Túrabeszámolók


Sárga

OttorinoTúra éve: 20092009.05.08 09:20:42
SÁRGA 70 túrabeszámoló 2009.04.30 - 2009.05.01
Táv: 69,63 km; Szint: 2348 m; Szintidõ: 17 óra.

Szerencsére a MÁV kegyeskedett nem sztrájkolni a ballagókra való tekintettel, így mehetünk vonattal. Reggel figyelmeztettem a többieket, hogy fél órával az indulás elõtt legyenek a Nyugatiban, mert tavaly csak egyetlen kocsit indítottak, és emiatt még az állóhely is kevés volt. Lehet, hogy szintén a ballagásnak köszönhetõ, de most két kocsi indul. Persze árnyalatnyi malõr most is van; a kiírt 1. vágánytól átküldenek a 2.-hoz, de annyi baj legyen. Vera alig bírja feltenni a hátizsákját a csomagtartóra. Kiderül, hogy csak italból van benne háromliternyi. Edzésnek nem lesz rossz végigcipelni, még ha útközben iszogat is belõle. Suzynak forró a homloka, lázas, ezért latolgatja, hogy "csak" az éjszakai 30-at vállalja. Vilmost látom felszállni, integetek neki, odaül a mellettünk levõ négyes ülésre. Végre befut Tom is, 21:21-kor õ indítja a vonatot. A lányok szenderegni akarnak, de nem hagyjuk õket. Az elõzõ 70 történeteivel múlatjuk az idõt Esztergomig. Az állomáson üdvözöl Pisti, aki már be is nevezett, és menetkész állapotban van. Odalép Attila kollegám is egy kézfogásra, neki ez az elsõ SÁRGÁJA, ezért kellõen izgatott. Ugyanazzal a lendülettel, ahogy odajött, sarkon fordul és a kijárat felé elvágtat. A múlt évi hagyománynak megfelelõen, a sorbanállás közben megkávéztatom a többieket, (most is hiányolják a tejszínt) majd benevezünk.
Vilmos még vár egy túratársára, ezért 23:10-kor nélküle, öten nekivágunk. A közeli kis park szélén egy spori máris könnyíteni kényszerül feszítõ érzésén; fejlámpája fénycsóvájánál gyönyörködik legkedvesebb szökõkútjában. Mi egyelõre megelégszünk az emelkedõs utca neonfényével, aztán ahogy elfogynak a házak, elfogy az aszfalt, megszûnik a közvilágítás, mi is LED-fényre váltunk. Bemelegítésnek jó hosszú ez a keréknyom alakba, cementálódott, emelkedõ. Széldzsekimet magamon tartom, csak az ujját gyûröm fel. Több fénypont gyülekezik, ez itt az

1. ellenõrzõpont, a Vörös-kereszt.

A pontõr apró gikszer miatt dátumbélyegzõvel pecsétel, de ez cseppet sem von le az igazolás értékébõl. Most jön az ominózus Hegymeg nyugati széle, ahol tavaly fák - és így jelzések hiányában - nem tudom, hogyan vergõdtünk rá a helyes útra. Most azonban fényvisszaverõ sárga sáv táblák teszik fölöslegessé a jelzés keresgélését. Nyugodtan szlalomozhatunk az éjszakában, élvezhetjük az elõttünk haladó lámpások tekergõzõ fénykígyójának látványát. Elég egy fél perces fûzõvel való vacakolás, és a többiek kilõnek mellõlem. Csillagos az égbolt, friss a levegõ, jó gyalogolni a mezõn. Egy mini kaptatón átjutok az út egy olyan szakaszára, ahol az egész terepet úgy, ahogy van turistautastul, szántófölddé alakították. Hiába válogatok a barázdák közül, mindegyik göröngyös. Valahogy elbotorkálok az erdõig. Elõttem megy valaki, nagyjából megfelel a menettempója az enyémnek, és az õ lámpafénye kiegészíti az én lámpámét, ezért mögötte maradok. Az úton itt is van keréknyom, de még könnyen járható. Egy kerítésen mászik át az elõttem haladó. Már vártam ezt a kerítést, úgyhogy én is átmászok. Mögöttem egy lány felolvassa a kapura függesztett papírt: "Kedves túrázó! Kérlek, csukd be magad mögött a kaput." Nyit, belép, csuk. Ilyen egyszerû az írástudók élete. Késõbb egy betonútra bukkanunk ki, de már látni a mozgó fényeket, amint balra felvágnak az erdõ felé. Tavaly itt kellemes sétaút vezetett, de most ezt a részt is fakitermelés alá vonták, és szétbarmolták az egészet. Bosszúsan érkezek meg a

2. ellenõrzõpontra. Cserepes árok, S-S+ elág.

