?? ??????!
Less Nándor Emléktúra 35
Ébresztõ szól kora reggel, jóval korábban, mint kellene. Hmm, öcsém ma megy valami erdei iskolába, vagy mi... na, elbúcsúzom tõle. Hmm, még korán van, mi legyen... például felnézek topikra, olahtamas már meg is elõzött. Vissza kéne feküdni, de csak egy kicsit... A következõ, amit hallok: „Akkor most mentek túrázni, vagy mi lesz?” Mindezt reggel kilenckor. Tízig van rajt, az is csak a rövidebb távokon. Kerek repkénnyel rekordsebességgel elkészülünk, édesanyám rekordsebességgel eljuttat minket Cserépfaluba, ahol az autók sûrûségének növekedése indikálja a rajthely pozícióját. Gyorsan benevezünk, az utolsók között, megkapjuk a sok részletre kiterjedõ itinert, leginkább a térképvázlat bizonyul hasznosnak, valamint az, hogy a pecsétek helyénél ott van a vonatkozó résztáv és részszint adat. Három perccel, de lehet, hogy néggyel az érkezés után már úton vagyunk, Cserépfalun belül szalagok navigálnak, no meg M. szomszéd az utcából, akivel kölcsönösen rácsodálkozunk egymásra. Én nem tudtam, hogy neki itt van víkendháza, õ meg nem tudta, hogy én ilyen fura jeleket hajkurászok az erdõben, hogy estére visszajussak oda, ahonnét reggel elindultam. :) Tehát kiérünk a faluból, borús az idõ, reménykedem, hogy a hátizsákban maradhatnak a kabátok, néhány kósza esõcsepp elbizonytalanít reményemben. A sûrû fenyvesben már az esõ helyett a sûrû aljnövényzet piszkál, hõsiesen töröm az utat Repkény mögött haladva. Összefutunk Berzsóékkal, õk most a 26-os távon mennek. A dombtetõrõl gyorsan leérünk Cserépváraljára, ahol a piacot már csak egyetlen árva virágárus képviseli, hiába késõre jár. Az érdekes formájú templom mellett kapaszkodunk a Mangó-tetõ felé (jó lenne tudni, mirõl kapta a nevét, lehet, hogy a környék régi mangóültetvényeirõl?) A kilátás a Várhegy tömbjére pazar, mögötte a Bükk-fennsík körvonalai látszódnak a felhõalapszint alatt. Addig jó, amíg a felhõ le nem száll rájuk – gondolom, aggódva latolgatva a ronggyá ázás esélyeit. Repkény elképesztõen siet, valószínûleg õt is az esõ gondolata hajtja. Elérjük az elsõ pontot, a Kaptárköveket, gyönyörûszép kõképzõdmény, a pontõrök kedvesek, még közös képet is alkotnak rólunk, gyorsan lepecsételik a papírokat és már suhanhatunk is tovább. Felkaptatunk egy sziklapárkányra, az út alattunk érkezik fel, úgy vájhatták régi idõkben a puha tufába. A párkányon egy kisebb csoport pihen, elkapok egy mondatfoszlányt, amely a sietés okát firtató kérdésre adott válasz lehet: „...mert egy teljesítménytúrán vagyunk, azért!” Mosoly, tájfotó, indulás. Csodaszép erdõben haladunk, át a Felsõ-szoroson, élvezem az erdõ hûvös, párás levegõjét, a csendet, amelyet csak néha törünk meg egy-egy mondattal. Ha nem is az egész túrának, de ennek a résztávnak az egyik leginkább megkapó szakasza ez a néhány kilométer a ponttól a Dobi-rétig. Itt a pontõrök a rét kellõs közepén ücsörögnek, még van szûk fél óra a pontzárásig, addig reméljük mindnyájan, hogy nem áznak meg. A rét elején találkozunk még egy szembejövõ családdal, akik valamit morognak, hogy milyen sok ma a „kiránduló”, apukánál egy íj és néhány nyílvesszõ van. Hûha, jobbnak látom nem szólni semmit, mert az önjelölt Legolas még a végén célba vesz. Letérünk a piros sávról, hadd menjen tovább Kács felé, mi a szalagokat választjuk, át egy dombon, le egy völgybe, ahol szürkemarha-gulya legel békésen, a pásztor vizet mer a kútból a gulyának. Ebbe a bukolikus idillbe alig tud belerondítani a épp itt megelõzött ifjú sporttársak által hallgatott hip-hop zene, sietve növeljük a távolságot hegynek fölfelé is. Aztán gyönyörködünk egy kicsit a panorámában, ami a soron következõ dombról nyílik, elõttünk már a Hór-völgy sejteti magát. Addig azonban le kell jutni egy sietõs lejtõn, amelynek az alján már a régi ismerõs egykori országút (nehezen járható – mondja a térkép; akkor menj gyalog – mondom én) fogad. Észak felé kanyarodunk a völgyben, sétálunk, húz az etetõpont ígérete, meg a másik mobilos-zenés trupp, két tízévesforma lányka, náluk a death metal a nyerõ. Elõzünk, csendben. Találkozunk RitaB-vel, vele is régen futottunk össze, most a völgyben sétál visszafelé, váltunk pár szót, elbúcsúzunk, irány a reggeli. Vagyis, az ebéd. Itt legurítunk pár pohárral a gyümölcslébõl, valamint eltûnik Repkény által egy zsíroskenyér, jóvoltomból pedig egy nagyobbforma vajaskenyér, hagymakockákkal. A pont felõl a Füzér-kõ masszív orma tornyosul a völgy fölé, ahonnét alig néhány