Túrabeszámolók


Tanúhegyek nyomában

OttorinoTúra éve: 20092009.12.11 09:56:19
TANÚHEGYEK NYOMÁBAN 40 TÚRABESZÁMOLÓ 2009.11.28.
Táv: 42,3 km; Szint: 1609 m.

Végigzakatoltam a dízel bizgentyûvel a Balaton északi partján. Nosztalgiával néztem azokat a helyeket, ahol nyáron magam is megfordultam. A fûzfõi Föveny strand elõtti parkolóban nem nyüzsgött a tömeg. A szepezdfürdõi strand homokos röplabdapályáján nem ugrott a magasba senki a bogyóért. A révfülöpi állomás felüljáróján nem tülekedtek a Balaton-átúszásra igyekvõk. Ébresztõ! Nemsokára le kell szállni. 07:58-kor nem várt pontossággal fut be a kis kávédaráló Badacsonytomajra. Kb. 12-en szállunk le róla. Alig 3 percre van a Tatay Sándor Általános iskola. Pistivel - aki Gyõr felõl érkezett autóval - elkerültük egymást, de egy perc múlva már ez is történelem. Látom is, hogy jön befelé a parkolóból. Iszonyú sebességgel nevezünk. Ezt az is bizonyítja, hogy tíz perccel a vonat érkezése után már útra készen állunk. A kijáratnál megkapjuk a rajtbélyegzést, egy kotont az itinernek és egy re-poharat, amit én elõször nem akarok elfogadni helyszûke miatt, de az indítók azt mondják, hogy akkor sehol nem kapok inni. Hallottam egy riportot arról, hogy egy rendezvény után a helyszínen maradó szemét 90%-át az eldobható poharak teszik ki, ezért újabban elmosható, többször felhasználható poharakat alkalmaznak, amit a résztvevõk nem dobnak el, hanem hazavisznek. Hát, most minden esetre megsétáltatjuk õket. 08:08 percet írnak startidõnek az itinerre. Nem szoktam szaggatni az istrángot, de legalább 10 perccel 18:46 elõtt vissza kéne érni, hogy az utolsó vonatot elérjem, elkerülendõ az itt alvást. Pisti megnyugtat, hogy ha nem érünk vissza idõben, akkor elvisz Gyõrbe, ahol még háromnegyed hatkor sem áll meg az élet. Ahogy kilépünk az iskola kapuján, elkezd cseperegni az esõ. (Egész végig, a vonaton egyetlen csepp sem landolt az ablaküvegen.) Elõször dacolok vele, nem veszek fel esõkabátot. Késõbb rájövök, hogy kár eláztatni a dzsekimet, és lecserélem rövid, mérsékelten vízálló, kis esõkabátra. Elbaltázott hangulatban megyünk a Két tornyú kõtemplom irányába. Valahol elõjön a [S-]. Rátérünk. Az emelkedõ elõtt felfelé meredve áll valaki, és azt mondja: - Ez az elsõ, ez nehéz lesz. - Meg a második, meg a harmadik... - reflektálok a monológra. Kiderül, hogy tényleg csak az elsõ emelkedõre gondolt, mert ettõl várja azt, hogy kiégesse belõle a bázison elfogyasztott pálinkát. Minden esetre nekifutunk és kaptatunk fölfelé az erdõben. Egy sötét kövekbõl készült építménynél nézelõdik valaki. Itinerrel a kezében, keresi a feltételes pontot. Meg is kérdezi, hogy hol van. Valószínûleg a Klastrom-kútnál lehetünk, mert ezt jelöli az itiner elsõ feltételes pontnak. Remélem, hogy ha üzemel egy ilyen pont, akkor azt mindenki egyértelmûen észreveszi, mert ha nem, akkor az óriási bonyodalomhoz vezethet. Tehát úgy döntünk, hogy nem állították ki a pontot. Tovább emelkedünk, Pisti megy elöl. Fájlalja a derekát, biztos elülte az autóút során. Kínjában akkorát durrant, hogy még a sorban negyedik ember is meghallja. Nehéz kitérni mögüle, mert egyre szûkül az ösvény, és egyre kövesebb lesz. Valaki felhívja a figyelmet a jobbra látható panorámára. Még a párafüggönyön keresztül is jól látszik egy hatalmas kúp. Nem tudom melyik az, de, hogy a témánál maradjak, úgy néz ki, mintha egy óriás nyomta volna ki, a síkság kellõs közepébe. Keresztezzük a [P-] Kuruc körutat, ami a Badacsony derekán fut körbe. Erõsödik az esõ, ez nem használ a hangulatomnak. Leszegett tekintettel nézem az út nedvességtõl csillogó köveit. Amikor felnézek már balra kanyarodunk az országos [K-] jelzésen. Nemsokára csoportosulást látok balra fönt.

