METEOR 50 TÚRABESZÁMOLÓ 2009.09.12.
Táv: 50,1 km; Szint: 1400 m. (Itiner adat)
Jóval rajtnyitás elõtt érkezek a Gyermekvasút hûvösvölgyi végállomásához. Egyáltalán nem hûvös a reggel, mint ahogy az szeptemberben megszokott. Amíg a nevezési iroda feláll az állomásépület elõcsarnokában, addig egy padon ülve, komótosan elfogyasztom a reggelimet. Szeretem a Budapest környéki túrákat; idõt, pénzt kímél, és az utazással járó fáradtságot is megspórolja, ugyanakkor edzésben tart. Két túratársat várok még, ebbõl egy - Tom - megérkezik. Vele van Szandra, aki a 21A-t fogja ostromolni. Pistit hátráltatja egy autópálya-baleset miatti torlódás, ezért késik. Megállapodunk abban, hogy Pisti úgyis utolér minket, tehát a legkorábbi, 6:30-as indítással elrajtolunk. Így is lesz, némi szerelvényigazítás után már megyünk is lefelé az ismét mûködõ vízcsap mellett, a S-ra. Lenézünk az árokban kanyarodó villamosra, aztán felkapaszkodunk a mûútra. A távolban jön csak egy betonkeverõ, átszaladunk. Még frissek vagyunk, ezért hamar felérünk a Hárshegy vasútállomás alatti platóra. A GYERMEKVASÚT NYOMÁBAN éjszakai túra jut eszembe, arról mesélek. Keresztezzük a sínpárt a forgóajtóval védett átkelõnél, és felmegyünk a télen-nyáron hordalékkal eltömõdött lépcsõfokokon. Felérünk a köves-gyökeres-buktatós mezõre, és megpróbálunk semmibe nem belerúgni. A mezõ végén a pados asztalra elemózsia van kipakolva, sehol senki a környéken. Találgatjuk, hol lehet az ember, ezen elviccelõdünk. Jön a Kaán Károly kilátóhoz vezetõ meredek szakasz. Szandra lemarad, Tomra nézek, s õ rögtön mondja, hogy a hölgy ismeri a szabályt: Mindenki a saját tempójában. Erõt veszek magamon, nem a sziklán egyensúlyozok át a kõbánya bejáratához vezetõ vájat fölött, hanem lemegyek a kis fahídhoz, és onnan kapaszkodok vissza a rövid szerpentinre
1. ellenõrzõpont, Nagy-Hárs-hegy.
Pecsételtetünk, és most, utoljára még bevárjuk Szandrát. Néhány elõnytelen felvétel készül, majd továbbmegyünk. Fékezgetünk a Szépjuhászné irányába, majd leérve a kékkútnál gyorsan frissülünk, és nekivágunk a János-hegynek, most már a P-on. Mire felérünk az Erzsébet-kilátó elé, ezen a túrán végleg megszakad Szandrával az optikai kapcsolat.
2. ellenõrzõpont, János-hegy.
A kilátó mögötti meredek falépcsõn megyünk le, hisz arra vezet a P-. Pedig nagyon csábít a mûút mellett vezetõ rugalmas rekortán. Most még el vagyunk kényeztetve vízügyileg, mert a Libegõ végállomásával egy szintre érve ismét utunkba esik egy kékkút. Most jól megmosdunk és bõven iszunk a vízbõl, mert Budakesziig nem lesz vízvételi lehetõség. A murvás lejtõn megyünk lefelé, a Jánoshegy vasútállomás kulipintyóját jobb kéz felõl mellõzzük, majd tovább ereszkedünk. Jobbról feljön a S-, a SÁRGA 70 odalenti hullámvasutazására emlékezünk. Megérkezünk a virágvölgy elé, ahol balra fordulunk. A P- Makkosmária felé, jobbra elhagy minket. Balra felmászunk egy párkányra, és a S-on kaptatunk erõteljesen. Már jó ideje felaprították az ösvényre dõlt fát, sõt a maradványai is eltûntek már, úgyhogy nem kell átküzdenünk magunkat az ágai között. Egy éles jobbraáttal keresztezünk egy nagyobb árkot, (ezt könnyû benézni) majd egy lugas-szerû útra térünk, ami elvezet a
3. ellenõrzõponthoz, a Csacsi-rétre.
