Túrabeszámolók


BEAC Maxi / Turista Kékszalag

nagypapaTúra éve: 20092009.09.14 17:51:29
BEAC Maxi 110

2009

Rövid elõ- és utószó

Kertekben is ültetik a magyarországi hegyi réteken gyakori, õshonos õszi kikericset (Colchicum autumnale), amely augusztus végétõl virágzik. Nagy, lila, hattagú virágai vannak, levelei csak tavasszal jelennek meg, olvassuk - például - a Magyar Nagylexikonban. Számomra ez a virág és a BEAC Maxi összetartozik. Túlmenne a beszámoló keretein, ha most felidézném diákkori emlékeimet, amelyekben ma is látom a Bükk-fennsik kikericsekkel boritott réteit az õszi napfény ragyogásában. Túlmenne, ha sorba venném a virággal találkozás késõbbi alkalmait. Az olvasó elégedjék meg azzal, hogy amikor erre a túrára gondolok, megjelenik elõttem az Irma-forrás utáni elsõ emelkedõ néhány szál virága és az õket kisérõ, az utat szegélyezõ, ismert kikericsfoltok. Itt az õsz.

Az idei túrának, a virágok szemléletén túl, fontos, minõsitõ jellege is volt. A tavalyi beszámolóban leirtam, hogy Nagymarosra érkezve, átadtam magam a nyárspolgári örömöknek és - egyéb feladatomat is elhanyagolva - egy partmenti padon ülve szemléltem a Dunakanyar alkonyati világát.Bár ennek az évnek az elsõ fele kifejezetten sikeres volt, az a gyanúm támadt, hogy nincs minden rendben a Maxi körül. Elhatároztam tehát, hogy az idén nem lustálkodom, hanem komolyan nekivágok a táv végigjárásának. A körülményekhez képest összeszedtem magam és a 2006-os teljesités idõbeosztását alapul véve, menetrendet készitettem magamnak. Ha tehát a továbbiakban elõnyrõl vagy késésrõl fogok szólni, akkor a számok mindig erre a tervezetre vonatkoznak.

Mivel nem detektivregényt irok, azért elárulom, hogy tervem nem sikerült, s ezért lehet, hogy a Maxit törölnöm kell jövõbeli terveimbõl. Csoda, persze, mindig lehetséges, de elég realistának tartom magam, aki nem kerget lázálmokat. Amatõr örömsportot ûzök, nem kényszermunkát végzek. 90 kilométerig jutottam, teljes egészségben. Akinek ennyi elég, az be is fejezheti az olvasást, én még egyszer végigmegyek a megtett úton.

Magyarkúttól Nagymarosig

Szabályosan érkeztünk, rendben neveztünk. Amál, Bea, János az embereket kezelte, Ákos a csomagokat. Emberek voltak: Corradi, Dobos, Lévay, Molnár, Wehner és mások, akiknek arcát igen, de a nevét nem ismerem, vagy egyszerûen csak elkerültem õket. Úgy vettem észre, hogy kevesebben vagyunk, mint máskor, mert a vonattól kigyózó sor rövidebbnek látszott. Alkalmi büfé mûködött az út szélén. Zoli - újabban - nem nyit ki, pedig valamikor - egyebek mellett - remek, meleg pogácsát árult, amit a szomszédban sütöttek. Nagyon kellemes reggeli idõ volt. Mivel az ellenõrzõ lapra eleve ráütötték a magyarkúti bélyegzõt és hivatalos inditás nem volt, aki kész volt a csomagjával útnak is eredt. A taktika lényege ugyanis az, hogy jól érkezzünk Nagymarosra, ne veszitsünk sok idõt a komppal átkelés miatt. (8:30)