1. ellenõrzõpont, Badacsony teteje: Kisfaludy kilátó.

Eboláék egy ponyva alatt ragasztanak matricát a ponton jelentkezõk itinerébe. Az esõben jó szolgálatot tesz a rajtban kapott A4-es PE tasak. Elõveszem a kapucnis, plasztik esõköpenyemet. Nem akarom, hogy a hátizsákom szétázzon. A [P3]-ön visszatérünk a [K-]-ra. Most még nem is nagyon figyelem a jelzéseket, mert a rajtnyitás után több mint egy órával késõbbi indulásunk ellenére még igen sokan mennek elõttünk. Javában lejtõzünk, amikor egy magas fokokkal épített lépcsõ aljában, egy fa körül csoportosulást tapasztalok.

I. feltételes pont, Hertelendy-emlék.

Micsoda? Azt a szétázott matricát kell ráragasztani az itinerre? Fú, hát ezzel lesz gond itt az esõben, arról nem is beszélve, hogy nagyon visszafog, fõleg, amíg nem húzódik szét a mezõny. Alig akar ráragadni a papírra, mert a kirakott zacskóban már megszívta magát vízzel. Ahogy ragasztok észreveszem, hogy több a feltételes pont, mint a normál. Enyhén szólva nem tetszik ez a ragasztgatós módszer. Rögtön a PILISCSABAI 40-esek jut eszembe, ahol az XL változat extra pontjainál különbözõ mintázatot lukasztó eszközök voltak kihelyezve. Egy csattintás az itinerre, és mehettél tovább. Másik nagy elõnye az idõjárás-állóság. A legtöbb túrán pedig embert állítanak még a feltételes pontokra is, így neked "csak" arról kell gondoskodni, hogy az itiner ne málljon szét. Na, mindegy. Lehet, hogy száraz idõben ezek a kérdések fel se merülnek. Dzsaljunk tovább. Elég szépen vissza kell mászni. Csupasz kõfalát mutatja felénk a hegy. Fent egy kõépítmény tetejére lépcsõznek fel a túrázók. Biztos ez az Egry József-kilátó. Nem látom értelmét felmenni, mert a tövébõl is ugyanaz a ködös kilátás nyílik, és még az esõ elõl is be lehet állni, amíg Pisti elkészíti a homály-fotóit. Nemsokára úgyis megint meg kell állni, mert egy hatalmas kõkereszt állja utunkat.

II. feltételes pont, Ranolder-kereszt.

Nagyon ügyesen, maszek szövegeket is belevéstek. Leginkább neveket, gondolom a bevésõk a saját neveiket. Gyarapítsuk a bélyeggyûjteményünket, aztán menjünk. Ajjaj, biztos ez lesz az a hosszú lépcsõ, (Bujdosók lépcsõje) amirõl a letöltött útvonalleírásban olvastam. Ez is magas fokokkal kezdõdik. Jól befelé vannak állítva a fokok, mégis, amikor kezdenek szabálytalanná válni, megcsúszok. Nem történik baj, de érdekes módon a könyököm kezd sajogni. Biztos, amikor a botot tartó kezemre került hirtelen a súly, akkor húzódott meg. Leérünk a [P-]-ra. Megint ez a Kuruc körút, csak most a másik oldala. Megyünk is rajta pár lépést balra. Lefelé hagyjuk el, és egy szilárd burkolatú útba torkollva jobbra fordulunk. Itt jobbra valami turistaházat kéne látni, de nem tudom melyik lehet az. Ez az út levisz Badacsonytördemicre, ahol jobbra balrázunk az utcákon, majd az állomástól nem messze levõ fénysorompónál keresztezzük a vasutat. Átmegyünk a 71-esen és Szigliget felé tartunk egy bekötõ úton. Sok az autó, és nemigen zavarja õket, hogy alulról is áztatnak minket. - Hova a fenébe mehet ez a sok idióta, ilyen mocsok idõben? - kérdezi Pisti. - Há, biztos, amikor reggel felébred a család, megkérdezi az ember: Mit csináljunk máma anyukám? - Micsinájunk, micsinájunk?! Há, menjünk a Szigligeti várba. Bizony, így van ez. Mi is oda megyünk, csak gyalog. Odaérünk egy olyan keresztezõdéshez, ahol a keresztúton elõttünk mennek el a turisták. Hoppá! Nehogy má kihagyjunk valamit, mert az itiner nagyon irgumburgumozik ilyen esetekben. És különben is... Menjünk csak balra egy kicsit, amerrõl a sporik jönnek.

