Kincsesbánya 30 (hivatalosan 27 km), avagy túra felemás bakancsban
2010.01.30.
Hajnalban indultunk Anyával és Bazsival Kincsesbánya felé, különösen nagy örömmel, mivel Anya el tudott jönni velünk erre a túrára. Induláskor, még félálomban, benyúltam a cipõs szekrénybe és az egyik polcról levettem a bakancsokat, melyeket szokásommal ellentétben elõzõ este nem készítettem elõ. A vezetéshez edzõ cipõt viseltem, a bakancsokat a legnagyobb nyugalommal tettem az autó csomagtartójába. Hajnalban felénk csillagos volt az ég, de nem volt az a nagy hideg, ami egy-két nappal korábban is volt. Veszprém környékén már borús volt az idõ és a hó is elkezdett szállingózni. Kincsesbányára érve, az út már teljesen fehér volt, és nagy pelyhekben esett a hó. Megálltunk az iskola melletti úton, kivettem a bakancsokat a csomagtartóból, és cipõt szerettem volna cserélni. Ekkor vettem észre, hogy két különbözõ bakancsot hoztam el magammal. Az egyik Bazsi két számmal kisebb bakancsa, a másik az én bakancsom volt. Hát, nem voltam ideges! Szerencse a szerencsétlenségben az volt, hogy az egyik balos, a másik jobbos volt. Két választási lehetõségem maradt: vagy megyek az edzõcipõbe, vagy a felemás bakancsokat választom. A hóesésre való tekintettel inkább a felemás verziót választottam, így a bal lábamra Bazsi egyik két számmal kisebb bakancsa került. Törte nagyon a lábamat, de nem volt mit tenni. Aznap többször megfogadtam, hogy a bakancsok is készenlétbe lesznek téve már az indulás elõtti este, ami mint már említettem, korábban is így szokott történni. Bementünk az iskolába, ahol már nagyon sokan voltak, de aránylag gyorsan túljutottunk a formalitásokon és kis idõ múlva már a kezünkben volt a tavaly már jól megszokott, szép, színes itiner. Rajtidõnek 8 óra 30 percet regisztráltak.
(Kincsesbánya: Õstelepülései közül Kincses és Bittó a XIX. század elején népesültek be, ez idõtõl az iszkaszentgyörgyi uradalom szõlõhegyeiként említik õket írott források. Kincsesbánya nevének utótagja a bauxitbányászatra utal. A Kincses név a község déli határában fekvõ Kincses heggyel és a hasonló hangzású õstelepüléssel kapcsolatos. A hegy lapos köveitõl nyerte a nevét. A pénzérme alakú különbözõ nagyságú lapos kövek (nummulites) az eocén kori tengerek egysejtû meszes házú élõlényeinek megkövesedett maradványai, melyek tömegével találhatók Felsõ-Kincses település szántóföldjein. A kis köveket Szent László pénzének hitte és nevezte a nép egykor. A hagyomány történetet is fûz ezekhez. Egyik szerint a környék ura a tatárok (vagy törökök) elõl menekülve elszórta pénzét, és ez a rabló tatár kezében kõvé vált. Lakosság: 1506 fõ.)