Az Irma-forrás után, jó száz méterre, mindjárt kisértésbe is eshetünk. Az útvonalkövetõk balra fordulnak, átbillegnek a patakon és megkezdik a felmászást a Kõ-hegy gerincére. Az élelmesebbek kevesebbet kivánnak küzdeni a gravitációval, ezért lenn maradnak és a K+ jelû elágazás felé törekednek. Miért menjen fel az ember valahova, ha úgyis le kell jönni? Fizikailag kifejezve, konzervativ erõtérben (a gravitációs tér ilyen) a munka csak a kezdõ- és végponttól függ. Felesleges cifrázni a dolgokat. Majd találkozunk a Les-völgyi pataknál. A Rakodóig úgy sincs több spórolási lehetõség. Nekem azonban szükségem van az elsõ kikericsek megtekintésére, ezért nincs választási lehetõségem: szolid tempóban húzok felfelé a hegyoldalon. Mennyit nõttek a fák! Most már csak akkor látom, hogy az erdõ széléhez értem, ha az ismert helyen felnézek a fák koronájára. Egyébként minden a régi, a lefelé kocogás, a nógrádi csurgóhoz érkezés is percre ugyanúgy történik, mint három éve. (10:00)

A folytatás sem más. Lehet kanyarogni a KZ úton, idõnkint ránézni a halványlila virágokra. Feljegyezni való a Saj-kútig nincs. Ekkor azonban egy fehérbe öltözött alakot pillantottam meg, aki túlvilági szellem, vagy keleti bölcs módjára haladt az ösvényen. A rendkivüli hatást keltõ lény Magyar Balázs volt, akit - az idõközben felzárkózó társainkkal együtt (lásd: emberek) - nagyon megcsodáltunk. Hosszú humorizálásra, legalábbis nekem, sajnos, nem volt idõ, mert neki kellett vágni a Foltán-keresztig tartó strapás emelkedõnek. Itt kezdõdött "harmonikázásunk" , egészen a Lajosforrásig, a korkategóriámba esõ Farkas Elekkel. Felértem, megittam egy fél palack citromos gépteát. Következett a Három-hárs szép sétánya. Ismét Molnár Gáborral együtt érkeztem fel a Csóványosra. (12:37, 5 perc elõny)

Solymár Éva kezelte a lapomat, barátságosan érdeklõdött egészségi állapotom iránt és megbeszéltük milyen szenzációs hatása van a Kulcsár Gyõzõ által is szedett Bio-Glucosamin tablettának. Én azzal bizonyitottam ezt, hogy megmutattam: a Csóványoson egy fehér kalap nõtt tõle a fejem tetejére. Búcsúzás után a Nagy-Hideg-hegy felé vettem az irányt, ami elég értelmetlen dolog. Hogy mégis legyen valami oka, azt találtam ki, hogy a büfében enni lehet, továbbá két helyi bélyegzõ is ráüthetõ az ellenõrzõ lapra. Nem vagyok biztos abban, hogy a következõ alkalmakkor vásárolni fogok valamit. Sok idõ elmegy az ácsorgással, a bonyolultabb megrendelések kivárásával. A számlakezelés lassú. Enni kell egy banánt a zsákból és menni tovább, hiszen egy futamattal lenn vagyunk Kisinócon, ott pedig büfé található. Ha ott is torlódás lenne, akkor egy ugrásra van Kóspallag a vendégváró kocsmával és - végveszélyben - a fõutca végén két mûködõ nyomós kút. Mindebbõl az látszik, hogy a Nagy-Hideg-hegyre felmenetel csak bajt csinál, jobb elkerülni a felesleges bonyodalmakat. A szenvedélyes kommunikálóknak azért van még egy szempontjuk: a turistaház mellett webkamera található. Ha mobilon felhivjuk ismerõseinket, integethetünk nekik, hogy lám, hol is vagyunk. Egyszer, idõ bõségében, megtettük ezt a Téli Mátrán, Kékestetõn, most azonban nem kivántam ilyesmivel tölteni az idõt.

