Túrabeszámolók


Zöld túrák (Budai-hg)

OttorinoTúra éve: 20102010.03.12 10:15:55

ZÖLD 45 - 2010.02.27.


Táv: 43,31 km; Szint: 1605 m; Szintidõ: 11 ó. (A túra tükrében tavaly óta tovább zsugorodott Magyarország, de a Budai-hegyek százegynéhány méterrel feljebb gyûrõdtek.)


Nyitásra oda akarok érni, ezért hajnalok hajnalán kelek. Egész éjjel esett az esõ, most csak elvétve látni karikákat a pocsolyákban. A reggeli készülõdés után teljes menetfelszerelésben állok az ajtó elõtt. Ahogy kinyitom, kisvártatva vissza is csukom. Zuhog az esõ, a szél viharos lökéseket produkál. Sorba futnak be a telefonok; a túratársak mondják le a farkasréti találkozót. Vannak, akik inkább Bogácsra mennek, hívnak, menjek én is. Nagy a kísértés, de még nem döntök. Tíz percenként megyek az ablakhoz, és egy óra múlva olyan szemetelõsre enyhül az esõ, mint mikor felkeltem. Döntök: ZÖLD 45. Kiugrási lehetõségnek még mindig ott lesz Nagykovácsi. Az indulás melletti legfõbb érvem az, hogy utoljára a BARLANGTÓL BARLANGIGon voltam utoljára, és teljesen szét vagyok tunyulódva. A metró felé menet kétségeim támadnak döntésem helyessége felõl, mert jéghideg szél fúj be az egyik fülemen, hogy a másikon távozzon. De nem vagyok az a visszafordulós típus, ezért alászállok. A Moszkvára kibukkanva az orrom elõtt megy el az 59-es villamos. Ha már így alakult, visszahúzódok a metró huzatos épületébe, és nekilátok a reggelimnek. Ráérek, a következõ csak 20 perc múlva jön, addig kellemesen átfagyok. Szerencsére olyan helyet foglalok a villamoson, amely mellett egy kis melegség jön fel. Alig egy-két túrázó szerû fazon (fazona) látható. A zöm már túl van az Ördögoromon. A sok megálló után végre itt a végállomás, ami nekem a kezdet. Azért még sok nevezõ szorong a BKV bódéjában. Egyik oldalon bemegyek, kitöltök, fizetek, a másik oldalon kiesek. 07:20 van. Még sehol nem vagyok, de már azon filózok, hogy jó lenne világítás nélkül végigmenni. Nekilódulok a [Z3] díszítette, lejtõs utcán. Kéz a zsebbe, a még összecsukott túrabot a bal combomat verdesi. A szél fúj, az esõ permetez, de nem olyan vészes, hogy esõkabátot kéne felvenni. Még a kanyar elõtt átmegyek a túloldalra és befordulok az Edvi Illés utcába. Itt már nem olyan lendületes a járás, nyílik a túrabot, és nekivágok az Ördögoromnak. Szaporázom fölfelé, mert enyhén szólva nincs melegem; fõleg a kezem fagy le. A kellemes az, hogy jól járható a terep, az emelkedõn elolvadt a hó.


1. ellenõrzõpont, Ördögorom.


A pontõr két kézzel kapaszkodik az itinerbe, nehogy elfújja a szél. Pecsételtetés után gyorsan odébbállok. A hétvégi házaknál már egy kicsit szélvédettebb az út. A lakóházas utcákat gyorsan magam mögött hagyom. A keskeny, csúszós ösvényre való letérés most jól jelzett. Itt sincs hó, de eléggé képlékeny a talaj. A vashídra való rálépés elõtt azonban meredekebbé válik, és az ösvény menti fácskák is félrehúzódnak; itt óvatoskodok egy kicsit. Átvágok a keresztezõ úton, és felfelé kaptatok az Úti Madonna kápolna felé. A balkéz felöli lakótelken egykedvûen fekszik a kutya, most nem ugat. A kápolna mellett elhaladva feltartom az arcomat, gyengén permetezik még az esõ. Mindjárt kezdõdik a cikkcakkozás felfelé. A szerpentinrõl a fenti rétre vezetõ, meredek ösvény csúszós, sáros, ezért az egy pár méterre levõ, kevésbé kitaposott sávot választom a feljutásra. A fennsíkon már nincs semmi szélárnyék; a Széchenyi-hegyi adótorony kísértetiesen siránkozó hangja erõsíti azt az érzést, hogy a szél rögtön leüvölti a fejemet. Az esõcseppek elpárolognak, mielõtt földet érnének. Széttárom a karomat, de nem tudok vitorlázórepülésbe kezdeni. A mûút elõtti bokros ösvény sáros ugyan, de egy hangyányival szélvédettebb. Az útra kiérve már látszik a


