Szent László 33
Most úgy érzem, hogy életem egyik legkeményebb gyalogos teljesítménytúrája volt ez a megmérettetés. Bár voltam már Mátrabércen is, de ez valahogy most komolyabb erõpróbának tûnt. Ha elõtte jobban belegondoltam volna, akkor persze akár elõre is tudhattam volna, hogy nagyon nehéz menet lesz.
Elõzményként jegyezném meg, hogy már a túra elsõ kihirdetésekor (2002) felkaptam a fejemet erre a rendezvényre. Közel van (számomra) és gyönyörû útvonalon vezet végig. Az már csak közben erõsítette a vonzódásomat, hogy a rendezés minõsége is kivállóra sikeredett. Abban az évben bringával indultam, ami a mai napig a legjobb idõmet hozta, hiszen 5 óra alatt letudtam a távot. Aztán éveken át nem sikerült eljutnom a túrára. Legközelebb 2006-ban voltam, amikor már a Sztúpát is érintettük és Szentkúton a Remete-barlangokhoz is fel kellett menni. Azóta már szinte folyamatosan ott tudtam leni a túrákon, csak a 2008-as év maradt ki.
Idén tehát az ötödik teljesítésre készültem. Az elõzõ heti Téli Mátra mély nyomokat hagyott bennem szervezés tekintetében, mert akkor sajnos magánügyi problémák miatt végül nem tudtam elmenni és a velem együtt készült túrázókat is le kellett mondanom pénteken éjszaka. Szerencsére õk el tudtak jutni a túrára és végül nagyszerû eredményeket értek el.
Most nem szervezkedtem senkivel sem, így magányosan autóztam le Pásztóra, a célba. A kollégiumnál hagytam az autómat a száraz ruháimmal együtt és kisétáltam a vasútállomásra. A jegyem is megvolt már, csak érvényesíteni kellett. Jó páran felszálltunk az „Usgyi-ra” és hamar Tarra értünk. A nevezés gyorsan ment, így négyes rajtszámmal el is indultam. A 21-es útra kiérve találkoztam a buszról éppen leszálló dr. Laczkó Zolival és Józsa Gabival, akikkel örömmel üdvözöltük egymást. Még az elsõ pont elõtt utolértem az elõttem rajtoló három hölgyet és elsõként pecsételtettem a Sztúpa alatt.
Innen kifelé haladva még eleinte traktornyomban haladhattam, majd feljebb érve – a hófúvással megspékelve – már csak egy gyalogos nyom volt elõttem. Mint kiderült, azt még a rendezõk fektették le a héten szalagozás közben. Nem volt egyszerû a haladás, de toltam neki, ahogyan bírtam. Az útvonalat szerencsére már ismertem, de a szalagok azért itt jól jöttek erõsítésképpen. Elérve az OKT jelzését, kissé meglepõdtem, hogy azon egyetlen nyom sem volt. Arra számítottam, hogy azért túrázók ezen már járhattak. Mi lesz így Nagybárkány után? – gondoltam.
Nagyon jó volt ismét megérkezni Szentkútra. Természetesen a Bazilikába is bementem. Aztán a Remete-barlangoknál beszélgettem egy kicsit a pontõrökkel a túra nehézségeirõl. Ekkor felmerült bennem, hogy 15-nél kiszállok. Elérve a Szûz Mária-forrást, kitértem ide is. Nem is csalódtam benne, hiszen a vize szinte felmelegített. Aztán ismét ment a hótaposás. Próbáltam a technikát kialakítani, hogy kényelmes is legyen, meg haladni is tudjak. A gázbójákon nagyon tetszettek a feliratok, amelyek a túra nevével voltak fémjelezve.
A Szálláska-völgyben végre újra volt keréknyom. Csak meg kellett tanulni úgy tenni a lábaimat, hogy el is férjek benne. Egy túrázó társ itt ért utol, aztán egy traktor is elment mellettem, így jóval könnyebb volt innen a menetelés. Sámsonházát elérve nagyon jól esett a tea. Még itt is a kiszállás pártján voltam. A falun belül jól be lehetett gyorsítani az aszfalton. Aztán jött a hegymenet Nagybárkány felé. Valahogy ez nekem nagyon bejött és kezdtem jobban élvezni a túrát. Elérve a Szent Márton templomot rápillantottam a hegyre és több nyomot is láttam rajta, ráadásul a hó mélysége sem tûnt olyan nagynak, mint korábban.
Az iskolában nagyon jól esett a frissítés. Lelkesek voltak a rendezõk és finom volt minden. Az engem megelõzõ túrázó el is viharzott, de ekkor lépett be – teljes futódresszben – Túsnyik Béla. Üdvözöltük egymást és már lépett is tovább. Ekkor elgondolkodtam, hogy ez már minimum három nyom elõttem és nem rövid léptekkel. Összeszedtem magam és nekiláttam a Keleti-cserhát csúcsainak.
Ez az emelkedõ a Kerek-Bükk-nyergébe igen komolyan adja a szintet. Mivel alapvetõen jó kedvem volt, szinte megállás nélkül fel is küzdöttem magam. A hó valóban jóval kisebb volt és a nyomok is feküdtek az én lábhosszomhoz. Nagy meglepetésemre feltûnt elõttem a korábban elõzõ srác. Vele innentõl folyamatosan kerülgettük egymást. Bizonyos szakaszokon õ tudott jobban menni, máshol én voltam a gyorsabb. Rövid lejmenet – ami most nagyon jól esett - majd újabb emelkedés egészen a Kerek-Bükk nyugati végéig. Következett egy rövid, laposabb rész jött, mielõtt nekivágtunk volna a Köves-Bérc (511 m) megmászásának. Itt már meg-megálltam egy-egy rövid szusszanásra. A csúcsot kerülve kisebb fel-le menetek következtek a Varjú-bérc (540 m) oldalában. Aztán egy lejtõ és el is értük a Garábi-nyiladékot. Újabb hegymenet következett a Nagy-kõ-tetõre (551 m). Ez a hely mindig külön öröm számomra, mert anno dolgozhattam ennek a toronynak a kivitelezésén.
Újabb lejtõ és végre megvan a Garábi-nyereg is. Innen látszódik az, ami még komoly erõpróba – vagyis a Macska-hegy, Purga, Tepke hármasa. Utóbbinak a tetején magasodó kilátó is feltûnt ekkor. A Macska-hegy tetején óriási a hó, alig lehet haladni és ugye a tartalékok is már fogyóban vannak. Nekem most jó érzés, hogy tudom, mennyi van még a Tepkéig. Így nem is ér meglepetés, amikor elérem. Szinte egyszerre érkezünk meg négyen. Kelemen Laciék bíztatnak, hogy innen már csak lejtõ. Igen, de a nagy hóban ez azért annyira nem könnyû.
Ketten elfutnak a másik túrázóval pedig – ahogyan eddig is – kerülgetjük egymást. A kék+-re érve egy meglepõ tarvágásra figyelek fel. A keréknyomok miatt mondjuk, most jól jön. Aztán kiérve az erdõbõl Pásztó városának látványa szinte mágnesként vonz a cél felé. Az aszfaltra érve szinte már furcsának érzem a stabil járást.
A célban aztán a szokásos elismerések átvétele és a nagyon finom paprikás krumpli elfogyasztása következik. Elõtte azonban lefejtem magamról az átázott holmit és száraz ruhát húzok.
Igazi, komoly erõpróba volt! Köszönöm a rendezést!
|
