Túrabeszámolók


Corvin János Emléktúra

larzenTúra éve: 20022005.03.02 17:12:31
Corvin 80

Ez a túra volt életem elsõ hosszútávú teljesítménytúrája. 2000-ben a lelkesedés átvitt minden nehézségen, s utolsó beérkezõként, de magabiztosan teljesítettük. Fél kettõ körül értünk be, emlékszem a Margita ep.-t mi küldtük be a célba, mondván nem jön utánunk senki. A szép emlékek még jobban megszépültek az idõk folyamán, így történt, hogy 2001-ben kicsit félvállról, "úgyis meglesz" hozzáállással indultam neki a túrának. Akkor elõször nem bakancsban indultam neki egy túrának, s ez elég fájdalmas tapasztalatokkal szolgált, ugyanis a Merrel cipõben annyi vízhólyagot szereztem, hogy Galgamácsán (tíz óra menetidõvel) kiszálltam. Emlékezzünk: abban az évben a hõmérséklet 36 vagy 38 fok volt, s a nagyszámú indexes csapatból egyedül Ryannek sikerült mind a 80 kilométer.

Kinizsi óta nem voltam gyalogos teljesítménytúrán (most nagyvonalúan elsiklom a Balaton ttúra 5-7 kilométere felett), így sikerült alaposan feltöltõdnöm, mind fizikailag, mind szellemileg. A futóedzések (inkább úgy mondanám: alkalmi futások) azért nem maradtak el, úgyhogy hirtelen felindulságomban meg is céloztam a tíz órás menetidõt. (Akkor még nem tudtam, hogy az aktuális pályarekord inkább a tizenegy órához van közel.) Valaki azt mondta, hogy Szarvas Matyi ezen a túrán is tartja a 10 km/h-s átlagát, úgyhogy olyan 7-8 órás menetidõre lehet nála számítani. Azért a realitásérzékem teljesen nem hagyott cserben: a valós cél a 12 órán belüli teljesítés volt, de ezt már nem is reklámoztam. A túra elõtti héten a tõlem telhetõ alapossággal készültem: hétfõn és szerdán futás a szigeten, utána szigorúan pihenés, sok ásványvíz, sportital és szinhidrátdús ételek. Egyetlen dolog hibádzott: a túra elõtti éjszakán mindössze 4-5 óra alvást tudtam produkálni.

Ryan negyed hatkor vett fel, majd miután P-istát is begyûjtöttük, indultunk Erdõkertesre. Pont hatkor értünk oda, pár percig nem is tudtunk bemenni az iskolába, mert a hatos rajtot vevõk teljes szélességében eltorlaszolták az ajtót. Az ismerõsök üdvözlése után gyorsan neveztünk, de mégsem lehettem elég gyors, mert mire észbe kaptam, Ryan már el is tûnt.

