Túrabeszámolók


Teleki

OttorinoTúra éve: 20102010.04.23 09:59:33

TELEKI 50 - TÚRABESZÁMOLÓ - 2010.04.03.

Táv: 49,4 km; Szint: 2054 m; Szintidõ: 13 ó.

Ha elõbbre szálltunk volna fel a Szob-Sturovó felé tartó hajnali vonatra, akkor a mozdonyvezetõi állásból élvezhetnénk az éjszakainak beillõ tájat. Vácon, az átszállásnál kényelmesen masírozunk elõre a csatlakozáshoz, de a szemfülesebb túrázók, a vonat jobb oldalán leszállva a másik oldalról rohamoznak. Nekünk sem kell több, amikor észre vesszük a támadást, mi is felvesszük a nyúlcipõt, hogy ülõhelyet foglaljunk a nyamvadt kis BzMeg-en. Nem mindegy, hogy a durván másfélórás úton ül e az ember vagy pedig áll, pláne, ha 50 km gyaloglás és 2000 m szint tornyosul elõtte. Éppen, hogy mindannyiunknak sikerül elcsípni egy-egy ülõhelyet. Felpörög a Diesel, nekilódulunk a rajthely irányába. Amikor letérünk a fõvonalról, a kaszni nagymérvû függõleges kilengéseket produkál, amin már szinte senki sem lepõdik meg. Jó társaságban repül az idõ; nekilátok a reggelimnek, hogy még a vonaton be is fejezzem. A sötétséget hajnali derengés váltja fel, de nem látni semmit a párás ablaküveg miatt. Az egyik szendvicsem szalvétájával törlök kukucskálót az ablakra. Semmi különös, néhol belvíz csillog a földek szélén. Adomázgatva érkezünk meg a Drégely vasútmegállóhoz. Már áll a nevezési iroda a padoknál, és csodák csodájára már nevezõk is láthatók a helyszínen. Hja, kérem, akinek saját sofõrje van. Amíg Suzy benevez engem is, addig - immár hagyományosan - beszentelem a nyíltszíni budik egyikét. A kora reggeli verõfényben jól látszik a lehelet. Fázós toporgás helyett húzok még egyet a cipõfûzõkön. A versenylázban égõk közül elszabadulnak néhányan; félig viccesen utánuk bõdülök, hogy nincs még 7:00. A zöm visszasomfordál. Közben befut az ellenvonat is; most már tényleg: Vigyázz, kész, sajt! Átmegyünk a vágányon, és nekivágunk a köztudottan terepes túránknak. A betonkorát oszlopán még ott a [P-], de a továbbiakban meglepõdve nézem a [P+] jelzéseket. Mi az, már az elején eltévedtünk? De nem, a táj a tavalyi. Akkor rosszul emlékszem a jelekre? Ez sem. Az egyik, szürkével lefestett, régi jelzés alatt még kivehetõ a [P-]. Mindegy, emiatt nem fogom kidobni a majdnem új Freytag & Berndt térképemet. Vonatunk irányához képest visszafelé ballagunk egy megállót a betonon, és a Schaffer-kútnál átmegyünk a síneken, majd be az erdõbe. A kút környezetébe épített pihenõ rétjén megállok. Hideg van még, de levetkõzök egy pólóra, és egy nagyon vékony pulcsira. Olyan kiváló kiránduló idõ van, hogy a hõsszabályozásomat végig meg tudom oldani a pulcsi ujjának feltûrésével, és alaphelyzetbe állításával. Jön az emelkedõ. A megbeszélés értelmében most nem várunk egymásra; akinek valami dolga van, az a saját ideje terhére intézi; így jómagam is fel tudom mérni, hogy saját tempómban mire vagyok képes ezen a túrán. Már az elején széthúzódik a mezõny. Egy forrónadrágos, formás fenék tulajdonosa elõz meg; már majdnem meglódul a fantáziám, amikor rájövök az apró szépséghibájára: az illetõ fiú. Nem baj, senki sem tökéletes. Megfontolt, egyenletes léptekkel megyek fölfelé, nem akarok megszakadni már az elején, s ha lehet, a végén sem. Még így is meg-meg botlok az avar alatt megbúvó kövekben. Sokallom az emelkedõt, és még csak most érek a [PL] jelzéshez, ami az igazi, kemény mászást vetíti elõre. Ezt is leküzdöm, és nekimegyek a vár egyenetlen garádicsának

1. ellenõrzõpont, Drégelyvár.

