Péntek éjjel hat óra alvás jutott ki nekem, ezért meglehetõsen nehezen ébredtem. Szerencsére a cuccaim már össze voltak készítve, ezért viszonylag gyorsan bootoltam. A Nyugatiban a pénztár elõtt igencsak hosszú sor fogadott: az indulás elõtt öt perccel kaptam csak jegyet. Ekkor még shoppingoltam egyet, majd futólépésben érkeztem a vágányhoz. Egy négy vagonból álló BZMOT állt ott. Elmentem az elsõ vagonig, részint ismerõsöket kerestem, részint cigarettát fogyasztottam. Mivel senkit nem találtam, ezért megerõsödött elhatározásom, miszerint itt tényleg trapp lesz. Piliscsabáig nagyrészt eseménytelenül telt az út, tekintve, hogy megpróbáltam a szûkös éjszakai pihenést megtoldani. Az állomáson leszállva az elsõ amit megláttam a forgalmista hölgy volt. Ez meglehetõsen elvonta a figyelmem attól, hogy többen rohanni kezdtek az állomás épülete fele. Ezt nem nagyon értettem, amíg hátra nem néztem: egy szörnyû, vad horda taposta egymást és nyomult a start felé. Mire eszméltem, már csak száz-sokadik lehettem volna, ezért taktikát váltottam és tõlem kevéssé szokatlan módon a restit próbáltam fellelni. Mivel ilyen nem volt, ezért körülnéztem a Piliscsaba plázán (értsd: központi tér). A vegyesbolt és a zöldséges egybõl feltûnt, ám kocsma sehol. Kissé távolabb sétálva egy épület keltette fel az érdeklõdésemet. Ezen semmi közvetlen jelzés nem utalt kocsma jellegre, ám gyakorlott szememnek feltûnt az ajtaja elõtt álldogálló lokálpatrióta tipikus szerelésben (terepszínû katonai gyakoló, kopott pulóver és nem tudom milyen nevû, de csak falun látható sapka), valamint egypár falhoz támasztott kerékpár. Arra gondoltam, hogy ez csak kocsma lehet, vagy tápszerbolt. Esetleg mindkettõ. Belépve az elsõ feltevés igazolódott. Egy kávé+kóla combo komótos elfogyasztása után visszamentem az állomásra – gondoltam már nincs akkor sor. Akkora nem is volt, de még mindig legalább ötven ember állt elõttem. Unalmamban beálltam a sorba és a szerkókat stíreltem, na meg a forgalmista hülgyet, aki újra feltûnt. Volt az arcában valami feltûnõen elborzasztó, amúgy egész aranyos lett volna. A szerelésekben nagy volt a szórás. Többen kamásliba öltöztek, hallgatván a beavatottak ama pletykájára, miszerint helyenként nagyon sáros a terep. Másvalaki térdnadrágban volt. A nevezési díjat szedõ úr mindenkitõl megkérdezte, hogy MTSZ tag-e. Nem akartam különcködni TTT tagságommal, ezért bólintottam, bár megvallottam, hogy nincs nálam az igazolvány (persze, mert még nem mentem el érte). Rendes volt, mert arcra elhitte, hogy van. Itt kiderült, hogy a cél tényleg nem Hûvösvölgyben, hanem Csillebércen lesz, de szerencsére ezt az útvonal leíráson sem felejtették el közölni. Megjegyzem az leírás szinte kizárólag a jelzések felsorolásában merül ki, de a térképvázlat korrekt, jelöli a becsatlakozó jelzéseket.