A két lány még ott van a ponton, Suzy elemet cserél. Tom és Pisti már elhúztak, a túra idejére csak telefonos kapcsolatban leszünk egymással. Húzok egyet a kólámból, aztán hárman továbbindulunk. Ez a szakasz részemrõl a káromkodás jegyében telik el. Nem elég, hogy az utat traktorkerék szántotta, de haladtában jobbra-balra cikázott, és így nekünk is állandóan ide-oda ugrálni kell a nyomok között. Nagyjából végig megkötött sár van, de egy helyütt még képlékeny, és majdnem beszopja a jobb cipõmet. Nagy öröm volt, mikor a fák között átderengett Pilisszentlélek lámpáinak fénye. Ez persze nem azt jelenti, hogy rögtön, toronyiránt letámadhatjuk a falut, hanem amikor elkezdünk süllyedni, akkor egy hatalmas, fejére állított L betût kell leírnunk egy mezõn, egy "óriási", feketéllõ hegy elõtt, és csak ezután érjük el a település fõutcájának alsó részét. Távolból már ugatnak a kutyák, de most nincs olyan acsarkodás, mint a múlt évben. Lehet, hogy már megtanulták a helyiek, hogy mikor "szoktunk" jönni, és olyankor eldugják a kutyák nagy részét. Ketten a kocsmánál próbálkoznak, de már zárva van. (Félkettõ!) Az emelkedõ elõtt röpke szerelvényigazítás, és nyeregbe pattanunk, mármint Pilis-nyeregbe. Földút után többször keresztezünk egy mûutat. Minden átvágásnál szalag jelzi a folytatási pontot. Néhol még egy darabka fényvisszaverõ is van a szalagra ragasztva. (Csúcs.) Egy helyen mégis valahogy tízméternyit bukdácsolunk rágallyazott út miatt, de hamar visszatalálunk a frankóra. Megint lejtõs az út, hoppá ez már a Pilis-nyereg. Itt dukál egy kis ki- és bemeneti anyagcsere. Jobbra egy fán csillog az utunk folytatását jelzõ, kis fényvisszaverõ korong. Ez egy eléggé rejtett kis ösvény, ezért tavaly itt keresgéltünk egy kicsit, sõt sokan el is indultak a rossz irányba. Most, ezen a lejtõs úton végig ezek a kis fényvisszaverõ lövések erõsítik a sárga jelzéseket. Az út amúgy is mederszerû, de azért vannak kiágazásai. Egy nagyjából vízszintes karéjra érünk le, amin balra fordulunk. Néhány perc múlva a sûrû növényzet mögül már elõ- elõcsillannak a mesterséges fények. Jobbra, egy keskeny ösvényen kell leereszkednünk a

3. ellenõrzõpontra Klastrompusztára.

