Két évvel ezelõtt mátr voltam ezen a rendezvényen, akkor volt elõször Hegedûs Róbert emléktúra az elnevezése.
Idén összel, a tanév indulásakor együtt kirándultunk, túráztunk a közelmúltban megismert, ugyancsak pedagógus barátnõmmel, meg kollégájával, Zolival és 27 gyerekkel, akik zömében az õ tanítványaik, illetve az én munkahelyemen nevelkedõk voltak. A jól sikerült szombatokon felbuzdulva további terveket szõttünk, és én javasoltam a Herobertón való indulásunkat. Azt gondoltam hogy mi, felnõttek és esetleg nagyobb gyerekek vennénk részt rajta, de õk bátran meghirdették a ttt. lapról nyomtatva kisebbeknek is.
Zoli és ugyancsak tanár testvére, Ági a rajthelyen intézték a nevezéseket, mi Krisztivel és kilenc gyerekkel Észak-Pestrõl utazva utánuk érkeztünk Szépjuhásznéhoz.
A regisztráció szerint 8.00-kor, valójában 8.10-kor rajtoltunk el: öt alsó tagozatos,. osztályos (Renáta, Rebeka, Emánuel, Peti, Tomi), két ötödikes (Flóra és Anna), két hetedikes (Emese és Csabi) és mi, négyen felnõttek.
A Hárs-hegyi körúton kapott "nyomdának" örültek a gyerekek, ekkor kezdték jobban nézegetni, forgatni a névre szóló itinert.
Nekem bizony voltak kétségeim, hogy ilyen kicsik ennyi emelkedõt hogy bírnak majd erõvel, és a Fekete-fejre tartva Renáta tyúklépéses tempója számomra már komoly kétségbeeséssel járt, de hamar kiderült: ez a kislány minden emelkedõn felmegy, a síkon és lejtön pedig behoz minden hátrányt.
A tetõn örültek a csúcs-csokinak és az újabb bélyegzõnek, sõt: sürgették az újabb pecsét megszerzését. Addigra kisütött a nap is, sok levetett ruhadarab került a hátizsákokba, és kedélyesen beszélgetve haladtunk tovább a könnyebb szakaszon.
Érdekes volt nekik hogy erdei ösvényekrõl lakott hely utcáira értünk ki, majd visszatértünk a fák közé. Elõször jártak a Remete-szurdokban, a tõlünk jobbra esõ üregek elõtti holmikat rögtön észrevették, ezt is meg lehetett és meg is kellett beszélni velük. Szép számú túrázó kutyával is barátságot kötöttünk és egyetlen jól sikerült nekibuzdulással meghódítottuk a Remete-hegyet (4. bélyegzõ begyûjtése a 8-ból!).
A nap elbújt és nem is jött elõ többet már aznap, de ez sem volt baj, mert bizony alaposan megizzadtunk a sziklás, meredek és hosszú kaptatón: ez igazi hegymászás volt!
13-an pihegtünk ismét egy csoportban és szendvicseket, édességet majszolva, a kulacsokból kortyolgatva ballagtunk tovább. A lakott részen áthaladva ecseteltem az elkövetkezendõ ránk váró látnivalókat. A Tájvédelmi körzet tábla után jött az elsõ sáros rész. Itt írom le, hogy az idõjárással nagy szerencsénk volt, mert a korábbi, öt napon át tartó esõzés után én jóval nehezebb tereptõl tartottam, de az a rengeteg víz szépen lefolyt az utakról, ösvényekrõl, és igazán kevés olyan része volt a túrának, amikor cuppogott a cipõnk.
Kár hogy vannak, akik a Paprikás-patak környékét és magát a vizet is szemétlerakó helynek használják, ez a kezdeti szakaszon szembetûnõ, és az is, hogy az égerfa csemeték ültetésérõl megemlékezõ táblából hiányzik egy darab. Ennek ellenére a patak fölött a hidak, a vízesés, a Rózsika-forrás és az úttól jobbra esõ hegy- és falmászókázási lehetõségek mind-mind nagy élményt nyújtottak. Sok fotó készült, persze Zoli bácsiról is, aki tornász múltjához és jelenéhez hûen a vízesés kövein egyensúlyozva, egy jókora husánggal kipiszkált egy fennakadt vaspántos, méteres deszkát a zuhatag közepébõl. A gyerekek hangos bíztatással, Kriszti a fényképezõgép folyamatos kattogtatásával, én a félköríves korlát erõteljes szorításával járultam hozzá a szédítõ mutatványhoz.