III. feltételes pont, Avasi templomrom.

A templom elõtti infó tábla eresze alatt lóg a PE szütyõ a bélyegekkel. Elnézek az épület mellett, és most látom meg a lengedezõ szalagokat. Idefelé, a kapucniba temetkezve biztos nem láttuk meg, és fölé lõttünk a szalagozásnak. Visszatérünk a [K-] jelzésre, és most már utcákon kavarogva megyünk fel a vár pénztárához. A leírásban nem volt az, hogy zárva lesz a kassza, ezért már elõre féltem, hogy ki kell köhögni a belépõt, ha fel akarunk jutni. A [SL] jelzés meredek betonján nõ a dõlésszög, mi is beledõlünk. Fentrõl már rongyol lefelé az a néhány futó, akiket a romtemplomnál láttunk. Itt jegyzem meg, hogy nem is igazán láttam rajtuk kívül futókat, persze ez a kúpra fel, kúpról le balhé nem kifejezetten futó terep. A betonsáv felsõ végétõl falépcsõkön kanyargunk a vár falai között. Több szinten pihenõ, megint lépcsõ, zeg-zugos labirintus jellegû katyvasz. Gyerek koromban biztos nem lehetett volna engem leráncigálni innen. A legvége után van egy kis fedett rész, ahol a vár makettjét, és az ismertetõ tacepaókat helyezték el. Ide mi is bemenekülhetünk az esõ elõl matricát kérni és egy kis nápolyit enni.

2. ellenõrzõpont, Szigligeti vár.

A jó öreg Kanga körbejár kunyerálni. Nem adok neki, nehogy szomjas legyen szegény. Menni kell, akármilyen jó (sz@r) is idebent. Kimegyünk tovább hallgatni az esõ kopogását a fejünkön. Ahogy feljöttünk a pénztártól, úgy vissza is megyünk. Ide kívánkozik egy kis intermezzo. Két éve, nyáron Szigliget felé kanyarodtunk a Balaton-átúszás után. A csapattársak lent leparkolták az autókat, és feljöttünk a várba. Lefelé menet, valahol itt a pénztár után népmûvészeti kirakodóvásár volt. Oda fordultam, és lehajoltam, hogy megnézzek valamit. Amikor hátranéztem, már senki nem volt ott közülünk. Tovább mentem lefelé a lépcsõkön, befordultam, amerre a parkolónak használt utcát véltem, de ismerõs autó sehol. Lényeg, hogy fél órát bolyongtam ez alatt a qrva vár alatt, amíg telefonos segítséggel odataláltam a parkolóhelyhez. Rögtön a fejemhez vágták a kedves csapattársak, hogy túrázó létemre lökhetem a tájékozódó képességemet. A kis visszaemlékezés után újra rátérünk a [K-] jelzésre, és ereszkedni kezdünk egy erdei úton. Egy mûúthoz érünk ki. Jobbra fordulunk a vele párhuzamosan futó bicikliúton. Kb. 1 km-t megyünk rajta, közben valahol bejön a [P-] is. Amikor balra fordulunk egy irdatlan monstrum horgad elénk. - Ezt kell megmászni? - kérdezi Pisti. Minthogy mást nemigen látok a környéken, és nagyon abba az irányba tartunk, úgy vélem ezt. Ahogy közeledünk a hegyhez, jobbra szalagozás visz be egy tócsás, murvás útra. Az út mentén szõlõs. Van aki mazsolázik egy kicsit. Én úgy vagyok az ilyen út menti eszegetéssel, hogy nem akarok távol az otthontól felfordulni, miközben magam alá rondítok. Balra, fölfelé mutatnak a szalagok, és néhány lépés után tetõvel ellátott asztalokat látok padokkal. Egy fából faragott nyíl pedig a WC irányába mutat.

