Túrabeszámolók


BUÉK

dyanTúra éve: 20062006.01.08 11:13:05
A BUÉK teljesítménytúrának megvan az a zamata, hogy az év elsõ teljesítménytúrájaként, rádaásul az év legelején tényleg az emberben hagy egy olyan kellemes jó érzést, hogy milyen jó is kint a fák között kezdeni ezt az évet. Ez a mondanivalója nagyon átjött 2005-ben, amikor is másodikára esett a túra.

Idén hetedikén vágtunk neki a túrának, Eszti és én, neki ez volt az élete elsõ teljesítménytúrája, és valamiért úgy éreztem, sikerül majd bennem jó érzéseket hagynom a teljesítménytúrázással kapcsolatban. No, hát a rajtból elindulva a parkoló tetején sikerült egy hangyányit megcsúsznom a jégen, de azért annyira elég volt ez a kis kibillenés is, hogy jól hasba vágjam szegény Esztit az egyensúly-visszanyerés közben. Ja, és közöltem vele hogy a szép új piros nadrágja a túra végére bizonyosan fekete lesz.

A sárga sáv jelzés a Nyéki hegy oldalában szelíden kanyarog fel, majd a vadaskerti hegy gerincén átbukva visz le a reptér sarkához, ahol egy lépcsõzött meredek emlekedõvel jutunk fel a Szépvölgyi út végén lévõ parkolóhoz, majd onnan már a kék kör jelzésen a Hármashatár-hegy (majdnem) tetejére. Itt jó nagy sor várt minket, kicsit meg is ijedtünk, de aztán felesleges volt pánikolni, mert az igazolást osztogató srác nagyon ügyesen és legfõképp gyorsan végezte a dolgát, szóval hamar sorra kerültünk mi is, és bekövetkezhetett Eszti életének elsõ teljesítménytúra-ellenörzõpont-igazoló-pecsételése.

A mûutig lemenõ, máskor igen csúszós és sok esésre okot adó lejtõ most a hó és a jég ellenére sem volt vészes, utána pedig hamar leértünk a Fenyõgyöngyéig, ahol a jó meleg napközis-tea és a croissant amit kaptunk igen jól esett. Jó volt egyben látni a sok embert ahogy ott nyüzsgött és láthatóan jól érezte magát, persze ez mindig a teljesítménytúrák velejárója, de azért mégis idõrõl idõre megmelengeti a szívemet. És egyébként itt sikerült is összefutni egy volt tanítvánnyal.

Az Árpád-kilátóhoz hamar felértünk és persze ott ismét lelki töltés következett a városra való kitekintés keretében. Közepesen tiszta idõben egész jól látszott a Duna és egy csomó jellegzetes épület mindenfelé 10-15 km-ig. A lefele menõ úton a csúszós kásás hóban libasorban lépkedett lefelé a sok ember, néhány bátor balról elõzött, de azért hamar le lehetett jutni a Törökvész út végéig. Az Apáthy szikláknál lévõ lépcsõ sem volt gond, pedig ott eddig minden évben sikerült jókat csúszkálni. A lépcsõkön lefele menet Eszti futott össze régi ismerõsével, és a villamos hídja alatt átmenve meg is beszéltük, hogy az egész világ egy nagy-nagy pókháló, sok-sok csomóponttal.

Kuruchalomtól bevallom kicsit féltem, mert ez a túra a hosszú gerincen megy felfelé, és ott mindig úgy kimerülök (a Zöld 20/30 pont itt jön, csak szembe), és utána pedig a másik, meredek gerincen a kerítésbe 10 körömmel kapaszkodva sem olyan mókás lefelé menni. De hiba paráztam, ez is gond nélkül sikerült. A Budakeszi úton való átkelés után a cserjés felett a szintúton megettünk egy jó szendvicset, és mivel pont a keresztezõdésben álltunk meg, ahol jobbra kell menni, pár ember kicsit elbizonytalanodott, de én szívesen felvállaltam az útjelzõ tábla szerepét.

Szépjuhásznéhoz érve tudtam, hogy már csak hipp-hopp fel kell futni a Nagy-Hárs hegyre, a túra utolsó emelkedõjén. Eddigre már jelentõsen szétszakadt a "mezõny", míg ezidáig folyamatosan csoportok mellett mentünk, a teljes felfelé menõ szakszon csak ketten battyogtunk. Hála a napocskának, és a 2-4 fokos melegnek a kásás-sáros hóban könnyû volt menni. Ámde a kilátónál fantasztikus látványban volt részem, mert igazolás után Eszti egy kis darabnyi jégen elõadott egy jégtánc-kompoziciót, az ott állók nagy örömére is.

Lefelé az utolsó veszélyes helyet (bánybejárat) is hamar leküzdöttük, mert igazából nem veszélyes csak annak tûnik (tavaly megleltem a titkát a biztonságos átkelésnek) és hamar leértünk a nyeregbe, ahonnan úgy döntöttem nem kockáztatjuk meg a kisvasút lépcsõs átjáróját, ahol minden évben négykézláb kell lemenni a jég miatt, hanem a lesiklóúton mentünk át a vasút alatt és már alig vártam, hogy ehessek a Nagyréten ránk váró szaloncukorból. Érdemes volt, mert igen finom zselé szaloncukik voltak, Eszti a málnásra esküdött, én meg a narancsosra.

Nem túl fáradtan beérve a célba a CSBT-s túratársaktól kaptunk célbélyegzést, majd az oklevél, és nagyon szép kitûzõ átadása után ettünk egy kis virslit - megjegyzem, annak ellenére, hogy rengeteg ember volt, hála a jó szervezésnek, nagyon pörgõsen ment minden, és ezért hála a szervezõknek, mert nincs annál roszabb, mint amikor a túra végén órákat kell várni a megérdemelt elismerésre.

Jóllakottan, kellemesen elfáradva ültünk be az autóba, és mentünk ... egy másik kalandra, de ez már egy másik történet is.

Nagy Sándor