Túrabeszámolók


Don Bosco teljesítménytúrák

OttorinoTúra éve: 20092009.09.11 09:58:56
DON BOSCO 60 TÚRABESZÁMOLÓ 2009.08.08
Avagy: Gebedj meg a napégette Kõsziklán.
Táv: 59,9 km; Szint: 1650 m; Szintidõ: max. 15 óra.

Még 55-ös korában néztem ki magamnak ezt a túrát. A célállomás fogott meg. Péliföldszentkereszt a K100 útvonalán van, és nem mellesleg, ízletes forrásvizével felfrissülést nyújt a megfáradt vándornak. Kb. egy héttel a megszületése elõtt (55-bõl) 60-assá nõtte ki magát a túra, no de sebaj.
Fél hatkor érkezek a rajthoz, hogy kapkodás nélkül tudjak menetkész állapotba kerülni, és nevezni. Az se másodlagos szempont, hogy lévén ismeretlen túra, az esetleges útvonal keresgélésre is legyen elegendõ idõ. A szintidõ a cél nyitva tartásához van kötve, így minél elõbb indulok, annál jobb. A szokott, ismerõs arcok már ott gyülekeznek az óbudai Szalézi rendház rácsos kapuja elõtt. Köszönök és beállok az ácsorgók közé. Hogy ne teljen hiába az idõ, kaját veszek elõ és megreggelizek. Gyér mozgás látszik a kerítésen belül. Gond van a kapunyitással. Hat óra felé sikerül elõkeríteni a kiskapu kulcsát, betódulhat az idõközben felgyülemlett tömeg. Egyes asztal: nevezõlap vásárlás, kettes asztal itiner kiadás. 06:10-es rajtidõvel vágódok ki a Bécsi útra, amit rögtön keresztezek is. A Kiscelli utca lépcsõjén felfelé máris bemelegíthetek. A korláton ott lógnak a szalagozás elsõ példányai, de Bubu hangját követve, egyelõre fölösleges a jelzés keresgélése. A Kiscelli múzeum és környéke eddig kimaradt hosszú, hányattatott életembõl, most örömmel nézek körül a zöld környezetben álló, ódon épület tájékán. Szalagozás vezet az utcán a K+ig. Innen ismerõs az erõs emelkedõvel folytatódó út. A BARLANGTÓL BARLANGIG útvonala vezet erre, és tart egészen a Hármashatár-hegy tetejéig. Elõbb azonban még meg kell mászni ezt a Mátyás-hegyet. A tetõ közelében piros-fehér bója lógadozik. Egy beugróban papír, toll. A papíron levõ kódot kell az itinerre írni: 3C8.

Ez az elsõ feltételes ellenõrzõpont.

Meredek lejtõ után egy mûúton jobbra-balra megyek, majd az erdõben folytatom. A jelzés valahol K-ra vált, nem is kell odafigyelni, a jól ismert úton kell eljutni az

1. ellenõrzõpontra, a Hármashatár-hegy tetejére.

Kétféle szörpike van és Dunakavics, amit elsõ ránézésre zizinek nézek. Ivás után Dunakavicsot teszek a pohárba és azt rágicsálva ereszkedek lefelé a meredek, néhol hullámvasutas lejtõn. Egy lankásabb részen futásnak eredek, de a térdem jelzi, hogy ezt azért nem kéne, így laza sietésre váltok. A K- jelzést szalagozás is támogatja. Csak ilyen bõ legyen a segítség Perbál után is, ahol túlnyomórészt olyan objektumok vannak a kiírásban, amelyekhez a térkép szerint nem is vezet út, nemhogy jelzett turistaút. A Virágos-nyeregbe érve a kihalt Boróka büfé mellett a Z-ra váltok. Kövér bárányfelhõk úsznak az égen, kellemes idõ van. A telkek közül az erdõbe érve még kellemesebb a klíma. A lebaltázott Z- jelzések közül néhányat már frissen helyreállítottak. Egy újonnan festett Z- jelzi, hogy balra, lefelé kanyarodik az ösvény. Fiatalos után egy T elághoz érek, és balra kanyarodok. Mindenféle jelzésen túl megyek, és egy sarokkõnél jobbra, jelzetlen útra térek. Jó darabon sietek a gerincen, szalag mutatja, hogy ne menjek le jobbra egy ösvényen. Egyszer csak egy kálváriai stációhoz érek. Tudom, hogy innen fog igazán emelkedni az ösvény a stációk számozásával összhangban. Szembe jön velem múltbéli önmagam a HEGEDÛS RÓBERT emléktúráról. Egyre nagyobbak a sziklalépcsõ fokai, végül sikerül felmászni a három kereszthez.

