Vértesi Terepmaraton – Teljesítménytúra
Reggel Kerek repkénnyel nem kapkodjuk el az indulást Szárra, az óraállítás miatti álmosság így talán kevésbé kíséri végig a napot. Meg aztán ki kell használni az alkalmat, hogy még zenei aláfestés nélkül alhatunk. Kelenföldön pattanunk fel a 060-as Flirtre, a tegnapról ismerõs jegyvizsgáló széles mosollyal üdvözöl, majd rövidke utazást követõen máris Száron vagyunk. Különösebb nehézség nélkül érjük el a sportcsarnokot, a mezõny jelentõs része már bõven elrajtolt, a futók közül a fürgébb minimaratonosok már sorra érkeznek a célba. Benevezünk Bobeknél, üdvözöljük a rövid kört épp teljesítõ Tincát, biztatjuk, ha utolér – úgyis utolér – akkor csatlakozzon hozzánk. Ezzel elindulunk, még a faluban megnézem az itinert, csodálkozom a táv hosszúságán, amikor az elsõ rendezésen voltam, mintha rövidebb lett volna. Utólag kibányászom a papírok közül a régit, valóban rövidebb volt és egy kicsit az útvonal is megváltozott, elõnyösen.
Szár álmos, széles fõutcáját magunk mögött hagyjuk, közben rengeteg futó érkezik szembõl, mindenki visszaköszön, még az is biccent vagy int egyet, aki már láthatóan kifulladtan teszi meg az utolsó kilométereket. Korrekt. :) Fiatal erdõben haladunk, lassan emelkedõ úton, Repkény meg is jegyzi, hogy legalább a visszaúton itt végig lejtõn mehetünk. Néhány éles kanyar tarkítja az utat, beszélgetünk, nézelõdünk és ezalatt a reggel még napos, tiszta égbolt szépen csendben elkomorul, feltámad a szél. Átvágunk egy susnyásabb, lejtõs nyílt részen, mûútra térünk egy kis ideig, a térkép szerint régen vasút vezetett erre. Következik a Körtvélyes, széles ösvényen, óriási fák között bandukolunk fölfelé a hegyre, hol meredekebb, hol lankásabb emelkedõn, végül széles gerincen. A túrához tartozó narancsszín pöttyök és nyilak, valamint a Vértesben nagy gonddal megépített irányjelzõ táblák is mutatják a letérést a csúcs felé, ahol Lutakkal és Píttel futunk össze. Megkapjuk az elsõ pecsétet, felmászunk a toronyba a saját felelõsségünkre – anno ezt kihagytam, így most új látvány tárul elém: északon a Budai-hegyek és azon túl a Pilis, sõt, a Börzsöny hegyei kéklenek, kelet felé Százhalombatta ipari létesítményei ugrálnak ki a láthatár egyenes vonalából, nyugaton pedig a Bakony uralja a tájat, a Kõris-hegyen lévõ lokátor fehér félgömbjén megcsillan a napfény. Fantasztikus látvány, még az erõs szél sem zavar, sõt, a tériszonyomat is legyûröm egy idõre. Azért lefelé néha erõsebben kapaszkodom egy kicsit a létrába, mint amúgy indokolt lenne. :) Odalent összefutunk Lépéshibával, innentõl együtt tesszük meg a táv hátralévõ, jó nagy részét, elbeszélgetünk, mi másról, mint teljesítménytúrákról. Így hamarabb telik az idõ, elérjük a K+ letérését Körtvélyespuszta felé, majd rövidesen a Mária-szakadékot kerülõ szakaszon csodálkozom rá a sûrû, vén erdõre. Nem emlékeztem, hogy a Vértes ennyire szép. Az újabb ellenõrzõponton újra ismerõsökkel futunk össze, cejasék pecsételnek és egy kisebb étteremnek is becsületére válna az az étel- és italválaszték, amellyel kínálnak. Vagy húsz percet elidõzünk itt, megérkezik Vándorköszörûs is, kár, hogy nem beszélgethetünk sokáig, mert még vagy öt kajapont van és közben gyalogolni is kéne. Már lassan indulunk, amikor berobog Tinca, õ még most láthat neki a korai ebédnek.
Elindulunk fölfelé a Mária-szakadékon, meredek kaptatón visz az út, mellettünk mély, mégis valahogy barátságos szurdokvölgy. A faragott-festett képesfákról valahogy lemaradok, kár. Elsétálunk visszafelé is a valamikori Körtvélyespuszta erdei temetõje mellett, a sírok között egy kerékpáros kiránduló pár csókolózik. Fura egy gusztus. Trappolunk tovább, egyértelmû, határozottan vezetõ jeleket követve egészen a Vitányvár kitérõjéig, ahol is a széles útról keltikékkel határolt ösvényre kell térnünk. A Vitányvárat Zsotyek õrzi, mint elmondása szerint eddig mindegyik alkalommal ezen a túrán. Most nagyon erõs szélben kell ezt tennie, itt nem maradunk sokáig, néhány fotó az északon sorakozó szélkerekek felé és már suhanunk is le az idõközben távozó Lépéshiba után. Meg persze azután, hogy Zsotyek megmutatja, merre is kell suhanni, mert elsõre nem vesszük észre az irányt. Odalent megint megállunk egy pillanatra, most Vajonmerréék töltenek belénk némi ellátmányt, megfejelve valami vizeskannák cipelésének perspektívájával. Lehet, nem kellett volna elsütnöm ugyanazt a poént, amit már az elõttem járók fele elsütött? :) Távozóban is viszek még pár maréknyi (több nem fér) ropit, elrágcsálom menet közben.
