Túrabeszámolók


Bükki kilátások

lükepékTúra éve: 20022010.03.08 12:48:15
Igazából magam sem tudtam, hogy mire vállalkozom. Új túra, a Bükk szép, tavasz is lett közben, na menjünk. A reggeli pesti busszal érkezünk, nem is egyedül, elõzetes egyeztetés után azért elindulhatunk 10 után jó pár perccel. Az itinert olvasgatjuk, a kilométerek rendben, de hogy gondoltam, hogy ennyi szintet bírok???? Kelemen széke meghalás, lefelé a meredek térdgyilkos, nem esik jól. A nyeregbõl meg újra fel. Brrr.. Kárpótol a szép idõ, hómentes táj. A rövid jelzetlen út környékén túratársak érkeznek szembõl, pedig sietniük kéne, az utolsó egri buszt el szeretnék érni. Õr-kõre az emelkedõnek mintha sosem lenne vége, a kilátás viszont pazar. Lebotorkálunk a kövek között, majd „vízszintesen” át a Cserepes-kõre. Itt kicsit meghalós, jókor jön a narancs, eszegetünk. Ha tudnám, mi jön ezután!! Mászás-mászás-mászás...

Tar-kõ csodás a napsütésben, itt erõt gyûjtünk, majd a síháznál eszünk rendesen. Az itiner alapján lesz itt aszfalt, de legalább nem emelkedik. Pulcsira vetkõzve suhanunk, megcsodáljuk az út menti árok déli partján megmaradt pár tenyérnyi havat. A síháznál csalódás, csak a ház elõtt van az asztal, bemenni nem lehet, pedig leülnénk kicsit. Bár a napsütés meleg, de piknikre nem igazi az idõ. Újra aszfaltos botorkálás, majd indulás lefelé. Itt megrémülök, mi lesz még ezután, ha most ennyit megyünk lefelé, és különben is, a sok-sok nagy nehezen összeszedett szint... Erdészház hangulatos, a kék kereszt susnyája kicsit megtéveszt, el is indulunk a tõle balra induló dózerúton, ami szerencsére viszonylag hamar elenyészik, így nem kell túl sokat visszamenni. Az ellenõrzõpontig lendületesen vánszorgok, itt frissítés, jól esik. A völgyben nagyon nézegetem a hegyeket, vajon melyikre kell felmenni, mindegyik marha magas. Egy szottyogós mezõt elérünk végre, én zombiként megyek a többiek után a réten átvágva, a kék L jelzés aljába, sok-sok évvel késõbb jövök rá, hogy bizony kispistáztunk. Itt a hegyoldal láttán kis hiszti, meredeken alig haladás, a tüdõm kocsányon lóg, mire a dózerútra érünk, emberek az esõházban, dehát a pont meg a csúcson. Felküzdés, örömködés, hogy már csak 10 km, egyben kétségbeesés, hogy mindjárt ránksötétedik.

Téveszmém, hogy innen csak lefelé, hamar eloszlik, amikor indulunk felfelé. Cél a világosban elérni a Völgyfõ-házat, onnan viszonylag egyszerû az út. Lámpát tényleg ott veszünk csak elõ, kell is, a piros sáv nehezen lesz meg, zöld kerékpárútnak van ugyanis álcázva, és eleve 3 úton indul el délnek. Végül rátérünk, a hûvös idõ és a sötétség hatására turbó-üzemmódra kapcsolok, menjünk már. Elég rendesen kilépünk, hadd fogyjanak a méterek, már nagyon benn szeretnék lenni. Nagynehezen eljõ az utolsó emelkedõ, itt tényleg 100m-enként mantrázom a hátralévõ távot. Fények, hangok, cél, 10:40 menetidõ, csak aludni akarok, meg persze örülni magamnak, hogy milyen tuti vagyok. Vacsi betol, csomag elõvakar, ágyba beájul. Jó meleg kályha ontja a meleget az ebédlõben és a szobában is.

 

Remek túra volt, valószínûleg ezt hóban sosem bírnám, de ez a tavaszi idõjárás zseniális volt!