Nem sokat lihegek idefent, hanem kibújok a kis kõkapun és lefelé botorkálok a nincs lépcsõn. Sikerül pofára esés nélkül lekászálódni a sziklák között. Végre vízszintes a talpam alatt a talaj. Van itt valami emlékmû, amit fotóznak. Tavaly én is lefényképeztem, de már nem emlékszem, hogy mi a ragya van rajta. Nem sok ügyet vetek rá, inkább továbbmegyek. A [K-] keresztezõdéshez érek le. Még otthon jól bevéstem, hogy itt a bal kéket kell választani. Diesel motor hangját hallom. Elõször a vonatra gyanakszom, de egy kanyarban megjelenik egy traktor. Kísértetiesen ugyan ott, ahol tavaly, és ez nem egy dézsa fû. Most nem végzett akkora pusztítást a turistaútban, de azért most is nehéz kikerülni a sarat a szegélyezõ növények miatt. A nagyjából vízszintes haladás után egy hegy árnyas oldalához érkezek. Kissé fázok, mert a lejtõn nincs fûtés, de nem sokat törõdök vele, inkább a gyakori átfolyások kikerülésére koncentrálok. Az egyik ilyennél felkényszerülök a padkára, ahol susnyáson török keresztül. Utolér egy túratárs és megjegyzi, hogy ez a szakasz a LEFAGYSZ-ra emlékezteti. Nekem sajnos / hál' istennek nem volt hozzá szerencsém. Ahogy így baktatok lefelé, a "Fogj egy sétapálcát és légy vidám" kezdetû nótát dünnyögöm magam elé, többször egymás után. Már nagyon unom, de nem cserélõdik a lemez a fejemben. Meglepõen hamar érek el Pénzásásra, az útkeresztezõdés melletti békapocsolyájához. Elõttem az iménti túratárs bûvöli az itinerjét, aztán megindul a helyes irányba a [K4] jobbos, flaszteros emelkedõjén. Elég húzós, de még éppen nem kellemetlen. Akkor látom a sporit utoljára, amikor balra átugorja az árkot, hogy a szintén emelkedõs, keskeny ösvényre térjen, ami bevezet az erdõbe. Nem sokáig bolyongok a fák között, mert ösvényünk kivisz egy úgynevezett feltáró útra, amin ismét balra kell fordulni. A széles út apró zúzalékkõvel van felszórva. Megpróbálok a keréknyomba menni, ahonnan jobban elsodródtak a kövek. Jobbra lenézve látom annak a kis csapatnak a tagjait, akik a várnál elõztek meg. A fák között, az avarban igyekezenek felfelé; valszeg elbökték a kis ösvényre való áttérést. Amint egy keresztezõdésnél kitágul elõttem a tér, és balra egy kõbányát látok, már tudom, hogy innen lelejtõzhetek a következõ ellenõrzõpontig.

2. ellenõrzõpont, Csánki-kert.

A hatalmas kiszáradt fa dacból holtában is állva maradt. Ezüst színû, kéregtelen törzsén turistajelzések díszlenek, pontõrök azonban sehol. Van aki alibi fényképet készít, én továbbmegyek jobbra a [S-] jelzésen. Aljnövényzet övezte ösvényen emelkedek, amirõl egy gerincre jutok. De jó, hogy nem felejtettem otthon a napszemcsit; még így szemüveggel védve is kicsit hunyorítani kell a hétágra sütõ nap miatt. Amint beérek az erdõbe, a Bugyihó mohával benõtt kövein legeltethetem a szemeimet. Még egy kis szintbeli gyaloglás és a szembõl bejövõ [P-] nyomán balra lekanyarodok Királyháza irányába. Csúszósabbnak gondoltam a meredeken lejtõ utat, de elég jól lehet rajta ereszkedni. Persze, akadnak szakaszok, ahol nem lehet kikerülni a nagyobb méretû gördülõ köveket; meg-megcsúszok. No, már látom is a patakot. Ahova levezet a jelzés, ott nem lehet száraz lábbal átkelni; a kis "híd" már a múlté. Lejjebb megyek a patak mentén, de ott se jobb a helyzet. Sokat tökölõdök, amíg meglátom, hogy valaki egy közbülsõ szigetecskére ugrik át és onnan egyensúlyoz faágakon és köveken a túlpartra. Totojázásom közben megérkezik Suzy, Zsolt és Zoli. Nem is vettem észre, hogy a fiúk hol jöttek át, Suzynak megmutatom az általam üdvözítõnek vélt átjárót és az utolsó lépéseinél segítek is egy picit.