2. ellenõrzõpont, a Gyermek-vasút felsõ végállomása.


A pontõr a pénztár-váróterem bejárata elõtti sarokba húzódva õrködik. Pecsételés után rápillantok az itinerre, a Normafa ki van ikszelve, a Tündér-szikla a következõ. Mostantól a [Z-] a követendõ jel. A mûút kátyú hátán kátyúiban összegyûlt pocsolyákat kerülgetem, majd a sínpár és a sövény közötti murvás úttal próbálkozok, azt remélve, hogy itt enyhébb a szél. Csalódnom kell, mert elölrõl fúj, így a bokorsor nem véd semmit. Az elolvadt hó viszont mérhetetlen mennyiségû kutyabélsarat hagyott maga után. Egy darabig manõverezek a rakások között, de amikor egy fagyzugos szakaszon a betaposott hó jégpályát alkot, akkor inkább a bokrok között visszamenekülök a flaszterra. Hamarosan Normafa megálló elõtti parkolóhoz érek; átmegyek a zebránál. Nem kell érinteni a síházat, tehát megyek tovább a [Z-] nyomán, mintha mi se történt volna. Vagyis csak majdnem úgy; a turistaúton itt is a letaposott hó alkot jégpáncélt, ezért az út fölötti füves részen megyek, ameddig ez lehetséges. Az Anna-rét közelében viszont le kell menni a fagyos részre. Néhol már ráhordták a sarat, itt valamivel könnyebb haladni. Hirtelen, jobbra letörik az út, a lejtõn a jeget enyhe sár váltja fel. A mûút keresztezése után az erdészház-szerüség mellett megyek el. Pár lépés után megint jön a jeges hó; akaratlanul léc nélküli síelésbe kezdek. Mögöttem egy fiú a Grósz Glopnerról regél egy lánynak. Száraz gatyával sikerül leérnem a Disznófõhöz. Nagy a csábítás, hogy a flaszteron kispistázzak, de inkább az igen sáros fasori ösvényt választom. A Gloppner hõsei persze a szilárd burkolaton lejtõznek. Nem baj; nemsokára a [Z-] úgyis becsatlakozik a mûútba. Sárrázás után tovább lejtek a Tündér-sziklához vezetõ karéjra. Rövid séta után megpillantom a tavalyi pontõr arcát.


3. ellenõrzõpont, Tündér-szikla.