Egy jó kis kocogás végén Kisinócon vagyunk, s lehuppanhatunk egy padra áttekinteni a helyzetet. (14:48, 3 perc elõny) Nagy örömömre, Mészáros Gyuri bácsi ellenõrzött, mint általában, az utóbbi években. Azt mondja, hogy "folyton jöttök". Jó tudni ezt, hiszen azt bizonyitja, hogy elég sok a résztvevõ. Colát iszom, nagy pohárral. Kóspallagon csapvizzel fogom kiegésziteni. A következõ üditõre majd Törökmezõn kerül sor. Gyuri bácsinak erõt, egészséget kivánva igyekszem végig a falu fõutcáján, párhuzamosan azzal a csapattal, amelyikkel Nógrádon, a Saj-kútnál, most és majd - utoljára - a kompon fogok találkozni. Szeretek végignézni a diófákkal szegélyezett kóspallagi utcán. Jó érzés látni az udvarokon felrakott hasábfákat. Igen, itt idejében biztositva van a száraz, téli tüzelõ.

A sarok után majdnem nekiszaladok Ági szembejövõ autójának. Megkezdõdött a családi ellenõrzésem. Áron unokám elégedetten néz ki az ablakon, Ági pedig közli, hogy Dobos Ákostól tudja: hamarosan jönni fogok. Ákos Ági régi ismerõse. Körülbelül másfél évtizede õk és Ákos Csilla nevû lánya együtt gyalogoltak a Maxin. Én akkor találkoztam elõször Ákossal. A vitorlázó repülõtér szélén állva vártam Ágit és az elõrehúzó Ákos kitalálta, miért vagyok ott. Mintha már irtam volna errõl, nem is folytatom.

Kóspallag végén kikericsfolt, majd hosszú menetelés Törökmezõ felé. A Békás-réten Kata kolléganõmre emlékezem, akit családjával együtt eláztatott egy zivatar Sikáros térségében. Én ezt a - messzirõl látványos - felhõt innen néztem, mintegy páholyból, nem tudva kik vannak alatta. A hely szelleme, hogy mindig eszembe jut. A rét délnyugati sarkában valamiféle ház épül. Mindig nyugtalan leszek, amikor szép réteken új épitményeket veszek észre. A sokat látott képzelet nyugtalanná teszi az embert. Mintha a "horror vacui", félelem az ürességtõl, terjedne. Ha van valahol egy szép rét, épiteni kell oda valamit, mintha a hibátlan pázsitnak nem lenne önmagában is esztétikai értéke.

Ilyen tájvédelmi gondolatokkal ügettem végig a korábban fiatal, ma már felnõtté váló erdõn, le a patakig és át a patakon, majd fel a tanösvényen. Ági és Áron a turistaháznál Colával várt. (16:31, 2 perc elõny) Ettem is valami rövidet, majd indultam a Hegyes-tetõ felé. A bükkös emelkedõ felsõ létrája és vele a tornamutatvány is megszünt. A betonút bal oldalán kivágták az erdõ szélét, de jól lehetett haladni a kopár földúton is. Át a túloldalra, majd két szakaszban a kilátó aljáig. Felfelé lihegve, remény látszott arra, hogy elérem a 7 órás kompot, ha nem merülök bele a dinnyeevésbe. A dinnye létezésérõl és minõségérõl a szembe jövõktõl értesültem. A kilátónál elsõként Samu Piroska alakja tûnt fel, aki az asztal túlsó oldaláról "menedzselte" a szeleteket. Csodajó termék volt, muszáj volt két szeletet enni belõle. "Körbe mégy? - kérdezte Piri. "Na, hallod" - válaszoltam - "az útvonalat illetõen mindig szolgalelkû voltam". (18:02, 2 perc késés) Aztán zuhi lefelé, már amennyire korom engedi. A dunai oldal nem parkerdei sétaút, de legalább véget ért - tiz év alatt, az enyészetnek köszönhetõen - az akadályversenyt idézõ bukdácsolás. A Templom-völgy közelében balról csatlakozott egy röviditõ túratárs és együtt ügettünk be Nagymarosra. (18:47, 2 perc elõny) Csomagkiváltás, rakodás, evés, ivás. Ágiék nem vették észre, mikor jöttem meg, ezért nyugtalanul járkáltak ide-oda. Csak megvoltam.

