Túrabeszámolók


Pinceszer/Vincézés - Pincézés

nafeTúra éve: 20102010.01.27 18:50:40
Vincézés, Pincézés 25
GPS-el mért távolság: 25,2 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 715 m. Persze ebben volt egy-két flik-flak, mint késõbb kiderül.

Kicsit félve indultam el erre a túrára, az elõzõ év végi térdízületi gyulladás miatt. Mivel a reumatológussal rájöttünk, hogy az ízület megfázása okozta a bajt a Deákon és a Tanúhegyeken az esõtõl vizes nadrágban, így azért tudtam ,mire kell vigyázni, s hogyan kell felkészülni. Reggel elmentem Fehérvárcsurgóra felvenni Ervint, s amíg vártam rá, mert túl korán érkeztem, „felpaprikáztam” a térdeimet (kifejezetten hideg idõre való biciklis bemelegítõ krémet kentem rá, aminek az egyik hatóanyaga a kapszaicin, és meglehetõsen intenzíven melegít), felhúztam rá három biciklis térdmelegítõt, amibõl a legfelsõ szélálló anyagból készült, s irány a rajt, ahová 7 óra után pár perccel érkeztünk. Gyorsan beneveztünk, megnéztük az itinert, s már úton is voltunk.

Jó kis bemelegítõ kaptatóval indult a túra föl a várba (jó 140 m szint). Az idõ hideg, de mivel nincs szél, így kellemes. A vár tetejére már nem mentem föl, mivel többen is panaszolták a jeges lépcsõket. Lemaradtam egy müzliszeletrõl, amit Ervin megkapott, mivel benne több a vállalkozó szellem, meg hát ügyesebb is nálam. Emlékezve az utolsó Hófejérkés tapasztalatomra, amikor a jeges falépcsõkön négykézláb másztunk fel, a lépcsõfokokat tartó karókba kapaszkodva, mert másba nem lehetett, inkább a biztonságosabb úton visszamentünk a vár parkolóba, ahol találkoztunk azzal a fekete macskával, amelyikkel a téli tekergésen megosztottam a csokimat, csak most nem volt kéznél semmi ehetõ.

Szép és kellemes kaptatón fújtattam fölfelé. Nem tett nekem jót az elmúlt 5 hónap nagyon ülõ munkája. Kegyetlenül rossz az állóképességem. No mindegy. A szélcsendes idõnek köszönhetõen havas fák viszont csodálatosak, s valamelyest feledtették a csúszós utat is. Még a Vár-völgyben hallottunk egy puskalövést, késõbb aztán a Kató-hegyen vadászok jöttek szembe az úton, három nagyképû majom terepjáróval, akiknél elmaradt az elsõdleges szocializáció, miszerint az elõzékenységet, hogy lehúzódtunk az útról, illene megköszönni. Egy lelõtt vaddisznót szállítottak. Lehet, hogy a túrázók között használtak golyós puskát? „ kilométeren belül okozhat halálos sebet egy eltévedt golyó!

Hamarosan elértük az elsõ ellenõrzõ pontot, ahol megkaptuk a pecsétünket, s már szaporáztuk is tovább lépteinket a Z+-on, ami egészen a következõ ellenõrzõ pontig vezetett bennünket. Beszéltük Ervinnel, mennyivel könnyebb ebben az irányban teljesíteni az Ugró-völgyet, s pláne a Kis-nyíres-völgyet, mint ellenkezõ irányba, ráadásul biciklivel, ahogy azt mi tavaly augusztusban tettük. Persze arról is beszéltünk, jó lesz figyelni a Strázsa-hegynél, nehogy elmenjünk a völgybõl merõlegesen kikapaszkodó ösvény mellet. Biciklivel mindig csak azt tudtam, ott van valahol, de sosem vettem észre. Nos, gyalog is elmentünk mellette. Akkor kaptunk észbe, amikor újra elértük az erdõt, hogy oda már nem kéne bemennünk. Irány vissza, s immár a jó ösvényen kaptattunk.

A Vértes Gyöngye étteremben újabb pecsét, egy csoki, amit ott rögtön meg is ettünk, majd folytattuk utunkat a zöld jelzésen. A falun belül természeten megint elnéztük az elágazást, s hozzátettünk 2-300 m-t a távhoz, de végre jó nyomon voltunk. A környék egyetlen turistaösvényén kaptattam, ahol eddig még nem jártam. Gyönyörû sziklaalakzatokat láttunk. Elég gyakran vettem elõ a fényképezõgépet, a fényszegény viszonyok ellenére is. Ennek következtében Ervint csak a két táv találkozásánál értem utol.

Jó tempóban vágtunk át a Pap-irtáson, majd az állítólagos zöld háromszög jelzésen, itt inkább szalagozáson (turistajelzést egyet sem láttam) mentünk tovább. Kigyönyörködtük magunkat, s irány lefelé. Többen is jöttek velünk szembe. Mivel nem egy ismerõs túrázó mondta, hogy elég veszélyes a lefelé, ráadásul torlódnak is az emberek, ezért mi is visszafordultunk, s rátértünk a Z+ jelzésre. Itt megelõztünk egy felnõttekbõl és gyerekekbõl álló vegyes csapatot, amelybõl egy kilenc éves kislány és apukája váltott nagyobb tempóra, s a következõ szalagozáson utol is értek bennünket. Volt egy pár méteres szakasza, ahol egy meredek falú víznyelõ és a meredek hegyoldal közti nem egészen méter széles gerincen vezetett az ösvény pár méteren át. Ervin visszaszólt, hogy nagyon csúszik, s vagy két percbe telt, mire átóvakodott rajta. Én inkább megkerültem a víznyelõt. Itt ért utol minket a kislány, aki körülbelül másfél másodperc alatt átrongyolt ezen a szakaszon, majd vidáman visszaszólt az apukájának, hogy vigyázzon, mert csúszik. A továbbiakban a jeges havon, többször lazán, vidáman elfutott mellettünk lefelé. Szemmel láthatóan élvezte a téli útviszonyokat.

