Túrabeszámolók


Hamahama túlélőtúra

fitosjozsefTúra éve: 20092009.07.23 21:21:51
Krémestúra Karancslapujtõn,
avagy V. Hamahama Túlélõtúra - 2009. április 3-5.

www.hamahama.hu


Karancs-Medves. Rémlik valami túravezetõi tanulmányaimból (nem, a gimnáziumi földrajzórákról nem), de inkább a térkép segítségét kérem, mielõtt belõném valahova délnyugatra. Áhá. Szlovákiától délre, Salgótarjánnál. Ide indulunk hát le nagy és kisebb hátizsákokkal (ugye, a fiúknak mégis több ruha kell, ki tudja, milyen rémségekkel kell megküzdeniük a túrán- erõs szél, zuhogó esõ, szikrázó napsütés). Óriás zsákjaik ellenére Zolinak a váltócipõ, Zsoltnak pedig a törülközõ még így is kimarad. Miután a busz berobog Salgótarjánba, tátott szájjal csodáljuk a szocializmus megannyi, máig funkcionáló vívmányát. Gyárkémények, lakótelepek; szerencsére legközelebb csak éjjel fogunk ezekkel találkozni, amikor a város valódi arcát majd jótékony homály borítja.

Családias hangulatban érkezünk meg a szálláshelyet biztosító (senki sem tudja a nevét) iskola elé, és miután lehömpölygünk a buszról, még ruganyos lépteinket a tornaterem felé irányítjuk. Itt már a hálózsákok anarchiája fogad minket, mi pedig betagozódunk a káoszba, és halászunk magunknak három kiváló helyet (amelyeknek késõbb ugrásszerûen felmegy az értékük). És ekkor kezdõdik az idegek próbája, ugyanis aludni nem nagyon lehet, viszont várni kell, még nincs meg az útvonal sem, szóval úgy teszünk, mintha pihennénk, hogy legalább a vízszintes testhelyzet egy órával kevesebbet hiányozzon majd. Azután fél fülünkben a magas irodalmi Hamahama-dal duruzsol, a másikban az eligazítás bölcs szavai visszhangoznak, és már az ideális pályán törjük a fejünket, ami nem hagy sokkal több alternatívát, mint az 1990 elõtti választások. A fiúk térképet, tájolót ragadnak, a faluból kifelé caplatva már kigyúlnak a fények a (z ideális esetben fej) lámpáinkon (értsd: a hagyománytisztelõbbje régi jó bringalámpát lóbál), és már el is tévedtünk. Sebaj, sokakat félrevezetve – ez a mi taktikánk, lefárasztjuk az ellenfeleket -, kisebb kerülõ úton mégis megleljük a helyes irányt jelzõ, hosszan elheverõ illegális szemétlerakót. És most már fel is út, le is út, nyílegyenesen haladunk az elsõ õrzött pont, Pécs-kõ felé. Csakhogy nem mindig az egyenes út a legrövidebb… Egyszer csak feltûnõen rossz oldalon van a hegy hozzánk képest, így nincs mit tenni, csúcstámadásba kezdünk. Szinte belefekszünk a koromfekete hegyoldalba, úgy kapaszkodunk egyre lassabban, már csak araszolunk, és végül a gerincen egyensúlyozunk. Majd valamivel gyorsabban lesznóbordozunk a bokáig érõ avarban, és a bányából hazatérõ törpék fényeit követve ismét az úton állunk. Lelkiismeretesen begyûjtjük az útba esõ fakultatív pontokat, átvágunk az éjszaka is aktív, kisebbségiek által családi életet élõ Salgótarjánon, Proust nyomán megcsodáljuk az eltûnt idõt, és visszafelé járjuk végig a Kálváriát, így kerüljük el a primér szenvedéstapasztalatot. Az aszfaltot csokievéssel ellensúlyozzuk, és újra az erdõben találjuk magunkat. Mintha pásztortûz ég a kopár szik… ja nem, a tölgyerdõ közepén, ide vezet az ösvény is, aminek a végén sorszámot téphetünk, egy pillanatra az okmányirodában érzem magam. De az érzést megcáfolni látszik a tény, hogy földre ülünk, és hamarosan már lelkesen ugrándozom felfelé, a feladathoz, amit egyedül kell megoldanom, de közös pontokért.