2. ellenõrzõpont, Kálvária-hegy

Elõkotrom a napszemüvegem, a fehér sziklák bántóan tükrözik vissza a napfényt. Lassan, öregurasan botorkálok le a fényesre csiszolt sziklák között egy alig látható ösvényre. Télen csak akkor könnyû megtalálni (elenkezõ irányból), ha hó esett, és már lábnyomok vannak rajta. Leérek a S-ra, és nagy garral fojtatom lefelé a sokszor látott rét irányába. Hoppá! Csak véletlenül veszem észre a balkéz felöl, egy bokron lógó szalagot. Egy jelöletlen ösvényre invitál, amely levágja az Alsó-Jegenye-völgyben kanyargó út jó részét, és a Rózsika-forrás utáni pihenõnél tér vissza a S-ra. Zseniális! Egy rövidítést terveztek bele az útvonalba, így húzva ki a kispistázók méregfogát. (Hi!) Még azért maradt egy pár fahíd, amin keresztezni kell a Paprikás-patakot, amíg forgalmi zajt nem hallok. Itt a Hidegkúti út. Egy forgalmatlan pillanatban átrohanok rajta. A benzinkút után jobbra bemegyek az erdõbe és kismilliomodszor átdübörgök a kazánlemez-hídon. Egy kerítés melletti alig-ösvényen megyek. Egy jótét lélek világos reklámszatyrot kötött egy fa belógó ágára, nehogy valaki beverje a buksit, utána meg a szundit. Unásig megyek felfele, keresztezek egy mûutat, és amikor a S- egy felesleges EKG csúcsot ír le, no, akkor azt ezúttal nem kell követni, - mint általában - hanem szépen le kell vágni. (Megint csak elvették a kispistázók kenyerét.) Bejön a K-, és visszajön a S- is. Távoli kutyaugatás hallik, egy túratárs meg is jegyzi: Ez már a Muflon kutyája. És tényleg, néhány sárfolt után feltûnik az említett kocsma kerítése, mögötte a csahos ebbel. Betérve már barátságos a jószág, csak újabb érkezõk láttán kezd ismét ugatásba.

3. ellenõrzõpont, Muffon iktató.

