Túrabeszámolók


Budai Trapp

MúzslaTúra éve: 20102010.02.22 12:22:13
Budai Trapp

Soha nem voltam még ezen a teljesítménytúrán és most sem készültem rá. No, nem a rossz híre miatt, hanem mert így jött ki a lépés. Most azonban úgy alakult, hogy a hétvégén Gödre kellett mennem és a szombat délelõttöm szabad volt, így telefonáltam is váci Nagy Attilának, hogy bevesznek-e a csapatba. Õ korrektül felajánlotta a fuvart, így lelkiekben már készülhettem elsõ „trappomra”.

Reggelrõl egy könnyed négy kilométeres séta várt rám az M2-es útig, ahol beültem Attila furgonjába. Bell Sanyi jött még velünk. Hamar elértük a Bécsi utat, ahonnan megkerestük a Csúcs-hegy felé vezetõ utacskát. A gépet leparkolva még azon tanakodtunk, hogy busszal vagy vonattal menjünk Piliscsabára. A busz mellett döntöttünk. Attila nagyon fázott a papírvékony futócuccában, már alig várta a meleg buszt. Az késéssel ugyan, de jött, amibõl az következett, hogy Piliscsabán a vasútállomásra hamarabb ért be a vonat, mint mi gyalog a buszmegállótól, pedig a végén már futottunk is. Sikerült azért viszonylag a sor elejére beérnünk, így a nevezés elég gyorsan ment. Közben megismerhettem „földimet” Bibort is.

Magával a túrával egy jó kis nosztalgia is megkezdõdött. Ezen az OKT részen még csak egyszer jártam és az is 15 évvel ezelõtt volt. Így aztán nagy érdeklõdéssel vártam az emlékeimet. Meg kellett állapítanom, hogy több dologra is ráismertem. A Kõris-völgy most is nagyon tetszett. Mondjuk intenzíven kellett figyelni, hogy hová is lépek, mert a vizes-kásás hó nem volt éppen lábbeli barát.

A túrázók idõvel jól széthúzódtak, de azért elõttem és mögöttem is voltak még látótávolságban. A kék+ elérése elõtt mellõzött VadMalac, majd hamarosan elértem az elsõ bélyegzõt. Innen egy ködös, ugyanakkor nagyon szeles rész következett a Nagy-Szénásra. Komolyan taszítgatott fent a szél. A csúcsot elérve egy tengerszemet pillantottam meg, ami nagyon tetszett. Lejjebb persze nem jöttek be az emlékek (ekkora ködben hogy is gondoltam), igazán csak az emlékfalra emlékeztem, amit most nem is találtam. Hamarosan hét-nyolc ember kóválygott a szélnek kitett réten és a piros sávot kerestük. Aztán végül meglett és mindenki a maga tempójában megindult Nagykovácsi felé.

Innentõl jött az a rész, ahol viszont soha sem jártam még. A lejtõ tetszett a kilátás viszont még jobban. Beérve a településre rá lehetett kapcsolni, mert az aszfalton nyugodt lépesek következhettek. Már kifelé haladtam Nagykovácsiból, amikor Katona Gabi ért utol. Elmesélte, hogy ezt a részt úgy ismeri, mint a tenyerét, mert errefelé jártak a madáretetõ túrákon. A tempókülönbség miatt lassan szétváltak útjaink. A vártnál nehezebben jött el a Vöröspocsolyás-hát nevû ellenõrzõ pont. Azt is nagyon értékeltem egyébként ebben a túrában, hogy minél elõrébb voltunk a túrában, annál rövidebbek voltak a távolságok az ellenõrzõ pontok között. Ez a fáradsággal arányban külön jól esett.

Itt egy idõre még a nap is kisütött. Valahogy én nem is számítottam esõre, úgy éreztem, hogy elkerül majd. Hamarosan feltûnt a cél (Csúcs-hegy) és az elõtte lévõ célpontok is. Látszott, hogy odáig azért még menni kell. Fekete-fejnél volt valami félreértés a pontõrök között így volt egy 3a és egy 3b ellenõrzõ pont is. Itt találkoztam Bubuval és Gudlukinggal. Pár mondatot váltottunk egymással, aztán én egy futó sráccal iramodtam tovább, aki akkor éppen „csak” gyorsan lépkedett. Ez még mindig az „ismeretlen rész” volt nekem. Lehet, hogy elsõre nem is találtam volna meg a Szépjuhásznéról való felkanyarodást.

Ismét egyedül, a saját tempóban nyomultam tovább, de már a zöld kör jelzésen. Aztán végre elértem a negyedik ellenõrzõ pontot. Jól jött a csoki is bár nekem már korábban is kellett fogyasztanom a saját adagomból.

Rátértem a BUÉK 20-ról már jól ismert útvonalra, amely – kis eltéréssel – egészen a Határ-nyereg utánig azonos volt ezzel a túrával. Páran összeverõdtünk itt, akikkel hol közelebbrõl, hol távolabbról követtük egymást. A Nyéki-hegy nem ment könnyen még jó, hogy emlékeztem hol is van a teteje. Aztán egy kis szusszanás és jöhetett az igazán komoly kaptató. Itt már éreztem a fáradságot, de azért igyekeztem egyenletesen felfelé haladni. A nyeregbõl aztán ismét egy újdonság jött, az Újlaki-hegy. Érezni lehetett rendesen a szél erejét. A pontõr lány – a cudar idõ dacára – még bennünket bíztatott, hogy mindjárt itt van a forró tea és a virsli. Az tény, hogy már vártam célt.

A lejtmenetben találkoztam kínai túrázókkal, akikkel udvariasan üdvözöltük egymást. Szeretek külföldiekkel találkozni hazánk tájain, valahogyan mindig jó érzéssel tölte el. A cél felé vezetõ ösvényt hamar elérve már robogtam is lefelé a pingvineket jelzõ táblák mentén. A Menedékház után örömmel láttam meg Attila kocsiját, aki – mivel négy óra alatt lefutotta a távot – már fel is hozta a célba azt. Bent Sztancsik Gyuriék intézték nekem az elismeréseket én pedig lassan hozzáláttam az ebédemhez. Közben jó pár ismerõs megérkezett Bibor, Tibet, Katona Gabi - köztük VadMalac már másodszor – és együtt beszéltük meg a túra élményeit. Sanyi beérkezésével pedig már indult is az autó a Dunakanyar felé.

Nagyszerû túra volt, köszönöm a rendezést!