Üres kézzel haladunk tovább, ráadásul hajnali fél kettõ múlt, és a fiúk amolyan fiús lelki támaszt nyújtanak, igyekszem a saját nyelvemre lefordítani a vigasztalásukat. Az idõ lassan megszûnik, már csak az ágak, az avar, az éjszaka zajai férnek a tudatunkba. Néha keresgélünk, néha kérdéseket válaszolunk meg, de lassan ritkulni kezd a sötétség. A hajnali derengésben összefolynak a fák, már mindenhol fiktív madarakat és még fiktívebb árnyakat látok, ólomlábakon tévelygek jobbra-balra, csak egyenesen nem, le-lecsukódik a szemem. Ez kezd durva lenni. A tökéletesen utolsó pillanatban megállunk, és a kalória bevitel mellett döntünk. Eddig jó a terv, de én most lefeküdnék aludni, Zoli ellenben ötösbe vált, és irracionális sebességgel felszáguld egy emelkedõn. Egy túratársnak nyulazunk, fel is húzzuk szépen, hogy a következõ emelkedõn már versenyt futhasson Zolival. Mi van?! Én örülök, hogy újra járok, a futásra kivételesen a legkisebb késztetést sem érzem. De a következõ õrzött pontra, Szilvás-kõre már mindhárman frissen és fitten (na jó, ilyen durva túlzásokba azért ne essünk) érkezünk, ahol kiemelkedõ tehetséggel megoldjuk a zokni párosítást, egyértelmûen a legjobbak közé sorol az idõnk. A nap egyre magasabbra hág, még fázom az álmosságtól, de már van remény. Fõleg, mikor belebotlunk a tájfutó ob rendezvényébe, és arra gondolok, hogy inkább túrázom még tíz órát, minthogy idõre, versenyt fussak a déli hõségben. Pláne vaddisznókkal. Ilyesmire szerencsére nem is kényszerít senki, szóval felvidulva folytatom az utamat. És már kacsingat is felénk a következõ õrzött pont, Somoskõ. Mivel nem nyerni jöttünk, végigjátsszuk a feladatot, úgyis szeretünk várakban elrejtett kincseket (é.:betûket) keresni, és míg egy nem várt válasszal zavarba hozzuk a rendezõséget (ugye Ki a fene az a Sárbogárdi Jolán?), õk rávezetnek minket a szerintük helyes és hatalmas meglepetést okozó megoldásra, ami a Hamahama induló. Na szóval. Ha legközelebb esetleg mégis nyerni mennénk, nem fogjuk végigszórakozni a feladatot, kérdés nélkül is rávágjuk, hogy a helyes válasz a Hamahama induló, és max ponttal mehetünk majd tovább, idõveszteség nélkül. Így azonban egy kis pihenés, felfrissülés után a nem is oly távoli Salgóvárat célozzuk be, és egyik lábunk itt, a másik ott, már kapaszkodunk is felfelé a vár köves, murvás útján. A fiúk
lenyûgözõ lelkesedéssel párosítják a transzfer feladat vonatait az útvonalakkal, örülök, hogy megkapták a nekik való játékot, igazán nem szeretnék belekontárkodni. Majd tabukártyákkal harcolunk a pontokért, több-kevesebb sikerrel. És bár túrázni jöttem, igen nagy örömmel konstatálom, hogy az utolsó õrzött pont van már csak hátra. Megint jöhet egy-két fakultatív pont, de most már csak amolyan rutinból, ha már útba esik, miért is ne gyûjtsük be. Egy darabig erdõben caplatunk, de aztán elérjük a somoskõfalui vasútállomást. Ennek örömére az evés mellett döntünk, és nyilván a vonatnál, hol máshol, két MÁV-os társaságában (mármint Zoli és Zsolt). A csokik és kekszek csoportosan tûnnek el a barlangokban, én pedig próbálom közben likvidálni a gondolatot, hogy Zoli Karancsra, eddigi legnagyobb egybe szintünkre is a már tapasztalt sebességgel kíván feljutni. Persze, végül is lemaradhatok, nem történik semmi, igaz, szétválni tilos, de öt perc belefér. De nem is az zavar, hogy lemaradok, hanem hogy nem fogom bírni. Márpedig ha nem megyek felfele egy jó tempót, akkor mi fog megakadályozni abban, hogy fél percenként megálljak pihenni? De legalább ott van mögötte a tudat, hogy onnan már csak „haza” kell jutni.

