Túrabeszámolók


Karancs-Medves

Tibet19Túra éve: 20042010.02.04 13:47:50
Karancs-Medves 50

Aki ismer, tudja, hogy mit jelentett nekem ez a túra, mennyire fontos volt.
Az egyetlen feladott túrám, az elsõ pofon, amit túrától kaptam, de szükségem volt rá, hogy megtanuljam egy teljesítménytúra nem egy vasárnapi séta, amit nulla energiával is lehet teljesíteni.

Csanya, Fat és én együtt indultunk (8.50), de õk már Meszes tetõ elõtt elhúztak. Nem akartam az elején túlhajtani magam, tudtam ez nem könnyû túra. Hamarosan elkezdett esni az esõ, de ez sem tudta kedvemet szegni. Dzsekit vettem, nem akartam már az elején bõrig ázni. Cerbera-völgyig futható terep volt, de csak lazán - gondoltam, kell az erõ a Karancsra.

A Karancs-csúcs most is nagyon magasan fekszik, elõtte egy helyen elvesztettem a sárga jelzést és kénytelen voltam hegynek fel jó meredeken visszamászni a jelzésre. A kilátás nem volt olyan gyönyörû mint tavaly, engem mégis bûvöletbe ejtett a táj szépsége. Elértem a kilátót és lihegtem, de nem éreztem fáradtságot.

A Salgóvár következett, ami most nem tûnt olyan megközelíthetetlennek, mint tavaly. Épp a vár meghódítására készültem, amikor Csanyáék lefelé futottak (jó jel volt, hogy nincsenek olyan sokkal elõttem és esetleg számíthatok hazafuvarra is). A várból a borongós idõ ellenére is csodálatos panoráma nyílt a környezõ csúcsokra és a fennsíkra. Idõközben az esõ elállt, de a nap mégcsak nem is próbálkozott megmutatni magát. Ittam egy kis turmixot és elmerengtem pár percet, eszembe jutott a tavalyi túra, mennyire fáradt voltam már itt, pedig az csak egy elõjel volt. Innen a túra minden perce ambivalens volt, átéltem a tavalyi érzéseket és örültem a jelen erõnlétemnek, éreztem az ellentétet és az egyéves fejlõdést. Azt hiszem, ezt szavakkal nem lehet írni.

Továbbmentem a piros várjelzésen, ami pechemre balra és lefelé is folytatódott, balra indultam, de nem volt ismerõs, visszamentem és a térképbe mélyedve rájöttem, hogy mégis ez a jó irány. Késõbb ismerõs lett a táj. Fõleg a lejtõk, amiket tavaly is jól bírtam, a háromszög alakú tisztás. Leértem a Dornyay turistaházhoz, és mellette lévõ forráshoz. A tavaly a kora-nyári idõben turisták nyársaltak autóban ülve (!) bömbölõ zene mellett, szinte hallottam. Most is sikerült egyenesen mennem, de 100m után gyanús lett és a forrásnál rátértem a betonútra, lám lehet kétszer lépni ugyanabba a folyóba.

A Petõfi sétány elõtti mûútnál egy lány és egy fiú kereste az utat, KM35-ön voltak. Útbaigazítottam õket, ami sikerült is, mert még kétszer találkoztam velük. A Somoskõi várhoz is hamar felértem, és az a jólesõ érzés járt át, hogy idõtõl függetlenül tudtam a visszavágás sikerül. Leszáguldottam a lejtõn, legalábbis száguldásnak éreztem :-)

A Medves-fennsík következett, ami futható lett volna, de csak néha volt hozzá kedvem. Elõjöttek az elõzõ év emlékfoszlányai, az érzések, a belsõ küzdelem, amit akkor nem írtam le, mert nem akartam vagy nem tudtam. A harc önmagammal, hogy nem adhatom fel, meg tudom csinálni, hiába volt ott SK és szinte biztatott, hogy nem fog összedõlni a világ, ha kiszállok. Úgy éreztem inkább végigszenvedem a távot, mert lelkileg nem voltam felkészülve egy feladásra. Most bele-belefutottam és élveztem a táj szépségét, a virágzó fákat, a lendületemet. Újra egy ellenõrzõponton találtam magam, tavaly ez volt az utolsó.

Tovább vitt a lendület a Szilváskõ pusztai pontig, tavaly itt véltem látni pontõröket, de akkor túlmentünk rajta a sárgán, itt tévedtünk el, s futottunk le egy lejtõn, amin szinte sírva jöttem vissza. Mire visszaértünk a pontõröknek csak hûlt helyük volt. Most gyorsan pecsételtem, üdvözöltem a két sikeres útbaigazítottat és szinte repültem.