3. ellenõrzõpont, Királyháza.

A hivatalos bélyegzésen kívül kapunk egy mesenyomda lenyomatot a Csánki-kertnél kimaradt igazolás helyére. Így már rögtön jobban fest az itiner. Elvehetünk egy energiacsokit és beállhatunk a teatartályhoz friss csapolásra. Megeszem a fél csokit, de ahogy zsebre teszem a másik felét, felsejlik lelki szemeim elõtt a Mána felé vezetõ emelkedõ, ezért újra kézbe veszem, és egy újabb pohár teával eltyopogatom. A legtöbben pólóra vetkõznek, én magamon hagyom a vékony pulcsit. Fent, azért jóval szellõsebb a klíma. A harmadik pohár után már nem várok senkire, elindulok. A Rakottyás-patak még néhányszor akadályt jelent, de ezt is leküzdöm. A [P-] most felvág egy erõs emelkedõre. Ennek is van elõnye: egy jó darabig megmenekülök a patakátkelésektõl. Nagyjából emlékszem, hogy mire számíthatok, ennek szellemében nyugodt, kitartó kaptatásba kezdek. Néha, amikor nagyobb sziklára kell fellépni, reccsen egyet a jobb térdem, aminek nem igazán tudok örülni. Jól van, már itt is vagyok a Tóth Péter emlékmûnél. Eolhárfázok egy kicsit bíztatásképpen a felfelé törekvõknek. Néhány méteren egy kis levegõhöz lehet itt jutni, de még sehol a Mána. Egy hosszú, nagyon hosszú emelkedõ végén ott van egy még meredekebb emelkedõ. Ha ezen is felérek, a Nagy-Mánáról tekinthetek le a Rózsás-patak völgyébe. A patak erõs zúgása teszi még lenyûgözõbbé a látványt. Sokan mondják, hogy az ország egyik legszebb kilátása nyílik innen; az eddig látottak alapján ezt megerõsíthetem. Még szebb volt tavaly ilyenkor, mert a természet már kezdett zöldbe öltözni. Sokan leülnek, leheverednek itt. Én megyek tovább, mert tudom, hogy hosszadalmas, hullámzó gerinctúra vár még rám. A sokadik emelkedõ után már figyelem, hogy mikor pillantom meg jobbra a [Z-] jelzést. Ez még nem az, még ez se. Süt a nap ezerrel, de a szellõjárás miatt nincs döglesztõ melegem, csak a fejem lángol. Na végre itt a [Z-], és állnak is mellette.

4. ellenõrzõpont, Magosfa nyerge.

Tavaly ilyenkor itt hó volt, most csak néhány nedvesebb folt jelzi, hogy nem rég volt az olvadás. Innen [P-; Z-] a Csóviig. Próbálom kivenni a betonhengert a fák között, de még nagyon korai a kísérlet. Egyre türelmetlenebb vagyok. Úgy érzem, hogy a csoki már kiégett belõlem, sõt már minden kiégett belõlem; én magam is kiégtem; a vastagbelem már eszi a vékonybelemet. Na! Na! Miért nem látom már azt a redvás betonoszlopot, pedig már ott kellene lennie. Igen, kezd elõsejleni a fák mögül, már csak egy kisebb emelkedõ és ott vagyok a padoknál. Az egyikre leroskadok és szendvics után kutatok a hátizsákban. Falatozás közben garatra dobok egy Magne B6-ot is, a magammal hozott málnaszörpbõl is fogy rendesen. Az utolsó falatnál befut Zoli és Zsolt, Suzy már kikerült a látóterükbõl. Szedelõzködök. Egy szelet csokival a szabad kezemben leindulok a [K-; P-] jelkombináció nyomán. Sebtiben befalom a csokit, mert mindkét kezemre szükség van; egyikkel a botba, másikkal az ösvénymenti fákba kapaszkodok. A gerincre érve egy hosszabb menetelés következik sziklákkal tarkítva. Tavaly itt összefüggõ hóréteg volt, most csak a hûlt helye. Egy nagyobb szikla állja az utamat. Most kell jobbra lemenni ezen a baromi meredek lejtõn. A VULKÁN túrán felfelé jöttem itt, és egy hajszálon múlott, hogy nem hullottam vissza. Na, ez is megvan, mindjárt itt a Rakodó fakeresztje. Felkészülök még egy erõs emelkedõre. Ha ezt leküzdöm, akkor sokáig nem lesz gond az emelkedõkkel, annál több az erõs lejtõkkel. De ne szaladjunk a dolgok elébe; másszunk fel a közismert síparadicsomba a