A faasztalon sörözés és (Horribile dictu!) cigarettázás maradványai látszanak. Leülök, húzok kettõt a kólámból és megeszek egy csokit.
Nem vesztegetem az idõt, továbbállok. A Zsíros-hegyi turistaház romjánál balra fordulok. A Zsíros-hegyi út flaszterján jobbra figyelgetek, hogy mikor kell letérni a K-ra. Amikor ez eljön, rövid ideig árnyas részen üdülhetek, de amikor kibukkanok a fák közül, fehér murvás szakasz következik, emelkedõvel megspékelve. Sötét üvegû napszemüvegen keresztül is kellemetlenül vakít a kõzúzalék. Fejembe csapom a tarkótakarós, bézbólsapkámat. Egy infótáblás sorompónál átpréselem magam, és tovább emelkedek a fenyõk övezte úton. Amikor az emelkedõ nagyjából vízszintesé szelídül, már igen közel van a Nagy-Szénási Turistaház emlékfala. Itt jól körülnézek, mert feltételes ellenõrzõpont van beígérve, de nincs itt egy teremtett lélek sem. Visszamegyek pár lépést a falépcsõhöz, ami négy fokból áll, negyedik fokát már visszahódította a természet, tovább a mellette vezetõ keskeny ösvényen kell menni a Szénás csúcsára. Fent egy hölgy fotózza a tájat. Bizony, van mit, körbe-körbe. Õ se pontõr, mint kiderül kékezik. További szép napot kívánunk egymásnak, s én lefelé indulok, a kövekre festett K-t követve. Árnyas részeken sapkámat levéve a kellemes szellõvel hûttetem a fejem. A Fenyves-tisztáson elhagyom a K-t a K+ kedvéért, megyek a Kutya-hegy felé. Amikor leérek a kerítés mellé, nem kell átmászni, hanem úriember módjára forgóajtón kell kisétálni.
Odakint jobbra rátérek a S-ra, és távolodok Nagykovácsitól, hogy egyre közelebb érjek Perbálhoz (Fehér út). Innentõl kezdve számomra teljesen ismeretlen az útvonal. Egy infó táblánál jobbra elmegy a S-, és minket a piros-fehér szalagozás vezet tovább. A bárányfelhõk hosszabb-rövidebb idõre eltakarják a napot, és árnyékos szakaszok is elõfordulnak, így elviselhetõ a klíma. Túratársakat érek utol, az út menti bokrokról eszegetnek valamit. Nincs köztük a viccbéli barnamelegítõs srác. Nem vagyok híve az út menti csemegézésnek, fennáll a veszélye, hogy gyakori lekuporodásra kényszeríti a jámbor túrázót. Hosszú idõ múlva egy kerítéshez érünk, ezen akkora luk tátong, hogy éppen át lehet rajta bújni. Itt már nincs semmi takarás, egy puszta kellõs közepén gyalogolok. Elõttem halad egy csoport, határozottan tartanak egy irányba. Nem látok sehol jelzést, de megyek utánuk. Néhány méter után meglátom a lécre szögelt, és a földbe leszúrt kis táblát a túra nevével. Ahol nincs hová szalagot akasztani, és a fontosabb irányváltásoknál ez a módja az útbaigazításnak. Keskeny ösvényen megyek, baloldalt bozótos, jobbra napraforgótábla. Súlyos, keményfejû növények ezek, és ha nem figyelsz, a kritikus magasságban lévõ fejek kényes helyen találhatnak el. Egy árok következik, némi sárnyommal, ez volna a Békás patak. Itt van az elõbbi kerítés másik átjárója, ezen simán át lehet sétálni. Egyre közelebb látszik egy település, az elõttem haladók jobbra kanyarodnak, nemsokára kiérünk a Perbál-Tinnye mûúthoz. Balra bemegyünk Perbálra és a templom árnyékos oldalában

frissítõpont és déli harangszó fogad.

A szörp helyett most jobban kívánom a vizet, ezzel alapozom meg a kaját, amit elfogyasztani szándékozok. Két fiatal, mosolygós lány kínálja a lekváros- és zsíros kenyereket. Lekissel nyitok, majd szörpözés után egy zsíros is lecsúszik, bõséges sózással. Fotók is készülnek a lakomáról, az etetõpont rendezõi jóvoltából. Rászánom magam a továbbhaladásra, mindent köszönök, és indulok vissza a mûútra. A sarkon kékkút van, friss vizet vételezek, fejet mosok, és még a sapkába is vizet teszek, mielõtt felvenném. Kimegyek a fõútra, balra tartok, továbbra is egy túrázó csoport után. Átvágnak az útesten, és jobbra fordulnak egy utcán. A Széchenyi név áll egy táblán. Az utca vége felé körtefa áll, szabad prédául az arra járóknak. Néhányan szerényen a hullott gyümölcsbõl vesznek magukhoz. Az utca meghosszabbítását jelentõ földúton megyünk tovább. A szalagozást követve kanyargunk. Van itt kis ligetes rész, szántóföld, erdõ. A szalagok nélkül elvesznénk, mert néhol a Gerecse térképen nem is jelölt utakon haladunk. Egy hosszabb erdõs szakasz következik, ami kellemesebb az eddigieknél. Már nem látok magam elõtt senkit, eléggé kanyarog az út. Az emelkedésbõl következtetve, amennyire meg tudom állapítani a Töki-tetõ felé járhatok. Kitartó, nem durva emelkedés után cserjés rész következik. Az egyik bokor mögül beszéd hangjaira leszek figyelmes, és két szalag is mutatja, hogy majdnem hajtûben kell jobbra kanyarodni. A bokor másik oldalán, az árnyékban pontõrök beszélgetnek két túrázóval.

4. ellenõrzõpont, Nyakas-tetõ.

