Zöld 45
Tavaly csak a 30-as távot teljesítettem kezdõ lévén, idén vonzott a 45-ös táv. Bár egy betegség miatti kihagyás, a pár órás alvás és az ijesztõ idõjárási viszonyok nem ígértek sok jót. Nem vagyok finnyás, minden idõben kimegyek futni, de a viharos szelet ki nem állhatom. Sebaj, felemlegettem magamban a kitûzött célokat, és hogy gyûjteni kell a kilométereket, úgyhogy nekivágtam. Elég késõn, 7:20-kor rajtoltam. Metszõ szél, csepergõ esõ volt az útitársam. Hamar feltûnt, hogy míg tavaly hosszú sorban haladtak a túrázók, most inkább lézengtek a bátrak kis csoportokban. Az Ördög-oromi pont gyorsan megvolt, haladtam tovább. A 3szögön egy srác egy pillanatra elbizonytalanít, hogy jó irányba megyek-e. Itinert elõkapom, és amíg azt böngészem, elnézem a leágazást. Végre bíznom kéne magamban, hiszen otthon megnéztem az útvonalat.
Széchenyi-hegy felé már megmutatja magát a sár, a szél nagyon kemény, minden lépésért küzdök a magam ötvennégy kilójával. De mint a filmeken, a hõs szembenéz minden kihívással és fejleszegve halad elõre.:-) Aztán jön a Normafa, ahol továbbra sem kímél a szél és bejelentkezik újabb játékostársnak a jég. Kerülném a kínosabb részeket, közben az orrom fújom, de nem megy reggel a figyelem megosztás. Rálépek egy nedves faágra, s menthetetlenül közeli kapcsolatba kerülök a földdel. Amatõr hiba, a fenébe! Felpattanok, aztán igyekszem kicsit gyorsítani, de az út közepe tükörjég, inkább a szélein lehet óvatosan haladni. A bõröm egy ideig rendesen sistereg, ahol megütöttem. A Tündér-sziklánál ezúttal nem kell sorba állni, csak a pontõr srác állja utamat egy pecsét erejéig. Leérve nemszeretem betonon megyek az emlékház irányába, ahova vigyorogva érek be. Az egyik pontõr a telefonfülkében, társához képest védett körülmények között írja az áthaladók számát. A szervezetem is jelez, kezd fogyni az üzemanyag. Elõ a diós péksüti, felfelé elmajszolom a felét, aztán látom a jelzést, mindjárt itt a következõ pont, elrakom a maradékot. Árpád kilátó, csokival. Bár most falatoztam egy jót, a 4 csoki lazán lecsúszik minden bûntudat nélkül.
Néha megdöbbenek. Lejtõn mindig futok, ha már rásegít a gravitáció a sebességre, kihasználom, most viszont azt veszem észre, hogy sokszor akkora a szembe szél, hogy csak erõfeszítéssel tudom tartani a tempóm, a gyorsulást el is felejthetem. Ez az a ritka eset, amikor szeretnék vagy húsz kilóval súlyosabb lenni.:-)
A Boróka büfében két, arcról ismerõs túrázó a pultnál iszogat, én nem idõzöm itt sokat, mégis kellemetlen kijönni újra a hidegbe, megint elõkerülnek a kesztyûk, amíg át nem melegszem a futástól. Solymár a következõ állomás. Már elõre tartok kicsit az ottani állapotoktól, fõleg a Szarkavár mellett vezetõ kb 100-150 métertõl. Nem csalódom, többször is Hamupipõkét akarok játszani, de nem adom a futócipõm, csakazértsem! Beérve a civilizációba, lefényképezem a cipellõm, sajnálom szegényt. Az elmúlt hetekben a hó patyolat tisztára varázsolta, de most elég terepszínû lett megint. A kocsmába csak a pecsétért megyek, nem bírom a füstöt. Kiérve elvétem az egyik utcát, de hát nálam nincs túra keverés nélkül. Az itiner segít, aztán tempósan baktatok felfelé az emelkedõn. A tetején visszanézek, senki nincs mögöttem. Tovább a Zsíros-hegy felé megint nehéz normál állapotú utat találni, már várom Nagykovácsit. A plébánián megint terülj-terülj asztalkám, de az isteni dzsemeket nem kívánom, egy nagy pohár teával és egy felkapott uborkás kenyérrel vígasztalom magam. Régen esett ilyen jól túrán kenyér, még egy szelet kellett volna… Mindegy. Ismerõs ez a környék is, gyakran járok erre privát futások alkalmával. Tudom, hogy jó úton megyek, mégis megint kicsit elbizonytalanít, hogy a másik úton színes hátizsákos túrázók kis csoportját látom felfelé haladni. Meggyõzöm magam és haladok tovább a farakások mellett újra a 3szög felé. Jöhet a Nagy-Kopasz, a mumus hegy; valahogy nem vagyunk még haverok. Sokszor megtréfált, mindig fokozott figyelemmel és kellõ alázattal igyekszem meghódítani. Megdöbbenésemre most gond nélkül sikerül. Fent összefutok a másik úton haladó csapattal, együtt kapjuk a pecsétet a kilátó aljában. Egy csoki a kézbe, már gurulok is lefelé. A szintmetszet alapján most már dominálnak a lejtõk. Ez a legjobb szakasz, futható út, gyenge napsütés, esõ már nem esik, élvezem is a futást. Óvatosan átkelek az úton, beszélgetek egyet az agresszíven ugató ebbel, de nem egy nyelvet beszélünk. Végre kerítést is mászok. Már nincs sok hátra, de idõben nem állok jól, ez van.
Kaptatok felfelé, amikor neszezést hallok mögöttem. Jé, egy futó! Gábor beér engem, aztán lehagy, de úriember módjára bevár késõbb és együtt haladunk a célig. Jól esik a társasága a hosszú egyedül tekergés után. Veszi a tréfát is, a rövid tere-fere egészen feldobja a hangulatom. Köszönet érte!
Kellemes kis túra volt, nagyjából ismerõs útvonallal, bár a 6:30-as idõm felejthetõ. Az itiner, a szalagozás is hibátlan, gratuláció a rendezõségnek és mindenkinek, aki bármelyik távot teljesítette. |