Rögtön egy kicsit elveszettnem éreztem magam, mert egyetlen jelzést találtam, azt is az állomás épületén, úgyhogy tempósan megindultam a tömeg után. Párszáz méter után éreztem, hogy még nem melegedett be a lábam ehhez a sebességhez, de a BEAC tapasztalataiból okulva tudtam, hogy el fog múlni. Ez azért viszonylag kevéssé vigasztalt, mert kurvára fájt. Nem tudom, hogy mi az izom neve, de az alsó lábszáron van, de nem hátul, mint a vádli, hanem elöl-oldalt. Attól tartottam, be fog görcsölni. A határon egyensúlyozva, a lehetõ leggyorsabb tempóban próbáltam elõzgetni. Már csak egyvalaki volt elõttem látótávon belül, amikor eltûntek a jelzések. Az ürgét nem zavartam elõttem, én azonban visszafordultam, és láttam, hogy 50 méterrel elõbb lekanyarodott a jelzés. Jelzem, az elsõ festés a jóval a kanyar után volt, ezt még télen sem lehet észrevenni, nemhogy nyáron, lombok közt. Utolsókból lesznek az elsõk, és fordítva, újrakezdtem az elõzéseket. Kis idõ múlva rájöttem, hogy a másik út is jó volt. Na mindegy. Kisebb embernyájakat elõzgettem. Voltak akiket többször is, mert pofátlanul levágtak. Van aki keveselli a 30km távot, van aki sokallja. Látszik, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Enyhe szintes szakasz jött, örömmel vettem tudomásul, hogy itt is tépek felfele. Két ismerõs arcot lehagyva meghallottam egy félmondatot egyiküktõl, miszerint õ majd az emelkedõn fogja visszaelõzni az embereket. Mivel más nem volt a környéken, magamra vehettem. Utána nem láttam a fickót. Itt már szerencsére bemelegedett a lábam, úgyhogy még erõsebb tempót tudtam diktálni, pedig az emelkedõk is egyre meredekebbek lettek (persze azért nem volt egy Öreg-Vágás hegy). Elpakoltam a Sandstone-t, egy polárban is kellemes meleg volt. Pontban tíz órakor nézegettem az órám, számolgattam, úgy gondoltam, még egy-másfél km lehet az elsõ ep. (8.9km). 10 óra 2 perckor megérkeztem az ep.-re.
Amíg a soromra vártam, bevettem egy kis hajtóanyagot (szõlõcukor, multivitaminos itallal leöblítve). Kiszámoltam a sebességem: 6.935 km/h, meglepõen jó. Nagyszénás következett, Pirosról emlékeztem, hogy ott volt mivel küzdeni. Szerencsére másfelõl mentünk, úgyhogy kisebb emelkedõk után fenn voltunk a tetõn. Az emlékfalat nem véltem látni, viszont gyönyörû kilátás van a tetõrõl, mivel csak fû nõ rajta, se fa, se bokor. Balról a Pilist és a Kevélyt volt szerencsém felismerni, azonban nem engedhettem meg magamnak hosszasabb megállást, nyomultam tovább. Nagyszénásról lefele már a piroson jöttünk, ez a rész ismerõs volt a Pirosról, kellemes lejtõ, amin még lehet futni, ezt kihasználtam és futottam is Nagykovácsi közepéig. Emlékezetemben úgy élt, hogy lesz egy kis emelkedõ a keresztezõ mûút után, ám Vörös-pocsolya még a Piros 70. kilométerénél sem okozott maradandó rossz emlékeket ezirányban. Így is lett, kellemesen gyors tempóban tudtam haladni, a lejtõkön jókat lehetett futni, ám kezdett sárosabbá válni a terep. 10 óra 52 perckor gyakorlati bemutót tartottam „Hidegburkolás magasfokon” címmel. Történt ugyanis, hogy egy kis lejtõn lerobogtam, és az elõre nem látható sáros részen kicsúszott alólam a lábam és jobb térd-bal tenyér kombinációval a földre zuhantam. Ám ezzel még koránt sem úsztam meg a mindössze két méter hosszú lejtõt – még csak a közepénél tartottam, elkerülhetetlen volt a további zuhanás. Menteni a menthetõt félelmetes reflexszel magam alá kaptam a kezem és (népiesen szólva) hömbölödtem egyet, aminek végén lendületbõl felpattantam, mint az elesett jégkorcsolyázók. Nem kell mondanom, a nézõközönséget, mint a villám hagytam ott és csak pár száz méterrel késõbb álltam meg kárszemlét tartani. A térdem kicsit lehorzsolódott a farmeren keresztül, a jobb tenyerem, a farmerom, a dzsekim és valószínûsítettem, hogy a hátizsákom is saras lett, de komolyabb probléma nem történt.