A kompon Lévay Béla mellett ültem a padlón és Dobos Ákossal beszélgettem. Áron a tolóhajót nézte, amely most elég küzdelmes munkát végzett. Az erõs sodrás miatt a partközelben igyekezni kellett felfelé, a kikötéshez. Végülis jó idõben érkeztünk meg Visegrádra, az átkelés nem vett el sok idõt. Ági és Áron Pestre autózott, én pedig, az idõnyereség birtokában egy pohár sörrel jutalmaztam meg magam a révnél lévõ büfében. Elõszedtem a lámpámat, rakosgattam a holmimat, talán hosszasabban, mint kellett volna, majd elindultam át Visegrádon. Ezuttal nem volt sem popzene, sem szindarab, üresen állt az utca.

Visegrádtól a Kis Rigóig

Kezdõdik a golgotai út a Kálváriára. Elég meredek, de inkább a kövekkel, kõpadokkal bajlódik az ember. Vannak alternativ feljáratok is a Fellegvárba. Valamikor a Salamon-torony után kezdtünk emelkedni a szerpentinen, de a jó térdû emberek egy meredek ösvényt is választhattak. Az egykori K vonalvezetése is megváltozott. Summa summárum, valahogy eljutunk a Nagy-Villámhoz. Ha az elõirt K-n megyünk, akkor rendszerint szembe jönnek velünk azok a túratársaink, akik visszaereszkednek Visegrádra, hogy az Apát-kúti-völgyön folytassák az utat Pilisszentlászló felé. Most is igy volt. Azokat nem látjuk, akik a kanyargó Panoráma-úton jönnek le, de e tekintetben is van néhány egyszerûbb vagy bonyolultabb megoldás.

Bár derült idõ van, mégis lámpázni kell. A pontõrök is világitanak a bélyegzéshez. A kompnál eltöltött idõ meglátszik a menetidõn. A (20:20)-as nagy-villámi beérkezésben bizony ott van a negyedórás visegrádi lazsálás. Egyébként ugyanúgy jöttem fel, mint máskor és a következõ, Pilisszentlászlóig terjedõ szakaszt is szinte percre pontosan ugyanannyi idõ alatt fogom megtenni, mint 3 évvel ezelõtt.

Egyedül megyek a lassan emelkedõ erdei úton. Nem mozgalmas, de szép a környezet. Jobbra, lent, Nagymaros és Visegrád fényei láthatók, balra egy távoli helyi zivatar gomolyfelhõit világitja, szinezi, néhány villám. A Cserhátra - úgy látszik - bejön az idõjárási elõjelzés: záporok, zivatarok. Végre elválunk a balra menõ K+ jelzéstõl és folytatjuk az elég unalmas, kanyargó utat felfelé a Sóstó-rétig. Hogy közel vagyunk hozzá abból tudhatjuk, hogy megszûnik az utat balról kisérõ hegyoldal és vizszintessé válik a talaj. Ott, a tisztáson, jó alkalom kinálkozik az eltévedésre. Célszerû megjegyezni, hogy a legtágabb jobbkanyarral kell rátérni a gerinc alá vivõ szekérútra. Ezen mendegélve, annak balkanyarulatánál, a Visegrádi-kapunál, ismét kiválóan eltévedhetünk Dunabogdány irányába, ámde ha engedelmeskedünk a tehetetlenség törvényének és egyenletes egyenesvonalú mozgással nekimegyünk a szemben sötétlõ bükkös emelkedõnek, akkor jót teszünk magunknak. Ez a rész - a korábbi viszonyokhoz képest - jól van jelölve, talán azért is irtam róla ilyen terjengõsen, mert nem mindig volt igy és nem egyszer kiabáltuk vissza a szekérúton gyanútlanul lépegetõ társainkat.

Szép ez a bükkerdõ. Szép és kissé gyötrelmes, mivel benne megyünk fel a gerincútra. Emiatt nem kedvelik egyesek a K vonalát. Különösen az utolsó száz méter a kellemetlen, néha úgy érzi az ember, hogy nem tud megállni a lábán a meredek talajon, vissza fog gurulni. Persze, nem kell nagyképüsködni: nem a Tolvaj-hegy oldalában vagyunk, ez - ahhoz képest - mégis csak gyerekjáték. A tapasztaltabbak vagy lustábbak csinálnak is jobbra egy háromszöget a Borjúfõ felé és enyhébb emelkedõvel érik el a gerincet.