IV. feltételes pont, Horváth pince.

Tetõ alatt ragaszthatjuk a matricákat, és a kapucnit is hátra lökhetem arra a néhány másodpercre, ameddig itt szöszmötölünk. Sáros dûlõúton meg-megcsúszva araszolunk fölfelé, szõlõtõkék mellett. Még finomkodva lépdelünk, a nagyobb sarakat ahogy lehet kikerüljük. Az útszéli füves sávot próbáljuk. Ott meg az alul tekergõzõ indák akarnak elbuktatni. Bal kanyarnál csatlakozunk vissza a mûútba. Egy templom terénél fölfele megy a [S-] jelzés, páran hezitálnak az útvonalat illetõen. Van itt egy csokor jelzés, de nekünk csak a [K-]-t kell figyelnünk, ezért balra fordulunk. Nagyjából szintben haladunk, elég jól járható úton. Egy sarkon oroszlánfej köpi a vizet. Nem vagyok szomjas, de odalépek, egy pár kortyért. Pisti szerint kecskék csurgatják fentrõl a kút vizét. Jobb kanyar után már igen csak fölfelé toljuk. Egy zsebkendõnyi rétnél letisztul a [K-] a többi jelzéstõl, és picit fölfelé, jobbra benézve egy újabb tasakot látunk lógni a fán.

V. feltételes pont, turistaút-csomópont.

Szépen gyûlnek a matricák, de még mindig sok hely üres. Nehezedik az emelkedõ, a sár is hátráltat. Pisti köszön egy kapucnis alaknak. Amikor én is mellé érek meglepõdök és megörülök. Kata az, a kis úszócsapatunk egyik alapító tagja. Váltunk néhány mondatot, aztán Pisti erõsebb tempót diktál. Fölfelé nehezen haladunk, nagyon sáros. A [K3] kiágazás után, egy még sárosabb és meredekebb szakasz után kis, füves fennsíkra érünk.

3. ellenõrzõpont, Szent György-hegy csúcsa.

