A „Kitörés 60” után, úgy gondoltam, hogy a Börzsönyben is tiszteletemet kell tenni. Drinó cimborám hívta fel korábban erre a túrára a figyelmemet. Megbeszéltük, hogy együtt vágunk neki, s talán nem "döglünk" meg. Kemencéig elautóztunk, s a Kõrózsa panzióba lépve láttuk, hogy több "öngyilkosjelölt" üldögél az asztalok mellett, várva a rajtot. Még volt addig egy óránk, így vacsorát rendeltünk, készülve az éjszakára. Helybéli specialitást ettem: "Kemencei zsiványbuksza" vegyes körettel és ecetes almapaprikával, majd egy üveg Dreherrel öblítettem le. Ezután kezdõdött a beöltözés, majd jelentkezés a rajthoz. Ravaszkodni akartunk, hogy egy kicsit késõbb indulunk és így szélesre taposott úton, könnyen vesszük az akadályt. Negyed hétkor nekivágtunk az éjszakának. Amíg az aszfalton haladtunk, nem is volt semmi gond. Letértünk Magosfa felé. Elkezdõdött nõni a hó mennyisége és a magassága. Itt még több emberrel együtt ballagtunk, elõzgetve egymást. Egy kicsit jobban bírtam az iramot, ezért Drinót hátrahagyva törtettem Magosfára. Kb. 4 kilométernél járhattam, amikor csörgött a mobilom (itt még Magyarországon járt a telefon, mert a túra során több esetben áttért Szlovákiába, jöttek a buzgó figyelmeztetõ sms-ek). Drinó hívott, hogy nem használt a fájdalomcsillapító. A foga rettenetesen elkezdett fájni, ezért kiszáll. Egyedül maradtam. Sebaj, haladjak tovább, hiszen túrázni jöttem.
Felverekedtem magam Magosfára, majd onnan lecsúszkáltam a Rakottyás völgybe, ahová tizenkettedikként érkeztem. Sötétség, hó, hó és megint csak hó. Egyre mélyebb. A fejlámpa apró fénypászmája mutatja az utat. Újhold van, tehát a szegény ember lámpása nem világit odaföntrõl. Eszembe jut Sík Sándor Hold a Csóványos felett címû költeménye, de magát az égi lámpást nem látom. Csak az angyalok szemei, a parányi csillagok ragyognak. Lekapcsolom a lámpámat. Rám borul az éjszaka subája, s az égre felnézve rádöbbenek kicsinységemre. Körülöttem nincs senki, szinte beleborzongok a természet és Isten végtelen nagyságába. Elindulok fel a Csóvira. Gépiesen rakosgatom a lábaimat, ami kissé nehéz, mert néhol térden felül ér a hó. Érzem, hogy jön a holtpont. Egyre csak azon jár az agyam, amit a hegymászók mondogatnak: Az elsõ órában, gyönyörû a hegy. A második órában, szép a hegy. A harmadik órában, mi a francot keresek én itt? Még az is megfordult a fejemben, hogy feladom. Keményebb ez a túra, mint amire számítottam. A Csóvi csak nem akar felbukkanni. Kóválygok, ezért elõszedek egy müzliszeletet, majd iszok. Megyek, mert menni kell. Mit szólnak otthon, ha közlöm, hogy kiszálltam? Hiúság… csak azért is végigmegyek, ha beledöglök is, bíztatom magam. Páran utolérnek, majd lehagynak. Ha õk, akkor én is, fohászkodom. Végre felbukkan a Csóvi és a pont. Pecsét, pár harapás nápolyi, egy kis ital, s szinte újjászülettem. Feladni? Honnan jutott ez a hülyeség az eszembe? Gyerünk tovább, a Spartacus házig. Ez egy kutya szakasz volt. Ahogy Bíbor írta, tornaóra a javából, magas láb- és térdemelés végig. Fárasztó, de a holtpont elmúlt. Feltûnik a tûz fénye, körötte sürgölõdõ emberalakok. Csalódott vagyok egy kicsit, mert arra számítottam, hogy a kulcsosházban majd szerelvényt igazíthatok. A ház zárva. A hóbuckára terített papundeklire rogyok, majszolom a pogácsát, ami szinte hamuban sült, mert a tûz mellett tartották, hogy ne fagyjon meg. Iszom a teámat, s közben páran azt kérdezik, melyik a legrövidebb út innen Királyrétre, mert õk abbahagyják a túrát. Erõt gyûjtök. Isten segíts, Krisztus taszíts!