Fenn vagyunk. Ismét integetnek a Duna-kanyar fényei, de azért még nem vagyunk teljesen készen, mert felfelé kell botorkálni az elég kanyargós, bár a domborzati viszonyok miatt - globálisan - eltéveszthetetlen úton. Romantikára hajlamos lelkem elõrefelé bámul és várja, mikor vesz észre fényt a fák között. Vagy elfogyott a tüzelõ (kevéssé valószinû), vagy nem is gyújtottak tüzet a Moli-pihenõben. Mindenesetre elég közel kerültem oda, amikor végre - megnyugvásomra - hideg elemlámpafény villant fel a kilátóban. Két alak körvonalazódott a sötétben. "Csanya és Larzen?" - kérdeztem. "Nem, Csanya és Lupusz." Jó, rájuk villantottam és mondtam, hogy én vagyok a Nagypapa. "Tudjuk" - hangzott a tárgyilagos válasz. Azt nem firtattam, hogy honnan tudják, a gyorsabbakat már korábban megkértem, hogy szóljanak a pontõröknek, hogy fog még jönni egy fehér kalapos alak. Befutottam, vagy inkább bemásztam és õk készletük maradványaival kináltak meg. Vettem egy szem datolyát, egy darab teasüteményféleséget és megittam egy harmadkupaknyi géplevest a termoszuk fedelébõl. Élveztem a korábbról ismerõs helyzetet, s emiatt elfelejtettem kérni igazoló bélyegzõt fair viselkedésemrõl. Nem is tudom, volt-e bélyegzõ, vagy lyukasztóval kezelték a papirokat, mint 2006-ban. Még szerencse, hogy megvan a 2005-ös lenyomat, ha éppen nézegetni lenne kedvem az egyenes útról szóló figyelmeztetést. Aztán mentem tovább a nemlétezõ forgóajtó felé.

Bizonytalan jövõm miatt nem árt megtenni néhány elméleti megjegyzést. A többek által óhajtott fair play túrázáshoz alapvetõen két dolog kell. Elõször is pontosan meg kell határozni a "play" mibenlétét és gondoskodni kell arról, hogy a játékszabályt ne lehessen kijátszani. Ez a rendezõség dolga. Jelen esetben további 5 ellenõrzõ pontra lenne szükség. Ez bizony legalább ennyi embert, vagy másfajta igazoló eszközt jelent. A rossz érzések elkerülésére lehet lazitani is az elõiráson, de akkor világossá kell tenni, hogy az alternativ megoldások, teljesitmény szempontjából, egyenértéküek egymással. Az érem másik oldala a fair viselkedésre vonatkozik. Az aláirt nevezési lap - mégha nagyképûen hangzik is - okmány, amelyben a magas szerzõdõ fél vállalja a rendezõk által elõirt - esetleg bizarrnak tûnõ - kötelezettséget annak érdekében, hogy a szervezõk jogosan tanúsithassák a feladat teljesitését. A megbizhatóság (reliability, nadezhnost') korunk, de valójában minden kor felnõtt emberének szép tulajdonsága.

