Túrabeszámolók


Kaptárkövek

marton4Túra éve: 20092009.06.21 18:59:27
Kaptárkövek 50

(Szomolya község: a település neve feltehetõleg a környéken található sombokrokból származik, eredetileg Somalja).

Ha valamilyen „isteni csoda” folytán rajtam kívül is elolvassa valaki ezt a túrabeszámolót, kérem bocsásson meg a helyenként igencsak személyes hangvételért. Több meghatározó gyermekkori élményem fûzõdik ugyanis ehhez a túraútvonalhoz. Bizonyos dolgok talán már nem is idetartoznának, de sajnos képtelen vagyok (vagy nem is akarok) kilépni önmagamból…

Könnyû helyzetben vagyok, mert lakásomtól csupán 10 perc könnyû sétára esik a rajt, amit várakozó hangulatban teszek meg. Kisvártatva azonban Eger fõutcája helyett már valahol az egri borvidék szõlõtõkéi között sétálgatok, népes társaságban. Leelõzgetek mindenkit, végül egy jó ütemben haladó gyalogos csapatot érek be. Örömmel veszem észre, hogy két régi túratársam is közöttük van, akikhez egy-egy nagyon emlékezetes túrám fûzõdik. A 2007-es Budai tájakon50 és az Egercsillaga50. Életem elsõ túraidénye volt, talán azért hagyott bennem annyira mély nyomot. Melléjük érve be is köszönök vagy kétszer, de valahogy bármit csinálok, nem akarnak észrevenni, annyira el vannak foglalva egymással. (Hozzátartozik az igazsághoz, ha szemellenzõs sapkámban a tükörbe nézek, én sem ismerek magamra.) „Amelyik szekér nem ismer fel, attól el kell futni”, hangzik az új közmondás, és elfutok. Késõbb az egyikükkel a szomolyai kaptárköveknél újra összesodródva, tisztázzuk a dolgot, s egy darabig együtt haladunk újra, mint a „régi szép idõkben”.
De semmi baj, rövidesen a Vidróczki61-en „szerzett” új ismerõsömmel akadok össze, akivel jó hangulatban haladunk együtt Szomolyáig. Mivel Õ gyalogosként „tengeti”, most együtt tengek vele, nagyon jó ütemben, s még jobb hangulatban. Az idõjárás kiváló, bár a Leány-tónál (száraz tónak, száraz partján), szinte leterít az érkezõ front elsõ szélrohama. Közben folyamatosan társalgunk, idõnként némi figyelmet szentelve annak is, hogy a helyes úton járunk e, az ösvényen és az életünkben egyaránt. Egy szarvasbogarat evakuálok az útról a bokrok közé, ma túl nagy itt a turistaforgalom. A kõzetbe vésett szekér mélyúton haladva tépelõdünk, vajon melyik korszakban vájhatták ki a sziklákat. Az Ókort csipõbõl elvetve eljutunk a XVIII.sz-ig. Szomolya (mint olvasom az itthon a célban kapott tájékoztató füzetbõl) az egri káptalané volt. Az Újkorban végzett templomépítkezések során rengeteg faragott kõre volt szükség, amelynek egy részét a szomolyai kõfaragó mesterektõl rendelték meg. Célszerûnek tûnt a súlyos köveket a legrövidebb úton Egerbe szállítani, hangzik az én teóriám a Via ad Szomolyáról.
Ez az út egyébként két további dologról nevezetes. Mivel mindkét szülõm Szomolyáról származik, gyermekkorukban Õk is ezen az útvonalon jártak be rendszeresen Egerbe, nem ritkán egy „hátyi” cseresznyét, vagy termést cipelve a hátukon, már 10-12 évesen is. Éjféltájt indultak, hogy kora hajnalra az egri piacra jussanak. Javaslom a Kaptárkõ Egyesületnek a nosztalgia Hátyi14 éjszakai teljesítménytúra megszervezését. Nem lenne rossz felkészülés a Himalájára (ha valaki mondjuk odakészül) több tíz kiló terménnyel a hátunkon kocogni, kérdés, hogy tolonganának e a jelentkezõk.
Két nevezetességet ígértem, de ez még csak az egyik volt. A másik, hogy életem elsõ teljesítménytúráját, úgy 11 éves korom táján, szintén ezen az útvonalon tettem meg, Egerbõl Szomolyára kutyagolva át szüleimmel (persze hátyi nélkül). Kevés dolgot élveztem úgy gyerekkoromban, mint ezt. Sajnos többé nem ismétlõdött meg, de így is életem egyik meghatározó élményévé vált. Nem teljesen ezen az útvonalon mentünk, már nem emlékszem pontosan merre, de a Király-kutat biztosan érintettük. Az ott eltöltött meghitt pihenõrõl még fénykép is készült, amit több évtizede nem láttam, de itt az idõ végre, hogy kiássam a családi archívumból.
Jó társaságban szinte pillanatnak tûnik, mire egy legyezõfüvektõl „legyezett” védett sztyepprétet megkerülve, a Kaptárkõ-völgy bejáratához érkezünk. Errõl nincs mit mondanom. Látni kell, bejárni kell, ismerni kell, élvezni kell! Újabb családi vonatkozás: édesapámék rendszeresen kirándultak a Kaptárkövekhez az iskolával, a völgyben húzódó tisztáson töltöttek el szép napokat. A tanárok viszont semmit nem mondtak akkor (1930-as évek) a Kaptárkövekrõl a tanulóknak (bár a szakemberek csak 1933-ban kezdték meg a kutatásukat). Egyszerûen megszokták, hogy ott vannak. Azért Õk is érezték, hogy ez valami, különben nem kirándultak volna rendszeresen oda. Anyáméknak, pedig a Kaptárkövek hegyén, a Vénhegyen volt szõlõjük és gyümölcsösük, Õ pedig ezért járt rendszeresen oda.