Pisti megint telefonál, hogy öt percre van a Csacsi-réttõl, Szandrát már állva hagyta. Jól van, Tom még úgyse reggelizett, Pisti meg úgy jön, mint a Gyalogkakukk, porzik utána az út, biztos mindjárt ideér, tehát megvárjuk. Az alagút-szerû lugasba tekintgetek, hogy jön e már. Tom közben az esõháznál falatozik. Pisti helyett egy tapasztalt, két bottal felszerelt hölgy csattog ki a lugasból. Egy fél perc múlva, valahonnan fentrõl, egyáltalán nem várt irányból esik be a rétre Pisti. Gyorsan pecsételtet, és már megyünk is tovább. Hogy ilyen rövid szakaszon hozott be fél órai késést, az semmit nem vesz vissza a sebességébõl. Sajnos. Alig bírunk vele lépést tartani. Fõleg én. Az elõbb említett kétbotos hölgy viszont a nyomunkba szegõdik, de elõbb megkérdezi, hogy ismerjük e az utat, mert õ csak automatikusan követ minket. Megnyugtatom, hogy bátran jöhet utánunk, mert ezen a túrán már csukott szemmel sem tévedünk el. Nem vagyok elég hiteles neki, mert minden
fánál megkérdezi, hogy valóban arra kell e menni. Így baktatunk egy jó hosszú darabon, amikor egy keresztezõdésnél a Végvári-szikla felõl feljön a P-. Kisvártatva a S- jobbra lemegy, a Csíki csárda felé veszi az irányt. (Nem is olyan sokára megint lesz hozzá szerencsénk.) Most a P-t követjük és keresztezzük a mûutat, ami a KFKI felöl jön és a Farkas-hegy felé tart. Alattomos emelkedõn toljuk fölfelé, majd egy éles jobbos után, köves úton ereszkedünk a
4. ellenõrzõpont, a Piktortégla üregek felé.
A pontõr egy keresztezõdésben, pecaszéken ül, listáján akkurátusan kipipálja a rajtszámot, idõt ír és pecsétel. Amikor tovább indulunk befut a pontra kételkedõ követõnk. Egy darabig még megyünk a P-on, de amikor az balra lemegy Budaörs felé, akkor a P+on folytatjuk. Egy köves szekérútra vezet minket, ahol a lovak patája biztos jól megkapaszkodik, de az emberek talpát még cipõn keresztül is nyomják a kiálló kövek, bárhová is lépjen. A földbõl kiálló repülõgép-szárny (repülõs emlékmû) elõtt hirtelen véget ér a kövezés, innen murvás szóratot kapott az út. Ezen ereszkedünk egy T elágig, ahol balra fordulunk, és egész meredeken megyünk lefelé. Nagyon kell vigyázni a még mindig murvás úton, könnyû dobni egy hátast. Jobbra kell figyelni, egy keskeny, felfelé vezetõ ösvényt kell keresni, amin a most elvesztett szintet kell visszanyerni. Aha, már látom is, egy spori már araszol is fölfelé rajta, de egy fára a piros M-es táblácska is fel van szögelve. Tehát, akkor mi is menjünk fel! A gerincen átbukva szintén a piros M-es tábla nyomán megyünk be az erdõbe. Az ösvényen még mindig ott a keresztbe kidõlt fa, de most már annyira le van roskadva, hogy könnyen át lehet lépni. Merõlegesen futunk bele a nemrég elhagyott S-ba. Elõttünk egy tag hezitál, hogy melyik irányba menjen. Balra a Csíki csárda az irány, de nekünk jobbra kell menni a Csacsi-rét (!) irányába. Egy széles murvásra visz ki, amit keresztezve egy homokos talajú fenyvesbe érünk. Néhány lépés fölfelé, és már látszanak a jellegzetes sziklák.
5. ellenõrzõpont, Sorrentó.