6.13-kor indulok el, minimál felszereléssel: full Saucony futómûburkolat (cipõ+zokni), Elastic futónadrág, egy vékony TTT-s póló (ezek a cuccok piszok jól beváltak melegben), övtáska (3 tubus Vitalade, 3 óriás Cerbona, 0.5l kulacs, papírok). Teljes 50 méter után már meg is állok, hogy Güszit üdvözöljem, aki pavarotti társaságában indult el. Következõnek Ryant érem utol, majd nem sokkal késõbb, az elsõ ep-nél jmte-t, Ebolát és nagyondinnyét. Itt egy kicsit társasági életet élek, s legalább tíz percet eme üdítõ társaságban töltök, de Váckisújfalu elõtt elköszönök tõlük, s innen egy nagyon hosszú magányos szakasz következik. Bár a horgásztó utáni szakasz talán unalmasnak tûnhet, én azzal szórakoztom magam, hogy összehasonlítom erõnlétemet az Ecskend túrával, ami szintén útba ejtette ezt a részt, de ott már kb. a 35. kilométer környékén lehettem. Hja, az ember ne legyen túl válogatós, ha egy ilyen hosszú túrán le akarja kötni a gondolatait. :) Külön izgalmakat tartogat az idõjárási körülmények különbözõ aspektusból történõ összehasonlítása. S ha belegondolok, hogy még csak fél nyolc van, a nap még fel sem kelt rendesen, akkor hirtelen úgy érzem, hogy nekem igazán jó dolgom van. Püspökszilágyon az ellenõrzõponton a szíves ajánlásnak engedve két pohár szörpöt is megiszom, mondván ez egész biztosan nem fog a hátrányomra válni. A lapra pillantva kicsit szomorkásan állapítom meg, hogy igencsak sok szám van már kiikszelve. Indulok tovább a lõtér felé. Kb. itt állapodok meg magammal, hogy a 100-160-as pulzustartományban kívánok ténykedni a nap folyamán, s ellen fogok állni mindenféle lihegtetõ kísértésnek. Meg is kérem az órámat, hogy ezt a tartományt legyen szíves figyelemmel kísérni. Innen már tényleg nincs más dolgom, mint futni és gyönyörködni a tájban. Mielõtt rákanyarodok a lõtérhez vezetõ földútra, kicsit nézelõdök: itt érdemes a hátunk mögé is nézni, a falu szép kis völgyben helyezkedik el. Betérve az erdõbe immáron harmadszor röhögöm szénné magam az erdõ közepén elhelyezett csúszós úttestre figyelmeztetõ táblák miatt. El tudom képzelni a vonatkozó párbeszédet, a tankkal gyakorlatozó katonák között:
- Figyejjé' má', csúszós úttest! Lassíts!
- Hú, de jó hogy szólsz. Majdnem nekicsúsztunk ennek a fának. Még lejött volna a festék.
Nem baj, ha gyakorlótérnek nem is, erdei vidámparknak még használható. Kiérve a lõtér mellé eszembe jut, hogy Hámori sporttárs tavaly itt csatlakozott hozzánk, s egészen a végig kísért minket. Csendesen megemlékezek ennek az eseménynek az évfordulójáról, s megújult erõvel indulok rosszfele, de azért mégiscsak felemelem a tekintetem a fehér pöttyökig, és megvilágosodik a helyzet: itt inkább jobbra kellene menni. Kis emelkedõ után szép erdei úton, még mindig elég tûrhetõ hõmérséklet mellett érek be egy újabb csapatot, többek közt Kerékgyártó Pétert és Hartmann Misit.