Sátorrésen kinyúló kéz húzza be az itinert és nyújtja ki újabb matricával. Pár lépés után már ereszkedünk is. Kezdek flamós lenni, de lehet, hogy ez csak egy reflex, mert tudom, hogy etetõhöz közeledünk. Megint itt egy sátor. Tudom, hogy ez a babatávosok ellenõrzõpontja, de parás vagyok ettõl a sok feltételes ponttól, így a biztonság kedvéért megkérdem, hogy nem kell e valamit náthán kívül begyûjteni. A pontõrnek is éppen elege lehet, de (valószínûleg sokadszor) elmondja, hogy a 40-eseknek nem. Egy keskeny ösvényen megyünk, sorba a többiek után. Felpillantva egy fán a [P-] jelzést látom. A sáros út kövessé válik. Marhára csúszik a nedves kõ a sáros cipõtalpak alatt. Óvatosan ereszkedünk, mégis mindenki meg-megcsúszik. Visszakötünk a [K-] jelzésre. Egy kanyarban szólok Pistinek: - Itt vannak a Bazaltorgonák, odanézz! - Aha! - és megy tovább. Meredek, de lépcsõs rész következik. Örülök, mert úgy vélem, hogy a lépcsõ könnyít valamelyest, de abban a pillanatban meg is csúszok. A botom ívbe hajlik, és egy magasabban álló sziklába beverem a nemrég megrándult könyököm. Beûûû! Állatian fáj, és zsibbad egyszerre, de nem vérzik, és a botom is kirúgta magát. Lebotorkálunk az etetõpontra, a Kaán Károly Kulcsos házhoz. Full house van az etetésnél, és azzal fogadnak, hogy a tea még nincs kész, de forralt bor már van. Hát, ezt az apró hiányosságot boldogan elnézzük. Így tehát forralt bort kérek az elõkotort re-poharamba, felkapok egy hurkazsíros kenyeret, és a tumultusra való tekintettel kiállok enni az eresz alá. Eszegetek, iszogatok, amíg Pisti beszélget egy túracimbijével. Bemegyek még egyszer. Most egy sülthagymás kenyeret csípek föl, ez is igen finom. Az utolsó falatoknál látom ereszkedni Katát. Neki ez a végállomás. Gratulálunk, és tovább megyünk. Teljes lelki nyugalommal, sokakat követve, a rossz irányba, a [S-] jelzésen. Úgy látszik hat a forralt bor. Szerencsére csak pár lépés pluszról van szó, mert valaki, aki utánunk jött a sorban, észrevette a bibit. Tehát a jó irány: a házból kifele, balra, le a [K-; P-] jelzésen. Sáros is, csúszik is, de már nem próbáljuk kímélni a cipõnket a sártól. Pisti meg is csúszik, letámaszt. Az egyik szõlõs telken álló vizes hordóban öblíti le a sarat a kezérõl. Egy kicsit mintha vékonyodnának a felhõk, és világosabb lenne. Csak nem fog elállni az esõ? A [P-] valahol lemaradt a szõlõskerteknél. Jobbra fordulunk, és egy mûút felé közeledünk. Megnézem a szélén álló buszmegálló tájékoztató tábláját, tényleg Ürgelyuk a neve, mint ahogy azt az itiner megjósolta. Átnézek a túloldalra, és balkéz felöl már látom a földútra bevezetõ szalagozást. Egy füves-sáros útról van szó, sokkal jobban járható, mint az iménti. A szalagok mindig korrektül megmutatják, hogy hol kell derékszögben irányt változtatni a gyakorlatilag sík terepen. Jól körülnézünk, mielõtt óvatosan, lábujjhegyen keresztezzük a tapolcai vasutat. Egy nagyobb pocsolyát látok messzirõl. Közelre érve kiderül, hogy nem is olyan rózsás a helyzet, mert át kell kelni a túloldalra, és egy több darabból álló, összetákolt tyúklétra az amin egyensúlyozhatunk. Pisti megy elöl, és viszonylag kis testsúlya ellenére is szépen berugózik a szerkezet. Én következek a sorban. Egy farost lemez besüpped a léptem alatt, gyorsan áthelyezem a testsúlyomat, aztán három- négy óvatos, de sietõs lépés után én is átérek. Jutalmul húzhatunk egy bélyeget egy fán lógó nájlonzacskóból.

VI. félételes pont, Egervíz gázlója.

Már Gyulakeszi focipályája mellé érünk, amikor hátranézek, hogy a minket távolról követõ, sárga köpenyes társaságnak is sikerült e átkelni a gázlón. Sõt, még közelebb is kerültek hozzánk. A pálya sarkán balra-jobbra fordulunk, és a templom irányába tartunk. Mi lehet ez a vár szerû épület. Együttes erõvel, és az itiner segítségével kitaláljuk, hogy ez egy régi malomépület. Ó, ez igaz? Elállt az esõ. Rögtön egy nagyságrenddel megjavul a hangulatom. A köpenyt még magamon tartom, amíg megszárad. Átkelünk a falu fõútján és a templom oldalában rátérünk a [Z-] jelzésre. Csobánc felé tartunk, és most is tisztán kivehetõ a kúp, amit meg kell másznunk. Amikor már elég közel vagyunk látszik, amint a hangyányi figurák cikkcakk vonalban araszolnak fölfelé a hegyoldalban. Pisti le is fényképezi, de nem tom mennyi fog érvényesülni a valódi látványhoz képest. Itt a hegy lábánál, még az emelkedõ elõtt egy szõlõskert széles kõkerítésénél elcsomagolom a plasztik esõköpenyt. Inkább a hátizsákom legyen vizes belülrõl, mint én izzadjak meg a köpeny alatt. Így is elég nyirkos a ruhám. Egy korty üdítõ és nekilátunk az emelkedõnek. Nem megy olyan gyorsan, mint szeretnénk, de hát ez ma már a negyedik vakondtúrás, és elég meredeknek tûnik. Balra rátérünk egy szintben haladó útra, kicsit kifújhatjuk magunkat. A végén a [Z-] mintha lemenne a másik oldalon, de itt van a [ZL].