Sétálunk tovább, ismerõs helyek következnek, még a Nap is kisüt rövidebb-hosszabb idõszakokra. Szarvas-kút, Mátyás-kút, a kettõ között emelkedõ, elkerített irtás, elterelt jelzés, majd visszatérés. Utolér Tinca, innentõl nagyjából négyesben gyûrjük a távot. A második forrásnál sincs egyetlen kiránduló sem, bár kicsit odébb találkozunk néhány intenzíven tanácskozó kéktúrázóval. Megközelítjük Várgesztest, rövidke meredek lejtõn suhanunk le a Zsigmond-kõ mellett és hirtelen kibukkanunk a falu szélén az erdõbõl. Végigbattyogunk a fõutcán, Talán felesleges leírnom, hogy itt is hatalmas mennyiségû ennivalóval várnak, fogy rendesen a májas-zsíroskenyér, Repkény zsebre vág egy félliteres izoitalt. (Ezt aztán én iszom meg este. :)) Nagyjából ez történik végig: megyünk, beszélgetünk, néha kedves emberek ennivalóval kínálnak (Kínálnak!? Tömnek! :)) aztán hirtelen véget ér a történet. Közben erdõ, minden mennyiségben. Most is ez utóbbi van soron, Várgesztest emelkedõn hagyjuk el, majd a Bodzás-árkon leereszkedve kanyargunk egy mély, sûrû erdõvel szegélyezett völgyben. Hiába tudom, hogy alig egy-két órányi gyaloglással bármelyik irányban találnék települést, mégis úgy érzem, sokkal jobban elvesztünk a rengetegben. A világvége-hangulaton kicsit javít, hogy megérkezünk a Hirczy-emlékmûhöz, ahol újra ismerõsök várnak, sz_zsu és b_feri õrzik a pontot. Lépéshiba javaslatára itt már kevesebbet kajálunk – azért még lecsapok az összes maradék sajtra – és ezt a javaslatot meg is fogadjuk. Irány Kapberek-puszta, az útról nem is tudnék sokkal többet, vagy másfélét írni, mint eddig, sûrû erdõ, ahol a beszédünkön és a lépteink zaján kívül semmiféle más emberi forrású hang nem hallatszik. Itt ráadásul annyira igaz már ez, hogy kezd feltûnni, hogy a rövid távtól való elválásunk óta a pontõrökön kívül nem nagyon találkoztunk senkivel a túráról.
Kapberek-puszta annyira nem méretes hely, hogy az irányjelzõ táblán kívül semmi más nem jelöli az év 364 napján keresztül, ma pedig pontosan egy ellenõrzõponttal van itt több. Ryanék pecsételnek és töltögetik szorgosan a vizet, mást már egyszerûen el sem tudok fogadni, annyira telítõdtem az eddigi pontokon. Innentõl kezdõdõen gyakorlatilag nincs szintemelkedés a túrán, ennek tudatában igyekszünk az eddiginél is gyorsabban haladni. A reggeli szakasszal, a Körtvélyes gerincével párhuzamosan haladunk az ellenkezõ irányban, Repkény fel is fedezi valahol fent a geotornyot, amelyrõl olyan szép kilátásunk nyílt a nap elején. A völgyön lefelé haladva egy-egy nyíltabb területen szép kilátást látunk délkeletre, az etyeki dombok felé, de még itt is többségben van a zárt, erdõs szakasz. Végül megérkezünk az utolsó ellenõrzõpontra, ahol egyrészt sancimanó és speti, másrészt az idõközben ideérkezõ Lutak és Pít kínálnak mindenféle földi jóval. No és persze bélyegzõvel. Rövid pihenõ után követjük az idõközben induló Lépéshibát, cél az este hat elõtti érkezés, ezt jó lenne tartani. Szépen gondozott vadászházak mellett sétálunk el, jó lehet ilyen helyen lakni, csak munkába, meg iskolába járni nem valami egyszerû. Pedig régen (nagyon régen) még vasút is járt erre, Szárliget felé vitte az erdõben kitermelt fát, követ. Mára csak a térképen szereplõ felirat tanúskodik errõl, de ha értõ szem végigjárná a nyomvonalat, talán még egy-két érdekességet fel is fedezhetne. Mi azonban megérkezünk a reggeli közös szakaszra, ahol a piros sáv felfelé húzott a mûúttól. Szembe megyünk a korábbi önmagunkkal, újra átvágunk az egynyomos ösvényen a susnyásban, ami nem is annyira susnyás, majd újra végigsétálunk a fiatal erdõn.
Végül megérkezünk Szárra, a sportcsarnok parkolójában alig látni már autót, odabent berzso keni sorra a mindenféle finom kenyereket. Megkapjuk a nagyon szép díjazást, egy bónusz impregnáló sprét, bedöntünk pár pohár szörpöt, majd élve Lépéshiba felajánlásával, autóval utazunk Budapestig. Egyszerûen nagyszerû túra a Vértesi Terepmaraton, mesebeli erdei tájakon, rengeteg szolgáltatással, kitûnõen jelzett útvonallal – külön öröm, hogy sok ismerõssel lehetett találkozni, mind a pontokon, mind a résztvevõk között. Köszönet a túráért a Csanya&Lupus csapatnak, a fuvarért – és a bevásárlós kitérõért – Lépéshibának és a társaságért Kerek repkénynek, Lépéshibának és Tincának!
-Kékdroid-
Képek |