A pontõr két szikla közé ékelte be magát, kicsit fel kell hozzá mászni. Megkezdjük utunkat a keskeny, helyenként oldalra nagyon lejtõs ösvényen. Szerencsére senki nem jön szembe. Egy meredek lejtõ után már nincs messze a normál szélességû út, amin enyhén felfelé folytathatjuk. Hosszú éveken át hevert itt egy autó csontváz. Ma már ez is történelem, de amikor erre járok mindig eszembe jut, jóllehet a márkára már nem emlékszem. Derékszögben, balra kanyarodunk, továbbra is a S-on. Balkéz felõl hétvéginek látszó házak állnak. Velük párhuzamosan emelkedünk. Elõször egy erdei utat keresztezünk, majd további emelkedés után egy olyan keresztezõdéshez érünk, ahova a szélrózsa minden irányából bejön egy út. Nem megyünk tovább, vissza felé, a Csacsi-rét irányába, hanem a baloldali, piros M-mel jelzett utat választjuk. Elõször kellemes, fûszõnyeges az út, aztán ez beletorkollik egy U alakú, nedves idõben leginkább csermely által használt mélyútba. Jön egy jobbra letérõ ösvény. Ha azon kimész egy pár lépést, akkor megkukkolhatod a Végvári-sziklát és a hozzá vezetõ, a miénkkel párhuzamos, széles, murvás utat. Mi természetesen maradunk a mederben, amiben úgy lehet lépegetni, mint akinek bedagadt a csomagja. Két éve még faágakkal is tele volt, most legalább ilyen akadályok nincsenek. Amikor kiérünk a trébõl, egy balra-jobbrával rátérünk a Z+ra, de néhol, a piros M is feltûnik. Kibelezett, bogárhátú Volkswagen mutatja a hátsó részét egy telek kerítése mögül. Levitézlett állapotában is féltve õrzi még a rendszámát. Balra, lefelé kanyarodunk. Magasan felerõsítve tábla jelzi, hogy ez a Mária-szurdok. Há, biztos van egy klerikális, és egy világi neve is. Minden esetre nagyon szép, mohás kövekkel van kidekorálva. Már majdnem kiérünk belõle, amikor megleljük a pontõrt. Hátra nézek, a kétkedõ követõnket valahol elvesztettük, ezen a túrán már nem látjuk többé...
6. ellenõrzõpont, Meteor-szurdok.
Mielõtt kiérnénk a Budaörsre vezetõ mûútra, egy percre beállok egy fa mögé, mert sokáig nem lesz rá megfelelõ hely. Jobbra kilépve látom, hogy a fiúk túl vannak heted hét határon. De sietõs. Nem akarok lemaradni, kocogóra veszem a figurát. Nagy az autóforgalom, unos-untalan le kell térni a nem létezõ padkára. Így érjük el Budaörs egyik utcáját, amely a 22-es végállomásához vezet. Mielõtt azonban odaérnénk, a fiúk betérnek egy pofa sörre. Én nem vagyok sörös, csak akkor iszok sört, ha nagyon ki vagyok száradva, egyébként nem ízlik. Amíg a fiúk söröznek, addig én szendvicsezek és megeszek egy falat csokit. A Budakeszi utat keresztezzük és a buszvégállomásnál tankolunk a kékkútból. Elmegyünk a piac mellet, nagy élet van még a téren. Átmegyünk egy rövid hídon, a Z+ az Ady Endre utcába vezet. Emelkedünk a házak között, majd egy T keresztezõdésnél jobbra fordulunk. Innen már lejtõs az út, és megszûnik a szilárd burkolat. A végén élesen balra fordulunk egy mezõ füves ösvényére. Aki tudja, hogy merre kell nézni, az már látja a mamutfenyõk tetejét.
7. ellenõrzõpont, Mamutfenyõk.