Jó kis elmélet, de nem tudom, mennyire hatol be a tömegekbe, hogy ott anyagi erõvé váljék (Karl Marx). A hivatásos sportolók is ügyeskednek, mi - a magunk méreteiben - miért ne? Dehát a mi amatõr világunkban is vannak, akik komoly ügyet csinálnak a játékból, azt gondolva, hogy aki kicsiben fair módon játszik, az nagyban sem fogja átverni embertársait. Az elmúlt idõben Kovalik András volt az, aki a szervezõk részérõl volt határozott. Két húzásáról beszámoltam az idei Kinizsi leirásánál. Bizonyára több is volt. Megtehette, õ diktálta a feltételeket. Tavaly a Piros 85-ön fogták meg az embereket. Az a tény azonban, hogy egyáltalán foglalkozom ezzel a témával az Csanya mûködésének köszönhetõ. Õ ugyanis nem diktálhat semmit, hatásköre, "szankcionálási joga" nulla, mégis, pár éve ott üldögél a Moli-pihenõben, tán csodára vár. Hivhatjuk civil lelkiismeretnek a mûködését, ami saját kezdeményezése folytán többeket - igy vagy úgy - bosszant. Sajnos, az efajta akciókkal az a baj, hogy akik miatt vannak, a völgyben menetelve, gyakorta nem is tudják, hogy valaki szeretné felcsalni õket a szebb kilátás világába. Csak az ellenõrzõ lapjukat boldogan lobogtató egyénektõl tudható meg, milyen jó kis alkalmat szalasztott el a praktikus elméjû vándor. Csanya addig csinálja ezt, amig kedve van hozzá. Ha nincs kedve, abbahagyja, a történet feljegyzésre került, más majd, máshol, másképp, biztosan megteszi a maga stilusában. Ilyen az élet, nemcsak az ösvényeken, hanem az autópályákon is. Jelenetek a mindennapi életbõl - tette gyûjtõcimnek Balzac. Meg is nézhetjük, miféle jelenetekrõl van szó.

A fenének kellett nekem belebonyolódni ebbe a témába. Úgy látszik, tényleg megöregedtem. Annyira, persze nem, hogy érzéketlen legyek a jelenségek iránt, legfeljebb ott hibázok, hogy túl hosszú monológot gyártok. Indulok is a forgóajtó felé, amit nem találok. Nem nagyon lep meg, az egyik már korábban beadta a kulcsot, a másik sem tarthat örökké. Mintha eltûnt volna a jobb oldali kerités is. Nem sokat törõdök vele, de bosszantani kezd, hogy szemben nagyon megnõttek a fák. Nem találom a szederbokrokat sem. Kétségbe nem esem, érzem a talpam alatt az utat és - szerencsére - ismerem a domborzati viszonyokat is. Tiz évvel ezelõtt jól el lehetett tévedni az Apát-kúti-völgy felé, gyakorta járkáltak elemlámpás társaink elõre-hátra, szembe, mivel nehezen lehetett észrevenni az egyik bal oldali bükkfa törzsén, magasan, a K jelzést, a letérõ kis ösvényt pedig gyakran benõtte a gaz. Amig volt második forgóajtó, addig jobban ki lehetett számitani a felmenõ ösvény indulását, most eltûnt az ajtó. A helyzet azonban mégsem romlott, hála a bal oldali, még mindig frissen világitó "villanykeritésnek". Amig az tart, úgysem térhetünk el, a vége után pedig egy jótét lélek K-kel jelölt oszlopot ásott le, abszolut tehetségtelennek kell annak lenni, aki itt eltéved.

Rémesen bonyolitom az ügyet, nincs is semmi bajom, de azért megállapitom, hogy nem jó a környezet változásaival, elsõ alkalommal, éppen éjszaka ismerkedni. Gyerünk gyorsan fel a Hajlékos-bércre (az elsõ lépéseknél jó vigyázni, mert jobbra lecsúszhatunk a keskeny csapásról), vágjunk át az emelkedõn és ott vagyunk a Vizverés nyergében. Lendületbõl, egyenesen szeljük át a tisztást (jobbra, pár méterre, szép, magányos fa), s igyekezhetünk az Urak asztala oldalában, egykor éjszakára tiltott úton, a P találkozása, majd jobbra a Palóczki- és Pap-rét felé. Minden egyszerû, tavaly már irtam errõl valamit. Ha nem esünk orra a lefelé tartó köves ösvényen, akkor akadálytalanul lenn vagyunk Pilisszentlászlón, a Kis Rigónál.
(23:25 : a részidõ jó, a visegrádi mulatozás elvitt egy bõ negyedórát)