Most nem áll itt kígyózó sor, mint egy évvel ezelõtt; hamar továbbjutok. Erõs lejtõ következik sziklás talajon. Akkora, fából készült lépcsõfokokat építettek ide, hogy még akadálypályának is megfelel. Gyanítom, hogy a bringások ellen van így, mert már vészesen leerodálták az egész környéket. Megint egy fellélegzés: lejutottam a Libegõ alatt vezetõ útra. A székek üresen csüngnek a drótkötélrõl. Emelkedõ következik, be az erdõbe. Egyszer csak egy robaj szerû hangot hallok a hátam mögül. Gyorsan hátrafordulok. Kb. 20 méterre egy vastag fa dõl ki éppen, recsegve. Mellette pont elhalad valaki. Szerencsére az ijedtségen kívül nem történt semmi, mert a fa az úttal párhuzamosan vágódott el. Nem kell ide Gloppner, van kaland itt is bõven. Megérkezek a tábla jelezte, jobbra térõ ösvényhez, ami most is, mint a legtöbb alkalommal sáros. Nem vészes, kellemesen lecsúszkálok a Budakeszi útig. A végén egy nagyobb lejtõ van, ahol nem lehet fékezni, itt futva teszek meg pár métert. Az egyik autó dudál; valszeg azt hiszi, hogy lendületbõl át akarok futni elõtte. Szembe nincs nyitva a nagy kapu, amely utat nyitna a kispistázóknak. Most jobbra indítva egy szép nagy kerülõt kell tenni, hogy aztán kétszer balra fordulva kövessük a mûút vonalvezetését. A volt Hárs-hegyi kemping után jobbra bevisz a jel a sárosba, de a kedves sporttársak zömét ez a legkisebb mértékben sem érdekli. Ráadásul a végén itt is az a leszaladós, agyagos csúszda. Itt egy darabon megint flaszter, aztán jobbra megint erdõ, de ezt már senki nem tudja kikerülni. Amikor kiérek a házak közé balra figyelek, hogy mikor jön a lépcsõ, ami a Széher útra visz föl. Amikor befordulnék, hirtelen elém vág egy kollega bácsi sodrófa alakú túrabotjával, hogy aztán elõttem araszoljon fölfelé a lépcsõn. Persze középen kúszik, hogy még véletlenül se tudjak elõzni. Az utolsó harmadban fentrõl jön valaki, így kénytelen lehúzódni, amit ki is használok az elõzéshez. A Széher úton átbukva, a lejtõs úttesten lefelé kifújhatom magam; a sodrófás megint elõz. Had menjen, itt kellõen széles az út. Lent, egy buszmegállóban várnak felhúzott vállal, toporogva a pontõrök.


4. ellenõrzõpont, Fekete István emlékház.


Itt egy kicsit eltér a túra útvonala a zöld jelzéstõl. Szalagozás vezet le a villamos hídja alá, ahol ismét visszatér a jel. A Szabó Lõrinc iskola után megint lépcsõ állja az utamat, de ez csak egy rövidebb változat. Két kanyar után egy hosszabb, elnyújtott lépcsõsor következik. Itt választhatom a lejtõs úttestet is. Így is teszek, és most én elõzöm le a sodrófást, akit ezután, többé már nem is látok. Megint két kanyar, és jön a harmadik - egyben a legmeredekebb - lépcsõ. Korlát van mellette, de ahhoz túl hideg, hogy segítségével húzzam magam fel az Apáthy-szikla karéjára. A sziklánál párás, borongós a kilátás, még mindig szemetel az esõ. Tovább kanyarodok jobbra, majd az erdõben aprókat lépkedek a meredeken felfelé vezetõ fa lépcsõfokokon. A mûút elõtti pihenõ-tûzrakó helynél most is nagy a szemét. Az utat keresztezve már az Árpád-kilátó a következõ meghódítandó magasság. Némi szerpentinezés után meglepõdök, hogy milyen hamar felmorzsolódott ez a szakasz; már a terméskõ diadalív alatt megyek át.


5. ellenõrzõpont, az Árpád-kilátó.


A pontõrök a kilátó védelmébe húzódtak. Öt darab csoki kockát lehet elvenni; rögtön hozzá is látok, nagyon ízletes. Itt se idõzök, tovább indulok a Szépvölgyi út irányába. Lejtõ után rét, amelyen megállt a víz, néhol jégborda. Ezen átevickélve még egy kis lejtõ, aztán a Szépvölgyi út felsõ szakasza. Nem, nem a flaszteron megyek, hanem a jeges, sáros, csúszós jelzett úton. Jól van, most már kivezet a jel a keményre; hamarosan jobbra fordulhatok a trafóháznál, és bevehetem magam az erdõbe. Lakótelkek jönnek, aztán alattomos, hosszan elnyúló emelkedõ. Ezt is leküzdöm, és felérek a Hármashatár-hegyi úthoz, amit keresztezek. Most jön a csúszkálás lefelé, a Guckler szikla karéja felé. Nincs hó, de a meredekebb helyeken meg-megcsúszok. Leérve a körséta útra nem a panorámát nézem, hanem a keskeny sávot, ami nem jeges. Gyakran futnak szembõl sportolók, ilyenkor félreállok a jégre amíg elhaladnak. A Guckler sziklánál már sejthetõ, hogy nincs messze a Virágos-nyereg.


