Deák 40
Vigasztalanul zuhog az esõ, miközben a kis Suzuki halvány fényszórója látható sávot próbál hasítani a kora reggeli sötétségben. Ennek ellenére a mellettem ülõ Kerek "Sárimádó" repkény arcán töretlen a mosoly, próbál valamiféle döntést kicsikarni a hátsó üléseken kuporgó testvéreitõl, hogy az idõjárás függvényében melyik távot is szeretnék választani. Elérjük a festõi Bak községet, ahol szomorú balesetek mementói emlékeztetik a sofõröket az óvatosságra és seregnyi LED világítja ki az út szûk kanyarulatát. Az apró fénypontok tükrözõdnek a szélvédõre felverõdött vízpermeten, majd átkelünk a falun és irány Söjtör. Immár harmadszor érkezünk a túra névadójának szülõfalujába, legalábbis autóval, Repkény navigál el egy optimális parkolóhelyre. Besétálunk a Vöröskõ Étterembe, Joeyline, úgy is, mint fõrendezõ, széles mosollyal fogad, Kerek repkény ellentmondást nem tûrõ hangon jelenti ki, hogy azért is a 40-es távra megyünk. Magamban elfojtok egy halvány mosolyt, nem hagyjuk, hogy az idõjárás megtörje az emelkedõ tendenciát a táv kiválasztásában. Repkény testvérei beletörõdõen vállat vonnak, szinte kollektíve: ha negyven, hát negyven. Megkapjuk a tavaly óta jelentõsen megkarcsúsodott itinert, nincs szöveges leírás, nekem nem is nagyon hiányzik, egy jó térkép bõven elég kell, hogy legyen. Egy dolgot hiányolok, az pedig a szintemelkedések összesítése, de ezt is csak késõbb veszem észre.
Nevezés közben találkozunk Laci069-cel, elhatározzuk, hogy akkor akár együtt is mehetünk és együtt is megyünk. Kisétálunk a házak között, gondosan kitûzött fa iránytáblák mutatják a helyes irányt itt és még sok helyütt. Felkapaszkodunk az elsõ komolyabb dombra, ez a söjtöri szõlõhegy, még mérsékelt sárban. Eszembe jut a nyári hosszú út idáig, megborzongok a nagy hõség emlékére, máris sokkal elviselhetõbbnek tûnik a mostani zord idõ. A szokásos szép kilátás helyett most komor, ködös táj tárul elénk, a távoli párában azért enyhén kivehetõ a környék néhány faluja. Eljutunk a Deák-forrásig, a pontõrök a felzárkóztatási alapból épített kis esõbeállóban várakoznak, a forrás kicsivel arrébb van. Nagyon lelkesek, megkapjuk a bélyegzést és húzunk is vissza az útra. Eloldalgunk még egy kicsit a szõlõhegyen, aztán nagy óvatossággal leereszkedünk a csúszós sáron a Vas-völgy bejáratához. Végignézek a társaságon, mindenkin kialakult már a lábszárközépig érõ védõréteg, nem érdemes rajta bánkódni, mert ennél még sokkal rosszabb is lesz. Mit ad Isten, valóban rosszabb lett.
A Vas-völgy azonban még kényelmes, jól járható úttal fogad, ráadásul az esõ sem esik, még nem, a szél viszont láthatóan alaposan nekifekszik a völgyet határoló dombok tetején magasodó fáknak. Végigballagunk a szép szurdokok és komor erdõk között kanyargó úton, egészen a vadászházig, ahol egy nagy pohár tea vár minket, még mielõtt elõkészíthetném a bögrémet. Felhörpintjük a meleg italt, félig-meddig újnak nevezhetõ szakasz vár ránk, szembe megyünk a Rockenbauerrel, nem is emlékszem, hogy ilyen sok lejtõ lett volna azon a túrán. Ezen a túrán ugyanezen lejtõk viszont jó kis emelkedõket jelentenek, kell mászni rendesen, kicsit irigylem a kitartóan mögöttünk haladó hölgy sporttársat, az õ túrabotjai ugyanis itt vannak. Az enyémek meg Egerben... A sár itt azért egészen elviselhetõ, sõt, fel sem tûnik különösebben, Repkény kitartó munkával próbál nevelni az elviselésére. Ugyanezt teszi testvéreivel is, akik az elemekkel dacolva tartják a lépést.