Az iskolából kijõve balra fordultunk, és szalagozott emelkedõn indultunk felfelé. Az emelkedõ tetejére érve hirtelen irányt váltottunk és az eddigi déli irányt észak-nyugatira váltottuk fel. Tavaly álltak itt pontõrök, az idén hiába kerestük õket. A szalagozás hamarosan rátért a P jelzésre, majd rövid idõ múlva a KP találkozásánál lévõ elsõ ep.-hez értünk. A szervezõk az idén a ragasztós-matricás változatot választották a pecsételés helyett. Ragasztás után a Vontató- és a Vaskapu-hegy nyugati oldala mellett haladtunk el és hamarosan megpillantottuk a Fehérvárcsurgói-víztároló köd takarta, befagyott vízét. A tó melletti nyaralók téli álmukat aludták, talán ha egynek füstölt a kéménye. A nyaralókat elhagyva rátértünk a víztározót félig megkerülõ aszfaltútra, mely jeges-havas volt, azonban ez a tény egy felénk száguldó autós-Terminátort a legkevésbé sem érdekelt. Miután szerencsésen elhúzott mellettünk, hosszan néztük a távolodó vese-donort és megállapítottuk, hogy nagy az Isten állatkertje. Hamarosan a Gaja-szurdok bejáratánál álltunk, ahol újabb ragasztás következett és kaptunk egy müzli szeletet. A hó itt olyan nagy pelyhekben esett, hogy szinte vattacsomóknak tûnt a szemlélõ számára. Sokat azonban nem nézelõdtünk, bevettük magunkat a szurdokba. Az ep.-nél nagyon sok ember gyûlt össze, de a szurdokban magunkra maradtunk és mindhármunknak nagyon jól esett a csend. A friss hó egyre vastagabb lepellel borította be a régit, és a táj gyönyörû fehérben pompázott. A hópelyhek lágy tánca karácsonyi hangulatot árasztott a völgyben és nyugalom szállta meg a tájat és a sziklák tövét. A jég alól kibúvó patak vize, mint megdermedt lehelet, halkan tûnt újra el a fagyos kövek között, hogy a varázslatot hangos csobbanásával meg ne zavarja. Át kellett élni a pillanatot és azt hiszem, nekünk ez sikerült, a túra legszebb élménye volt. Varjúvárnál elhagytuk a szurdokot és következett a túra túlélõ szakasza. Tavaly is nagyon nehéz volt felmenni a csúszós hegyoldalon, most a letaposott, friss hó még nehezebbé tette a feljutást. Üggyel-bajjal, idõnként négykézlábra ereszkedve feljutottunk a tetõre, ahonnan gyönyörû kilátás nyílt a szurdokra. Hamarosan a bodajki sípálya üzemen kívüli felvonóinak integettünk és leszaladtunk a domb aljára. A domb közepénél egy-két kisgyerek, egészséges, kipirult arcocskával próbált szánkózni, ami a friss hóban nem nagyon akart nekik sikerülni. Bodajk fõutcáját elérve jobbra fordultunk és hamarosan a Gajavölgy vendéglõben ragasztattunk. Szerelvényigazítás és frissítés után a Kálvária következett. A kõfülkék fehér köntöst viseltek és hó borította a kereszteket is.
(Bodajk: Már évszázadokkal a honfoglalás elõtt az avaroknak, majd a rómaiaknak is állandó településük volt ezen a területen. 1543-ban Fehérvár elestével Bodajk is török kézre került és nagyrészt elpusztult, de a kedvezõ adottságainak köszönhetõen hamarosan újra benépesült. A török elûzése után, 1691-ben a Hochburg család kapta a csókakõi-móri uradalom részeként birtokul a falut. 1774-ben mezõvárosi rangot kapott. Lakosság: 4142 fõ.)
A Kálváriát elhagyva, a P jelen dél, dél-nyugatnak vettük az irányt. A következõ ragasztó hely az Alba Regia forrásnál volt, majd hamarosan a Pháromszögön kapaszkodtunk felfelé. A tetõrõl innen is gyönyörû volt a kilátás, a havas fenyõágak adták a kép keretét. Az utolsó kerítésmászást letudva közeledtünk a Fehérvárcsurgói-víztározó keleti partjához. A víztározó közepén volt egy be nem fagyott vízcsík, ahova összegyûltek a vadkacsák, megannyi fekete pontot alkotva a nagy fehérség közepén. A Becsali-büfé volt az utolsó az ellenõrzõ pontok között, ahol semmit nem késtünk a helyszûke miatt. A víztározó gátõrháza mellett elhaladva következett a cél felé vezetõ, utolsó aszfaltos egyenes, majd mikor a házak már feltûntek a szemeink elõtt jobbra lefordultunk az aszfaltról, be egy kis erdõbe. Rövid erdei szakasz után feltûntek Kincsesbánya szélsõ családi házai, majd pár méter megtétele után az iskolával álltunk szemben. Célba érkezésnek 14 órát regisztráltak.
Összegzésül: A túra szép helyeken vezet, nekünk a kedvencünk a Gaja-szurdok. Az ellátás a tavalyihoz hasonló volt, a pontõrök mindenhol kedvesen tették a dolgukat. Ami Bazsinak egy kicsit csalódás volt a tavalyihoz képest, hogy a 30 kilométeresek emléklapjának lecsökkentették a méretét:). Köszönjük a szervezõknek az élményeket és a szervezést, a hóesés még különlegesebbé tette ezt az amúgy is szép túrát.
|