És nekivágunk.

Vicces hely ez a Karancs, de április elseje már elmúlt. Így nehezemre esik értékelni, hogy az elsõ csúcs csak Kis-Karancs. A határsávon kapaszkodunk fölfelé, egyik lábunk Szlovákiában, a másik itthon, és az egyetlen, ami elterelheti a figyelmünket a mászásról az, hogy tényleg patakokban folyik rólunk a víz. Meg a só. Csak nehogy megbontsuk az élõvilág biológiai egyensúlyát. Zsolt gondol egy merészet, és felrohan(!) az elõttünk tornyosuló emelkedõn. Furcsán nézek, és a saját lassú, ám igen kiegyensúlyozott tempómban fejcsóválva haladok, így még pont meglátom az elkínzott arckifejezését, ahogy észreveszi, hogy ez nem az a csúcs. De már Közép-Karancsnál járunk, innen csak egy 100 méter körüli meredek választ el minket a tetõtõl, és szép lassan mindhárman fenn vagyunk. Egy pont veszteséggel teljesítjük a feladatot, ami stopperelés vakon, a szálak Zoli kezében futnak össze, de kompromisszumos csapatmunka születik.
A fiúk kinyúlnak a tûzõ napon, hát engem nem igazán vonz ez az opció, és egyébként is, végre túl vagyunk a nehezén, most már semmiféle pszichikai nyomás nem nehezedik rám, tõlem aztán mehetünk is. Megegyezünk, hogy érdeklik a fenét a pontok, mi mostantól a lehetõ legkényelmesebben jutunk vissza a tornatermünkhöz, úgyhogy nem spórolunk sem az üldögéléssel, sem a jókedvvel, a szilárd só réteget meglazítjuk magunkon egy patak segítségével, és végre tényleg frissen már a cél lebeg a szemünk elõtt. Ami nincs is messze, és még van erõnk a faluban megcsodálni a kerítésre aggatott tiszta(?) ruhát, egy vizslát, akit a gazdája lelkesen ajánlgat elvitelre, valamint a helység két társadalmi centrumát, a cukrászdát és a sörözõt. A fiúkat jobban vonzza a beígért meleg kaja, de végül hajlandóak a tisztálkodást is beiktatni az ütemtervbe. Én élvezem a mosdófüggöny nélküli zuhanyzóban a hideg víz és a meleg, késõ délutáni napsütés keverékét, mintha csak a Balatonban lennék. De szólít a lebbencsleves, még repetázni is lehet belõle, azért én legközelebb valami haraphatóra szavaznék. És most jön a nap fénypontja: fellendítjük az idegenforgalom éves bevételét, vagyis több kör sütit eszünk a már kinézett nagyszerû cukrászdában. Csak üldögélünk, örülünk az életnek, és legfõképp annak, hogy nem kell egyhamar felállnunk a székbõl. Közben csapatok szállingóznak a bázis felé, mi jóindulatú mosollyal szemléljük õket, lám-lám, ti is végigcsináltátok valahogy, de hiába, a legjobb sütik már elfogytak. Aztán kidõlünk. Na, persze nem a fáradtságtól, hanem a 300 pár illatos bakancs aromája segít az ellazulásban. Még félig sincs a tornaterem, mikor eltûnünk a hálózsákunkban, és csak másnap hajnali ötkor látom, hogy teljes kapacitásban mûködik a szállás, párszáz horkoló, szuszogó, mocorgó ember tölti meg élettel a termet. Az eredményhirdetés is fontos, persze, de a reggeli sokkal inkább leköti az érzékszerveinket. Egy hosszabb túra után a teák aromája kifinomultan keleties, a zsíros kenyér hagymával fenséges, a lekváros kenyér pedig mennyei. Kritikai érzékünket valahol hajnaltájt hagytuk el, de igazságtalan vagyok, tényleg nagyon finom minden. Irány haza!