Az itiner szerint jelöletlen (azaz szalagozott), a valóságban sárga háromszöggel jelölt emelkedõ sem fogott ki rajtunk, megérkeztünk a Kálvária-hegy ellenõrzõ pontjára. 3 óra 50 perc alatt teljesítettük a táv felét. Szendvicsek, csúcs-csokik, hörpintések és indulás tovább. Zoliék öt gyerekkel elöl bele is feledkeztek a szobrok nézegetéseébe, mi hátrább Krisztivel és négy gyerekkel a helyes úton, a szalagozás mentén haladtunk tovább. Telefon érkezett a vadonban, készségesen megígértük hogy bevárjuk a K sáv kezdeténél az eltévelyegedett báránykákat. Csak 10 percet üldögéltünk, ám kiderült hogy Tomi lábát fáslizni kell, és látszott a kislányokon is a fáradság, mindez meghatározta további sebességünket is.
Én tavaly elõttrõl sokkal nehezebb szakaszra emlékeztem a Hármashatár-hegyig, de ez azért volt, mert balga módon magasszárú edzõcipõben mentem akkor, gumitalpon csúszkálva a szinte végig havas, az elõttem járók által már lecsisztolt úton.
Seregünk a sûrû ködben is huszárosan bevette ezt a magaslatot is! 6 és fél órával a rajt után banánt ettünk és igen finom teát ittunk a ponton. Negyed óra pihenés után tovább indultunk. A köd eltûnt és nem is jött vissza már, de Rebeka már csak nagyon lassan tudott menni. A flaszteren elmasíroztunk a Sárga elágazás mellett, elfelejtettünk jobbra befordulni az erdõbe (-20 perc). Az Árpád kilátóhoz már közel negyed óra külünbséggel érkezett az élboly és mi hárman, Krisztivel és a kislánnyal. Ott megbeszéltük hogy a célig már haladjon ki milyen tempóban tud. Így Zoli és Ági nyolc gyerekkel megindították a hajrát (alig néhány perccel a szintidõn túl értek be a célba), mi pedig nem is törekedtünk már arra, hogy tartsuk az õ tempójukat. Persze az Apáthy-sziklánál fényképezkedni is ráértünk. Kriszti a Szerb Antal utcában vette észre azt, amit Rebi eltitkolt, hogy a vadiúj bakancsa feltörte a lábát. Addig csak csendesen sírdogált egyet, és mi azt hittük azért, mert hogy õ nem tud olyan gyorsan menni mint a többiek. Két oldalról fogva a kezét húztuk magunkkal az utolsó két kilométeren, a hátizsákját már egy ideje én vittem. Ránk is esteledett, besötétedett, de annál nagyobb öröm volt meglátni a Gyermekvasút állomásának fényeit.
Mindannyian részesültünk minden díjból, Rebeka is átvehette 8.24.-es idejével az összes relikviát Moiwá-tól, két héttel a 10. születésnapja elõtt.
Kriszti és Zoli telefonja folyamatosan csöngött az Árpád kilátótól, a szülök érdeklõdtek, mikor kapják vissza csemetéjüket a Metro-állomáson. Kriszti nevetve azt mondta nekik, hogy Túró Rudit és forralt bort kér viszonzásul a szabad szombatjukért.
A 22-es buszra többet vártunk, mint amennyi pihenõt engedtünk magunknak bármelyik ponton is, és végig állva, igen sûrû tömegben utaztunk rajta. Amikor este 6-kor, a szülõktõl való elválás után 11 órával megérkeztünk Újpestre, az egyik apuka jókora szatyrot nyújtott át Krisztinek. A Rudolfokon kívül fémkanna volt benne. Tartalmát nem az aluljáróban hörpintettük ki.
Második teljesítésem volt. Az elsõt végig hóban 5.40. alatt tettem meg, köszönhetõen az engem a Hármashatár-hegy után utolérõ és tempójával magával húzó Jakab Gyurinak is, akivel akkor ismerkedtem meg.
Ez az idei egészen más volt és semmivel sem rosszabb, így sikerült, 8.24. alatt.
|