(Megjegyzés: én mindenkit jóindulatúan figyelmeztettem a bevezetõben!!!!)

A Kaptárköveknél akadok össze a fentebb említett egyik túratárssal, H.E-vel, akivel a 2007-es Eger Csillaga50-en, a teljesítménytúráimon produkált legjobb futóeredményemet értem el, amit azóta sem sikerült túlszárnyalnom. N.A-val húztak át a hegyeken, õt is mindenki ismeri szerintem. Most is láttam egy pillanatra, pont a mi utcánkban parkolt le reggel Egerben. Vártam, hogy utolér a túra során, ahogy szinte mindig történni szokott, de most talán inkább társaságban sétálgatott egy kicsit. Szóval újra a szekér után futok, s végre rádöbben H.E ki vagyok, s meglepõ, hogy arra is emlékszik, hogy én már 2 hetes csecsemõ voltam, amikor Õ megszületett 1958 egy szépi nyári napján. Bár azért duzzog egy kicsit, hogy a francba kellene neki emlékezni a több ezer túratársból mindenkire. Így megtörtént az egymásra találás végre, s futunk le a Vénhegyrõl közösen, érkezünk be a faluba, ahol már a helyi kocsma frissen gyártott késztermékei dülöngélnek az utcán.

Szomolyán újabb emlékrohamok törnek rám, így mindenkit kérek, ha lehet egy bekezdésnyi idõre, inkább kapcsoljon át egy másik csatornára. Beérünk a központba, ahol 10 éves koromban, 1968 táján, a I.vh-s emlékmû mellett latolgattam a helyzetemet, miután egy atyai dorgálás után úgy határoztam, hogy világgá megyek. A nagyszüleim házától (amirõl még mesélek!!) megtett 500 méter után, tanácstalanná váltam, úgy, pontosan, mint az egyik túratársam, mert az út elágazott, s nem tudtam eldönteni,merre induljak,merre van a „világ”. A pillanatnyi bizonytalankodást arra használtam ki, hogy felmérjem az anyagi helyzetemet. 2ft 80 fillér volt az összvagyonom. Egy kifli ára 40ft volt, egy zacskó cukorka 2ft. Vehettem rajta 1 zacskó cukrot és 2 kiflit, vagy 7db kiflit. Éppen azon tûnõdtem, melyik verzióval maradhatok tovább életben, amikor utolértek megrémült szüleim. Nem volt nehéz meggyõzniük, hogy térjek haza, mert idõközben rájöttem, hogy ez a világgá menés, felettébb bizonytalan vállalkozás. Azóta sem próbáltam meg újra. Mondtam, hogy visszatérek a nagyszüleim házára. A túra után olvastam a tájékoztató füzetben, hogy a két világháború között 172 lakott pincelakást tartottak számon Szomolyán (ma már védendõnek nyilvánították õket), amit a könnyen faragható vulkáni eredetû tufakõzetbe vájtak, s ahol általában a szegényebb emberek éltek. Az egyik ilyen pincelakás, amit inkább barlanglakásnak mondanék, mert nem a föld alatt van, hanem a hegy oldalába véstek, az apai nagyszüleimé volt, ahol 11-ed magával apám is felnõtt. Nagyapám,mint amolyan helység kalapácsa, kovácsként és mindenesként kereste a kenyérre valót. Mindent megjavított, lábast, szekeret, biciklit, motort, lovat patkolt, s amit csak kellett. Volt is ügyfele elég sok, viszont aki fizetni tudott volna annál kevesebb. A szegény emberektõl nem is igen fogadott el semmit, úgy vittek néha, egy kis babot, vagy más terményt ahogy került. Ebbõl nem nagyon tellett új házra. De végül tisztességben felnevelte mind a 12 gyereket, akik közül sokan értelmiségi pályán, sokszor magasabb vezetõi állásba is kerültek. Pedig nehéz volt az élet akkoriban, a 30-as években a gazdasági válság, akár csak most („de ja vu”), még tetézte a nehézségeket. Cipõre sem nagyon tellett. Nyáron nem volt gond, de télen, meséli apám, már jó korán felkelt, mert aki szemfülesebb volt, annak jutott cipõ, s így eltudott menni az iskolába. Nem tudom „a mai fiatalság”, vajon harcolna e a cipõkért, hogy iskolába mehessen? Gyanús. Kisgyermekkoromban, ha ellátogattunk a nagyszüleimhez, kifogyhatatlan játékforrást jelentettek az ismeretlen eredetû és rendeltetésû fémtárgyak, amik százával hevertek mindenfelé az udvaron és a mûhelyben, sokukat forgatni is lehetett, vagy összeilleszteni, folyamatosan bizsergetve gyermeki fantáziámat. Felnõttkoromban, amikor hosszú idõ után újra ellátogattam erre a helyre, az akkor hatalmasnak tûnõ udvar, most meglepõen kicsinek látszott, bár a hangulata valahogy mégis megmaradt. (S az egyéb történeteknek se szeri se száma!!! Világháborús is akad egy jó néhány!! De most megkegyelmezek..........)