A szövegbõl azt hallom ki, hogy kb. 6 km még Máriahalom. Nem kérdezek semmit, csak beleolvasok az itinerbe. Máriahalom nem ellenõrzõpont, csak a 18-as távon levõknek a rajtja. (Mint utólag kiderült, ebben az esetben ez egyáltalán nem nevezhetõ babatávnak.) Felhívom Krisztát a csapattársnõmet, aki az említett távon indult. Õ már a Kõsziklánál jár. El kellett rajtolnia, mert záróra közeledett a startnál, így nem mehetünk együtt. Ez egy apró hiányosság; a résztáv idõben el van szeparálva a fõtúrától. No, persze ha futó lennék... Mindegy, közben egy kukorica, vagy valami magas növény táblája mellé érek egy széles földútra. (Fel tudom ismerni a kukoricát, de most nem sok ügyet vetek rá, megyek tovább.) A távolban még látszik két, elõttem haladó túratárs, igen rákapcsoltak. Az itiner szerint a S+on megyek, de eddig összesen egy jelzést láttam egy cölöpön. A szalagozás viszont kellõ távonként megerõsít a hitemben, hogy jó irányban haladok. Jobbra a Gete tájból kiemelkedõ alakja fekszik. Már hosszú ideje haladok úgy, hogy látom, de õ mit sem törõdik ezzel, egy fikarcnyit se változtat a helyzetén. Egy futó páros elõz meg, a jóval elõttem haladók már eltûntek. Egyre kevesebbszer takarják el a napot a bárányfelhõk. Úgy érzem a sapka-napszemcsi kombináció nélkül felforrna az agyam. Így is megfájdul a fejem. Ez ellen hátizom nyújtással védekezek, olyan módon, hogy a túrabotot két végén megfogva a magasba emelem, és a karjaimat hátrafeszítem. Ez enyhíti a nyak feszültsége miatti fejfájást. Az út során ezt többször megismételem. A futókat sem látom már. Mint késõbb kiderül, a szalagok nyomán balra egy enyhe lejtõre kell ráfordulni, ezért tûntek el a szemem elõl. Amikor én is befordulok, egy darabig még látom õket. Az út egy árnyas patakmeder mellett visz (Török-kúti-völgy). Amikor vége az enyhet adó szakasznak, némi kanyargás után már látszanak Máriahalom házai. Amikor odaérek vizslatom a szalagozást, és csak némi spéttel veszek észre egy fûzfa alatti kék kutat. Nedvesség van körülötte, jaj de jó: mûködik. Ott, egy álltó helyemben megiszok egy egész liter vizet. Meg se kottyan. A korláton ülve megeszek egy szendvicset is. Bedobok egy Magne B 6-ot, majd a fejemre csorgatom a hûs vizet, és a sapkámat is átáztatom. Frissítem a vízkészletemet. Hát ez életmentõ volt. Az idõközben összegyûlt túratársak felhívják a figyelmemet egy táblára, amelyen az áll, hogy ezt a kis játszóteret a kúttal egy vállalkozó hozta létre. Félig viccesen a gyerekekhez is szól, hogy a kút felfrissülésre szolgál, és, hogy fölöslegesen ne fröcsköljék szét a vizet. Megindító, hogy a mai világban akad olyan vállalkozó is, aki nem azt nézi, hogy miként nyúlhatna le minél több pénzt, hanem a közösség örömére is tud áldozni a jövedelmébõl. Kedves Murczin Kálmán! Köszönöm. Balra folytatom. Innen már csak egy lájtos 18 van hátra - gondolom én. A templomnál nyoma sincs már 18-as táv rajtjának. Még egy kék kút kerül az utamba. Próbaképpen odalépek: ez is mûködik. Nem rég mesélték, hogy Zalában, a ROCKENBAUER 130-on összesen egy mûködõképes kút volt az útvonalon, a többi lezárva, leszerelve. Ismét egy intézkedés az életveszélyesek közül. A szalagozás végigvisz a falun, majd jobbra fordít a Rákóczi Ferenc utcán. Földút következik, szalma bálák vannak a földeken, rendszertelenül elszórva, még az útra is jutott belõlük. Átható, vegyes állati sz@rszag lengi be a tájat, néhány fokal eltekeredik a gyomrom. Távolabb az elõttem haladó túrázók egy domboldalon látszanak, amint eppen fölfelé kaptatnak. Nagyon jó látvány, csak hát inkább elõbb, mint utóbb nekem is utánoznom kell õket. Most még vidáman megteszem. Fent látom, hogy egyáltalán nincs még vége a hullámvasutazásnak, mert az elõttem járók már egy következõ domb gerincén baktatnak jobbra. Lemászok, és nekilátok a következõ, ezúttal meredekebb domboldalnak. Nem baj, egy kis kitartás, és én is bokázhatok a gerincen. Fent lábnyomnyi, vályús ösvény fogad. Most már nem csodálom, hogy nem jelzi a Gerecse térkép ezeket a nyúlnyomokat. Ha nem úgy lépkedsz, mint egy manöken, akkor az U alak oldalára lépsz, és egyensúlyvesztés miatt kiesel a ritmusból, a közvetlenül az ösvény mellett álló cserjék beletépnek a ruhádba, fedetlen testrészeidbe. Ha minden igaz, akkor ez az Ádistáció. Egy cserjén szalag mutatja, hogy balra le kéne menni. Rohadt meredeken kell lassan leereszkedni, az elõbbihez hasonló semmi kis ösvényen. A felhõk mintha felszívódtak volna, a napsütés kíméletlen. Nagy nehezen lebotorkálok. Hirtelen az jut eszembe a tájról, hogy western filmet lehetne itt forgatni. Csak néhány ördögszekeret kéne szélgéppel erre fújatni, és kész a helyszín. Megint itt egy domb. Az alsó harmadán egy kis bozótos. Amikor fölé nézek, látom, hogy a kopár részen egy figura araszol fölfelé a 45 fokos emelkedõn. Hát igen, ez lett a lájtos, utolsó 18 km-bõl. A bozótoshoz érve lihegek néhányat, vizet iszok, odázom a tûzõ napra való kilépést. Nem csodálom, hogy az elõttem járó mozgása lentrõl olyan lassúnak tûnt, az is volt. Egy ponton rosszul határozom meg a dõlésszöget, és majdnem visszahullok. Ezerrel ver a szívem. Eszembe jut, hogy a KINIZSI 100-on való részvételhez orvosi igazolást kell vinni. Kac, kac! Ott a legdurvább szakasz is kismiska ehhez képest. Átsuhan az agyamon, hogy kipurcanhatok. Érdekes módon nem a haláltól félek igazán, hanem a szégyentõl. Jóakaróim azt mondanák: "Nem tudott otthon maradni, a seggén, hûs italokat kortyolgatva a vén furulya." Ilyen gondolatok között küzdöm le a domboldalt. Fent egyáltalán nem rózsás a helyzet, ugyanis a nagy dombon van még egy kisebb is, és természetesen annak a csúcsára kell felmászni, mert ott az