Nagy-Hideg-hegyre. (5. ellenõrzõpont)

Messzirõl látom, hogy nagy élet zajlik a teraszon; esznek, isznak, jóltartják magukat. Bemegyek a zárt étkezõbe. Rohadt meleg van. A Kéktúra bélyegzõt nyomom az itinerembe és ugyanazzal a lendülettel sarkon fordulok. A mosdóban hideg vizet tankolok, és lemegyek a lépcsõn a ház elõtti rétre. Mindenki toronyiránt átvág a sípályán, én lemegyek a jelzett [K-] kocsiútra, hogy néhány kanyar után betérjek az erdõbe, ahol hosszas föl-le, föl-le lankázás vár. A kellemetlen lejtõ akkor következik, amikor kiérek az erdõbõl. Kemény talajú, köves, meg-megcsúszós lejtõ ez. Madártávlatból látszanak a lenti település házainak a tetõi, és arra a szintre kell leereszkedni. A Barna Ferenc emlékmû súlyos kõkeresztje kb. a lejtõ felét jelzi számomra. Valamelyik itinerben, talán a VULKÁN-éban olvastam B. F. tragédiájáról. Az emberi segítõkészség netovábbja az õ története, érdemes megismerni. Alig akar véget érni ez az erõt, idegeket forgácsoló lejtõ. Amikor viszont vége van, abba sincs köszönet, mert valami elképesztõ módon fel van túrva az út. Olyan mélyek a nyomok, hogy elképzelni sem tudom, hogy mekkora gép szánthatta fel. Egy helyen komolyan gondolkodóba esek, hogy merre ugorjak. Inkább félre állok, hogy könnyítsek a hólyagomon. Most már nyugodtabban fel tudom mérni a helyzetet. Amikor a patak melletti pihenõhöz érek, már teljesen nyugodt vagyok, mert csak pár lépés a parkoló, és még egy pár a

6. ellenõrzõpont, a Kisinóci turistaház.