6. ellenõrzõpont, a Boróka büfé.


Nagy a nyüzsi a büfében. Zsolték integetnek a belsõ helyiségbõl. Bélyegeztetés után leülök hozzájuk pár percre. Már rég cseszteti a sarkamat valami. Púdert szórok a cipõmbe az inkriminált helyre, és már indulunk is. A szendvicsem felét, amit a villamoson kezdtem el rágcsálni, már útközben pusztítom el. A hétvégi telkeket elhagyva a lebaltázott jelzések újra festve pompáznak. Az erdõbéli lejtõ után sem kell hezitálni, hogy most balra kell e menni. Igen, elõször balra, aztán a jól szlalomozható fasoros lejtõn jobbra. A vízszintest elérve még elég jól járható a terep, de ahogy haladunk elõre egyre több az átfolyás, és ezzel arányosan nõ a dagonya. Hozzá társul még egy enyhe, de alattomos emelkedõ, ami még csak súlyosbítja a sártaposást. Egy kacifántosabb részen ki is dõlök a sorból, be az út menti susnyásba. Úgy csúszott ki a lábam, hogy felülrõl nedvességet érzek a cipõmben. Ne gondoljatok rosszra, hideget. Bosszúsan megyek tovább. Kiérve a szántóföld szélére csak romlik a sárhelyzet. Gyakorlatilag nincs út, csak felszántott, talaj. A cipõje mindenkinek darabonként legalább két kiló. A homok utat elérve se sokat javul a pálya. Messzirõl már látni a Szarkavárat. És igen, még ennél is lehet kétségbe ejtõbb a dágvány. A várhoz vezetõ út egy merõ sárga agyagbánya. Ha rosszul lépsz az agyag lecuppantja a lábadról a cipõt; még a magas szárút is. A vár alatt A4-es fogad, ami arról tájékoztat, hogy fel lehet menni, és aki akar az 400-ért kaphat egy kitûzõt. Hát, én ezt most kihagyom. Nem azért, mert már nem tudok bemenni a lakásba a kitûzõktõl, hanem, mert nem ismerem a hátralévõ terep pillanatnyi állagát, és semmiképp nem akarok kicsúszni a szintidõbõl; pláne megszakadni, hogy behozzam a lemaradást egy szarkavári látogatást követõen. Zsolték a 30-on vannak, õk felmennek gyönyörködni, ezért itt vége a közösen bejárt szakasznak; tovább megyek Solymár felé. Az elsõ szilárd burkolatú utcán nagy trappolásba kezdek, mérsékelt sikerrel, a sár nagy része marad a topánkámon. Solymár fõútján már látni ugyanilyen sáros egyéneket, akik már visszafelé tartanak. Ki a buszhoz, ki a vonathoz. A 20-as távnak a 45-30-asok ellenõrzõpontjában van vége. Felkaptatok az emelkedõs utcán, a templom teréig. Itt jobbra van a


7. ellenõrzõpont, a Kocsma Galéria.