Anyai nagyapámtól örököltünk két kisebb gyümölcsöst és szõlõt(szüleim elidõsödtek és már eladták), ahol a finom világhírû szomolyai rövidszárú cseresznye termett (,manapság még Brazíliába is szállítják!!!!) , az egyikben pedig 7 szilvafa is állt („bógyi szilva”), úgyhogy „7 szilvafások” is voltunk. Érdekesség, bárhol próbálják is telepíteni a szomolyai cseresznyét, ezt az ízt, zamatot, csak az eredeti termõhelyén produkálja. A talaj, a dombok, a napsütés, a mikroklíma, a pontosan az alföld és hegyvidék határán fekvés, mind-mind hozzájárulnak a máshol megismételhetetlen minõséghez. Ezt csak azért említettem meg, mert a múlt héten volt Szomolyán a Cseresznyefesztivál ( a fesztiválok korszakát éljük!!!), ami viszonylag komoly rendezvénnyé nõtte ki magát, tartalmas programokkal.
Közben elhaladunk a temetõ mellett, ahol sok más rokonom mellett a nagyszüleim is fekszenek. Béke poraikra! A társam közben folyamatosan kontaktust teremt a „bennszülöttekkel”, akik kellemes stílusa miatt, ezt nem veszik rossz néven, s lelkesen reagálnak. Az egyikük meg is kérdezi: mi vagyunk a „kaptárkövesek”? Jó érzés, hogy tudnak rólunk. Utolérünk egy másik csapatot, attól kezdve egy kedves túratársammal haladok Bogácsig, aki a teljesítménytúrázás egyik „doayenje” (örömmel láttam, hogy egyébként sok „ÁSZ” „ráugrott” erre a túrára). Fõ téma az energiafokozók. Õ a Cola-ra és/vagy a folyékony kenyérre esküszik. Nekem néha lecsúszik egy-egy energiaital, de megvagyok nélküle is. Most olvastam a creatin és a ribose hatásáról, természetes anyagok, mindkettõnek az ATP elõállításában ill. regenerálásában van szerepe. Talán ezeket egyszer kipróbálom. Persze vagyonokat nem fogok ilyen „lomokra” költeni, csak kíváncsi vagyok.
Bogácson aztán begyújtom végre a motorokat, leválok a gyalogosokról, akik „érzékeny búcsút” intenek nekem, hogy megkezdjem kissé magányosnak tûnõ, de nagyon élvezetes maradék 30km-em ledarálását. Nem terhelnek tovább az emlékek, csak az erdõ marad nekem és a futás, amit igazából nagyon szeretek. Az elfogyasztott hagymászsíros kenyér idõnként Ciolkovszkijt juttatja eszembe. Bogács után a szép kilátás és az ismétlõdõ szélrohamok határozzák meg a hangulatomat. Sok esemény nem történik, csak egy jól fejlett zsályabokor csalogat le a turistaútról, hogy jobban megfigyeljem. Rövid idõn belül beveszem Cserpéváralját, ahol ásványvizet vásárolok az ABC-ben, gondolva azt, hogy Egerig ez az utolsó könnyû, bõséges víznyerési lehetõség, ami nagyjából igaz is. Egy ilyen túrán mindenkinek a saját felelõssége a saját hidratációját megtervezni. Nem szabad csupán a rendezõségre hagyatkozni. Ki kell használni minden adódó lehetõséget, és én éltem vele. A nagy szél azonban jobban kiszárítja az embert, s az utolsó 10km-re valahogy mégis kifogyott a vizem, de nem volt vészes, a tapasztalatom szerint simán kibírok étlen-szomjan akár 30km-t is, de azért ha lehet nem kísérletezem. A vár kaptatóján lehúzok még 2 fiatal túratársat, akik a vásárlás alatt hoztak be, majd végleg egyedül maradok. Ezt követõen a Kövesdi kilátónál száguld át rajtam még egy futó („geribá+sió”?) gyorsvonati sebességgel, az Egedig egy „vicinálisnyi” idõt adva nekem, mert ott éppen akkor találkozunk újra, amikor visszaérkezik a keresztezõdésbe.