Komótosan kezdem pusztítani a zsíros kenyeret, egy lekváros is lecsúszik. Az itt megszokott szappan ízû limonádéval öblítem le a menüt. Jól fel kell tankolni, mert a megpróbáltatásoknak koránt sincs vége. Jön már Zoli és Zsolt. Utóbbinak gratulálok, mert neki már itt osztják a kitûzõt meg az emléklapot. El is vonul sörözni. Zoli is vele megy erõt meríteni. Rá is fér, mert az ünnepek alatt (Húsvét) meg akarja csinálni a Tripla Maxit (TELEKI 50, ISASZEG 45, TOJÁS 40). Elindulok. Lötyög a katyvasz a hasamban, amit itt összezabáltam. Kezdetben a [S4] vezet, aztán fára erõsített A4-es lapok terelnek át a [S+] jelzésre. Itt jegyzem meg, hogy a jelzetlen, vagy bizonytalan helyeken a rendezõség nagyon korrektül megoldotta a túrázók útbaigazítását. Egy kisebb patakon kell átugorni, ez semmiség. Aztán egy úttalan, avar lepte emelkedõt kell legyûrni, ez már nem annyira semmiség. Szédült kanyargás után érkezek meg a Kálvária dombjára. Jól körülnézek, de most sincs itt rendkívüli pontõr. Suzy késõbb mesélte, hogy lefelé menet látott ballagni túrázókat a turistaháztól jövõ flaszteron Kóspallag felé. Azt hitte, hogy a végzett 30-asok mennek a buszhoz, közben szépen mentek tovább a delikvensek az 50-esek útvonalán. Hát, ez van. Nekilendülök lefelé, a stációk mentén, Kóspallag felé. A faluban egy keresztezõdésben rálelek a [K-] jelre. Nyugodt település ez. A szép idõben némelyek kitelepültek a kispadra. Az egyik porta elõtt rongybaba reklámozza az üveg mézeket, lekvárokat. Bentrõl figyelnek a háziak; menet közben mély meghajlással és "keziccsókolommal" köszönök a bábunak. Tavaly, a NAHÁT 95-ön az egyik túratársam csillagászati számmal kifejezett összegért vett itt egy üveg lekvárt, ráadásul még körbe is kellett cipelnie az említett túrán. Egy út menti közkúthoz lépek. Nedvességet látok körötte, feltételezem, hogy víz is jön belõle. Lenyomom az öntöttvas fogantyút, és már ömlik is a flakonomba a friss, hûvös víz. Nyakalok belõle tisztességesen. Jólesik a tiszta víz a szappan ízû limonádé után. Már látom az infó táblát, amelyiknél balra le kell térni a [P-; S-] sávra. Mindjárt hantázhatok össze-vissza, ugyanis a Kis-Hanta-patakot kell át-, meg átugrálni. Amikor õsszel erre jöttünk (ellenkezõ irányból) a NAHÁT-on, akkor észre se vettem, hogy bármilyen vízen át kellett volna kelni, annyira le volt apadva. Balra elmegy a [S-], és nemsokára jobbra kanyarodik velem a [P-]. Belepillantok az itinerbe: Mi a túró az a Pusztatorony nyerge? Jaj, megvan! Az a kúp az, amit az országút felöl le szoktak kispistázni. Na, erre kíváncsi vagyok, de elõbb még el kell érnem a horgásztavat. Gyakran emlegetem a tavalyi TELEKI-t, de tényleg, egész más most minden. Tavaly például nem elégedtek meg a békák az õ szemszögükbõl hatalmas, nagy tóval, hanem a keréknyom vizében nyüzsizett az ebihaltól a kifejlett példányig mindenki. Most száraz a nyom, csendes a tó, késik a természet. Megérkezek a kerítéshez; kívül parkolnak, belül családostul pecáznak a nagy Hohók. Két pudli szalad elém, tekintetük azt kérdi: merre tartasz vándor. - Szevasztok fiúk, egyelõre csak felmásznék erre a szomszédos kis dombocskára, ha megengeditek. Szerencsére a várromhoz nem kell felkapaszkodni a szárazon is csúszós ösvényen.

7. ellenõrzõpont, Pusztatorony nyerge

Örömömet fejezem ki a pontõrségnek, (legkivált a csinos hölgynek) hogy itt õrködnek. A múltévvel ellentétben, ugyanis ennek sokkal több értelme van, mint a Szent Gál-földön való silbakolásnak. Óvatosan leereszkedek a domboldalon, nehezemre esik átkecmeregni egy ösvényre dõlt fán. Egy pillantást vetek a semmi kis forrásra, és a szalagkorlát felé tartok, ahol kivezet a jelzés a veszélyesen kanyarodó országútra. Átmegyek az út bal oldalára, és amint lehet balra fordulok. Elvezet az út egy kerítés mellé, amely mentén eljutok a Korompa-patakhoz. Egy rövidebb patak menti túra után megint az átkelési lehetõséget keresem. Egy elõttem járó sporttárs a túloldalról mutatja meg a megfelelõ helyet. Még néhány könnyebb átkelés és mára végeztem az összes patakokkal. Balra, fölfelé tart az út és egy nagy mezõre bukkanok ki. Ez a Szent Gál-föld, egy múlt évi ellenõrzõpont. A mûútra érve szemügyre veszek egy autót, hogy vajon nem rendkívüli ellenõrzõpont e, de nem ül benne senki. A [P-; Z-] mutatja a helyes irányt (jobb) a flaszteron. Már éppen megunnám a szilárd burkolatot, amikor az árok kövére festett jelek jobbra beinvitálnak az erdõbe. Sokáig úgy vezet az út, hogy közben balkéz felõl látom a mûutat a bokrok mögött. Hirtelen jobbra kanyarodik az út és már ki is kerül a látókörömbõl az aszfalt. Hosszúnak tûnik ez a fákkal tisztásokkal váltakozó szakasz, de aztán végre látok két civilt balra felsétálni.