A bejáratnál üdvözöljük egymást Hartmann Misivel. Õ már kifelé jön. Utolérsz, mert sántítok - mondja. Ha tudná, hogy nekem hogy fáj minden izületem a három heti kihagyás és a Szarkavári sárdagasztás után... És különben is... Lényeg az, hogy nem sok bûzt szívok el a kocsmától, hamar kivágódok a térre. Misi most fordul be a templom mögött. Azt gondolom, hogy tényleg hamar utolérem. A meredeken emelkedõ utcát csak gyûröm, csak gyûröm, nem akar fogyni, aztán hirtelen egy platóra érkezek. Innen egy-két szusszanás után az erdõ széle fogad. Már egy ideje nem permetez az esõ, nem figyeltem meg, hogy mikor állt el. Kis erecske béreli ki a turistaút közepét, aztán hol balra, hol pedig jobbra kanyarog, hogy az ember ne unatkozzon fölfelé mentében. Már vagy fél úton járok a Zsíros-hegyi th. felé menet, amikor végre utolérem Misit és Imrét, aki még a meredek utcán csatlakozott hozzá. Kedélyes beszélgetés közepette érünk fel a turistaház maradványaihoz. Misi azt javasolja, hogy menjünk fel a Nagy-Szénásra. - Várjál öregem! nekem még fel kell mennem elõbb a Nagy-Kopaszra. Gyere inkább te is oda. Nem - mondja Misi - én már óvatosan érdeklõdtem, hogy átkonvertálható e a 45 30-ra. Igenlõ választ kaptam, ezért lefalcolok Nagykovácsiban. Ennek szellemében baktatunk lefelé a flaszteron. Nagyon szépen kiszélesítették az utat, még járda is van. De ha jól figyeltem meg, (bár ne lenne igazam) az útszéli nyomós kút áldozatul esett a korszerûsítésnek. Ez nagy érvágás lenne, mert amikor majd a nyári hõségben jövünk erre, ráadásul fölfele... Jut eszembe: hõség; idõ közben kisütött a nap is, a szél is szellõre moderálta magát. Rögtön jobb lesz az ember kedélyállapota. Amikor a temetõ mellé érünk már elkezdek laufolni, hogy semmi értelme azt a háztömböt megkerülni. Már-már hajlok arra, hogy egyenesen kimenjünk a sikátoron keresztül a fõútra, amikor két lány megelõz, és a jelzett úton folytatják. Még hátra is néznek mosolyogva, hogy mi merre fogunk menni. Hát így már muszáj megkerülni azt a nyomorult tömböt.


8. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, plébánia.


Leülök a teás tálca mellé. Jó, hogy van hideg szörp is, mert azt vegyíthetem a forró teával, és nem kell a drága idõt fújkálással tölteni. Zsíros kenyérbõl is termelek tisztességesen, mert tavalyi tapasztalat, hogy a Nagy-Kopaszra való felmászás hihetetlenül kimeríti az üzemanyag tartalékokat. Búcsúzok Misitõl és a többiektõl, majd kimegyek az utcára, ahol jobbra indulok. A kõkeresztnél balra letérek a szilárdról. A Telki felé vezetõ út inkább patakra hasonlít, ezért a házak melletti úton megyek, amíg el nem fogy. Ekkor az út jobb oldalán, az út szintjénél magasabban fekvõ mezsgyén folytatom. Amikor ez is elfogy, akkor lemegyek az útra. Itt már valamivel jobb a helyzet, de azért még látni, hogy a víz csordogál Nagykovácsi irányába. Amikor elérem az erdõ szélét, akkor jobbra fordulok a [Z3] jelzésre. Bokrok határolta, szélvédett ösvény, amin megyek; itt megmaradt a jégkása. Valamit talán lehoz a Szarkavárnál a cipõmre ragadt agyagból. Hamarosan kiérek egy rétre. A rét sarkától indul az emelkedõ a Csergezán kilátóhoz. Foltokban azért van még hó, jégkása, de azért jól tudok emelkedni. A látottakból arra következtetek, hogy lenn, a Hosszú-hajtásnál talán nem lesz akkora lábvíz, mint tavaly. Megfelelõnek ítélem a tempót, amellyel feljutok a hegyre; jobbra felnézek, és a csupasz ágak között látom már a kilátó felsõ harmadát.


9. ellenõrzõpont, Nagy-Kopasz.


