Túrabeszámolók


Bükki kilátások

TiberiusTúra éve: 20102010.03.07 15:54:44






Bükkiki 2010 elõször.


      A Bükkiki egy szép és ígéretes teljesítmény túra, amin izgalommal és áhítattal kell elindulni. Érzõdött ez  útitársainkon, akik az Eger-Szilvásvárad közötti kisvasútra 7.40 körül felszálltak. Elõkapták térképeiket, és nagy szeretettel tanulmányozták azt. Én Repivel szemben foglaltam helyet, majd eszegettünk-iszogattunk. Természetesen csak szerényebben, keksz-félét meg teát. Faggattam, hogy minél többet tudjak meg a pálya útvonal-vezetésérõl, futhatóságáról.


     Vérmes reményeket tápláltam magamban, és hallani sem akartam Imaró intelmeirõl, miszerint jó nehéz túrában lesz részünk. Csak a becsvágyamra gondoltam. Az a 41-43 Km nem is olyan sok. Az idõjárás tökéletes, a Nap süt, van egy kis fagy, egy kis hó, és némi emelkedõ. Kell ennél jobb?


     1 órával késõbb, már egy lelkes túratársasággal érkeztem a rajthelyre. A nevezés körül vidám beszélgetés, az ismerõsökkel való találkozás mindig felmelegíti lelkem, és örömtelivé teszi az indulás pillanatát. Most is ez történt. Rövid bemelegítõ futás után 9.08-kor elrajtoltam. Úgy gondoltam, legyünk bátrak, ami egyébként is javítja a harci kedvem. A talaj  fagyos, a dózerút göröngyös, de azért nem rázós. Már kezdtem beindulni, de sajnos beleestem  egy régi hibámba.


     Egy nyíllal megerõsített turista-jelzést benéztem, és úgy értelmeztem, hogy balra kell fordulni. Erõsebb emelkedõ következett. Jöjjön csak, most legalább jól bemelegszem!  A szufla kezdett fogyni, az emelkedõ  meg nem annyira,  ami már nem tetszett, továbbá megerõsítõ jelzéseket sem láttam. Derengeni kezdett, hogy hol hibáztam.  Menjünk vissza a rajthelyre, és kezdjük az egészet elölrõl.


     Visszatértemben találkozom Laslow-val, aki õszinte-aggodalommal kérdi, talán csak nincs valami bajom? Á semmi, csak egy kicsit elkevertem. A rajthelyen kaptam egy új rajtidõt, amivel senkinek sem ártottam. Jó volt ismételni, mert rájöttem, amúgy is túl melegen öltöztem. 9.30-kor végleg elindultam.


     Kicsit furcsa érzés egyazon úton triplázni. Végtére is, ismeretlen úton járok, emiatt másodjára mérsékeltebb tempót választottam. Amúgy ráérek 1 óra múlva is száguldozni, ha lesz hozzá kedvem és erõm.  Az útvonal-vezetés az elsõ 2 km-en prózai, nagyjából sík, és csak mérsékelten emelkedõs. Az erdõ szépsége ilyenkor még nem szembetûnõ, az élet rejtekezik, a rügyfakadás nem mutatja jeleit.


     Több túrázó mellett megyek el. Jó látni, hogy ilyen szép számmal vannak indulók, akik a hegyeket, erdõket szeretik és tisztelik.  Megvan az itiner által jelzett éles bal-kanyar, és a jelzés is. Jobbra lennt a Diviaczky-forrás. Érdekes módon, az útvonal innentõl kezdett nekem tetszeni. Van egy kis emelkedõ, néhány kalandos kanyar, majd egy beláthatóbb lábas bükk-erdõ. Hamarosan rátalálok az elsõ, kissé hosszúkás tisztásra is. Annak Dk-i részén némi trükkös kanyarok után egy újabb dózer út, de vigyázni kell, mert a 10-méterrel arrébb haladón kell jobbra fordulni.


