Eléhezéses kipukkadásom versenye avagy hogyan üt vissza az elbizakodottság
Mentegetõdzhetnék s teszem is magam megnyugtatására, hogy a kb. 3 héttel ezelõtti betegség igencsak leütött és visszavetett a futásban, hogy egy csomó fiatal és kiváló futó volt a versenyen, s botor módon nem vittem kaját magammal mondván csak 32 Km.-es a táv. De ha arra gondolok, hogy immár 9. éve futom ezt a versenyt - kisebb nagyobb a rendezõk által eszközölt változtatás (a Pilis felé való + szakasz beiktatása) és az erdészek kikényszerítette (Dobogókõ elõtt tarra csupaszított és villanypásztorral körbekerített szakasz) útvonalmódosítása mellett - mindezekre a tényezõkre fel lehetett és kellett volna készülnöm. Egyszóval a saját elbizakodottságom áldozata lettem.
Enyhe, szinte meleg idõben, de nagy ködben gyülekezett a társaság. A komoly nevek mellett számos ismerõs arcot is felfedeztem, s meglepõen sok fiatal is volt. Az elsõ 5-öst követve, túlságosan bekezdve rohantam le P.Szentkeresztre. Közben a Fagyos Katonánál lyukasztottunk egy gyorsat. Aztán jött a László-kúpig tartó kellemes bemelegítõ emelkedõ. Sajnos túl hamar le, illetve felborítottam a tetõ felé, levágandó a kacskaringókat. De nem volt gond így is meglett az út. A köd missztikussá és sejtelmessé tett mindent. Aztán egy gyors rohanás a ködbe burkolódzott fák között a Z,Z+ balra kanyarig. Itt kissé elbizonytalanodtam, mert a korábbi évekhez képest felnõtt az erdõ. A Pilis nyeregben korrektül kikészített vizes pohárkák, az egyik padon félig, a másikon tele töltve. Mindez dícséri az ott szolgálatot teljesítõ hölgyet, akinek innen is köszönet a tevékenységéért. Korábban itt nem nagyon volt ilyesmi ugyanis. Kezdtem megörülni, lám-lám a futók kedvéért fejlesztések történtek. Aztán folytattam a lerohanást az útig, ahol az alsó részt éppen kaszálták a favágók. Ilyenkor mindíg tehetetlenül vérzik a szívem. Ez van gondoltam, miközben lefutva az útról majdnem kitörött a bal lábam, mikor gödrött fogott. Elrohanva Mexikó tábor mellett, keresztezve a betonutat értem el a Znégyzetet. A Schullerokban mindig keverek. De most meghagytam ezt a rossz szokásomat másoknak. Csak a rissz-rossz, már-már életveszélyes fahídakon átkelve féltem kicsit. Átverekedve magam a jelzetlen oldalban újra a betonút s kis kapaszkodás a felsõ útig. Aztán további emelkedés a Szakó nyeregbe. A nyeregbõl lefelé megint fapusztítók s kerítések, melyeken létrán kell átmászni. Félek hamarosan mindenütt ilyenek lesznek. A jövõ erdei lennének ezek? A körtvélyesi pontnál még volt egy palacknyi víz, s hagytam az utánam jövõnek is. De, hogy az õ utána jövõ mit ivott azt nem tudom. Pedig ide kocsival bármennyi vizet ki lehetne szállítani. Tovább a vadregényes Lukács árkon a betonútig jutok, ahol a nagy "hegy" lába fogad. Sokhelyütt orrközelbe kerülök vele s veszek mintát azonnal a nedves avar illatából. A híres-hírhedt Vadálló kövek mellett elhaladva, kúszva-mászva, inkább csak sietõs gyaloglással abszolváltam ezt az etapot. Néha-néha megpróbáltam lelkesítem az ugyancsak szenvedve felfelé haladó túrázokat. Vajon hazaértek már azóta? A prédinél már csak üres flakonok vártak. Ohne Wasser, ohne etwas. Újabb sûrû ködös szakasz következett. Itt értek be többen, akikkel aztán egészen Sikárosig mentem. Sikárosnál is és a forrásnál is szerencsére volt víz, de nem volt kaja. Ekkorra éheztem el. Aztán valahogy eljutottam (már csak sétálva) a Király-völgyön át vezetõ piros jelzésû útra. Itt két túrázó lány mentette meg az életemet, akik utolsó zsemléjüket adták oda. Gondosan összekészített még uborkával is ellátott finomságos, életmentõ szendvics volt. Fejedelmi eledel egy eléhezett embernek. No ez mentett meg. Ha õk nincsenek valszeg már a farkasok ropogtatnák a csontjaimat valahol a hegyoldalban. Hálás köszönet innen is a kedves lányoknak. Sajnos a célban már nem találkoztam velük. A völgyben vezetõ úton megeszegettem a zsömit, ami igen jól esett, bár kissé késõn jött. Aztán elérten a Pháromszöget s felbaktattam a kék keresztezõdésig ahol beértem egy lányt is. Innen egymást lélekben támogatva, imitálva a futást értük el a célt.
Úgy éreztem nem tudtam kifutni magam. Ma persze alig tudok járni az izomláztól, de ezen a versenyen megszokott halálos kimerültséget nem éreztem. A legnagyobb tanulság számomra, hogy vinni kell kaját. Akármekkora is a táv, mert ha megmarad az nem baj, de ha nincs vagy késõn jön az végzetes.
A rendezés nekem Spártát idézte, de a korábbi évekhez képest mégis mintha fejlõdtek volna. Mindenképpen köszönet a rendezõknek és a pontõröknek s külön azoknak, akik a feladatukat komolyan vették. A célban beszélgettem az egyik rendezõvel, aki szerint ez egy futóverseny s ahhoz mérik a jutalmakat ((oklevél és kitûzõ nem jár, igaz van meglepetés (most éppen egy plüss állatka kulcstartóval) a nevezéskor)) s gondolom a kiszolgálás is ezért olyen, amilyen. Tudom, hogy ezt a versenyt tájfutók szervezik s ott minden más, mivel másról szól a dolog. Mégis érdemes lenne megnézniük, milyen is egy mai terepfutó verseny (s különösen ha a hosszabb táv kemény szintemelkedéssel jár együtt), milyen szolgáltatások vannak manapság azokon. Mert ha ez egy futóverseny, s be akarják vonzani a legjobbakat is, vagy többeket is, akkor érdemes a többi verseny szintjére fejlõdni. S ezt önös érdekbõl is írom, mert mivel nekem ez kedvenc versenyem s jó lenne ha még sokáig indulhatnék rajta s lehetõség szerint nem szûk baráti körben.
Jövõre jubileum, hiszen a verseny "újkori" történetében a 10. rendezés következik. Milyen jó lenne ennek megfelelõen egy ünnepi rendezést megtapasztalni. Mondjuk extra kiszolgálás a futóknak, oklevél vagy/és kitûzõ nekik is. A gyönyörû de nagyon kemény terep adott s remélhetõleg sok jó futó is eljön. Én mindenképpen ott szeretnék lenni. |