Penc elõtt a szép cserháti kilátást élvezem, majdnem a toronyig. Innen gyorsan le a faluba, s víztöltés után be a kanyarban levõ presszóba, mint eddig mindig, igaz ezúttal csak egy 5 perces üdítõre. A faluból kivezetõ emelkedõn egy kicsit talán fiatalka, ám egész formás combú kislány küzd camping kerékpárral felfele. Sajnos én még gyalog is gyorsabb vagyok, igazán szívesen lassítanék egy kicsit a látványért, de ez már nagyon nem fér bele, így nagy magányomban érek a Mónika-pihenõhöz, aminek kissé elhanyagolt felvezetõ szakaszán elõször szólal meg az órám, lassabb tempóra figyelmeztetve. Nagyon idegesít, hogy épp akkor kezd el csipogni, amikor az pontõr látóterébe érek. Hogy adja ki magát, hogy itt a végén leállok gyalogolni? De a cél fontosabb, mint e földí hívságok, mégis gyaloglásra váltok az utolsó métereken.
- Régen elment már az elsõ futó csapat? - kérdezem a pontõrt.
- Milyen futók? Messze te vagy az elsõ!
- Én? Hiszen Pencnél még négy-öt számot láttam kiikszelve.
- Ja, õket már nem éred utol: tegnap járták be a távot. Én még hivatalosan ki sem nyitottam.
Na, ez feldob, s elkezdem a stratégiát tervezni, hiszen a következõ pontig 5 kilométer van hátra, de csak 70 perc múlva nyit. Elköszönök, s tényleg nagyon jó kedvvel mászok fel a szõlõk között a másik oldalra. A nyílt terepre érve már messzirõl gyönyörködök a várrom látványában, s véremben érzem, hogy közeledik a túra egyetlen számottevõ emelkedõje. Be az erdõbe, lefele az úton, át a patakon, susnyás és az emelkedõ - idézem fel az elõttem álló részt. Ebbõl annyi hibádzott, hogy a patak teljesen kiszáradt, ennek köszönhetõen talán viselhetõbb az utána következõ susnyás rész is. Az emelkedõn aztán persze megint csipog ez az átkozott szerkezet. Itt igen nagy kísértést érzek arra, hogy kikapcsoljam, de végül ismét az ész gyõz: néha majdnem megállva gyalogolok fel. Elsüllyednék, ha meglátna valaki felfele araszolni. Azért így is sikerül jó fél órával a pont nyitása elõtt odaérnem. Nincs is ott senki, én meg úgy döntöttem, hogy a jó idõeredmény ezúttal fontosabb, mint a pecsétek. Ha esetleg ezért nem fogadnák el a teljesítést, ám legyen, vállalom. De azért bízok abban, hogy a rendezõk ismernek annyira, hogy tudják, nem rövidítés miatt nincs pecsétem. A várfal alól pont rá lehet látni a korábbi kukoricásra és látom is, hogy jön valaki utánam - igaz gyalogosan. Reménykedek, hátha lefele szembejönnek a pontõrök, de ez nem történt meg. A faluig a keskeny ösvényt alaposan pókhálótlanítom, eddig bele sem gondoltam, hogy az elsõknek ez mennyi bosszúságot jelent. Nézsán én is elnézem a balkanyart, én is fordítva érkezem meg ... a hova is? Pont még sehol. Nyitás háromnegyed óra múlva. A csapot viszont a helyén találom, s itt már elég meleg van ahhoz, hogy egy alapos fürdést iktassak be. Fél tizenegyre jár, megszokott cukrászdám nincs még nyitva. Pedig