Valaki odafönt úgy tûnik, eldöntötte, hogy senki nem érezheti jól magát ezen az útvonalon. Nyáron füllesztõ hõséget parancsolt ide, most pedig, látva, hogy beszélgetve, vidáman haladunk, úgy gondolta, egy kis esõvel próbálja lehûteni a kedélyeket. A kapucnit nem dacból nem hajtom fel, inkább azért, mert zavar, ahogy a látóterem beszûkül tõle. Az út meglehetõsen változatos: néha kiszélesedik, néha egy trükkös iránytörés van benne (úttörés a gerincen, hmm?), egy helyütt az útra zuhant faóriást kell kikerülni. Majd szinte váratlanul, ápolt, gondozott szõlõhegyen bukkanunk ki az erdõbõl, ez már Börzönce. A javított minõségû úton már gyorsabban haladhatunk, elérjük a keresztezõdésben magányosan ácsorgó pontõrt. Az úriember nincs épp beszédes kedvében, gyorsan próbálja végigikszelni a rajtszámokat a papírján. Innét lefelé haladunk sokáig, jelzés híján a térképre hagyatkozva követjük az utat. Ez a S+ jel nem túl sûrû felfestésnek örvend, a szalagozást pedig jórészt elmosta az esõ, bár, itt még nincs is szükség rá. Leérünk Börzöncére, megcsodáljuk a haranglábat és a buszmenetrendet, nagyon más nincs is.
Elhagyjuk a falut a sötétedõ égbolt alatt. Az idõjárás változatosságára nem lehet panasz: az eddig szemerkélõ esõ helyett most erõs szélben talpalhatunk Zalaszentbalázs felé, Laci069-cel kissé elõrehúzunk, biztat a kocsma ígérete. Útközben az egyetlen látnivaló egy kékre festett, bukókerettel is megerõsített traktor. Más nincs, csak a szél és a szurkáló esõcseppek. A következõ település már lakottabb benyomást kelt az üdülõtelepként is csak vegetáló Börzönce után. Olyannyira, hogy a Zalaszentbalázs szélén álló házak valóságos palotának számítanak, bármilyen mérce szerint is. Leérünk a lépcsõzetesen kialakított vízelvezetõ árok mellett a fõútra, meglepve tapasztalom, hogy ez azonos a 74-es úttal - ennyire eljöttünk volna nyugatra? Ennyire. A pontnál utolér a Repkény testvériség, a pontõr a buszmegálló mellett parkol egy kocka Ladával, a jármû kényelmes melegét elhagyja a kedvünkért. Elmondása szerint még ezidáig egyetlen hosszútávos sem járt itt elõttünk, viszont az összes 40-es rajtszám megvan, aki elõttünk rajtolt. Laci069 a kocsmahivatal felé veszi az irányt, engem majd' kettétép a szívem, ugyanis sem Kerek repkény, sem a testvérei nem kívánnak semmit, csak továbbmenni. Úgy döntök, hogy elkísérem õket, nehogy eltévedjenek, Laci069 pedig majd utolér, elbúcsúzunk. Megtanulhattam volna, hogy ilyenkor szoktunk olyan helyekre elkavarni, ahol még a madár is csak kiküldetésben jár...