5. ellenõrzõpont, a Kõszikla.

Fent az egyik pontõr srác egy gitár húrjait pengeti. (Még ez is!) Valami köszönésfélét motyogok, de lehet, hogy csak meleg levegõt fújtattam. Mindegy, fõ, hogy pecsételjék le az itineremet. Kis dombról le, nagy dombról le, be az erdõbe. A szûk ösvényen két cross motoros jön fölfelé, szembe velem. Azt se tudom, hogy merre ugorjak. Ugorjak? Alig van jártányi erõm. Az égre emelem a tekintetem. Most, hogy bent járok az erdõben, egy hatalmas, a bárányfelhõnél szürkébb felhõ takarja el a napot. Remek. Az ösvénybõl a motorosok jóvoltából mélyszántássá lett barázdákban lejutok egy T-elágazáshoz, ahol jobbra fordulok. Egy szántóföld szélén a megszokott "Don Bosco túrák" táblácska balra irányít. Út az persze óne, a feltört földön, rögök között kell bukdácsolni. Eléggé kivagyok, ezért egy a szántóföld szélén fekvõ fára akarok leülni, ami eltörik alattam. Hát, ez nem jött össze, a földre nem ülök, inkább tovább megyek. Szalag jelzi, hogy két bokor között ismét be kell bújni az erdõbe. Valahol pocsolya lehet, mert szúnyogok támadják meg a végtagjaimat. Óvatosságból már nem kérdezem magamtól, hogy mi jöhet még. Mindegy, akkor is jön még egy brutál emelkedõ. A domb tetején egy betonmandzsetta, ez biztos nem szakad le alattam, ráülök. Ez lenne a Babál-hegy csúcsköve. A feltételes ellenõrzõpont megint csak megmaradt az ijesztés szintjén. Muszáj megenni egy csokit, és inni is kell rá egy pár kortyot. Jaj, csak még egy kicsit tartson ki a nagy felhõ a nap elõtt, csak addig, amíg nem végzek a frissítéssel. Egy csúcskõnek az a tulajdonsága, hogy tõle már csak lefelé lehet menni. Ettõl viszont csak araszolni lehet lefelé, meg-megcsúszva a gördülõ köveken. Túrabotommal együtt is majdnem seggreülök többször is. Megint kisüt a nap. Van olyan szivatós az út lefele, mint fölfelé volt. Sõt! A domb aljában egy kocsi körül több embert látok, lehet, hogy a túrával kapcsolatban vannak. Hosszú még odáig az út, össze-vissza kell cikk-cakkozni, csalitosba be, csalitosból ki. Egy mûúthoz közeledve, - most már vízszintesen - két kézzel megint magasba emelem a botomat, erõsen nyújtózkodok. Egy kedves hölgy lefényképez, lehet, hogy azt hiszi, hogy nálam ez a gyõzelem jele. Mosolyog, és az út másik oldalán, az árnyékban felállított