milyen jókat fagyiztunk itt mindig! Pecsétet kérek a boltban, s indulok Nógrádsáp felé. Fura hangot hallok: mint amikor a légy beszorul a függöny alá, de nem találom a forrását. Egy villanásra beugrik, s hihetetlen sebességgel oldom ki az övtáska csatját, a másik kezemmel már húzom is le a pólóm. Egy méh keveredett be a nyakán, szerencsére még idõben kiszabadítom. A kivezetõ úton már felöltöm a hõguta védõruhát: póló a csap alá, az egészet fejpántként felkötöm, s a tarkómra, hátamra lógatom. Irány az aszfalt, ez legalább gyors szakasz lesz. A kilométerek többé-kevésbé ki vannak táblázva, úgyhogy az idõ múlásával szórakoztatom magam. Csudajó buli, gondoljatok csak bele. Már közel vagyok a faluhoz és a temetõhöz, amikor a néptelen országúton egy kutya kocog szembe. Amikor meglát, változatlan tempóban jön tovább, mindössze az irányt korrigálja úgy, hogy egyenesen felém tartson. Nem félek a kutyáktól, én nem olyan családból származom, de amikor feltûnik, hogy a kutyának a szájából masszív fehér hab csöpög, akkor azért kicsit átértékelem a dolgokat. Középtermetû, németjuhász alapú árokszéli fajtagyõztes jószág, eléggé ápoltatlan, amolyan homeless típusú bundával, amirõl elsõre az jut eszembe, hogy vedlik. Másodikra meg az, hogy ez hülyeség: a kutyák nem a nyár közepén vedlenek. Mivel eddig még nem volt szerencsém bizonyítottan veszett kutyával találkozni, ezért nem is tudok pontos diagnózist felállítani, de erõsen élek a gyanúperrel. Emlékeimbõl mindössze a habzó szájat tudom elõvenni, illetve azt a régi tézist, miszerint az egészséges róka elfut az ember elõl, míg a veszett barátkozik és harap. Nyakán még az örv nyomát sem vélem felfedezni, nemhogy oltási bilétát. Hess a picsába - próbálom magamtól távolra édesgetni, de ez olyan bárgyún és ártatlanul néz vissza, hogy kicsit megzavarodtam. Neki valószínûleg kevés barátja lehet, mert ennek ellenére is igaz barátjává fogad, s követ mindenhova. Továbbindulok, de a pólómat kézbe fogva kétrét hajtom, s ezt próbálom mindig kettõnk között tartani. Persze ez a kerge kutya mindig lemarad egy kicsit és mögém kerül, ami kicsit tovább frusztrál. Elhagyjuk a temetõt, s megyünk a falu fele. Azt tervezem, hogy majd a csapnál nyomok neki vizet: lehet, hogy egyszerûen csak szomjas. Beérve a házak közé, hû társam kisebb szóváltásba keveredik más kutyákkal, s ezt a helyzetet én kicsit inkorrekten kihasználva az elsõ adandó tereptárgy takarásában próbálok minél távolabb kerülni. Kutyus itt hibázik, mert jobbra megy, míg én balra elõre, a napóra alatt. A falu vége elõtti kútból újabb frissítést eszközlök. Emlékszem, tavaly Hámora Pista jóvoltából itt hallottam elõször a Vitalade-ról. Acsáig rém izgalmas szakasz következik. Az aratók rámköszöntek, s kérdezik, hogy minek futok ha nem üldöznek. Megvilágítom, hogy ez így pont nem igaz, merthogy üldöznek, csak még van elõnyöm.

