Téry 50
2010
Konzervativ Tipus (a továbbiakban és az egyszerûség kedvéért KT) komoran nézett maga elé. Péntek reggel volt, KT vidéki rezidenciájára készült utazni. Kinn a réteken már harsogott a tavasz és KT idejében óhajtott hozzáfogni a nélkülözhetetlen idénymunkákhoz. Könnyedén felemelte a heverõ betétjét, majd a kis fejpárnát fogta meg, hogy befejezze a rendcsinálást. A 25 dekás párna azonban váratlanul nehéznek bizonyult. KT azt a kinos érzést tapasztalta, amit a szaknyelv derékzsábának, a köznyelv pedig hexensussznak (der Hexenschuss) nevez. KT majdnem elsirta magát, mert tudta, hogy összeomlott gondosan felépitett programja. Ilyen derékkal nem lehet fát vágni, talicskázni és ami még szomorúbb, veszélybe látszott kerülni a következõ hétre esedékes Téry 50. KT, mint neve mutatja, módszeres ember volt. A megszokott helyeken itta a kávéját, vásárolta újságait, a könyveket, térképeket. Bejáratott útjai, közlekedési eszközei, szakboltjai voltak. Ismerte a postásokat, a pénztárosokat, kapusokat, alkalmazottakat. Az átkosban pult alól kapta a tiltott irodalmat, Irénke, Misi, Janika megvitatta vele az aktuális eseményeket. Erzsike odáig ment, hogy egy napra kölcsönadta a Der Spiegel legfrissebb számát "csak holnapra hozza vissza" - tette hozzá. Egyszerûen elképzelni sem lehet azt a rengeteg szabályozott dolgot, ami folyamatosan szegélyezte KT életét. Sajnos, a szép új világban minden tönkrement, nem lehet a megszokott boltokban inget, nyakkendõt, kalapot, szárazelemet vásárolni. Most pedig, frissen, itt van ez a nevetséges szerencsétlenség. A fekete elsõ negyedévben eddig is kimaradt három hagyományos túra, teljesen felborult KT megszokott, bejáratott élete. Mi várható vagy mi nem várható még?
Három nap telt el. KT óvatosan járkált és hajlongott. Igyekezett úgy mozogni, mint ahogy a gyakorlott zongoraszállitók szokták. Este óvatos sétákat tett a parkban és érezte, hogy a gyaloglás jótékonyan masszirozza a keresztcsontját. Lakásában ülve mentõöv után nézett és a telefonzsinór alakjában fel is fedezte a segitséget. Ezután tárcsázta az ismert sportember (egykori maratoni futó, kajakozó, súlyemelõ, nem egyszer az év teljesitménytúrázója cim birtokosa, stb.) számát és ezt kérdezte: "Mondd, Béla, lehet ilyen derékkal Téryre menni?" "Abszolut! Természetesen, pont ezt kell tenni" - hangzott, a nem mellékesen természetgyógyászattal is foglalkozó szakember válasza. Igy történt, hogy amikor KT megjelent a Hûvösvölgyben, a Téry rajtjánál és megpillantotta Molnár Gábor toronyszerû alakját, tudta, hogy minden rendbe jött, élete visszafutott a konzervativ sinekre és a dolgok a megszokott módon fognak történni. Ez a dolgozat ennek elõnyeirõl és esetleges hátrányairól fog szólni, az itéletet az olvasóra bizza.
Valamivel tovább egyszerûsödik a beszámoló, ha bevallom, hogy én bújtam bele KT jelmezébe. Igy nem kell magyaráznom, hogy miért örültem a rajtnál a Solymár-Benedek duónak, Török Ákosnak, A&B rendezõ hölgyeknek és last but not least a háttérben álló Mészáros fõrendezõnek. Ezek az emberek ismernek engem, tudják a nyavalyáimat, pontos kérdéseket tesznek fel. Lehet, hogy ingyen kapok drága nevezési lapot (most nem kaptam) és valahol - gratis - egy pohár vörösbort vagy sört (most nem kaptam). Mindez azonban belefér az állandóság kereteibe és nagy nyugalommal tölt el. Az is belefér, hogy Molnár Gábor nem emlékszik arra, hogy mirõl faggatott itt és ugyanekkor, csak éppen egy évvel korábban. Elég, ha én emlékszem és utalok a Columbotol tanult kifejezésre, miszerint amit egyszer mond, azt felhasználhatom ellene. Családias a levegõ, otthon vagyok.