Bemondjuk, hogy tranzitban vagyunk, mert itt van a 21A vége is (és a 21B rajtja is). Adminisztráció után tovább megyünk. Egy bokros részbe vezet az ösvény, amit néhány méter után balra el kell hagyni. Egy erdõsáv melletti útra bukkanunk ki, amelyen továbbhaladva rögtön balra kell figyelni, mert egy alig észrevehetõ ösvény visz befelé. Idén pirossal ki van szalagozva ez a rövid szakasz, de tavaly sokan pörögtek itt, hogy merre kell menni. Bent már az M betûk segítenek. Amikor kibukkanunk az erdõsávból, akkor megint balra kell fordulni. Egy ipartelep kerítése mellé érünk. Itt megint kritikus szakasz jön, mert jobbra egy gazos, törmelékes kis beugrónál élesen jobbra, - szinte ellenkezõ irányba - be kell menni az erdõbe. Elég nehezen észrevehetõ a letérés, én egy roskatag, budiszerû tákolmányról szoktam beazonosítani. Tom azt mondja, hogy volt kint szalag, de én nem láttam, sõt az a két túlment túratárs sem, akiket visszahívok. Egy vályúszerû útba jutunk, amibõl lassan szintre emelkedik az ösvény. Késõbb ez kiszélesedik, és elér egy kerítéshez. A létránál éppen kutyákat próbálnak átpaszírozni. Egy sovány, de magas agarat már átdobtak, de egy rotweiler szerû borjú még a létra közelébe sem hajlandó jönni. Nem várjuk meg a fejleményeket, átmászunk a viszonylag új létrán. Egy nem hosszú szakasz után megint mászunk. A kutyásoknak megint lesz elfoglaltságuk. Innen egy baromi hosszú, monoton, egyenes út következik. Nem kell figyelni, tájékozódni, csak menni, menni, egyenesen menni. Kissé emelkedik, de nem vészes. Az egyenes végén ott van a
8. ellenõrzõpont, Hosszúhajtási kõbánya.
Itt ki kell kerülnünk a bányát: Elõször jobbra lemegyünk egy kicsit, majd balra fordulunk egy hosszabb egyenes szakaszra, aztán még egy ballal visszanyerjük az imént elvesztett szintet, és egy jobbossal visszatérünk az egyeneshez. Itt is segít az M. Ne türelmetlenkedjünk, mert nemsokára belefutunk a Z3-be, amin jobbra fordulunk. Kellemes a gyaloglás az enyhén lejtõs, árnyékos úton. Az Erzsébet vadászház elõtt ismét másznunk kell, a házhoz tartozó kutyák ugatása festi alá a produkciót. Hamar kiérünk a Budakeszi-Telki mûúthoz, amit keresztezünk. Murvás úton megyünk egyre beljebb. Egy réten balra átvágunk, és bemegyünk az erdõbe. Fokról fokra, egyre meredekebben emelkedünk, aztán néhány kanyart szerpentinezünk is, így érve el a Tarnai pihenõt.
9. ellenõrzõpont, Fekete-hegyek.
Leülést csak a következõ pontnál tervezünk, ezért néhány korty és fotó után továbbmegyünk. Jócskán van még emelkednivaló. A murvás utat jól kimosta az esõ, most viszont minden lépésnél porzik. Ez már a második olyan rendezés, amely szerint a P3-nél csak a 21B-nek és a Marathónnak kell letérni. Mi tovább törünk a magaslatok felé. Egyre nehezebben tudok lépést tartani a két loholóval. Jól van, már látom a cserjés részt, ahol vízszintesbe dõl az emelkedõ, pár lépés és balra fordulhatunk a kilátó alá.
Számozás nélküli ep. Nagy-kopasz, Csergezán kilátó.