Itt kicsit álljunk meg. Azaz álljunk meg a történetben, s míg én tovább kocogok Acsáig a forróságban, tekintsük át a helyzetemet. A Corvin nb futam, azaz igencsak komoly futók is indulni fognak. Ebola biztos forrásból tudta, hogy Szarvas Matyiék is jönnek. Miután Penc után megtudtam, hogy én vagyok az elsõ, csak az foglalkoztatott, hogy ez minél tovább így is maradjon. Acsáig semmiképp nem akartam, hogy utolérjenek, hiszen Acsa kb. a maratoni résztáv, ezzel már elégedett lettem volna. Elég nehéz és stresszes úgy futni, hogy semmiféle információm nincs arról, hogy mennyivel vannak mögöttem. De vissza a terepre.

Épp beérek a kastélyhoz. Ahelyett, hogy harmadszor is megnézném kívülrõl, inkább számba veszem az állapotomat. Cipõ, talp rendben, térd alatt semmi gond. A térdeim már érzik a terhelést, de még bírják. A combom minden lépéskor szúr, s kb. annyira ruganyos, mint a drótkötél, de szintém bírja. Helyzet hasonló gerinctájon is. A bicepszem és a combom csúnyán leégett, ez zavar a leginkább. Ennek azért örülök. Napszúrás esélytelen, jól szolgált a vizes póló. Gyomrom bírja, vizet folyamatosan öntöm magamba, egy Vitalade már Pencen elfogyott, pulzus normális. Egész tûrhetõ a helyzet. Beérek Acsára, a pont rámköszön. 11 óra valamikor (nem tudom elolvasni) érek oda, 12.30-kor kellene nyitniuk. Kellemes meglepetés, már húsz kilométer óta nem láttam sem túrázót, sem személyzetet. Itt egy hosszabb pihenõ következik, fél liter üdítõre nevezek a híresen koszos, félhomályos kocsmában. Az egyik asztalnál két ürge az asztalra dõlve alszik (még dél sincs!). Folyik rólam a víz, a hûvösben álldogálva sem megy 130 alá a pulzusom. 15 perc után indulok tovább. Itt már egyre gyakrabban érzem, hogy a melegben sokkal magasabb pulzuson üzemelek, szerencsére én nem érzem a hatást, nem zavar a meleg. Az óra segít a terhelés megválasztásában, sokszor visszafogom magam, pedig nem érzem erõsnek a tempót. Innen már nem nagyon akaródzik futni: a falutól a szántáson átvezetõ részig tartó szakaszt gyakorlatilag gyalog teszem meg, vagy a nyitott terepre hivatkozom magamban, vagy az emelkedõre. De utána már csak ráveszem magam, hogy a Rózsa-kútig kocogjak. Egy faággal integetek magam elõtt, ez lett a pókhálótlanító vakarfám (kiválóan lehet vele lábat vakarni futás közben), aminek nagy hasznát veszem. Kicsit beálltak az izmok, nehezen lazulnak. Távból idõt számolok: 15 perc alatt oda kellene érnem a forráshoz. 10 perc alatt ott vagyok. Újabb pihenõ, mosdás, nyújtás. Ez nagyon jót tesz, innen újra megy a kocogás. Elérem a Csonkást. Nem tudom, a papírra hogy jön az Ecskend, az jóval mögöttünk van: a Csonkásra felmenet érdemes visszanézni, a katonai torony nem mindennapi látvány. Keresem a szokott helyen a pontot. Elõször egy gyanúsan dinnyetolvaj külsejû autó jön szembe (mit csinál egy rendszám nélküli platós furgon a dinnyeföld mellett?), de aztán észreveszem a kegyetlenül tûzõ nap elõl a satnya bokrok alá húzódott személyzetet. Õk még a 40-es seprût várják, innen együtt megy a két táv. Ennek nagyon megörülök, már kezdtem unni az egyedüllétet. Gyakran hátratekintve kocogok Galgamácsáig, az újabb célom az, hogy a 60-as résztávot megnyerjem. Ez sikerül is, bár a másik tervet, hogy 8 óra alatt érkezzem, pár perccel elbukom. Kedélyes negyvenes hullajelölteket kerülgetek a falu felé. Néhányukat érdekes volt órákkal késõbb a célba beérni látni.