Bárna következett, kb 20 perc alatt lenn voltam. A pontõrtõl (mint az eddigi pontõröktõl is) megkérdeztem, hogy két magas futó srác mennyivel járhat elõttem. A pontõr kedvesen válaszolt, hogy nem sokkal. Mosoly – hazafuvar lehetõsége egész jó doppingszer :-) Van erõsebb: bunkóturistatárs megjegyzése : „Amit ti csináltok, az nem futás, mondtam annak a két srácnak is. Már rég a célban kellene lennetek. Én gyorsabban gyalogolok, mint ti futtok !!” Szerencsére számoltam ötig… Így is durván reagáltam: „Ne haragudjon, de nem önt kérdeztem, és szvsz mindenki úgy teljesít egy túrát, ahogyan akar.” Persze nem hagyta annyiban, mondta és mondta… Fogtam magam és elfutottam, walkman-en felerõsítettem a hangot és meg sem álltam csak a házak utáni hegy tetején, amikor rájöttem, hogy épp egy emelkedõt kaptatok felfelé.

Visszanéztem egy percre, hogy lássam egyideig nem fog beérni és hogy az emlékek elõbukkanjanak – itt kértünk vizet, ami akkor jólesett s csak késõbb derült ki, hogy inkább ártott, mert a kevéske ásványi anyagot csak felhígította és iszonyú hányingert okozott. Most ittam egy kis Vitalade-t és róttam a kilométereket, várva a Kohász körút sárga jelzésére. Már azt hittem túlmentem rajta, amikor végre feltûnt. Megint lehetett zúzni Szõrös pusztáig. Pecsét, Dinnye üdvözlése. S tovább valami belsõ hang késztetésére.

Emelkedett vagy sem, már nem számított, csak mentem vagy futottam, ahogy épp jólesett. Elkeserítõ volt a bánya látványa, egy év alatt ennyire elpusztítani és letarolni tájat. Összeszorult a szívem.. Kevés dologra emlékeztem tavalyról, de mintha erdõ képe derengett volna a kínlódás percei mellett, mert itt már minden lépés harc volt, egy újabb csata. Most sem erdõ, sem fák, de még hegy sem volt. Az ember tényleg szörnyû dolgokra képes. A szalagok segítségével visszajutottam a sárgára, de a lehangoló élmény megmaradt. Kotára értem, ahol a pontõrhölgyet megismertem tavalyról, az õ segítségével jött fel Efem autóval a Pécskõ nyeregi sorompóig. Elõször nem ismert meg, de egy mondat elég volt neki, ledöbbent, érdeklõdött a többiekrõl (SK, Efem). Majd útnak indított egy olyan mondattal, amely enyhén elérzékenyített: „Most nem kell a sorompónál megállni !” „Nem fogok! Igérem. :-) „

Továbbfutottam, hajtott a lendület, az öröm és a kíváncsiság. Újra elmellõztem a két KM35-ös fiatalt. A hírhedt sorompónál mégis megálltam egy pillanatra, nem lehetett nem megállni, SK beszámolója csengett a fülembe : „A sorompó után Tibet leül. Már nincs méter a lábában: addig ment, amíg fizikailag képes volt lépni.” Átéltem, emlékeztem és egy könnycsepp végigfolyt az arcomon. Igen, most már beismerhetem, fõleg magamnak, hogy tavaly elértem a határaimat, vagy ha ilyen létezik túlmentem rajtuk. Egy sóhaj és mosolyogva nekivágtam a hátralévõ ismeretlen kilométereknek. Pécs-kõig nem volt vészes emelkedõ, de tavaly már nem tudtam volna felmenni. Utolsó pecsét és már csak lefelé a sárgán.

Végigfutottam, bár éreztem, hogy a jobb forgómmal valami baj van, de nem érdekelt. Boldogan közelítettem a rajtot, a tornapályán futókkal szinte versenybeszálltam. Egész nap borús idõ volt, mégis úgy éreztem süt nap. Átfutott elõttem egy édes kis mókus, visszanézett és mosolygott, mintha õ is velem örülne. Az Acélgyári úton kicsit belesprinteltem, két perccel túllépve a nyolc órát értem be (16.52). Güszi és Optika gratulált, õk hittek benne, hogy nekem elég nyolc óra, én bõven elégedett letten volna kilenc órával is. Csanya és Fat, akik 10 perccel korábban értek be meglepõdtek, persze nem az idõm annyira jó, hanem õk többet nézelõdtek és tájékozódtak.

Összegezve:
Rosszak:
- a bánya látványa szörnyû
- a jelvény helyetti kitûzõ nagyon rosszul esett, hisz tavaly is csak 4 km választott el tõle
- a jobb forgóm azóta is fáj
Jók, amelyek mellett a rosszak eltörpülnek:
- visszavágtam a Karancsnak a legjobb hosszú túra idõmmel (6.2)
- fizikailag nem fáradtam ki, sikerült nagyon jól beosztanom az erõmet és a frissítésemet
- a jelzések jól követhetõek
- a túra útvonalát szenzációsan tervezték, több pontról szinte az egész útvonal belátható
- a Karancs-Medves számomra most is az egyik legcsodálatosabb táj

Köszönet:

Múzslának az itinerért, amely nagyon sokat segített az elõkészületben
Csanyának a fuvarért
Güszinek a nyolcórás beérkezés feltételezéséért
Efemnek a tavalyi életmentõ akcióért
SK-nak a tavalyi kitartásáért
Topikosonak a biztatásokért és a tanácsokért

& Karancs-Medvesnek a tavalyi leckéért, amit azt hiszem jól megtanultam :-)

Tibet