VII. feltételes pont, Rossztemplom.

Amikor a [ZL] jelzésen, jobbra fölébe kerülünk a feltételes pontnak, akkor látunk egy nagy kövekbõl épített, tetõ nélküli objektumot. Hogy ez e a Rossztemplom nem tudom, de minden esetre elég ramaty állapotban van. Mi a túró van már megint ide kitéve?

VIII. félételes pont, szerpentin kanyar.

Aszondja: meg kell számolni a beton talpfákat a felfelé vezetõ kanyarban. Dilemma, hogy csak az egészeket kell e megszámolni, vagy a töredékeket is. Mindegy, egészekbõl 47 van, ha a feleket is hozzávesszük, akkor 55. Ebbõl vonjanak gyököt, varrjanak rá gombot, stb... Így morfondírozva érkezünk meg a tetõre. Az esõfelhõk eltakarodtak kelet felé, csak bárányfelhõk úszkálnak ráérõsen az égen. A távolban a Balaton ontja sziporkáit. A síkságból kinövõ kúpok a vörösen izzó gömbbel a háttérben szürrealista képet alkotnak, már csak be kéne keretezni.

4. ellenõrzõpont, Csobánc várának romjai.

Kis társaság cseveg a pontõrökkel. Közbevetõleg megkérdezzük, hogy merre is az arra. A vár háta mögött rátalálunk egy török idõkbõl ottmaradt futószalagra, ami a köveket szállította az építkezéshez, és megleljük azokat a szalagokat is, amelyek levezetnek innen. A szalagozás rávezet az elveszettnek hitt [KL] jelzésre. Bal kéz felöl egy mélyedésben kis tér van kialakítva, közepén egy tetõvel ellátott, takaros kút áll. Tizet teszek egy ellen, hogy ez a Vár-kút. Az Országos [K-] jelzéssel elmegyünk jobbra. A változatosság kedvéért szõlõk között haladunk. Egy már majdnem elfeledett érzésben van részem: A laposan sütõ nap sugarai gyöngéden melengetik a nyakamat. Ahogy ez a nap indult, erre nem számítottam. Benn, a földeken egy jólöltözöttnek éppen nem mondható madárijesztõ terjeszti ki a karjait, mintha kisgyereknek mondaná, hogy "Na ki jön a házamba?" Már várom Pisti velem és a madárijesztõvel kapcsolatos, olcsó poénját. Meg is kapom, amint õ is észreveszi a bábut. Kiesünk egy mûútra, amin jobbra megyünk vagy három percet, hogy aztán balra forduljunk a Káptalantóti felé invitáló tábla mellett. Végig aszfalton megyünk, így érjük el a faluközpontot. Tekeres-patak ultrarövid hídja után rögtön balra fordulunk. Alig száz lépés után ismét a jól látható helyre kitûzött szalagozást követjük jobbra. A sok mûút már fájdította a talpcsontomat, de így a nagy sárba cuppogva és csúszkálva most mégis a flasztert választanám. Ráadásul ez a penetráns disznótrágya szag, hát ez leírhatatlan. És ez a megrohadt cefreszag. Pfuj, mi a franc van itt? Nyilván sertéstelep, de a dögkút távoli elhelyezésével se ciciztek. Szerencsére elhagyjuk ezt a zónát, mielõtt még elhánynánk magunkat. Balkéz felõl borpincék kísérik utunkat. Most nincs elõttünk a meghódítandó magaslat, úgy tûnik, hogy csak kerülgetjük. Vagy másfél km. múlva jobbra fordulunk egy barna TVT tábla elõtt. Egyenletesen emelkedünk egy földúton. A sár az innen sem hiányzik. Igyekszünk az út peremén menni. Meg is van az eredménye, elkap egy benyúló, tüskés ág. A csuklóm belsõ részébe tép bele. Rögtön belilul, és kegyetlenül csíp. Várom, hogy mikor kezdek hallucinálni, és mikor sötétedik el elõttem a világ. Szerencsére egyik sem következik be. Elérjük a [Z-] jelzést. Nemsokára, egy magányos tanya elõl már látni, hogy honnan özönlenek lefelé a túrázók. Na arra kell nekünk támadni. Azt is megfigyeljük, hogy merre hagyják el a helyszínt. Persze, egy sarki fán ez korrektül ki van jelezve egy A4-es formájában. Tehát jobbra indulunk a hegy felé. Szembe jönnek azok, akik már túlvannak a dolgon, de még elég széles az út, nem kell félreállni. Az egyik figura csak úgy maga elé mondja: "Na, már csak egy megmérettetés van hátra." Jól van öreg - gondolom magamban - nem kell dicsekedni. Egyre meredekebb az emelkedõ, életbe lép a fától-fáig módszer. Most már be kell várni, amíg a szembe jövõ elhalad. Ereszkedõben van Hartmann Misi is. Megörülünk egymásnak. Azt hitte, hogy el se jöttem, mert eredetileg úgy volt, hogy Tomajon alszom, és nem voltam ott este. Enyhül az emelkedõ, de még van egy kis (nem is olyan kicsi) hullámvasút. A csúcsról békésen lógázza a lábát egy népes társaság.