     Szerencsémre itt lazsálósan futottam. Különben is, elõttem egy kaptató, amin érdemes az erõvel takarékoskodni. Az sem baj, hogy imitt amott kicsit belesétálok. Az erdõ, a kilátás fenséges. Próbáltam a tekintetemmel a régi sáncvár maradványait megkeresni, de nem sikerült, no meg nem is andalogni jöttem ide. Megvan  a 2. tisztás, és az ellenõrzõ bólya is.


    Nagyon megörültem annak, hogy a rendezõk most, és késõbb is, jól látható helyre tették az ellenõrzõ pontokat. Tartottam attól, hogy nem így lesz, és sok idõt kell majd keresgéléssel eltöltenem. Ezen a tisztáson melegen sütött a nap, és a lejtõ a katona sírokig csúszós, nyákos lett. Az órámra csak a három színû jelzésen néztem rá,  amikor az indulástól számítva 40 percet mutatott, így becslésem szerint az 1-es pontot kb 35 perc után értem el.


     A 3-színû jelzésen az elsõ néhány száz méter (a szerpentin eleje) kissé nehéz. Néha néha belesétáltam.  Bírtam volna futni, de az volt a tervem, hogy a Bükk-fensiki síházig  úgy kell megérkeznem, hogy a fáradtságnak legkisebb jelét se érezzem. Egyébként nagyon szeretem a Bükkben az ilyen részeket. A szerpentin is, a felmenet a fennsík-peremére olyan látványos, ami elbûvöl engem. A látványból erõt lehet meríteni. A hóhatár is itt kezdõdött, és nagyon kellemes volt ezen a részen haladni. A Kelemen székére felmenet, és a napos oldal miatt pólóm, felsõ-ruházatom csupa víz lett, ezen a részen meg hûvösebb volt, így itt megtapasztaltam, hogy csiklandoz a hideg.


     Amikor a sárga és két jelzés jobbra elment, már nagyon jól futható rész következett. Egészen az Õrkõ rétig és tovább is. Az Õrkõ-rét megint lelassított, pedig itt nagyon jól lehetett volna futni. Egy csomó jelzés, sokfelé kitaposott út, ki tudja, merre kell menni. Megálltam, nézelõdtem, még végül sikerült a távolban túrázókat észrevennem, akik az Õrkõ szikláin illegtek-billegtek vagy csak balanzíroztak. Passzív módon most õk segítettek.  Az ellenõrzõ ponton egy kedves ifjú hölgy nekem is bélyegezett. Úgy éreztem, mintha minket futókat külön dédelgetnének.


      Végig az egész túrán, a futók és túrázók kapcsolatáról csak jót tapasztaltam. Úgy láttam, hogy minden résztvevõ igyekszik kedves és barátságos lenni a másikhoz, ami ünnepélyessé teszi az egész napot. Haragnak, türelmetlenségnek, barátságtalanságnak a legkisebb jelét sem láttam. Az Õrkön ránéztem az órámra, indulás óta eltel 59 perc. Ez ugyan nem fényes, de azért nem is olyan rossz. Itt az idõ, hogy egy kicsit belekezdjek.


      Meglepõdve tapasztaltam, hogy a kéken a karr-kövek nem is olyan veszélyesek. Elég jól lehet itt futni, ha az ember odafigyel. Csak a lábakat kell emelgetni, egy kicsit kapkodni, mintha táncolnánk. Sõt, ha lobog bennünk egy kis virtus, annál jobb. Az ilyen helyek is nagyon tetszenek, az ember itt könnyen spirituális állapotba tud merülni. Érzem, már megint kezdtem  magam szabadjára engedni. Lett közben egy esésem, és azon kapom magam, hogy a hó (meg a kövek) errefelé mégiscsak csúszósak. Sõt, a hó egészen az õserdõig, meg még azután sem ízlett.