frissítõponthoz invitál.

A rendezõk itt is fölöttébb kedvesek. Rögtön hellyel kínálnak a felállított asztalok melletti padokon, és frissítõt töltenek. Erõs málnázásba kezdek, egyik pohár szörpöt a másik után gurítom le, hozzá nápolyit pampogok. Az az érzésem, mintha nekik is fontos lenne az éppen frissülõ túrázók új erõre kapása, hogy a hátralevõ távot minél zökkenõmentesebben legyûrhessék. Együttérzõen hallgatják a nyaktörõ lejtõn való lejutás sztoriját. Kellemesen jár a szellõ, kezdek magamhoz térni, úgy érzem, hogy most már reális közelségbe került a sikeres befejezés. Fejembe húzom a nélkülözhetetlen sapkát, elköszönök és néhány feltankolt túratárssal a pontõrök által mutatott irányba indulok. Megijedek az érkezõ, újabb szántóföldtõl, de ezúttal nem kell rajta bukdácsolni, mert fölötte, balra egy kis erdõsávba fordulunk, ahol rendes út és árnyék fogad. Sajnos nem tart sokáig a ligetes rész, mert hamar kibukkanunk egy újabb szántóföld szomszédságába. Itt jobbra fordulunk. A Napnál nincs energiatakarékosság, mellbe kapom a sugárzást. Balra a messzeségben egy kõbánya sárgállik, úgy néz ki, mint egy sziklafalba vájt ókori város. A most következõ kanyargásunkat is az eddig megszokott, kellõ bõségû szalagozás és táblácskázás segíti. Mit segíti, egyedüli lehetõségként biztosítja. (Leszámítva a GPS-es vezetést, már akinek van kütyüje.) Kezdek leszakadni a többiektõl. Az utolsó vizuális kapcsolat velük az, amikor megtorpanni látom õket egy útmelletti, csalitos résznél. A szárazság kellõs közepén egy dagonya akasztotta meg õket. Amikor én is odaérek, nekem is filózni kell, hogy melyik oldalon haladva lesz kevésbé sáros a topánkám. Nem tom milyen átfolyás ez, lehet hogy pataknak csúfolják. Mire átkecmergek, belátható távolban senki sincs az úton. Pár perc múlva látom, hogy egy pici tábla jobbra irányít, egy mérsékeltebb emelkedõre. Valszeg ez lesz a helyi János-hegy. A legnagyobb jóindulattal is csak dombnak lehet nevezni, bár vannak elnevezésbeli érdekességek, lásd: Ferihegy v. Lakihegy. Már ereszkedek is lefelé. Új erõt ad az Öreg-kõ - Muzslai-hegy jellegzetes kettõsének látványa. Az Öreg-kõi pihenõ a K100-on ellenõrzõpont, onnan leereszkedve Péliföldszentkeresztre jutsz. Ennek tudatában képbe kerülök, és ez biztonságérzetet ad. Úgy tûnik, hogy már karnyújtásnyira a cél. Úgy tûnik. Ezzel is úgy járok, mint pár órája a Getével; baktatok, nézem, baktatok, nézem, de nem akar közelebb jönni. A nap meg nem tágít, még mindig szembõl süt. Szeretem a napfényt, a telet alig húztam ki hiányában, de mára ez már - köszönöm szépen - sok. Valami gazdasági épületfélét látok a kanyarban. Lehet, hogy ez már egy településnek az elõjele. Ettõl egy kicsit erõre kapok, jobban szaporázom. Megvárom, míg két cross motoros elviharzik, aztán átkelek egy mûúton. Most nézem, ez a Bajna-Tát mûút. Elõttem hatalmas füstoszlop; valamelyik észlény felgyújtotta a kiszáradt mezõt. Friss, harapnivaló, vidéki levegõ kísér a falu széléig. Végigmegyek a jelzett utcán, a kertekbõl ki-ki tekingetnek, nem tudják, mi ez a hátizsákos vonulás. Egy parkhoz érek, az árnyék nagyon marasztaló, de menni kell tovább. Hirtelen nem tudom merre, már majdnem elõveszem az itinert, amikor turistagyanús elemeket látok, feléjük tartok. A templomnál megtalálom a

