak. Janinak - aki javában frissített a kilátó tövénél - még viccesen meg is jegyeztem, hogy no akkor mi most megkezdjük a hajrát, persze csak egy jól esõ suhanás következett - igaz Janiékat legközelebb már csak a célban láttam. A 30. kili után még mindig igen jó erõben voltam, nyoma sem volt semmilyen fáradtságnak, annyit éreztem csupán, hogy folyamatosan pótolnom kell az energiát és folyamatosan szomjazom.


Csörtettünk lefelé a kéken, majd a sárga kereszten, aztán ismét a kéken, aztán egyszer csak nem hallottam a mögöttem futó Misit. Hátranéztem és láttam, hogy mögöttem kb. 10 méterrel sétál. Ez a szakasz sík volt és én futni akartam, hisz csak itt és a lejtõkön tudtam, így Misit magam mögött hagytam. Idõnként még vissza-visszapillantottam, de már nem láttam többet. Ágasvár felé baktatva viszont megpillantottam a 3. lányt. Mivel ennyire közel kerültem hozzá Galya óta és mögöttünk egy jól futható lejtõs szakasz volt, úgy sejtettem, elfáradhatott. Így hát valójában nem kellett mást tennem az elõzéshez, csak haladnom tovább abban a tempóban, ahogyan addig is. Felfelé ütemes sétával, lefelé pedig gyors futással. A tetõ utáni köves, meredeken a botok hihetetlenül nagy segítséget jelentettek. Na ott mentem el a sporttárs mellett úgy, hogy még meg is jegyezte, mekkora elõny a bot. Ismét lejtõ, ismét vágta, szomjas és éhes voltam, de nem akartam a frissítéssel húzni az idõt, gondoltam majd Mátrakeresztesen, addig pedig tudom növelni az elõnyt. Leértem, ránéztem az órámra, 6 óra telt el a rajt óta. Ettem, ittam, nem idõztem sokat, a tavalyi emlékeket elõhívva éreztem, hogy 8-8.15 között meglehet ez a Mátrabérc. Már éreztem itt-ott a tagjaimon az idõ múlását, de magabiztosan haladtam tovább. Kb. 500 méterrel Mátrakeresztes alatt egy TT-s sporttárs megjegyezte, hogy csak nem depóztak nekem egy botot. Kérdeztem, hozzám beszél-e, erre õ igen, nem látott nálam a lejtõn botot. Mondtam neki, valakivel összekever… Bosszús voltam nagyon, hogy jön ahhoz, hogy ilyet állítson, pláne, ha az arcmemóriája ennyire nem megbízható. Becsülettel végigcipeltem Sirok óta a botot (ráadásul depósom meg aztán egyáltalán nem is volt), ahhoz már nem voltam túl jó passzban, hogy ne illessem õt szúrós pillantásommal. Szerencséjére hamar eltûnt a szemem elõl…


Mátrakeresztes után kb. 30 perccel elõbányásztam a táskámból egy szendvicset, majd miután fuldokolva megpróbáltam lenyelni a falatokat folyadék nélkül, nagyot szippantottam a tartály csövének szipkájából. Akadozva jött a folyadék. Kicsit maceráltam, hátha becsuktam a szipkát félig, vagy esetleg nem ott haraptam, ahol kell, aztán rájöttem, hogy elfogyott a folyadékom. Kétségbeesetten néztem az órát és már tudtam, hogy keserves lesz a vég. Ahogy számolgattam, Mátrakeresztes mögöttem 30 perccel Szurdokpüspöki pedig kb. másfél óra még. Fáradt voltam már és nagyon meleg volt. Tudtam, ha nem tudok folyadékot magamhoz venni, csak nagyon takarékos üzemmódban tudok haladni. És megkezdõdött a vánszorgás. Vágyakozva néztem a körülöttem haladó túrások kulacsait. De nem volt képem kérni tõlük, hisz nekik még tovább tart az út a célig, s ahogy láttam senkinek nem volt már tele a flaskája. Tavaly a Muzsla nem okozott semmilyen nehézséget vagy fájdalmat. Pedig, hogy óvott Tõle mindenki. Most kíméletlen és kegyetlen volt. Ostoba voltam, mert valójában sehol a verseny során nem töltöttem a tartályba, ez óriási hiba volt, hisz gyakorlatilag kánikula volt és leginkább a folyadékot kívántam végig a verseny során. A csúcs alatt egy ponton kinyílt újra a táj. Visszanéztem a hátam mögé, mintegy erõt merítve az eddigiekbõl és megláttam a Kékestetõt. Nagyon messzinek tûnt, mind idõben, mint távban, mind pedig látványban… Aztán a tetõn, a tt-s pontõröktõl kértem egy korty folyadékot, valamilyen cukros üdítõt kaptam. Elindultam lefelé, fájt a futás és szédelegtem a melegtõl, vigyáztam, nehogy elessek a köveken, de minél elõbb le akartam érni, így amilyen gyorsan csak tudtam futottam. Nem emlékszem pontosan, hogy mennyi ideig tartott, talán 45-50 perc lehetett. Aztán végre elõbukkantak az elsõ házak, láttam egy kutat is, de inni már csak a célban akartam, a célkapun túl…végre beértem, végre folyadék folyt le a torkomon…azután pillanatok alatt olyan jó volt minden. Gratulációk, mosoly az ismerõsök arcán, Lupus kedves bolondozása, telefon Norbinak, egy szürke macska törõdést követelõ nyávogása, fagyi, pizza és hát elégedettség…


A verseny útvonalát kiválóan jelölték a szervezõk, bár én nem vagyok eltévedõs, mégis jól jött, hogy nem kellett a tájékozódással veszõdni. A frissítõpontokról nekem csupán a vaj (margarin) hiányzott a kenyérrõl. A kenyér önmagában igen száraz, szóval nem annyira kívánatos, nem is ettem sehol. A pontokon a segítõk, nagyon készségesek voltak. Ezúton is köszönöm nekik. A befutócsomagból személy szerint a névre szóló bornak örültem a legjobban. Ja és a túrázók valahogy tényleg készségesebbnek tûntek, mint tavaly. Köszönöm a szervezést és a lehetõséget.