Elhagyjuk Zalaszentbalázs gyér forgalmú fõútját, felkapaszkodunk a templomhoz, majd lesétálunk, egészen ki a faluból. Nagy beszélgetésben vagyunk a sár és az idõjárás összefüggéseit illetõen, amikor is valahol - a jó Ég tudja, hol - elhagyjuk a gyéren jelzett S+-t. Leereszkedünk valami istentelenül sáros lejtõn, majd egy völgyben jövünk rá a hibára, amikor az érzés szerinti helyes irányt felülbírálja az iránytû lomhán forduló észak-jele. Kiérünk egy völgybe, ahol helyes kis szekérút kínálja magát egy alacsony dombon: gyere fel és láss! Látom is: az általunk oly nagyon elérni kívánt szõlõhegy pontosan az eddig követett úttal párhuzamosan halad, csak valamivel - sokkal - odébb. Elbõdülök: Tudom, hol vagyunk! Összesen kettõ darab, tájékozódást segítõ eszközünk van: az iránytû és az itinerként szolgáló fénymásolt térkép, valahogy betájoljuk magunkat. Valóban tudjuk, hol vagyunk, és végre azt is, hogy nem jó helyen vagyunk. Kerek repkény nevet, vissza az egész, az utolsó látott... jelig? Szalagig? Jelzés gyakorlatilag nincs, a szalagokat pedig elhervasztotta az esõ. Minden eltévedésbõl tanulunk, most azt sikerül megtanulni, hogy iránymenetben nem egyszerû visszajutni egy olyan helyre, amirõl nem tudjuk, hogy hol van. Nagy sokára, sok karcolással és a ruhán, táskán megtapadt növényi maradékkal gazdagabban elérjük a vélelmezett S+ jelzés útját. Felkapaszkodunk a vélelmezett szõlõhegyre és láss csodát, megvan a turistaút, hurrá. Csak remélni tudjuk, hogy Laci069 elég sokáig itta a kávéját.
Eloldalgunk a gerincúton, kényelmesen járható, különben is, a cipõm rég beázott. Danival észreveszünk egy házat, az oldalára Tunézia felirat van festve pálmafákkal, tengerparttal, homokkal. Késõbb a hegyi stadionnál iránytáblát is találunk: <-- Tunézia. :) Elértük a "jóléti parkot" (sic!), kis erdõsáv után további szõlõskertek következnek, balra, nyugat felé látjuk a dombot, amelyen észrevettük a tévedésünket. "Ennyit kavartunk volna?" - teszem fel a költõi kérdést, miközben valamikor ekkor vígan, nyílegyenesen elgyalogolunk az amúgy szalagozott letérés mellett. Akkor kezdünk rájönni újabb hibánkra, amikor a hegy gerincén haladó út kezd megszûnni és járhatatlan bozótossá átlényegülni. Eleinte még követjük a szûkülõ csapást, azzal a jelszóval, hogy valaki már járt itt. Valóban, elõttünk friss taposásnyomok torzították el az ágakat, indákat, valaki már valóban járt itt. Csakhogy nem ezen a túrán. Az oda-vissza kitérõ negyed órát vett el, visszaúton csörtetünk, mint a vaddisznók, szúrós szemmel figyelem a szalagokat, amelyek végül megkerülnek, az esõ lemosta õket. Danival számolni kezdünk, hogy a kezdeti elõnyünk beleragadt a sárba és ez a túra bizony szintidõ-kihasználással kerül majdan abszolválásra.