Az Ezerjó borúton aztán elmondta, hogy nagyon szeret csúszkálni, s az idén ez már nem is az elsõ túrája. Hét éves kora óta jár rendszeresen túrázni. Ennek megfelelõen az ellenõrzõ pontig, vidáman beszélgetve végig csúszkálta az utat, ahol csak lehetett. Ott lemaradtak tõlünk, mivel az apukájának volt borjegye is. Mi megkaptuk az utolsó ellenõrzõ pecsétet, hozzá egy kis teát, s gyerünk tovább.

Megyünk-megyünk-mendegélünk, de még sehol sem visz le jelzés a borútról, pedig kéne. Elérünk egy éles jobb kanyart. Hm. Eddig nem lett volna szabad eljönni az aszfalton. Végül is valamikor itt érte el az aszfaltot, az itt csak térképen létezõ kék háromszög jelzés, meg emlékszem rá, hogy egy messzirõl is jól látható modern épület mellett visz az út, így jobbra le, majd úgy 200 méterrel arrébb, visszakanyarodtunk a K+ jelzésre, amibõl egy darabon még egyet sem láttunk. Késõbb néhány jelzés alapra bukkantunk. Innen már tényleg csak egy laza séta volt a célig, ahol megkaptuk a díjazást, megettük a rég várt zsíros kenyeret, vettem két üveg traminit, ha már a „vezetõ beosztás” miatt a túrán nem ihattam, s elégedetten hazafelé vettük az irányt. Kár, hogy itt csak tramini volt, semmi más. Otthon barátoknál megkóstoltuk, finom. Sajnos a nap csak akkor sütött ki amikor már a célban voltunk, így igen keveset fotóztam. Szerencsére viszont semmi gond sem volt a térdemmel, tehát mehetek jövõ héten Kincsesbányára.

A túra útvonala remek. Végig a Vértes legszebb 16 négyzetkilométerén vezet. Az általam járt hegységek közül, sehol másutt nem összpontosul ennyi szép rész ilyen kis területen, mint itt. A nagyobb völgyek közül nem jártam még a Pénzverõ- és a Csatorna-völgyben. Ezt erre az évre tervezem. Eddig szerintem a legszebbek, a Kõkapu-völgy sziklaalakzatai. Érdemes lenne arra is vezetni teljesítménytúrát. Egyesületi túrát, már vezettem arra, s azt az idén is tervezzük. Érdekes egyébként, hogy összesen hat sziklajelzés van a térképen, holott vagy 100 körülinek kellene szerepelnie. Gyönyörû például a Gémförtés-völgy „kalapos” köve is, jóllehet nem akkora mint a Kõszegi-hegységbeli társa, de ez is szép, sõt a kalap még hangsúlyosabb. A Kõkaput alkotó sziklákat sem ártana ábrázolni, hiszen azok is szépek, s nem is kicsik.

Elõször én is csak néztem a kapott térképlapon, miféle K+ jelzés van a kék négyzet helyén (a valóságban még csak a térképen létezik így), meg milyen átkeresztelés történt, az Ugró- és Köves-völgyeknél, aminek következtében az Ugró-völgyi barlangféleségek mind a Köves-völgybe kerültek, meg milyen kacskaringók vannak a zöld háromszögnél, az Orondi-szõlõknél? Aztán elõvéve a Vértes térképeket, kiderült, hogy ez bizony a Vértes legújabb, 2009-es kiadású térképén már így van, tehát ez a legfrissebb helyzet (a turista kalauz egy évvel korábbi kiadásában még nem ez szerepel).

Ismét bebizonyosodott, hogy kellõ figyelmetlenséggel, bárhol el lehet tévedni, még jó jelzéseknél is. Ervinnek a Vértes hazai- nekem második hazai terep, s mégis két helyen elnéztük a jelzést.

A túra ár/szolgáltatás aránya jó. 1000 Ft-ért, színes, nyomtatott cartográfiás térképlap, emléklap, mini köcsög járt. A várban müzliszelet, Csákberényben csoki, a harmadik ellenõrzõ ponton tea, a célban zsíros kenyér, hagyma, alma, tea és kétféle forralt bor volt az ellátmány. A következõ rendezésnél célszerû lenne egy ellenõrzõ pont helyét megváltoztatni, valamint egy új pontot létesíteni, a tényleg nagy rövidítési lehetõségek megszüntetésére. A „túljelzett fától” kellene áthelyezni a pontot a Gémförtés-völgy felsõ végéhez a ZZ+ elágazásba (itt bõ 4 km-t lehet rövidíteni a Z-Z+ levágásával) ahol a két táv újra összezár, valamint egyet létesíteni a Kató-hegyen, a K+Z+ elágazás után (megszüntetni a Z+ nagy kanyarjának a levágási lehetõségét (1 km), vagy a teljes Z+ levágását a Kõkapu- és Meszes-völgyön át (2-3 km)). Persze lehetnének ezek automata pontok is. A túlnyomó többségnél indokolatlan ez az elõvigyázatosság, de mindig vannak akik a rövidítésekben lelik örömüket.