     Igyekeztem tempósan haladni, még akkor is, amikor a kék jelzés egyszerûen elfogyott elõlem. Talán egy vadcsapáson, vagy más túristák nyomán a Peskõn találtam magam. Nem esik jól, ha igyekszem és ott lyukadok ki, ahol épp nem akarok kilyukadni. Ösztönösen keresgéltem a kéket, majd szerencsésen rátaláltam, de ez több száz méterbe, és némi önbizalom-vesztésbe került. A Cserepes-kõn viszont szerencsém volt, véletlenül épp az ellenõrzõ pontba futottam be.


     Ez után egy lejtõ, majd megint a kék keresgélésével telt az idõm. Állandó bizonytalanság kavargott bennem, de amikor a szép kilátás után az õserdõ felé fordultam, beütött a ménkû. Hirtelen elfáradtam. Nem tudom mitõl és miért ilyen hamar, és miért ennyire. Ajjaj, ezt nem így terveztem,  még csak az elején tartok. Nincsenek jó kilátásaim arra vonatkozóan, hogy rendbe jöjjek.  Nincs mit tenni, itt sokat kell majd sétálva-kocorászni. Egyébként eléggé nehéz a terep, csúszik is, emelkedik is, tehát kimondottan fárasztó.


      Az õserdõ mellett csalódottan mentem el. Egyrészt a fizikai állapotom miatt, másrészt a látvány miatt. Jó 10 évvel ezelõttrõl az õserdõ úgy él emlékeimben, mintha egy néma koncert-zenekar közepén állnék, ahol a földbõl égig-érõ csodás orgonasípok nõnek ki. Mindent betöltött az enyészet és megújulás illata. Ezzel szemben amit most láttam-tapasztaltam,  siralmas volt.


      A Tarkõre jobbára csak bandukolva mentem. Meg is lett ennek az eredménye. Õrkõ-Tarkõ útszakasz = 1 óra. Ezt legrosszabb álmomban sem gondoltam volna. A Tarkövön egy kicsit körülnéztem, majd tájékozódásilag ügyetlenkedtem, de utána megpróbáltam valamiféle futómozgás félét produkálni, sõt már kezdett ez egy kicsit jól esni. A túrázók közben kedvesen biztattak, ami szintén  erõt adott.


      Innentõl a terep elég könnyû a Nagymezõs Síházig, de meg kellett elégednem azzal, hogy ezt 33 perc körül tettem meg.  A Keskeny réten és Zsidó rét mellett azért elég érdekes volt a hó, sõt az útvonal-vezetés is. Nagyon jól tették a kiírók, hogy az útvonalat a kocsiútról bevitték az erdõbe. A töbrök, a fák látványosak voltak. Mindenki tudja, hogy a gyönyörûséges  töbrök lelki, majd fizikai erõt is adnak. A hó errefelé néhol keményre fagyott és megtartott, másutt meg olyan volt, mintha fagyott szántásban futnék.


     Épp a lilafüredi mûúton találkoztam túrázó ismerõseimmel-barátaimmal, és nagy örömmel láttam, hogy komoly tempóban tolják a távot. Közben mosolyogtak. Szerintem ez nagyon szép dolog. Ugyanígy tettek az általam nem ismert túrázók is. A Síházban egy kis adminisztráció, és a tartalékokat feltöltöttem. (Tea+keksz)


    A Síháztól nem úgy alakult, ahogy terveztem, nem tudtam nekem tetszõ iramot menni, csak arra törekedtem, hogy az Ódor vár aljáig ne szálljon el minden erõm. A Nagymezõ, még ilyen közérzet mellett is lenyugtatólag hatott. Szép lassan, de egyenletesen eljutottam a Bánya-hegyi parkolóig, a Kõkapuig, Juhász-nyakig, majd a Pazsag-házig.


     Ez egy nagyon kellemes túra-útvonal, sõt, a Kõkapu a Bükk egyik kiemelkedõen szép, és megbecsülendõ része. Aki ezeket a szépségeket nem tudja értékelni, az ne menjen futni, vagy túrázni. Az út egyébként fárasztó, mert nagyon változatos talajfogással lehetett haladni. 55 perc alatt értem a Pazsag-házig.