Na de visszatérve Cserépváraljára, elindulok a piroson lefelé. 2 évvel ezelõtt a Less Nándoron valahol itt hagytam el a lépésszámlálómat. Ösztönösen lenézek a földre, Nagy Shaw lenne ha megtalálnám! A Felsõszoros szurdokvölgy bejáratánál átkelek a „felemáskorláton”, az egyik kidõlt fát alulról, a másikat felülrõl hágom meg. A Szurdokvölgy fölött oldalazva haladó turistaúton idõnként lepillantok a félelmetesen tátongó mélységre. Majd leérkezek a völgybe, ahol helyenként több tonnás kõtömbök állnak az utamban. Felnézek, vajon onnan szoktak ezek idõnként leesni? Balra felnézve pedig egy álló Húsvét-szigeti szobrot pillantok meg, tökéletesen megvan minden rajta, még szájra, szemre is tellett, végre megtudhatjuk hová is távoztak oly hirtelen a szigetlakók.
A Dobi-réten kissé magamra hagynak a szervezõk a „kis ösvény” keresésében, amit végül is egy szekérút formájában találok meg, már-már felkészülve rá, hogy végigmegyek a piroson, ami szintén nem lett volna egy szörnyû tragédia. Beérve az erdõbe újra feltámad a szél, kezdi a fákat gyújtóssá aprítani. Kissé idegesen nézek az idõnként lehulló gallyakra. (Egyszer a Pilisben „túráztomban” történt ugyanis, hogy egy pillanatra valamiért megálltam, talán hogy térképet nézzek, s elõttem hullott le az útra egy mázsás gally a szélviharban. Kétségtelen, hogy ezt nekem szánták, de azóta az is bizonyos, hogy van Õrangyalom!!) Kellemeset kocogok lefelé a sárgán, idõnként azért oda kell figyelni a hogyan-továbbra.
Végre kiérek a bikalegelõre. Szerencsére a „fenevadak” most elrejtõztek valahol, de a friss aknatelepítés nyomait azért látom. A rét közepére érve hallok egy kiáltást a túloldalon lévõ kunyhó felõl. A bikapásztor szól rám, de a távolság miatt nem nagyon értem, mit mond. Elsõ reakcióm, hogy pontõrnek gondolom, s míg kiabálva beszélgetünk, próbálom is rásütni ezt a szerepet, de valahogy nem vállalja, miközben három ideges kutyát tart vissza a lábai között. Végül megértjük egymást, s kiabálom neki, hogy még jönnek utánam egy csomóan. Megelégedetten üvölt vissza, hogy jó, akkor kiengedem a bikákat, majd megnyugtat, hogy nem bántanak. Ez tényleg megnyugtató, de azért csak nem kellene a mezõnyön kísérletezni, de biztosra veszem, hogy csak tréfál. Tovább állok. Hamarosan egy vidám társaság fogad Túrbuckán, s jókedvre derülve rohanok fel a T-n, ahol a beígért szalagok helyett, csak nagy szemû, zamatos szamócát találok. Nem tehetek mást, kicsapom a bikát egy kicsit legelni.