Béla bácsi, természetesen, jó félórája elment. Ez sem lep meg, vannak örök jelenségek, akár egy órával korábban is elhúzhatta volna a csikot. Az adminisztráció végeztével én is elindulok. (7:15) Viszonylag korán kezdtem, mert nem tudtam, hogyan fogok haladni és nem akartam az alkonyra maradni. Az atmoszféra kiváló és a talajra sem lehet kifogás, kevés a süppedõsebb rész, sár csak néha-néha fordul elõ. Városi környezetben kanyargunk a szokott módon, annyi csak az újdonság, hogy az elsõ ellenõrzõ pontnál tavaly még ott lévõ autóroncsot elvitték. Konzervativ pontõrünk tudatja, hogy családi okok miatt ma már nem találkozunk többé. Jó, majd egy év múlva. (8:05)
A szurdokban hóvirágfoltokat látunk, keltike az idén még nincs. Átkelek a patakon, ügyetlenségem miatt két lépést a sekély vizben tettem meg, minden következmény nélkül. Az idõnkint lágyabb, de nem mély talajon, különösebb esemény nélkül megyek a következõ ellenõrzõ pontig. (9:45) Ott megakadunk, vagy nyolcan lehetünk és az elsõ ember nem mozdul. Vajon mirõl folyik a tárgyalás? Esetleg egy köteg füzetet bélyegeznek? Aztán kikanyarodik a túratársunk és kerékpárjával visszafelé indul. Örültem, hogy vége az ácsorgásnak és nem fogtam fel, hogy a kerékpárosok kitiltásáról van szó a Nagy-Szénás védett területérõl. Mások mondták, akik mögöttem jöttek, hogy negyven kerékpáros is összejött az akadályoztatás miatt, dehát nem én vagyok az illetékes a történet elmesélésére, meg arra, hogy mihez kezdtek ezután.
Nehéz jósolgatni. Otthon még azt hittem, hogy a Kõris-völgyben nagy sár lesz. Ehhez képest nem panaszkodhattam, volt már sokkal rosszabb is. Most még talán a rossz szót sem használnám, inkább azt mondanám, hogy az évszaknak megfelelõ volt a talaj állapota. Tavaly viszont szebb volt a hóvirágmezõ. A figyelmemet egy diákméretû fiatalember kötötte le, aki a bükkös rész közepe táján, a hosszabb egyenest követõ S-kanyarban szenzációsan futott lefelé. Repült, azt lehetett mondani. Egy perc sem telt el, már messze járt. Ez az, aminek élemedett korunkban búcsút kell mondani. A hosszú, egyenes völgyet a nehéz lengõ kapu zárja le. Igaza van Ottorinonak, nem kell kapdosni, mert becsipheti a karunkat. Kikanyargunk a betonútra és belebotlunk a magyar településeket jelzõ szemétkupacokba. Egy pillantás következik balra, felfelé a régóta beharangozott lakótelep irányába. Néhány év után most mintha pár házzal többet látnánk a dombtetõn. Érdekes lenne tudni, hogy a - nyilván - szépnevû lakótelep, pardon park, lakói ki tudják-e védeni a tetõn fújó szelet. Évszázaddal korábban még tudták, hogy nem lehet mindenhová épitkezni. Az Isten- és Svábhegy beépülése mutatja a helyzet romlását. Kifûthetetlen lakások elkeseredett lakói tudnak mondani errõl egyet s mást.
Piliscsaba. Az ügyesek hamar elhúznak jobbfelé, én maradok a K-n, majd átmegyek a vasúti felüljáron és irány a csodálatos fenyõfasor, fel, a Szent István-útig. A székelykapu alja még most is kormos. Megnézem a református templom házszámát (55), hogy találós kérdést gyártsak belõle kollégáim számára. A Ligethez szinte egyszerre érek a piros luxusvonattal. Az új kocsik forgalomba állitásánál hatalmas tisztasági kampány alakult ki, jelenleg az egyik kocsiban zárva van a WC. Át lehet szállni a másik kocsiba, ott pedig a tartály borult rá az ülõkére, szóval egy átlagos anya, egy átlagos gyerekkel, átlagos életfunkciók mellett problémákkal szembesül. Unokám adja a témát.
