http://web.axelero.hu/gaborkoos/terep_jaro/mashol/kali-30.htm (képek is)
2003.május 2, péntek. Indulás: 6.45, érkezés 13.45. Gyalogos táv: 29,8 km, szintidõ 9 óra, tiszta menetidõ 6 óra 15 perc.
Az elõzõ napi somogyi túrám fáradalmait részben feledtetõ egészséges alvás után hajnali kettõkor indultam Kaposmérõrõl Révfülöpre. A Balaton környéke éjszaka is nagyon látványos, a parti települések fényfüzéreit több tíz kilométerig követheti a szemünk. Tankolás, némi ellátmány beszerzése után négy órakor találtam meg a révfülöpi iskolát, ahol 500 Ft ellenében szállást és tisztálkodási lehetõséget ajánlottak. Ilyen korai órán nem illik felzavarni a hagyományosan a tornateremben tömörülve alvó túrázókat, ezért az iskola nyitva hagyott bejáratán keresztül, az igen hiányos világítás mellett próbáltam felfedezni a vécét, mosdót, zuhanyozót. Végül egy hajnali könnyítésre igyekvõ sorstáram igazított útba, a fiú zuhanyozóban semmi világítás, a lányokéban egyetlen szál körte, amelynek fénye azonban nem ért el a zuhanyállásig, de ezt választottam. Mindegy, a jéghideg víz amúgy is gyorsabb szappanozásra serkentett, de jól esett lemosni magamról a Somogyi dombság porát.
Reggel a 6.30-as vonattal a két megállóra lévõ Ábrahámhegyre megyünk, a túra indulási pontjára. Már ezzel a vonattal is vagy százan jöttünk, persze mindenki lerohanja a szegény szervezõket a túralapokért, akik viszont nem tudnak visszaadni aprót a nevezési díjból. A „Kinek van százasa?” felkiáltásra egyedül én jelentkezem, és négy darab fémpénz ellenében elsõként indulhatok az útnak, a 3002-es túralappal. Már látom, hogy megint elszámítottam magam: a hajnali zápor és felhõk miatt magammal hozott esõköpeny teljesen felesleges, gyönyörû napunk lesz (az is lett, egész nap cipeltem az esõköpenyt és a hosszú ujjú pulóvert). A résztvevõk számát nem tudtam meg pontosan, a hármas ellenõrzõponton már ötszázat jelentettek.
A túra, nagyon ötletes útvonal kijelöléssel, 15, 30 és 60 kilométeren teljesíthetõ. A hosszabbak inkább a Káli-medence peremén, a rövidebbek a belsejében, de mindegyik teljes képet ad e varázslatos világról. Amellett, hogy a terepviszonyok miatt nem könnyû (a szintkülönbség a 60km-en 1250 m, a 30-on 450 m), végig rendkívül élvezetes, látványos, és mindez feledteti a megpróbáltatásokat.
Hát, volt mit. Kezdtem azzal, hogy az elején elnéztem a térképet, hamarabb fordultam le a piros jelzésrõl, így az ellenõrzõpont helyett Salföldön lyukadtam ki, ami a túra késõbbi szakasza volt. Nosza, vissza az ellenõrzõpont felé, itt kb. 1,5 km-t kellett rátennem. Az elsõ pont a Tóti-hegy teteje, 346 m, tipikus Balaton-felvidéki vulkáni kúp, olyan meredek oldallal, hogy ötször kellett megállnom. A pecsételõ fiúk elõttem nem sokkal értek fel, együtt élveztük az elképesztõ kilátást délre Badacsony, Gulács, északra Tapolca, Csobánc felé. Visszafelé már semmiség, mondtam, és úgy elnéztem az egyik útkanyart, hogy csak akkor kaptam észbe, amikor visszajutottam arra az útra, amelyet elõtte kihagytam a korábbi eltévedésem miatt - ismét jó másfél kilométer feleslegesen. Már kissé bosszús kezdtem lenni, azonban Salföld, ez a békés, meseszép kis falu látványa felvidított, hogy azután az ABC (amely egyben kocsma is, mint Akliban vagy Porván) elõtti ellenõrzõponton kiderüljön: elhagytam a túralapomat az addigi bélyegzésekkel együtt. Ennél fogva a késõbbi összes pecsétet a salföldi boltos néni által adott Prímagáz-gázpalack használati útmutató hátuljára szereztem be (estére persze meglett a túralapom, leadták a célban). A legrosszabb azonban az volt, hogy a túralapon leírt részletes útvonalmagyarázat hiányzott, így mindig az utitársaimat kellett megkérdeznem, hogyan jutok el a következõ pontra.