    A nehézség továbbfokozódott, mert a kék+ jelzésen jó hosszú részen magas bukdácsolós gazosban, több helyen tocsógósban, és erõs lejtõn vezetett az út. Egyik túratársam kedves-tréfás-iróniával jegyezte meg útközben –amikor panaszkodtam az útvonal bokafordító jellegére-, hogy talán jó lenne a túra útvonalát leaszfaltozni, és akkor jövõre nem lennének ilyen problémáim.


      Mire kiértem a Hosszú-völgybe, majd késõbb a Hoór-völgyi hídhoz, teljesen elfáradtam. Pedig szép szakaszokban volt részem itt is. Leszámítva a kék+ nak a bekerített területen áthaladó részét. A Hosszúvölgyi patakban ömlött a víz ,és csodaszép jégképzõdmények növekedtek. A Hoór-völgyben már nyûglõdõsen futottam. A hídnál 4ó02 idõt mértem.


   Elõbb egy lapos emelkedõ, amit még kifutottam, majd egy meredekebb kb. 1 km-en. Itt vettem észre elõször, hogy mindenfelé kezdenek elõbújni a hóvirágok. Kellett is, hogy ilyesmire figyeljek, mert az Ódor vári nagy emelkedõn már csöndesen szenvedtem. Azon gondolkodtam, hogy megálljak-e 1 percre tátogni. Ezt a 200 m szintet 15 perc alatt tettem meg, ám ez is olyan túlterhelést okozott, amivel majdnem padlóra küldtem magam. A dózer úton az Ódor várig már kocorásztam, de a vár megmászása ismét kiverte minden erõm.  Ezt követõen kb 300 méter séta, majd ismét futottam.


   A Völgyfõ háznál Viktorék vártak frissítõvel. A lehetõ legjobbkor és a legjobb felszereltséggel. A Teát melegen tartották, volt banán, és egy kis nápolyi. Mindegyik 100-szor praktikusabb, mint a zsíros-kenyér.  Tudom, hogy nem épülhet kolbászból végig a kerítés, de mindez a végére nagyon jól jött. A Török úton az útviszonyok nagyon jók voltak. Szerintem a Török út is szép, különösen a Csohány-tetõ utáni rész, kitekintéssel a Ménesi oldalra és a Bükki 900-asokra. Sõt a Kövesdi kilátó is príma hely. A gond inkább saját fáradtságunkban van. Ez az utolsó szakasz már amolyan túlélõsre és nemtörõdömösre sikerült. Kedvem sem volt túlságosan erõlködni.  Az én órám szerint 5.28 alatt értem célba, hivatalosan 1 perccel késõbb.


    Mint késõbb megtudtam, Laslow pályacsúcsot javított, Repi parádés eredményt ért el.     Ilyenek azok, akik igazán erõsek. Tessék, lehet Tõlük tanulni! Ugyanakkor a túrázóktól is lehet tanulni. Valószínû,  hogy õk tovább és jobban élvezték ezt a napot, mint én. Mellesleg szerintem nekik sem könnyebb. Úgy gondolom, minden túrának vannak tanulságai, így ennek is. A pozitív számomra az, hogy egy túrát akkor is lehet elfogadható szintidõn belül teljesíteni, ha az ember idõ  elõtt  váratlanul és  reménytelenül elfárad. További tanulság  számomra, hogy ha az égiek megengedik, akkor addig nem nyugszom, amíg ezt a túrát 5 órán belül nem teljesítem. Tehát viszlát mindenkinek jövõre.


    A legfõbb tanulság pedig Imaró intelme. Ez egy nagyon ravasz, trükkös és fárasztó túra, annak ellenére, hogy rövid. Nem elég csak kitartónak lenni, hanem elég jó izomzattal is kell hozzá rendelkezni. Mellesleg mint túra-élmény, nagyszerû.




2010. március. 7.


Tiberius