A Hór-völgyben végszóra elolvasom melyik úton kell felmenni a várba, s örömmel tapasztalom, hogy nem a régin, ott a turistaforgalom TILOS!! Nem bánom, bevallom, szépség ide-oda, soha nem tartozott a kedvenc útvonalaim közé. A makadám úton kocogva, a gödröket nézve, jobb híján a világegyetem keletkezésérõl elmélkedem. Jó modell arra, hogy az õsanyagból, kisebb egyenetlenségek hatására, így alakulnak ki csomósódások, mint ahogy elõször a víz megkeresi a talaj legkisebb egyenetlenségeit, s abba belefagyva, egyre, mélyebb és mélyebb gödröket váj, kialakulnak az elsõ protogalaxisok, és végül a csillagok, … vagy valami ilyesmi.
Aztán megkezdem a kapaszkodást. A lábam ugyan némi kívánnivalót hagy maga után, de az emelkedõket, bár jól megdolgoztatnak, azért szeretem. Közben arra gondolok, amikor pár éves gyermekeimet terelgettem itt anno fölfelé, s rájövök, miért is utálták meg egy életre a kirándulást. Egy kõhöz érek amin egy szám áll: 1937. Azon tépelõdöm, hogy ez a magasságot jelenti e, vagy esetleg egy évszámot. Végül a hegyre felérve a szubjektív tények alapján, az elõbbi mellett döntök, igencsak átrendezve az ország geográfáját. Végül enyém a vár! Betérek az Ódor-csárdába, ahol zsíroskenyeret rendelek, hagymával, italnak málnaszörpöt gondolok. Szerencsére van is minden az étlapon, és a „szervírozás” is tökéletes.
Aztán kellemeset kocogok lefelé a Völgyfõ-házig. A csalánt már szerencsére letaposta a két elõttem futó, nekem csak a „füle” jutott. Innen a jól ismert terepet tekintve, már kirándulás ízûvé kezd válni a dolog. (Bár akárhogy számoltam a túra végén, a lépészámlálómat, a GPS-emet, és a lábamat tekintve a táv szerintem hosszabb lehetett egy ötössel, a máskor eléggé használható terveim dugába dõltek. Na de tök mindegy!)
Gyönyörû virágoskert vesz körül mindenütt, az erdõ kertésze erdei margarétákat hintett el szanaszét, még az aljnövényzetben is fehérlenek
Kölyök róka szalad át elõttem az úton. Nyár elején gyakran látni õket, amikor a kotorék közelében napközben is játszanak. Egyszer alkalmam volt hosszasabban megfigyelni egy réten játszadozó kölyök rókát. A távolból, a mozdulatai miatt elõször macskának véltem. A róka kölyök a macskához nagyon hasonló mozdulatokkal, ugra-bugrálással készül az életre, ami nem csoda, hiszen mindkettõjük fõ tápláléka az egér.
A Kövesdi-kilátónál betájolom a térképemet (a lelkes pontõr segítségével, aki elõbb szabódik, hogy csak beugró, errõl eszembe jut, Ez melyik, a Nap vagy a Hold…. kezdetû vicc és egy TV-sorozat, amit szeretek, de idõnként kiakaszt) majd közösen elnevezzük az alattunk húzódó házcsoportokat, hasonló szellemes neveket találva ki, mint pl. Bükkzsérc, Noszvaj, Bogács stb. Maguk a „látókövek” hemzsegnek a turistáktól, de a pontõrök 100% biztonsággal választják ki az érkezõ mezõnyjátékosokat, mi ugyanis „átszellemült arccal jövünk, nekünk küldetésünk van”, ami megkülönböztet a „civilektõl”.