Sajnos a ponton sem tudják, hogy mi a helyzet a Hosszú-hajtással. Azon meg se lepõdök, hogy a magamba tömött zsíros kenyér csalamádéval már kiégett belõlem. Bõven tudok fogyasztani a szívesen kínált csokiból. Itt se tökölök sokat, lefelé indulok. A hó teljesen elolvadt, a cipõsarkak által felkapált föld feketéllik alattam. Utolér egy túratárs, innen együtt megyünk a célig. Hamar elérjük a [P3] keresztezõdést, majd a Tarnai-pihenõt, aztán tovább szerpentinezünk lefelé. Egy útvillánál elbizonytalanodom - 1000-szer jártam már erre -, de egy cölöpön friss [Z3] jelzést látunk, méghozzá a jobb oldalon, ezért a jobb ágat választjuk. (Hagytam magam megdumálni.) Ahogy így megyegetünk szépen, egy szál megerõsítõ jelzés, annyi nem sok, de annyit sem látunk. Olyan nagy gáz azért nem lehet, mert már erõs forgalmi zajt hallok, ez csak a Telki-Budakeszi országút zaja lehet. És tényleg, oda bukkanunk ki, a semmi közepébe. Hát, ebbõl nagypistázás lesz. A másik oldal mezsgyéjén megyünk Budakeszi irányába, amíg jó nagy darab gyaloglással el nem érjük azt a keresztezõdést, ahol nekünk kellett volna kibukkannunk, ha el nem tévedünk. Jobbra térve visszavesszük a [Z3] jelzést. Az Erzsébet erdészlak mellett átmászunk egy létrán. Csodálkozom, hogy most nem ugat a kutya, de egy fél másodperc múlva megjelenik a behemót állat, és vakkant néhányat. Jól van öreg, megszolgáltál három deka száraztápot. Egyre csak a talajt vizslatom, de most nincs nyoma a rosszemlékû hókása-tengernek. Átkelünk egy kõhídon, amit, hogyha nem figyelünk, nem is veszünk észre. Balra, az egyik bentebb álló fán szalagot látok lengedezni. A múltévben - hogy stílusos legyen -, ez zöld krepp papírból volt. Most - gondolom az esõ miatt - csak fehérnek látszó mûanyag szalagot tettek ki. Balra fordulunk, és megkezdjük utunkat a Hosszú-hajtáson. Összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet, mint tavaly volt. Persze sár azért van, és elmélyítésérõl gondoskodtak az erdei jármûvek, de egyik oldalról a másikra ugrálással többnyire ki lehet védeni. Most egy picit fölfelé kell menni, aztán a kõbányát kikerülendõ balra, és kétszer jobbra. A fák között csodálatosan bársonyos színek ébrednek a verõfényben. Amikor a harmadik derékszögû kanyar után caplatok fölfelé a bánya mellett, meglátom a pontõrt.


10. ellenõrzõpont, Hosszú-hajtási kõbánya.


Felszabadultan jegyzem meg, hogy ez az utolsó pont, s a pontõr még megtoldja azzal, hogy már csak kb. 3 km a cél, ahol sör és forralt bor között lehet választani. Kicsit (nagyon) kétkedve fogadom az információt, már ami az ellátmányt illeti; nem emlékszem ilyenfajta dáridóra ezen a túrán. Lazán megyünk tovább az enyhe lejtõn. Jó, hogy már nincs hátra semmi extra, mert a bal csípõm meglehetõsen fáj; a Szarkavár marasztaló agyagja nem tett jót neki. Elõttünk úgy negyven-ötven méterre szépen sorjáznak keresztbe az õzek. Még a lombtalan növényzetben is egy pillanat alatt tûnnek el. Kiérünk egy rétre, aminek a túloldalán ott van a túránk utolsó elõtti mászókája. Ezen még szinte jól is esik átmászni a monoton síkon való gyaloglás után. Az autók nem tudnak kerítést mászni, így innentõl tök baba az út. Az utolsó átmászás után egy mélyútba jutunk. Ez a túra végsõ erdei szakasza, ami egy telephely mellé lyukad ki. Kisétálunk a Pátyról bejövõ útra. Reménykedtem, hogy nem kell elõvenni az elemlámpát, de azt álmodni se mertem volna, hogy napsütésben érek be a Fülcsi sörözõbe. Jó hogy a pontõr megkérdezi, hogy van e egyéb bélyegezni való, mert a Budapest kupás füzetet nagy valószínûséggel elfelejtettem volna lepecsételtetni. Szóba hozom a kõbányánál szolgálatot teljesítõ pontõr sör-bor vízióját. Közlik, hogy van rá lehetõség a kocsmában, de csak saját költségen. Hja kérem, hát azt én is tudom, hogy saját költségen ehetek akár tûzdelt õzgerincet áfonyával és / vagy ihatok fekete címkés Sétáló Jancsit is, de csak egy jegyet veszek a 22-esre...


Ottorino