10 óra 58 perckor bélyegeztem az ep-nél (résztáv: 7.4km), aki egy vicces odút épített magának – úgy nézett ki, min tegy földön ülõ magasles. Itt hagytam el az utolsó nagyobb csoportot. Gyors számolás: 7.93km/h, ez betudható annak, hogy átfutottam fél Nagykovácsit. Az elõttem bélyegzõ idõsebb úr a tizenvalahányas rajtszámot kapta. Én a 230. voltam. Nézegetve a leírást elszörnyülködve tapasztaltam, hogy nemsokára jelzetlen szakasz jön. Reméltem, legalább szalagozás lesz, mert itt már nem számíthattam nagyobb csoportokra. A Piros útvonaláról fájó szívvel letértem a jelzett helyen. Amikor a térképet néztem az utat keresve láttam, hogy a piros Fekete-fejre megy, már nem is sajnáltam annyira. Egy nagy mezõn álltam, ahol legalább ötfele lehetett menni, szalag sehol, kisebb csoportok elszórva a mezõn össze-vissza járkálva, térképet nézve. Saját kútfõbõl arra gondoltam, hogy a legjobb lesz a János-hegy jól látható kilátója fele menni. Elmentem két hölgy mellett, az egyikük éppen azt ecsetelte, hogy ez a rész mindig szivatósnak tûnik, de valahogy mindig megtalálták a helyes útvonalat. Késõbb egy borjú vagy csikó tûnt fel az úton, közelebb menve láttam, hogy kutya volt az illetõ. Méretes jószág volt, na. Szerencsére itt egy térképnek megfelelõ betonút feküdt kereszben, mellette kerítés, úgyhogy muszáj volt követni. Itt feltûnt egy újabb nagyobb csoport, akik között bámulatosan szlalomozva elõztem az emelkedõn, és a következõ ep-nél már szinte egyedül voltam. Résztáv 5.3km, sebesség 7.57km/h.
A leírást nézve elborzadtam, hogy a következõ öt kilométeren négy jelzés lesz, abból kettõ sárga. Itt már elszállni látszott a remény a 7km/h-s túraátlagra. Itt egy srác szegõdött a nyomomba, majd hirtelen ketten lettek, és elég kemény tempót diktáltak. Emelkedõn el-eltûntek elõlem, de a lejtõkön lezúgva visszaelõztem õket. Nem volt verseny, legalábbis a részemrõl a saját tempómban mentem, de próbáltam tartani is õket. Makkosmária elõtt végleg eltûntek elõlem, számítgattam és láttam, hogy itt nem lesz 7-es átlag. Kezdtem érezni, hogy fáradok, pedig minden ep-nél utántöltöttem az erõforrásokat.
12.30-kor csekkoltam Makkosmárián (5.1km, 6.12km/h). Úgy látszott, végleg elúszott a 7km/h, meg az is, hogy 4 óra 15 perc alatt beérjek. Makkosmária után enyhén emelkedõ Z+, azt hittem meghalok. Nagyon csiga lettem. Kis idõ múlva (pedig nagyon soknak tûnt) elértem a gyermekvasútat. Örültem, mert úgy emlékeztem, ez már nem megy felfele. Itt kisebb aránytalanságokat találtam a térképen, aminek okán nem tudtam, hogy pontosan hol vagyok, így folyamatosan azon tépelõdtem, hogy beérek-e a kitûzött idõre. Ezen úgy felhúztam magam, hogy elpakoltam az órát és a térképet. Hirtelen feltûnt a tábor, az állomás és a tábor fõbejárata is, de nem tudtam, hol a cél. Túrázók meglehetõsen ritkán lézengtek errefele. Korábbi emlékeimben élt egy csillebérci vendéglõ, ahol anno jókat söröztünk. Be is jött, az volt a cél. Idõ 4 óra 14 perc lett, sebesség 7.08km/h. Neccesen, de sikerült a célkitûzés. Utánaszámolva három perccel voltam gyorsabb 7km/h-nál.
A célban egy igencsak felejthetõ gulyást adtak, de jól esett ez is, mert megéheztem. Azért javukra legyen mondva, 350 forintból gulyás, tea, kitûzõ, oklevél és egy pohár üdítõ is kijött. Elfogyasztottam a célban még fél liter õszilevet, kávét és egy sört, mindezt három cigi mellett, tekintve, hogy az úton nem gyújtottam rá. Haza, forró fürdõ, kis kaja, pár óra alvás után jöttem be dolgozni.
Összeségében nem egy világverõen szép túra, a szervezés is csak jó közepesnek mondható, de Nagyszénás nagyon szép volt nappal, oda majd vissza kell menni. Örülök, hogy végre mozoghattam, ez már nagyon hiányzott hétközben. Úgyszintén régóta vágytam egy olyan túrára, ahol kipróbálhatom a sebességem, mégha ilyen rövid távon is. Ez a túra egy kicsit helyretett mind fizikailag, mind szellemileg. Jövõ héten (már nyugisabb tempóban) jöhet a Zöld. |