A Káli-medence már a rómaiak óta lakott terület. A szorgalmas helybélieknek gyûjteményük van a földbõl kiásott érmékbõl. A kékkúti ásványvíz Theodóra bizánci császárné nevét viseli. A honfoglalás után a Kál nemzetség birtoka, a török hódoltság során elpusztult települések helyét ma templomromok õrzik (Kerekikál, Sóstókál). A „kõtenger”-ek a vastag homokrétek felett a felszínen nyugvó, hatalmas kövek, mintha egy óriás szórta volna szét (Salföld mellett kiváló öntödei homokot bányásznak évtizedek óta). A vulkáni hegyoldalakon kiváló bor terem, Székely Károly, „Kari bácsi”, szívélyesen kínálgatja a kékkúti ellenõrzõponton (a túralap szerint „Check-point Charlie”, ami az õ pincéjét jelenti) fehér és vörös borát a melegben megfáradt túrázóknak, és közben érdekes helyi történetekkel szórakoztatja hallgatóságát. A tényleg nagyon finom bor jól csúszik a zsíroskenyérre, alig van kedvünk tovább menni.
Kékkút után már a medence „fenekén” járunk, elmegyünk az ásványvízpalackozó mellett (bemenni nem szabad, de a külsõ kifolyón mindenki szabadon töltheti a palackját a boltban, étteremben egyáltalán nem olcsó vízbõl), megkerüljük a Kornyi-tavat (lefolyástalan belsõ tó), és az önpecsételõ Sóstókáli romok felé haladunk. Rendkívül tetszik nekem, hogy minden apró látványosság mellett, gyakran a földutak mentén is! ott találjuk a magyarázó táblát: hol egy növényt, hol egy állatot, hol egy építészeti emléket, földrajzi formációt magyaráz el, egységes stílusban, gondosan karbantartva, olvashatóan. Nem is gondolnánk, hogy egy külsõre nem feltûnõ dolog mennyi érdekességet rejt magában! Hogy a régebbi házakat, pincéket gyakran alapozás és kötõanyag nélkül, szárazon rakták a Balaton-felvidéken oly jellemzõ vörös kõbõl, vagy hogy miért került a kõvágóörsi templomdombon a két templom érintésközelségbe egymáshoz.
Kõvágóörstõl az utolsó elõtti nekirugaszkodás, a Révfülöp feletti Fülöp-hegyre. A szervezõk az ellenõrzõpontot ravaszul az újonnan épült kilátó tetejébe rakták, fel kell baktatni a pecsétért, de nagyon megéri: a kilátás innen is csodálatos. A túrázókon érzõdik, hogy a 30 kilométeres táv szintideje nagyon bõségesen van mérve: a 9 órába belefér egy hosszasabb piknik is a kilátó tövében felállított asztaloknál, padoknál.
Révfülöpre jutni mondhatnánk gyerekjáték, végig lefelé visz az út, a lábat azonban ez sokkal jobban igénybe veszi, mint gondolnánk: a többség úgy néz ki, mintha tojásokon lépkedne. Az általános iskolában, a célban hosszú sor, kapjuk az emléklapot és a kitûzõt, én az elveszett túralapom helyett egy kitöltetlent, emlékként, és 350 forintért egy jó adag gulyást is (finom volt, de másnap ment tõle a hasam). Zuhanyozás az iskolai, továbbra is kivilágítatlan (most már fiú-)zuhanyozóban, jéghideg vízben, majd le a Balaton partra, ahol jót aludtam a zirci barátaim körében évekkel ezelõtt ott töltött napokra emlékeztetõ vízparton. Este nyolckor gyors lángosevés a szezonra készülõ vízparti étteremben (vendégforgalom már van, a szolgáltatási színvonal változatlan: a darabonként 300 Ft-ba kerülõ tejfölös lángost talán napokkal korábban sütötték, íze, állaga mint az alig használt mosogatórongyé, mikróban melegítve és némi tejföllel nyakon öntve – itthon otthon vagyunk!). Utána egészséges alvás ismét az autóban, másnap hajnalban haza Zircre.
Eddigi tapasztalatom az, hogy a Balaton-menti vendéglátás színvonala nem igazán változott, rövid szezon, nagy árbevétel-kényszer, kérdõjeles minõség. A Balatontól távolabb már emberbarátibb a szolgáltatási világ. A gyalogtúrák pedig a hétköznapjaink olyan szeletét láttatják, amelyeket máshogy nincs idõnk, - talán akaratunk sem? – megtapasztalni.
|