Elsõ alkalom, hogy nem ölelkezhettem Gyurkovich Gyuri bácsival. Nem volt ott, de hogy hol volt, azt most sem tudom, mert a társasági élet elragadott. Mészáros János elemében volt, Bea adminisztrált és ott volt ellenõrizni Jocó fiam is. Õ hozta fel Ágit, akinek kedve kerekedett egy Dobogókõig tartó éjszakai sétára. Már elébem is tették a hatalmas, sûrû levest, aminek a fele is elég volt. Ettem ittam, beszélgettem és megint óvatlanul pazaroltam az idõt. Ági figyelmeztetett, hogy már éjfél van. Elindultunk hát, kettesben, a Király-kúti háromszögelés letudására.

Pilisszentlászlótól Lajosforrásig

Már volt úgy, hogy Ági feljött a Kis Rigóhoz az éjszakai ötvenesre. Ez nagyon hasznos, csak ilyenkor figyelmeztetni kell, hogy én már hetven kilométert jöttem, ezért nem mozgok olyan frissen, mint aki most kezdi. Ennek leszögezése után mehetünk is a Bükkös-patak völgye felé, majd - az erdõtelepités miatt - a P-on a Király-kútig. Pár percig ültünk ott, majszoltam valamit, majd nekikezdtünk ledolgozni az Öreg-vágás-hegy emelkedõjét. Itt elvacakoltunk 5 percet, mert elfelejtettem, hogy nem rögtön a kulcsosház mellett kell felindulni. Nem tragédia. Fel kell jutni a gerincre, globálisan jobbra húzva. Már voltam itt egy téli teljesitménytúrán, tudtam, hogy valamelyest meg kell dolgozni a szintért. Végül is fenn voltunk a régi K vonalán. Ilyenkor arra figyel az ember, hogy mikor lát piros fényt, azaz a Tv-antenna tetején világitó lámpát. Az is eljön és nemsokára fordulhatunk balra a büfé, szálloda, turistaház felé. Három óra alatt értünk fel a pontba, 18 perccel hosszabb idõ alatt, mint az erre a szakaszra tervezett részidõ. Azon tûnödtem, hogy lassabbak voltunk-e, vagy ez a megváltozott K esetleg hosszabb, mint a régi volt. Az itiner errõl nem beszél. Nem sokáig tépelõdtem, hanem üdvözöltük az Igazgató Urat és a kitett zsiros kenyerekkel kezdtünk foglalkozni. (2:25)

Összességében jó félóra késéssel indultam tovább. Áginak kedve támadt még egy szakaszra, nem maradtam egyedül. Az is hasznosnak látszott, hogy az õt kisérõ Jocó ilymódon Lajosforrásnál lesz a hullaszállitóval, ami biztonságot jelent. Gondtalanul kezdtem menni, hiszen a Fagyos katonáig végig lejt az út és utána egy púpot leszámitva, nincs érdemleges emelkedõ. Monoton lépésekkel haladtunk a tiszta S-n is, miközben arra gondoltam, hogy a Pilis 50-en milyen pompásan néztük el - Takács Györgyivel beszélgetve - a kézenfekvõ utat. Most azonban nem követtünk el hibát és jöhetett a Lom-hegyi-nyereg, azaz az egykori Tölgyikrek.

A tavalyi, virtuális túránál már emlitettem, hogy a most következõ szakaszon érdemes figyelni a sárga festék elfogyása miatt.Az elején nem lehet eltévelyedni, hanem amikor elkezd az út lassan jobbra fordulni, akkor ki kell nyitni a szemünket. Észre kell venni, hogy az S mikor válik el finoman jobbra a vizszintessé vált talajon. Valamikor egy tisztásféleség után tette ezt meg, most azonban úgy láttam - illetve nem láttam - mintha a tisztást három év alatt benõtték volna a fák. Mindegy, az éberségnek meglett a jutalma, mert észrevettem a "jobb oldali elhajlás" szükségességét. Ha ezt nem tesszük, akkor a szekérúton szépen lemehetünk a Dömör-kapu völgyébe, ahonnan a K+, de fõleg a Z háromszög elég fáradságosan visz fel a Lajosforráshoz. Jó lenne még egy-két S a kritikus részen. Ezek helyét azonban azoktól kellene megtudni, akiknek errefelé gondjaik voltak.