Várkút már csak nevében az, víz egy „szál se”, csak a „szombati” turisták özöne. Rohanok tovább, nem messze már a vég. A piroson beérem elveszettnek hitt sokszor említett túratársamat, aki alaposan elfutotta magát, vize is elfogyott, inkább csak sétálgat. Bennem még van egy kis szufla, így hát robogok tovább, s az Eged csúcsáig meg sem állok, ahol az ország(?)(világ?) egyik legszebb panorámája fogad. Gyermekkori osztálykirándulások kedvelt helyszíne, ahol végül is örökre megszerettem a természetet. Emlékszem,amikor valahol a 60-as évek vége felé a szobám ablakából néztem a lángoló Egedet, a hatalmas tüzet, azóta a természet visszahódította, bár az arculata egy kicsit megváltozott. Mint Julian Sorel Párizsra, egy pillantást vetek erre az Eger-patak (és/vagy elõdjei) által vájt, mély völgyben fekvõ, a teraszokra is felkúszó, a hegyvidéktõl az alföldig elnyúló gyönyörû, nagy történelmû városra, a háttérben a Mátra sziluettjével, majd lassan kihátrálok a képbõl.

Leszáguldok az Egedrõl, a csormolyákról tárolva el emléket magamnak, majd bolyongok kicsit a szõlõk között, és végre, megérkezem a városba. Az erdei magányból furcsa hirtelen áttérni a nyüzsgõ városi létbe, ahol a vár környékén „dühöng” az idegenforgalom. „Aluljárók fiaként” bukkanok fel, nem kis látványosságot keltve a skatulyából kihúzott szombatdélutáni sétálgatók között. Majd beérek a célegyenesbe és vége.

A célban még némi nehézségünk adódik a suméroktól örökölt 60-as számrendszerrel, mialatt a szintidõmet közös erõvel kiszámoljuk. 9.16 lett. Ebbe persze benne van a 25km séta is.
Majd elhangzik a vesszõparipám: fájlalom, hogy a megyében rendezett teljesítménytúrákról egyetlen napilapunk sportrovatában sem elõtte, sem azt követõen nem jelenik meg egy sor sem. Ennek lehetne népszerûsítõ, mozgósító jellege is, de mindenképpen emelné a rendezvény rangját. A környezetünk mind szélesebb megismerése akár sportrendezvények segítségével is, hozzájárul a védendõ értékek megismeréséhez, társadalmi megbecsülésének emelkedéséhez (ez már egy szónoklatnak sem kutya!!). Aki ebben a legkevesebbet is teszi, az nagyon sokat tesz. Emlékezzünk csak arra, amit a szomolyai kaptárköveknél az információs táblán lehetett olvasni: az 50-es években elkezdték a kaptárköveket lebányászni, s csak a sajtóban megjelent felháborodott hangú cikkek nyomán hagytak fel vele. A bürökratikus döntés fölött gyõzött a közvélemény józansága!!!

Miközben Eger fõutcáján haladva a világ legfinomabb fagyiját nyalom el (2 csoki között egy eper), végiggondolom a napomat. Pár percre leülök egy kis téren, telefonálni szeretnék. Mellettem egy hajléktalan fekszik egy padon, torzonborz külsõvel, neki ez az otthona. Talán az egész élet pusztán illúzió, gondolom, vagy ki tudja, mi a valóság és mi az illúzió benne. Az élmények még nem tisztultak le teljesen bennem, de tudom, hogy ma megint nagyszerû napom volt. Nézem a hajléktalant és boldog vagyok, s láthatólag Õ is az. Miközben a lábam elfáradt ugyan, frissnek érzem magam, és a lelkem megpihent.



2009.06.21 Pétervására