6. ellenõrzõpontot. Nagysáp.

A padok egyikére én is leülök. Az akcentussal beszélõ pontõr karamellát, és szörpöt kínál. Mindkettõbõl kérek. A szörpnek érdekes, fanyar íze van, nagyon jól oltja a szomjat. Az omlós karamelláról az ugrik be, hogy a pontõr lengyel származású lehet. (Hihi, bocs.) Igazán kedves, újratölt a szörpbõl, nagyon jólesik. Megérkezik egy több túráról, látásból ismert fiatal versenyzõ; úgylátszik oxigénadóssága van mert mélyet szív az imént meggyújtott cigarettájából. A másik pontõr egy helybéli, fiatal lány kérdezi, hogy hogyan tetszik a falu. Az égõ tarló után láttam benne családiházakat, itt meg egy templomot; teljesen szokványos. Azt mondom neki, hogy annyit még nem láttam belõle, hogy véleményt tudnék mondani. Nem akarom kiábrándítani, de nem hazudhatok. Búcsúzóul annyit mond, hogy még sétatempóban is beérek 30-40 perc alatt; ez bíztató. Hosszan kell szilárd burkolaton caplatni, amíg elérem a falu végét. Itt egy földút következik, ami enyhén balra kanyarodik, és emelkedik. Arra számítok, hogy fent már látszik a cél, de egyáltalán nincs így. Az út kanyarogni kezd elõször a fennsíkon, majd lejjebb belefutok egy erdõbe. Kibukkanva megint egy emelkedõ vesz vissza a tempómból. Kezdek dühös lenni, mert 40 perc már bõven eltelt, és a célnak nyoma sincs, csak itt pörgök a körhintában. Szerencse, hogy a szalagozás kifogástalan, mert anélkül Campo Basso. Szerintem ez a lanka, amire felértem, ez a Berényi-vár. Várnak vagy romjának persze nyoma sincs, ez csak egy elnevezés. Jócskán kell még jobbra-balrázni, mire megérkezek egy lókarámhoz. Tovább megyek egyenesen. Egy idõs bácsi locsolja a gyöpöt, szerintem benn járok az idõsek otthonában. Jobbról kellett volna kikerülni, de a lovakat bámulva betévedtem. Illedelmesen köszönök, és kilépek a kapun. Itt már ismert a környék, gyakorlatilag megérkeztem. Az ifjúsági ház táblája nyomán besétálok a célba. A zúzalékkövön, a bakancsa mellett, mezitláb állva üdvözöl Kriszta. Örülök, hogy megvárt. Kikéri a nagy tányér paprikáskrumpliját; (not included) nagyon jól néz ki az étel, (is) de nekem inkább hányingerem van, mint étvágyam. Lazítok a cipõfûzõn, és elbaktatok a mosdóba. Hosszasan mosom az arcom, nyakam a hûs vízzel; valami csodálatos érzés. mire visszamegyek a padokhoz, Kriszta már kivégezte a kaját. Zöldalmát veszek elõ, savankás íze most különösen jólesik. Nemsokára kisbusz indul Dorogra, elhagyjuk Péliföldszentkeresztet, hogy egy hosszadalmas vonatozáson vegyünk részt hazafelé.

Ottorino