- mormogom, s nekilódulok újra a Csóványosnak. Meglepõdve tapasztalom, hogy szinte kitaposott gyalogúton megyek fölfelé. Közben érthetetlen módon szembe jövõ alakokkal is találkozom, holott itt csak felfelé szól a hivatalos jegy. Õk mindahányan kiszállók, igyekeznek minél gyorsabban elérni Királyrétet. Nemsokára utolér Bíbor. Innentõl egymás nyomában megyünk. Felérve másodszor a Csóvira, megreparáljuk Bíbor lámpáját, amiért kapok egy korty jóféle pálinkát. Tûzként járja át fagyott tagjaimat, s ennek örömére elsütök egy viccet is, amit a pontõrök a sátorból hallgatnak, ugyanis kint fúj a szél. Haladunk együtt Hamuház irányába. Bíbor lába néhányszor gyorsabb a testénél, vagyis nagyokat esik. Meg nem üti magát, mély és puha a hó. Hamuháznál Csanya a sátorban fekve pecsétel, s mint a cukrosbácsi osztogatja a Balaton szeleteket, mert eddig a pontig már nagyon kevesen bírtunk eljutni. Nagy-Hideg-hegy. A testünk egyre nehezebben engedelmeskedik, de megyünk. Egymást elõzgetjük Bíborral, éppen amelyikünk jobban bírja. Kiállok pihenni, Bíbor elmegy mellettem, rám néz, s csak ennyit mond: Jó utat! Késõbb, mikor már a túristaházban üldögéltünk a csúcson, egyszerûen nem emlékezett erre az epizódra, hogy nem ismert meg hirtelen. De addig még is elfogyasztottam két szendvicsemet, holott elõtte szidtam magam, hogy minek cipeltem hat darabot. Ott és akkor életet mentettek. Szabályosan szédültem az éhségtõl. A hegycsúcson bevágtam egy deci vörösbort, fél liter kólával és fölfaltam a maradék szendvicseimet. Már csak hét kilométer Királyrétig. Átázott cipõinkben cuppogva, mint Nemecsek a füvészkertben, ereszkedni kezdünk. Kel a nap. A fák ágain gyémántfénnyel csillog a hó. A Börzsöny megmutatta nappali szépségét is. Megyünk, megyünk, közben beszélgetünk, hogy el ne aludjunk. A havat eldózerolták az úton, de ez még rosszabbá tette, mert csúszóssá vált. Mint a parkett táncosok úgy lépkedünk, néha-néha különbözõ akrobata elemeket bemutatva egymásnak, amikor megcsúszunk, de el nem esünk. Végre feltûnik a Királyréti Túristaszálló. Igyekszünk büszkén bevánszorogni. A pontos idõ 9 óra 01 perc. Megérkeztünk, teljesítettük, és még élünk! Gratuláció, emléklap, kitûzõ átvétele, majd átbattyogok Ákos bácsi büféjébe, ahol a forró virsli és a finom tea vár. Rágok, s közben arra gondolok, hogy ez igazán embert próbáló túra. Jövõre is jövök, az biztos. A Kinizsi 100 ehhez képest csak séta volt tavaly.
Köszönöm Bíbor a társaságod, mert a végére sokat segített. Köszönet a rendezõknek és a szervezõknek az áldozatos munkájukért. Gratulálok mindenkinek, aki végig tudott menni az úton. Akik valami okból kiszálltak azok se keseregjenek. A Börzsönyt nem lehet legyõzni, csak önmagunkat!
|