Szóval, semmi tájékozódási probléma nem volt, csupán a haladási sebességgel voltam elégedetlen. A Fagyos katonától kezdve lélektelenül rakosgattam a lábaimat, kedvetlenül kerülgettem a köveket. A lassú haladás türelmetlenné tett és az óra sem állt meg. Arra gondoltam, hogy mi van még hátra. Csikóváralja nincs messze, Mészáros szerint Feidiga fog villogni a sötétben, mert a házat eladták, az új tulajdonos bekeritette. Kellemetlen, de még mindig jobb, mintha a Stromfeld- vagy a zsiroshegyi házhoz hasonlóan széthordanák. Utána a Kevély-nyeregbe kell feljutni, majd az ártatlannak látszó Csúcshegy gyötri meg az embert. Lehangoltan érkeztem meg a Lajosforráshoz 1 óra 8 perc késéssel. (5:25) A tervben 45 perc tartalék volt a szintidõhöz, de az eddigi teljesitmény - ugyebár - 23 perccel kilógott a tervbõl. Ági megjegyezte, hogy még 6 óra van a hiányzó húsz kilométerre, én azonban semmi lelkesedést sem éreztem a rákapcsolásra. Nem tudom, mennyire motivált a rendelkezésre álló hullaszállitó autó, tudatosan nem gondoltam rá, egyszerûen csak fáradtnak éreztem magam. Talán majd máskor nem pazarlok el circa 1 órát az útközbeni társadalmi életre. Igazában, ezen kivül, semmi bajom nem volt. Hát ennyi elég az öndiagnózisból. Majd gondolkodom még a történteken. Utólag mindenki okos. Én is.

Õsszefoglalás és ami közben kimaradt

Szép ez a túra. Jó elképzelésen alapszik: érezzük, hogy honnan hová kell eljutni. Az út is változatos: erdõk, virágok, mezõk kisérik. Csúcsokra megyünk, sziklákról látunk ki. Menedékházakban ülhetünk le, enni- és innivalót találunk. Birálatra mindig lehet ok, ezt meghagyom másoknak, akiket jobban érint. 13 teljesitett és 3 részben megtett Maxi után inkább magammal foglalkozom. Ha gondom van, az csupán annyi - bár nem is az én gondom - hogy lesz-e utánpótlása a szervezõgárdának. A megszaporodott teljesitménytúrák között néhány hagyományos út kiváltságos helyzetben van. Jó lenne, ha még sokáig élnének.

A hiányok vagy kispistázások ellenére mindig jól érzem magam a Maxin. A szervezõk többségét ismerem, a kispistázók is a barátaim. Családias a hangulat, ilyen a mi maxis családunk. Összeszoktunk. A hiányokat pedig ki lehet birni. Aki elsõre jön az nem mindig boldog. Jöjjön még többször, megéri. A tájékoztatást viszont idejében meg kell tenni, ne maradjon az utolsó napra. Nem mindenkinek van számitógépe, amin az utolsó percben jelent meg a cél helye. A térképvázlaton nehezen lehet kivenni, hol volt. Nem az én problémám, én már kinéztem az odavezetõ utat arra az esetre is, ha nincs szalagozás. Irni kellene valamit a kevélynyergi ellenõrzõ pontról is, mert ha az autós pontõr nem jön fel a nyeregbe, akkor az elsõ alkalommal túrázók bizonytalanná válhatnak, hiszen a pont odébb van.

"Józsikám, az idõjárásról legfeljebb a túra után beszélünk" - idézem ismét és utoljára a kiváló Lévay Bélát. Mivel utána vagyok elmondhatom, hogy kifogástalan klimatikus és talajviszonyok mellett haladhattunk az utakon. A valóságos idõjárás megcáfolta a tudományos elõrejelzéseket. Jó életünk volt. Honny soit qui mal y pense. Elõ az idegen szavak szótárával!