5. ellenõrzõpont, Tóti-hegy csúcsa.

Az ormon maga Pinkert Laci ragaszt bélyeget a kiskönyvekbe. Amíg Pisti szendvicset bányászik elõ a hátizsákból, én a fejemre biggyesztem a fejlámpám. Alkonyodik. Lefelé még meredekebbnek tûnik, de érdekes módon nem olyan csúszós, mint amilyet várna az ember közvetlen ilyen esõ után. Úgy látszik ez egy tapadósabb, fekete talaj. A hegy lábánál jobbra fordulunk a [Z-] jelzésen. Laza lejtõn kanyargunk. Elõttünk egy vidám társaság halad, a hölgy tagok egyszerûen nem tudják abbahagyni a nevetgélést. Egy szélesebb résznél elõzünk. Kényelmesen leérünk egy mûútra, ahol balra teszünk meg néhány tíz métert, aztán jobbra betérünk az erdõbe. Nincs teketória, a [K-; Z-] jelzésen nyomjuk fölfelé. Sajnos eggyel korábban fordulunk jobbra, mint ahogy kéne, így egyszer csak eltûnnek a jelzések. A "Nevetõk" biztos követték az idõközben bekapcsolt világításainkat, mert õk is megérkeznek. Mindenki tanácstalanul nézegeti a papírokat. Na ebbõl elég! Az élre török, és visszamegyünk az utolsó jelzésig. Igen, fölfelé irányban, takarásban megtalálom a jeleket. Emberes mennyiséget kell még fölfelé menni, amíg egy fán megpillantjuk a szokásos A4-est. Most érkezettek jobbra, lefelé jövõk balra mennek. Meg kell állnom egy kicsit. Két csokit kotrok elõ a hátizsákomból. - Együnk csokit, mert enélkül egy tapodtat sem megyek tovább. Valaki, lefele jövet megjegyzi: "Hát, ez kemény volt." - Hát, ezt nem kellett volna mondanod - reflektálok hangosan. Elkezdünk fölfelé csavarodni a Gulácsra. Elõször olyan érzés, mintha vasúti töltés zúzalékkövén lépkednék. Késõbb ez megszûnik, de helyébe lép egy keskeny, oldalra csúszós ösvény. Most már szembe jönnek azok, akik fönt már végeztek. Nehéz félreállni úgy, hogy senki se essen le a hegyoldalról. Ez a kedvenceim egyike, amikor szembe vezérlik a túrázókat egy nadrágszíj ösvényen, aminek az egyik oldalán a semmi tátong, ráadásul éjszakai sötétség van. Már nem tudom hányadik csavarnál tartunk, de még mindig jönnek föntrõl, és mi még mindig nem értünk fel. Hú, itt meg még a fákba is bele kell kapaszkodni olyan meredekké vált ez a szemétláda. Végre, valahára már nem lehet feljebb menni.