A pont a szokott helyén a templom elõtt. A zsíros kennyérrel nem is próbálkozom, legyûrök egy kenetlen darabot, és kis nyújtás után indulok is tovább. Még mindig senki nem ért utol. A kivezetõ betonúton végig gyalog megyek. Jön a méhes rész. Kerülöm jobbra, olyan szûk tíz méter távolságból. Balról jól hallhatóan a fülembe zúgnak a kaptárak. A méheket nem szeretem. Akkor inkább kutyák. Egyszer csak a hajamban érzem, hogy egy beleszorult. Kicsit elhagy a hidegvérem. Próbálom kisodorni a hajamból, de attól is félek, hogy közben megszúrja a kezem, vagy még inkább a fejem. Kiszabadul, de máris egy másik keveredik a hajamba. Itt már érzem, hogy pánikolok: ha ezek szólnak a haveroknak, akkor csúnya vége lesz a dolognak. Kirázás után gyors futás, hadd csipogjon az óra. Szerencsére megúszom a támadást, lerázom a dögöket. Legközelebb hallótávolságon kívül kerülök. Innen a Kéri-hegyig nagyrészt gyalogolva bírom csak. Legutóbb itt sötétedett ránk. Most három óra múlt. Két éve itt kerültünk a mezõny végére. Most még tartom az elsõ helyet. Õszibarack, bíztatás, mögöttem senki, le a faluba, frissítés a csapnál. Kicsit leülök pihenni, megint nyújtom magam. Ismét hat: a patakig ismét sikerül kicsit kocognom, bár egyre furcsább koreográfiával. Még mindig nagy a forróság. Amikor egy felhõ véletlenül bekúszik a nap elé, szinte automatikusan egy nagy puszit küldök felé. Háromház környékét érdekes nappal látni, jó sok jelzés van, csak mi nem találtuk meg õket a sötétben, ennek ellenére mindig jó irányban mentünk. Újabb negyveneseket hagyok le. Az órám itt nullázódik: a stopper csak tíz óráig mér. Szerencsére csak a max. pulzusértéket vesztem el, a többit a köridõs stopper méri. A homokban annyira rossz gyalogolni, hogy újra kocogásra váltok, ez bejön, de a legkisebb emelkedõket sem bírom már. Nézem az itinert, el van rontva: az ep-nél a résztáv 2.0km, de az össztáv csak 1.1km-mel több, mint az elõzõ sorban. Aztán rájövök, hogy mégis jó ez így: az ep. a szakasz közepén van. Feltûnik a három A4-es papír. Ez már a pont lesz. Új erõvel megyek tovább. Tudom, hogy régi adósságot tudok le: tavaly Vadmalac és ifj. Esti Kornél hiába várt minket az ep.-nél, most jövök - elsõnek. Vadmalac hihetetlen lelkesen fogad. Tényként kezeli, hogy elsõ beérkezõ leszek. Én még próbálom helyén kezelni a dolgokat, de azért átragad rám is a lelkesedés. Itt eldöntöm, hogy most már nem engedem, hogy megelõzzenek. Eddig megvolt a lehetõsége minden kiváló futónak, hogy utolérjen, most már az enyém lesz az elsõség. Újra tudok felfele futni, igaz keveset és lassan, de a lejtõk nagyon mennek. Az óra folyamatosan csipog, de most már nem érdekel. Kukucs sporttársat ifj. Esti Kornél útmutatása alapján épp a Margita tornya alatt érem utol. Csak egy rövid bemutatkozás és hajtom tovább magam. Szerencsére itt már elég sok emberrel találkozom, sok helyrõl kapok bíztató szót. Nagyon jól esik - õk talán nem is tudják mennyire. A fákat házak váltják, köves földút. Nézek hátra, még senki mögöttem. Próbálok kocogni, de nagyon nehéz, csak nem akar nõni a távolság a mögöttem jövõktõl. Fél hat fele jár az idõ, a nap már megy lefele. Azt szokták mondani, ilyenkor már nem tûz olyan erõsen. Nem a frászt nem. Ha valaki kimegy a napra öt percre két órakor és öt percre hatkor, akkor persze igaz az elõbbi tétel, de ha már reggel óta égeti magát az ember, akkor a fél hat lemenõ sugarai is kegyetlenül tûznek. Próbálok árnyékában maradni, de ez sokszor nem sikerül. Nagyon sûrûn nézegetek a hátam mögé, de szerencsére semmi. Magamban a "Csíkos napernyõt" éneklem, jobbkanyar, óvoda utca, Kispál jön ("ha az életben nincs már több móka/meghalunk mintha nem volna/több dolgunk a világban/s édes lenne a halál"), bejárat ("mindent megtettem, s én lettem az elsõ").