Árnyas padon ül a pontõr, és következõ pont rubrikájába pecsétel egy virág ábrát. Az itiner IGAZOLÁSOK oldalán még nincs kialakítva P.H. az "új" pontnak. Alig van forgalom, jó néhány perce eszünk már itt, egy asztalnál, és nem jött még erre túrázó. A szendvicshez megiszom az utolsó korty vizemet, már csak egy energiaital van a hátizsákomban, annak is elfogyasztom a felét, a maradékot az egyik üres flakonba töltöm, ki kell tartania a következõ kékkútig. Visszatérünk a Z3-re, és leereszkedünk a Nagy-kopaszról. Kibukkanva az erdõbõl egy fekvõ rönkre szögezett piros M táblácska nyugtat meg, hogy nem kell a Z3-ön nagy kitérõt tenni a mezõ túloldalára, hanem elnyújtott jobb íven követhetjük az árnyas domboldalon vezetõ ösvényt. Megint egy jó példa arra, hogy úgy kell megakadályozni a kispistázást, hogy a fölösleges kitérõket még a tervezésnél ki kell hagyni az útvonalból. Egy sorompónál aztán becsatlakozunk a Nagykovácsiba vezetõ Z-ba. Muszáj bemenni a templomhoz közel lévõ cukiba egy kis kalóriapótlásért. Rossz elindulni az ücsörgés után. A fõútról balra megy fel a Z-. Mi egy háztömbbel elõbb fordulunk be, mert teljesen logikátlanul kerül meg egy tömböt a jelzés. Nem szokásom a kispistázás, de most kerüljön háztömböt az, akinek hat anyja van. A felfelé vezetõ, keskeny aszfaltúton kifejezetten nagy az autóforgalom, minduntalan le kell húzódni. A sofõrök nem finomkodnak, úgy húznak el melletted, mint a villám. Erõsen tûz hátulról a nap, felveszem a nyaktakarós sapkámat. Valamilyen vezetéket fektetnek, vagy fektettek, mert fel van túrva az út jobb oldala. Drukkolok, hogy a kékkút még meglegyen, mert már nincs vizünk. Jól van, egy sövény mellett már látom is, ott van. Nedves sáv vezet hozzá, még víz is van benne. Mosdás, ivás, töltés. Rögtön jobban megy az emelkedõ leküzdése. Itt a sorompó, megszûnik az autóforgalom. Rövid árnyas szakasz után érjük el a
10. ellenõrzõpontot. Zsíros-hegy.
Ami még megmaradt a turistaházból, azon ül a pontõr. Rikító pirossal pecsétel a rubrikájából még megmaradt helyre. (Az elõzõ ponttal közös a P.H.) Rátérünk a K-ra, (OKT) a Muflon itató kutyája folyamatosan ugat. Hosszan, nagyon hosszan megyünk a gerincen. Úgy látszik az erõltetett menettel megerõltettem a bal csípõmet, mert megfájdul. Alig bírok egyenesen járni. Néhányszor még kocogással hozom be a többiektõl való lemaradásomat, de a szurdokba való leereszkedésnél már felhagyok az üldözéssel. Így is sokkal elõbb járok már a tervezettnél. A patakot most csak egy kis sár jelzi. A túloldalán, néhány tíz méter múlva, egy padnál meglátom a piros-fehér bóját.
11. ellenõrzõpont, Remete-szurdok.
A szurdokból kijõve még mindig erõsen süt a nap, és a táv hátralevõ részét flaszteron kell megtenni. Csak egyszer tört fel a sarkam két éve egy túrán, amikor homok került a cipõmbe. Most is érzem a feszítést a sarkamnál. Rövidnadrágban vagyok, nem takarja nadrágszár a cipõmet, lehet, hogy belement valami. Most nem törõdök vele, baktatok tovább. Az egyenes szakaszoknál vizslatom a két figurát, de ezek már nagyon elhúztak. Igen, én is ismerem az alapszabályt: Mindenki a saját tempójában. Végre beérek a templom parkjába, félárnyék van, esküvõ nincs. Amikor a bója alatti padon ülõk felé tartok, egy másik padról szólnak utánam a pontõr hölgyek.
12. ellenõrzõpont, Máriaremete, templom.
Rohadt unalmas innen, házak között bebattyogni a Nagyrétre, pláne egyedül. Már mind a két lábamra sántítok. Egyikre a csípõm miatt, másikra a vízhólyag miatt. A volt Munkásmozgalmi sétányon már kezdek megkönnyebbülni, karnyújtásnyira van a cél. A Gyermekvasút végállomásához érve sem látom Pistiéket. Bemegyek az aulába a cél bélyegzésért és egy harmadik színvariációjú zománcjelvényért. Átveszem a túra ellátmányát is, egy mini dobozos üdítõt. Ránézek az órámra, még két óra húsz perc van a szintidõbõl. Legközelebb az elõtt fogok lassítani, mielõtt még mindenem fájni kezd. Kijõve a csarnokból jobbra nézek. Hát persze, hogy ott ülnek a büfé teraszán a kedves túratársak. Én is csatlakozom. Hamarosan elõkerül a napozásból Kriszta és Tündi, akik a mamutfenyõktõl indultak a 21B-n egy jó órával azelõtt, hogy mi odaértünk volna. A teraszon való ejtõzés közben hamar elszáll a szintidõ megspórolt része...
Ottorino
|