Itt a Liget. (11:52) Nem sok öröm van benne. Az ismerõsöknek ugyan lehet örülni, de a büfé kiszolgálási sebességének egyáltalán nem. Magányos fiatalember birkózik a túl nagy feladattal. Korábbi évekkel ellentétben el is döntöm, hogy nem állok sorba, húsz kilométer után még nem szabad elpusztulni. Mások is gondolkoztak igy. Leültem a sarokba, elmajszoltam egy banánt egy kiflivel, s a folyadékfelvételt Pilisszántóra ütemeztem. Hamar fel is keltem és indultam a magánerdõ mellett. A szaporodó telkek elég szépen felhúzódtak már a P+ - hez. A végsõ balforduló bizonytalan jelzése némelyeket megtévesztett, de ezután nincs tájékozódási gond.
A P+ hamarosan végetér. Nem is volt sár, pedig vártam. Iluska-forrás után bejõn a PS, azon megyünk tovább. A bal oldali kerités megött a vadgazdálkodás jelei látszanak. Ezután jön a mostanában felhúzott sorompó és a megszokott pocsolya. Konzervativ örömök. Kiérünk a nyilt területre és a PS derékszögben elmegy balfelé. Mivel a tavalyi P85 túrán láttuk, hogy a kerités mellett kialakult éktelen gaz miatt az ösvényt párhuzamosan odébb vitték, csak futó pillantást vetek arrafelé. Nem látom a jelzés folytatását, de nem érdekel, mert ugyebár nem a Piros, hanem a Téry túrán vagyunk. Ezt a túrát azért hivják igy, mert az egykori Téry-utat követi. Annak vonala pedig nem balra fordul, hanem jobbra, majd hamarosan derékszögben balra, egyenesen Pilisszántó felé. Nagy bölcsességemet megosztom az utánam jövõ három sporttárssal, õk azonban felkészültek az itinerbõl, ezért elutasitják a haladás irányára vonatkozó javaslatomat. Nem erõsködöm, ha figyelnek, úgyis eljutnak a kõcsiszolóhoz, legfeljebb jó negyedórával késõbb és persze nem a hagyományos Téry úton. Rendbe kellene már hozni a szöveget, mondja konzervativ, Téry-tisztelõ lelkem. Mindig bolyong itt néhány útvonalkövetõ, de tájékozatlan sporttárs, és a bizonytalankodás idõt emészt fel. Én intek a törvénytisztelõ embereknek, és megyek a sokszor bejárt úton. Annyi zavar csupán, hogy a szöveghez ragaszkodó társaim joggal néznek vén gazembernek, aki nemhogy kispistázik, de másokat is rossz útra akar csábitani. Bizony igaz a mostani szólás-mondás: Nemcsak becsületesnek kell lenni, annak is kell látszani. Én nem látszom annak. Marton4 kedvéért megjegyzem, hogy már Szókratészt is azzal vádolták, hogy megrontja az ifjúságot. Bizony, bizony. A falu felé vivõ hosszú egyenesen visszanézve üres a világ, az emberek a Táloki-erdõ irányába mennek. Mondhatnám, hogy érvényes a paralelogramma szabály, csakhogy ez nem igazi téglalap, görbült a tér és ezt idõvel fizetjük meg.
Hosszadalmas lelkizés helyett igyekszem a várható örömökre gondolni. Egy régi, téli túrán fedeztem fel a falu fõutcájára forduláskor, a sarkon lévõ vendéglátóipari üzemegységet, amelynek különféle neve volt. Nevezzük sörözõnek. Nyitva van, bemegyek, csapolt sör után érdeklõdöm. Van. Jó sör van. Leülök néhány törzsvendég mellé és szerény szilárd táplálékomat eme folyadékkal kisérem. Tiz perc múlva kilépek és felfelé megyek a fõutcán, amint irva van a konzervativ itinerben és amit kereshetnek a "tisztességes" túrázók. Ahogy átnézek a másik oldalra azt látom, hogy Rácz Frigyes igyekszik másodmagával felfelé. Aha, Frici sem a 6:20-assal jött, tudja a járást. Korábbi, virtuális depresszióm oldódik. Megszaporázom a lépéseimet, utolérem õket és a kölcsönös üdvözlés és örvendezés után meghallgatom szegény Frici panaszát arról, hogy itt nem lehet sört kapni. Hát éppen lehet - mondom - csak tudni kell hol keressük. Ne keseredjetek el - mondom -, az emelkedõn van a "lépcsõs" kocsma, ott majd lesz. Friciék bemennek, én tovább lépkedek felfelé. Jó ötven méter után visszanézek, egyikük kinn van az utcán, majd ismét eltûnik. Mi van? A megfejtés késõbbre marad: csak málnaszörp volt kapható. Elég lehangoló tény annak a számára, aki másról álmodott.