8. ellenõrzõpont, Törökmezõ

Almát vehetek ki egy dobozból, és azt a nadrágom szárába törölgetve rögtön tovább is állok. Az a tervem, hogy mindenképp beleférek 12 órába. (13 a szintidõ.) A [K-] jelzésen kiérek a Törökmezõre, majd egy jobbos, hosszú, enyhe lejtmenet következik. Hogy néz ki itt is minden?! A Körtvélyeshez közeledve tájkép fogad csata után. A fákat kivágták, a terület feldúlva; egyre többször látok ilyet. Megérkezek a kerítés maradványaihoz, kezdõdhet a mászás a Körtvélyes oldalában. Böcsületesen megküzdök a feljutásért. Odafönt, még a lejtõn megpillantott hölgy piheg, a két lány heverészik. Jöttömre gyorsan lábra kapnak. Néhány mélyebb lélegzet után megindulok a Köves-mezõ felé. A mûútra érve örömmel tapasztalom, hogy most már lehet az ösvényen haladni, eltakarították a fakitermelés nyomán létrejövõ akadályokat. Megszólal a telefonom; Pistinek és Attilának lehet gratulálni, már a vonaton ülnek. Hát, ezek aztán jól belehúztak. Megint kezd kifogyni az üzemanyagom, a Köves-mezõi pihenõnél csokit húzok elõ a hátizsákomból; nincs ideje olvadozni a kezemben. Az erdõ "bejáratánál" egy hölgy a Büdös-tavat kérdezi. Se büdös, se szagos tavat nem ismerek, és térkép sincs nálam; nem tudok segíteni. Sietek a túra utolsó nagy falatja felé. A levéltelen fák között már sötétlik fennen a Hegyes-tetõ. Ez már a látvány miatt se menne egy kis rásegítés nélkül; a Világos-tér pihenõjénél egyenesen a karburátorba töltök egy energiaitalt. Most már jöjjön, aminek jönnie kell: uccu. Boldog ember, aki már lefelé tart. Felérek a keresztúthoz, ez három lépés szintben, de innen kezdõdik az igazi emelkedõ. Most már kivehetõ a kilátó bástyája, nyomás tovább. Már csak harminc méter, húsz, tíz...

9. ellenõrzõpont, Hegyes-tetõ.

Lüktetõ halántékkal érkezek meg a torony tövébe. Szerencsére nem kell felmennem a kilátóba, a pontõr gyerekek lent elintézik az adminisztrációt. (Késõbb Suzy elmesélte, hogy nekik fel kellett menni a pecsételésért. :-) Azért egyszer körbepillantok, mielõtt még lemennék arra, amerrõl feljöttem. Lefelé menet buzdítom a feltörekvõket; eleinte a hátralevõ méterek számát mondom, aztán csak hajrával szurkolok. A közelebbi ismerõsöknek azt mondom: "Ne félj, lesz még rosszabb". Átmenve a Világos-téren, a Julianus kilátó támadóinak egy nagyobb csoportjával találkozom. Én már majdnem teljesen megkönnyebbülve fordulok balra a [S-] jelzésen. Egy utolsó, elnyújtott, alattomos emelkedõ után lejtmenetbe váltok. Hol erõsödik a lejtõ, hol elviselhetõbbé válik. Megfontoltan haladok lefelé; bõven idõn belül vagyok, fõ cél, hogy épségben lejussak. Az idõ fiatalsága miatt a Dunakanyar panorámájáról még akkor sem tudnék naplementés fotót csinálni, ha lenne nálam fényképezõgép. Még néhány erõsebb lejtõ, még néhány kanyar, és amikor élesen balra letörne a [S-], akkor én egy jobbra-balrával rátérek a [S3] jelzésre, és néhány lépés után már látom is a Trianoni Emlékmû kerítését. Vállon veregetem magam; még egy óra és huszonöt perc van a szintidõbõl. A rendezõk gratulációja után a macskaköves járdán lebaktatok Zebegény szívébe. Még elérném a vonatot, de megvárom Suzyékat. Állig felöltözve, a padra fagyva figyelem az egy szál pólóban leérkezõ, harangszóval ünnepelt teljesítõket, és a templomi körmenetben ballagókat. Mindenki megy valahová...

Ottorino