helyrõl látni, az erdõ jótékonyan elfedi az eget az út fölött. Alig öt perc tartózkodás után elsietünk, Ódorvár nem viccel és még itt is nagy az esõ valószínûsége. Tavaly a Bükki Kilátásokon elég volt szembemenni a KL jelzésen a hömpölygõ sárral, most nem kellene megint ugyanez. Elérjük az Egres feltételes pontot, elõször enyhe hidegrázást kapunk, amikor azt hisszük, hogy a sok ott pihenõ túrázó éppen sorbanáll. Pedig nem, szerencsére nem, villámgyorsan megkapjuk a pecsétet és már suhanhatunk is felfelé. Suhanás, az hál'Istennek nem sok van, attól, hogy nem a régi útvonalon kell felvánszorogni az erõsen erodált úton, még mindig nem ölben viszik fel az embert Ódorvárra. Meg kell érte szenvedni így is. Felfelé van néhány mókás pillanat, a legjobb, amikor egy hatodikos-forma srác így szól: „jövõre tíz másik hülyét küldünk ide, én vissza nem jövök!” Felérünk a szekérútra, aztán ott is hagyjuk, le a forráshoz, szinte egyedüliként a környéken, mert mindenki csak furán néz fentrõl ránk. Az ösvény kényelmesen kapaszkodik vissza az útra, csak a végén tör fel meredeken és már meg is érkezünk a vár alatti esõházhoz. Kapunk egy-egy csokit, kimászunk a szirtre, a kilátás még a régi, olyan, mintha az egész Bükk déli része a lábunk elõtt heverne, és valóban ott hever. Nyugat felé fordulunk, úgy megyünk le Ódorvárról, hogy voltaképpen felfelé megyünk, szembõl már a 60 km-es távon érkeznek a futók, köztük VadMalac, kicsit késõbb LászlóSzilvi és még sokan mások. A lejtõn hamar leérünk, az õszi színorgia minden elképzelhetõ árnyalata megtalálható az erdõben. A Völgyfõ-háztól rátérünk a szinte végig emelkedõ Török-útra, a piros sávon elsétálhatnánk Egerig, a zöldön meg Felsõtárkányig, de most elég a Kövesdi-kilátóig eljutni, errefelé már lassítunk, szépen süt a Nap, nem hajt a tatár, a pontzárást még csak nem késsük le. Észak felé szépen megszámolhatjuk a Bükk Köveit, megvan még mind, nagyon helyesen, elõbb-utóbb oda is újra eljutunk. A ponton még mindig lelkes pontõrök kínálnak zsíroskenyérrel, hagymával, eltüntetünk néhányat, itt indulóban még van vagy tíz percünk pontzárásig, nagyon jó. Összeszedjük maradék erõnket, lesétálunk az elágazásig, onnan pedig a Novaji-kunyhóhoz, amely magába roskadtan várja az egykor elkövetkezõ jobb idõket, közben pedig csendben mélázik az elmúlt jobb idõkön. Jelzést váltunk, Bükkzsérc felé terel a sárga sáv, széles szekérútra érünk ki, hirtelen küllõsurrogást hallok, még idõben lépünk ki a lezúduló kerékpárosok elõl. Értem én, hogy hülyén szól a csengõ, meg cikin néz ki a többszázezres bringán, de ha már nincs (a KRESZ-rõl nem is merek szólni), akkor legalább annyit kiáltson, hogy „jobbról/balról jövök!”. Sajnos, sem csengõ, sem kiáltás nem jellemzi ezt a társaságot. Leporoszkálunk egy völgybe, a völgybõl kifelé már széles, gyakran járt út vezet, Kerek repkény az út túlfelén lévõ pulykákkal áll le beszélgetni, egész addig, amíg a tanya mogorva tekintetû Vahurja el nem csendesíti az õrizeteseket. Bükkzsércen hamar átérünk, kedves, csöndes kis falu, a szalagokat pontosan követjük a falun túl a karalábé-föld mellett. Megérkeztünk a Nyomó-hegy aljába, mókás feliratok fogadnak a fákra erõsítve, az egyiken tûzifát kérnek a pontõrök, a másikon atomkísérletre, valamint trollokra hívják fel a figyelmet. Nyilvánvaló marhaság, trollok nappal? Aggódjanak a hosszútávosok, akik majd sötétben érnek ide! :) A tetõn hatalmas tömeg, jókora csoport tagjai várják épp be egymást, sietõsen elslisszolunk a pecsétek megszerzése után. VadMalac megtévesztõ hadmozdulattal szembejön a hegyrõl lefelé vezetõ úton, kibõvíti a távot kissé. Végül leballagunk Cserépfalura, a szélsõ házak egyikénél idõsebb bácsi kérdezi, hogy melyik távon voltunk – a válasz hallatán elégedett mosollyal bólogat. Lesétálunk az iskolához, Vándorköszörûsék érnek utol, aztán el is tûnnek, mielõtt még többet tudnánk beszélni. Megkapjuk az igen szép oklevelet, a kitûzõt, a kajajegyet, amit aztán épp egy üres idõszakban sikerül beváltanunk. Összefutunk még sok-sok ismerõssel, de sietnünk kell, mert már jön is a telefon, hogy hol vagyunk, mert itt a fuvar, megérkezett. Hazaúton aztán az jár a fejemben, hogy milyen jó is, hogy kijöttünk, mert nagy hiba lett volna kihagyni egy ilyen napon egy ilyen túrát. Köszönöm a szervezõknek a szokásosan jó rendezést, Kerek repkénynek a lelkesítõ társaságot és természetesen gratulálok minden teljesítõnek, futósnak, gyalogosnak, mindenkinek!
-Kékdroid- |