Elõtte azonban még felfelé tartok. Itt az autóbuszforduló, meg a sebtében kijelölt autóparkoló az emlékhely látogatói számára. Most éppen 22 autó parkol benne. Annyival tartozom gazemberségemnek, hogy megállapitsam: ott áll a Pilisszántó végét jelzõ tábla. Aki az itiner szerint érkezik, az a táblától feljebb éri el az utat, tehát az eligazitás szövegével ellentétben, nem fog átmenni a falun. Hogy mit fog tenni, az a képzeletére van bizva. Ahogy más beszámolókat olvasok, kis fejtörésre van szükség. Nem világosak a jobbra-balra fordulások utasitásai. Tragédia, persze, nem történik, ha valaki vár egy kicsit, majd jön egy tájékozott egyén. A nyergen túl ott a rét. Eszembe jut, hogy illene hazaszólni, hogy élek és hol élek. A térerõ itt kiváló, a ragyogó napsütésben azonban nem látom jól a telefon kijelzõjét. Egy fiatal hölgy segit ki a nyomoromból. A rétrõl egy maradék hófolt mellett megyünk le a temetõhöz. Ha télen hófúvás van, akkor szinte derékig tud érni a hó a sarokban. Végül itt vagyunk Mlynkiben, az Emmánál. (14:18)
Üdvözletek, bélyegzés, étkezési jegy átvétele. János a terem közepén viszi a szót és dirigálja a személyzetet. Jól teszi, mert az engem közben megelõzõ Ráczék jó ideje várják a kiváló levest. Mészáros maga "kézbesiti" a tányérokat, kezdõdik a táplálkozás. Nem sok idõt töltök itt, szemem elõtt a dobogókõi almás sütemények lebegnek. Mondanom sem kell, hogy Frici is szóbahozza ezt a készitményt. (Bõvebben a tavalyi Pilis 50-nél.) Küldemény most nincs, a múzeumigazgató úr nem kap (tõlünk) ajándékot. Irány a Fagyos katona.
Mint várható volt, visszamegyünk a télbe. Növekszik a nedvesség, megjelenik a sár, majd a S-t elérve vegyesen jelenik meg a hó, jég, viz és sár. Lépkedünk, taposunk, caplatunk, ugrálunk, az eredmény a dobogókõi tetõ. Ádám úr éppen nincs a múzeumnál, ezért elõször a büfét keresem fel. A tea, forralt bor szokásosan kiváló, a zsiros kenyeret nem lehet elrontani. Pompás az élet itt, a hegytetõn. Vili jókedvû és megállapitom, hogy az ifjú hölgy ráncolni is tudja a homlokát. Hát igen, mire felnövünk már gondjaink is lehetnek. Az élet negyedórás élvezése után átmegyek a múzeumba bélyegezni. (15:45) Emberek vagyunk - mondja az Igazgató Úr. Igaza van, már reggel óta dolgozik.
Igazi télben megyünk tovább. A gerincen és az észak felé nézõ oldalon biztosan van tiz centis hó mindenféle - érintetlen, letaposott, eljegesedett állapotban, na meg tiszta jég is szép padokban. Egyszer csak vége lesz ennek is - gondolom - s a Jász-hegy hátán nagyjából igazam is van. Rutinosan kerülgetem a sarat, jobbra-balra kilépve. Ebben az állapotban az ember még "vigyáz" a lábbelijére, hogy ne legyen sáros. A túlhajtott finomkodástól azonban megõriz minket a jóságos természet. Mindjárt elmondom hol és hogyan, elõbb azonban, az obeliszk táján szembejönnek kedves mozgó ellenõreink, Cili és Károly, hogy konzervativ lelkünk örülhessen a megszokott, kiszámitható állandóságnak. Fél öt körül járhat az idõ, mozgó a pont, nem irtam fel.