Sokszorozott figyelemmel követjük a sûrûbben felbukkanó szalag-maradékokat. Megfigyelhetõ, hogy ahol hosszabb kreppcsíkok kerültek felkötözésre, ott jobban meg is maradtak. Nagy nehezen elérünk egy zöld sáv jelzést, amelyen kicsit Hahót felé megyünk. Nosztalgiával gondolok vissza a tavalyi nyárra, amikor Kerek repkény, Vándor Csillag és Tinca társaságában koptattuk ugyanitt a lábunkat a csontszáraz talajon, keseregve a hõségen. Kissé megnyugszom, az idõjárás most kellemesebb, az esõ elállt, szél sem fúj. Csak az a sár... Elhagyjuk a zöld sávot, megint szalagok jönnek és megjelenik néhány csoffadt és néhány újabb jelzés is. Nem olyan rossz ez a Zala megye jelzésszakmailag. Csak oda kell figyelni. Nagyon. Végül, általános örömünkre elérjük a sárga sávot, ez már nagyon jó, közel van a Mackó-forrás, a következõ ep. Odáig viszont minden eddiginél nagyobb sártenger vár ránk, terepjáró nyomait vélem felfedezni néhol. Az ügyességi szakasznak is beillõ talajon mindenki a saját tempójában, a saját módszerével próbálja megtartani az egyensúlyát, a követési távolság szigorú betartásával. Leérünk a forráshoz, igen vidám pontõrök fogadnak, teával, pálinkával, müzliszelettel kínálnak. A pálinkát vissza kell utasítanom, :( mivel már aránylag közel van a cél és valakinek vezetnie is kéne. A lelkes pontõrtõl megkérdezem, hogy hol is találom azt a híres Mackó-forrást, mert már n-edszer vagyok itt és még nem láttam. Megmutatja. Kiszáradt, a természet pedig lassan kezdi visszahódítani, de korántsem akkora a susnya körülötte, mint vártam.
Elbúcsúzunk, elindulunk, fölfelé a lépcsõzetesen emelkedõ úton, újra a sárga sávon. Itt mindenki úgy halad, ahogy tud, de leginkább nehezen. Az idõjárás immár kímélni látszik minket, nem esik és nem is fúj, de haladni nehéznek bizonyul az agyagos sárban. Utolér Groba és útitársa, töretlen lendülettel mennek fel a hegyi úton, mi mögöttük, fokozatosan lemaradva igyekszünk belül maradni a szintidõn. Meglátok egy adótornyot, ez már jót jelent, a tornyon túl Pusztaszentlászló szõlõhegye várható, étellel és itallal. Dani kezd kissé morcos lenni a sár miatt, Dóri pedig egykedvûen ballag tovább, én is kezdek magamba fordulni. Egyedül Repkény mosolya töretlen, õ jól bírja a sarat, ami itt nem épp haszontalan tulajdonság.
Megérkezünk az etetõpontra, forralt borral és teával kínálnak, nem mellesleg zsíros kenyérrel és minden egyéb földi jóval. Lakmározunk, közben elbeszélgetünk Grobával, mesél kicsit a hosszútáv bocskai kanyarjáról. Nem irigylem, még sok-sok sár van elõtte. Repkény még barátkozik egy kicsit a helybéli macskaállománnyal, aztán továbbsétálunk, mert a szintidõ, bár kicsit hoztunk a lemaradáson, még ketyeg. Elérjük a Válicka partját, ez a legkedvesebb része számomra a túrának, a felduzzasztott kis tó, az öreg, vízbe érõ lombú fák még az ólomszürke égbolt alatt is hangulatossá teszik a tájat. Átsétálunk a fahídon, el az immár felépült strand elõtt. A Válicka keskeny, fák övezte medre mentén északra fordulunk, újra egy átkötõ szakaszon és megcélozzuk immár Söjtört. Elsietünk az újabb hídig, el a Méregház mellett és végül újra be a faluba. Az autójánál pakolászó Laci069 elképedve bámul, kiderül, hogy sokáig azt hitte, elõtte járunk. :) A Vöröskõ Éttermet 19 perccel a szintidõ letelte elõtt érjük el, Joeyline hitetlenkedve hallgatja a történetet az eltévedésrõl. Leülünk, iszunk egy kávét, Joey beszél a rendezés viszontagságairól. Itt is szeretném megköszönni a túrát az igen lelkes rendezõcsapatnak és gratulálni minden táv résztvevõjének, nem volt egyszerû menet, annyi szent. Szép lassan összeszedjük magunkat és útra kelünk Lenti felé. Az autó távolsági fényszórója bevilágítja a 70-es táv útvonalát a szompácspusztai keresztezõdés és Rádiháza között, de túrázóval most nem találkozunk, az aszfalt pedig nem õriz nyomokat...
-Kékdroid- |