Kész, megvan! 11 óra 17 perc. Jólesik a gratuláció. Beírják az eredményemet, kérdezik a lakhelyemet. Amikor Gyõrt említem, egy feltûnõen csinos hölgy kapja fel a fejét. Õk is Gyõrbõl jöttek. Pár percet beszélgetünk. Mondja, hogy õ a negyvenest teljesítette, párja a nyolcvanast futja. Elmegyek mosakodni, közben megvilágosodom. Vizesen jövök ki a mosdóból. Kérdezem, hogy a párját nem B. Mikinek hívják? Igen - jön a válasz. Hát, persze! Miki34 feleségével beszélgettem. Megyek tusolni, átöltözöm, befalom a gulyást, utánaküldök egy Borsodit, az este folyamán még két továbbit. Nagyon jól esik! :) Lassan érkeznek a nyolcvanasok. Látásból mindenkit ismerek, új pályacsúcs születik: 10 óra 29 perc. Nem is maradtam el sokkal! Érkeznek a szigethalmiak, Nád Bélán látszik, hogy nagyon kifárasztota magát, odahúz egy széket, míg elkészül az oklevele. Elkezd az esõ zuhogni, de ez még csak egy futó zápor. Nem sokkal késõbb beérnek Szarvas Matyiék is, majd miki34 is. Elég megviseltnek látszik, nem is beszélünk sokat, elmegy egy kicsit aludni. Nincs hírem a többiekrõl, lassan telik az idõ. Kezd sötétedni, bent fülledt meleg van, kimegyek a bejárat elé, a még kicsit nedves fûre heveredek le, és üdvözlöm a beérkezõket, elköszönök a távozóktól. Már erõsen sötétedik, amikor egy sporttárs bringával elindul. Rövid beszélgetés után kiderül, hogy õ marek. Csak pár szót váltunk, de nem akarom nagyon feltartani, mielõtt teljesen rásötétedik. Abban megegyezünk, hogy nem a legjobb ötlet ide bringával jönni, és hazamenni. Elég fárasztó. Szép teljesítmény! Aztán egyszer csak megjelenik P-ista és pavarotti, gyanúsan a másik irányból, mint a beérkezõk. Sört bontunk, s beszélgetünk. Nemsokára ránk köszön valaki, akiben csak hosszú másodpercek után ismerem fel csokitakarót. Õ a negyvenesen a seprûvel ér be, 13 óra alatt. :) Lassan gyûlik a csapat, de ekkor csúnyán elered az esõ - tiszta Kinizsi érzés. Mi inkorrektül röhögni kezdünk. Megszületik a tézis: ha pavi feladja, akkor zuhé lesz. Sorra jönnek a rendezõi autók az átázott túrázókkal. Befut Güszi, Ryan, Ebola, jmte, dinnye. Hallom a híreket a jégesõbõl. Befut a többi túrázó is: Hámori belépõje a szokásos, megjönnek Jávor Zoliék is, mi pedig lassan indulunk. Az utolsó percekben megismerjük Zetét is. Szerencsére elég autó áll rendelkezésre, így mindenki haza tud jönni. Éjfél után érünk haza.

Veszteséglista: mindkét zoknim szétszakadt, a bokámat körben kidörzsölte a belekerült szemét. Szerencsére már kidörzsölõdéstõl megmenekültem. Vízhólyag: egy sincs! Ez a Saucony cipõ ipari méreteben termeli a vízhólyagokat gyaloglás közben, de futás közben nem! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy valószínûleg fél számmal nagyobb a kelleténél. Csúnyán leégtem: a pulzusmérõ és a leragasztott mellem fura mintát rajzolt rám. :) A Vitalade-ek pótolták az ásnyányianyag veszteséget, nem lettem sóhiányos. Elfogyott mind a három tubus. Megettem két óriás Cerbonát, a két PEZt, egy kis csokit meg egy szelet kenyeret. Bihidrogén monoxidból meg számolatlanul fogyott, de 8 liter fölé saccolom.

Szakasztávidõpulzusseb.
Erdõkertes – Nagyerdõ3,6326:071498,34
Nagyerdõ – Püspökszilágy7,6560:151337,62
Püspökszilágy - Geodéziai torony7,2150:411448,54
Geodéziai torony - Mónika pihenõ6,2548:301407,73
Mónika pihenõ - Csõvári vár5,1241:391447,38
Csõvári vár – Nézsa4,3938:491376,79
Nézsa – Nógrádsáp4,1129:401528,31
Nógrádsáp – Acsa5,0047:111466,36
Acsa - Rózsa-kút5,1661:331335,03
Rózsa-kút – Csonkás5,7544:361477,74
Csonkás – Galgamácsa5,0448:361466,22
Galgamácsa - Kéri-hegy4,8554:531335,30
Kéri-hegy – Margita8,4484:391345,98
Margita – Erdõkertes4,7040:281506,97
77,3011:17:371416,84