A Tost-pihenõnél a természet ölbe akar venni minket. Van, aki engedelmesen belezuhan a vastag, folyékony sárba, a konok, lelketlen emberek, mint én, mindenfajta ravaszkodással igyekeznek elkerülni a közeli kapcsolatot. Helyzetünk komplex. Én már lemondtam lábbelim õrizgetésérõl, de nem kivántam úgy kinézni, mint az a két, kedves gyermek, akik anyukájukkal szelték át a sártengert. Õk, szerencséjükre, terepszinû öltözéket viseltek, igy a felszedett újabb foltok csak gazdagithatták a textiltervezõ képzeletvilágát. Arra sem vállalkoztam, hogy vagányul lerobogjak a meredek lejtõn, mert nem tudtam, hogy mi rejlik a levélszõnyeg alatt. Emiatt összes érzékszervemet a talpamba ültettem és úgy lépegettem le, a sejtett lépcsõket is felhasználva. Ilyenkor aranyat ér a türelem, hiszen nem fog sokáig tartani az araszolás. Nagy baj, ha ez a kis toporgás veszélyezteti a szintidõt. Azt még nem tudtam, hogy egy kémlelõ szempár figyeli felülrõl a lépéseimet.
A Szakó-nyeregbõl induló PZ majd P a vártnál kevesebb gondot okoz. Nem mondhatjuk, hogy porzik az út, de úszómedencévé sem válik. Az erdészeti útra ereszkedés sem kellemetlen, mehetünk tovább. Itt következik az újdonság: tarra vágták a bükkerdõt. Aki nem járt még erre, annak gondot jelent, hogy jelzések tûntek el, bár ha jól kinyitja a szemét, észreveheti az elõtte járt emberek nyomait. A környéken ismerõs túrázónak viszont egyenesen új távlatok nyilnak, hiszen élvezheti a tájéknak eddig - az erdõ által eltakart - topográfiáját. Meg is álltam és nézelõdtem a Lukács-árok és a Rám-szakadék irányába. A lejtõ felénél visszafordultam, hogy lássam: miként néz ki a terep az alulról érkezõ számára. Nem tudom megmondani, hogyan néz ki, mert amit láttam, az Részegh Anna sporttársnõ volt, húsz méterrel mögöttem. Õ figyelt engem már a Tost-pihenõtõl és most utólért. Megjelenése rendkivül felvillanyozott, egyáltalán nem számitottam rá. Mint elmondta, Klotildligetnél vett üldözõbe és - természetesen - nem volt kétséges, hogy ledolgozza az útkülönbséget. Ezután a szokásos harmonikázással, egymástól látótávolságban folytattuk az ereszkedést Dömösig, ahová percre pontosan uganúgy értem le, mint tavaly. Jani bácsi nem volt ott, viszont Gyuri bácsi teljes egészségben üldögélt a cukrászdában. (17:45) Örültünk a szerencsének, de csak fékezett mértékben, mert elég sokan érkeztek egymás után a célba.
A presszóbeli mulatozás után ráébredtem, hogy vége a szép idõknek: most már nem szállhatok fel a buszra a kinyiló középsõ ajtónál. Regisztrálni kell. Odaszögeztem hát magamat a megálló oszlopához, hogy jó rajtkockából induljak neki a jegyváltásnak. Helyezkedésem nem volt száz százalékosnak tekinthetõ, mert néhány dinamikus, öregeket nem tisztelõ egyén elémbe vágott, de nem panaszkodom, igy is sikerült kettõs ülést találni és Anna abban is válogathatott, hogy a társasgépkocsi jobb vagy bal oldalán kiván-e elhelyezkedni. A 880-as busz vezetõje, a tömeg láttán, mentesitõ kocsiért telefonált, ami Leányfalu táján megszabaditott minket a döcögéstõl.
Szokásosan kellemes, az itiner lezsersége miatt egyeseket megélénkitõ túra volt. Köszönöm a rendezést! Ja, a lezserség is a konzervativ jelleg része. Majdnem elfelejtkeztem, hogy honnan is indultam el. Gyorsan visszabújok KT ruhájába és senki sem fog rámismerni a szürke, unalmas pesti aszfalton. |