6. ellenõrzõpont, Gulács csúcsa.

Gyorsan, ide a ragasztással, aztán tûnjünk el innen. Sikerül a "Nevetõk" elõtt leindulni. Pisti elhúz, nem erõsségem a lejtõ. Többnyire inkább én állok félre a felfelé igyekvõk javára, én már túl vagyok az utolsó kupacon. Egy örökkévalóság, amíg leérek a széles fához, rajta az A4-essel. Ahogy jobbra betérünk az erdõbe, a [K-]-on, fentrõl, a Gulács oldalából hullámokban árad szét a gurgulázó vihogás. Mintha nem lettek volna elegendõk a fenti megpróbáltatások, az erdõben akadálypályást játszik velünk a természet. Minden harmadik lépésnél keresztbedõlt fákat kell átlépni, megkerülni, alatta törpejárásba átbújni. A vicces erdõ után présházak közé érünk, ahol meglehetõsen jól lehet haladni. Tempósan érünk le széles újszerû állapotban levõ mûútra. Az egyik oszlopon még A4-es tájékoztató is segít. Pisti két magabiztosan menetelõ túratárs nyomába szegõdik, akik a legkisebb gondolkodás, vagy megtorpanás nélkül vágnak neki a mûútnak, méghozzá jobbra. Meg se fordul a fejemben, hogy az elöl haladók nem többszörös TANÚHEGY teljesítõk, én is hûségesen lihegek a nyomukban. Akkor fogok csak gyanút, amikor egy jó kilométer után a sötétben is fehérlõ magas házak felé mutogatnak, és azt mondják Tapolca. Micsodaaaa? Rögtön lestoppolok és hátranézek. Tök sötét van, semmi elemlámpafény. Csak mi dõltünk be a két túragurunak. Hátra arcot csinálok, és már menet közben veszem elõ a jegyzetemet. Hát persze (...)! A mûúton balra kellett volna fordulni, és rögtön átmenni a túloldalra, mert 80 m múlva ott kell jobbra letérni az aszfaltról. Te jószagú! Most látom csak, hogy milyen sokat dobtunk rá a távra. Az A4-es papírnál büntetésbõl derékba kapjuk a "Nevetõket". Nem lankadnak ami a vihogást illeti, ráadásul hátrafelé világítanak, bele a szemembe, amit pattanásig feszült idegeim miatt szóvá is teszek. Hamar rátérünk a [K-] jelzésre. Pisti megpróbálja behozni a behozhatatlant, csak az utolsó matrica begyûjtésénél érem utol, de akkor sem várja meg amíg én is ragasztok, hanem továbblohol.

IX. feltételes pont, Hármas-hegy alja.

Itt nem látok semmi féle hegyet, de nem is érdekel, megyek én is Pisti és a szalagozás után. Remélem ma utoljára hagyjuk el a "Nevetõket". Ha a társaságuk fiú tagjainak van egy kis esze, akkor ebbõl a vihogós hangulatból ma éjjel még nagy elõnyt kovácsolnak maguknak. Egy vályúba tesszük meg az utolsó földutas métereket, amelybõl a Petõfi Sándor utcára jutunk. Ez hosszabb, mint Pesten az Üllõi út kétszer. Keresztezõdés, keresztezõdés után, de nem akar vége szakadni. Az utolsó keresztezõdésben Pisti elmegy balra, hiába kiabálok utána. Mindegy, most már úgy is belefutok a Fõ utcába, és a Balatoni [K-] jelzésen jobbra fordulok. Látom Pistit, amint balról érkezik. Úgy se bírja ki, hogy ne õ szakítsa át elõször a célszalagot. Benézek balra egy utcába, és már látom a hangulatosan kivilágított iskolát. Ránézek az órámra 10 perc van még a vonatindulásig. Ha nem ígérte volna meg Pisti, hogy elvisz Gyõrbe, akkor most félrelökve mindenkit rohannék az emléklapért, de így ráérõsen intézem a beérkezésemet, és átsétálok a zsíros kenyerezõbe lazulni egy kicsit. - Hát ez is megvóna. - rogyok le egy asztalhoz.

Ottorino