Most nem a telefonfülke mellett pontoznak az õrök, hanem feljebb a klastrom-rom mellett. Málnával és nugátszelettel kínálnak, mindkettõ jólesik. Verának nyomom a kutat, arcot mos. Megjelenik Gergõ is, egy veszprémi sporttárs, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább is áll a vele jött ismeretlennel. Továbblépünk egy emelkedõ hátán, és ami most jön arra nem nagyon emlékszem tavalyról. Aztán rájövök, hogy sokáig egyenletes, monoton úton haladunk, azért nagyon nem is volt mire emlékezni. Messze, elõttünk Gergõék fénypászmái, hosszasan mennek, aztán nagy sokára, jobbra elkanyarodnak. Végre valami változatosság. Mostanában kell majd átvergõdnünk a Csévi-nyeregbe. Igen, itt van jobbra egy alig észrevehetõ beugró, feltûnõ, széltében kifeszített szalaggal jelölve. Bújj-bújj zöldágazunk jobbra, aztán egy magasfeszültségû távvezetékkel együtt balra kanyarodunk. Emlékezetem szerint a távvezeték nyomvonalát kell követni. Fel-feltekingetek, de mire észreveszem, hogy a vezeték elkanyarodott, az út már húsz méterrel elõbb letért jobbra egy ugyanolyan sunyi kis beugróval, mint az elõbb. Utánunk kiabálnak, de én magamtól is tudtam a frankót. Visszamenve látjuk, hogy egy alacsony, nyeles, fényvisszaverõ tábla egészen az útra van leszúrva, majdnem átestünk rajta. :-) Rövid lejtõ után elõtûnik a PIROS túrákról ismert keresztezõdés, ami akkor ellenõrzõpont; ez a Csévi-nyereg. A piros sáv betársulásával ez megint egy kellemes erdei séta szokott lenni, de oldalt rakásolt rönkfákat látok, és az utat itt is feltúrták, jóllehet, nem olyan vandál módon, mint a Cserepes árok környékén. Amikor jobbra kezd kanyarodni az út, már tudom, hogy nemsokára kiérünk a Táloki-erdõbõl. Egy rövidke, meredek lejtõn kell leszaladni, aztán balra kiérünk egy szabad terepre. Bõ szalagozás visz be jobbra egy kerítés melletti dzsindzsásba, ahol most mintha ritkább lenne a dzsindzsa, nem kell minduntalan indákba megbotlani, tüskés ágakat leszedni a ruháról. A messzi távolban városi világítás fényei hunyorognak a hegyek alatt. Pilisvörösvár már látótávolságban-, de még nagyon messze van. A szalagozás kivisz egy mezei útra, majd jobbra egy sorompó után, murvás úton emelkedünk jó hosszan, kanyarokkal tarkítva. Kellõ számú a piros-sárga jelzés, és én úgy érzékelem, hogy frissek is vannak köztük, mert van egy elágazás, ahol sose tudom azonnal, hogy merre is kell menni, de most ez is jelezve van. Eljött ez a kis fatákolmány, szembe vele egy kõtömbbel. Szerintem ennek kell lennie az Iluska forrásnak; mindenesetre világosban még nem láttam. Hamarosan balra felvágunk egy emelkedõn, és amikor egy bekerített mezõhöz érünk, jobbra felfele irányba a kerítés mellé szegõdünk. A fenti sarkon balra fordulunk, majd tíz méter múlva jobbra betérünk a sötét erdõbe. Elöl megyek, jó reggelt köszönök egy fának, majd halálsikolyt hallatok. Ettõl a lányok kicsit összerezzennek. A PIROS 50-en itt már meg kell innom egy dobozos lórúgást, hogy a következõ emelkedõn fel tudjak menni a Fehér-hegyre. Most még jó erõt érzek magamba, a löttyöt elteszem ínségesebb idõkre. Suzy a lelkünkre köti, hogy fönt várjuk meg. Nekivágunk, és Verával egy svunggal felmegyünk a csúcsra, sõt, még egy kicsit túl is szaladunk rajta. Na kapunk is ezért a fejünkre Suzytól, hogy nem fönt vártuk meg. Várakozás közben észreveszem, hogy állati éhes vagyok. Felül van egy tepertõs pogim, azt be is falom izibe. A Zajnát-hegyek fenyõfái között kavargunk egy jó darabig, amikor vállaik közé behúzott nyakú pontõröket fedezünk fel.

4. ellenõrzõpont Vörös-hegy nyerge pihenõ.

Itt elválik tõlünk a piros, mi balra, lefelé indulunk. Mire kibukkanunk a gázvezeték nyomvonalára, már el is lehet oltani a lámpákat. Most már nincs akkora homoksivatag a munkálatok miatt, mint tavaly, de persze a turistautakat nem állították helyre. Jó kilométer hosszan kell lejtõzni ezen a nemszeretem úton. A lányok sietnek elöl, én spórolok a térdeimmel. Tom telefonál; most indul a Mónikából, Pisti már régebben elhúzott. A gázvezetékrõl jobbra letérve elérjük Pilisvörösvár peremét. Elõször hétvégi telek jellegû kertek mellett visz az utunk. Az egyik kerítésbe kis Polski épült be. Átmegyünk az egyvágányos vasúti átkelõn, és lassan aszfaltozott szakaszhoz érünk. Balra tekintgetek, hogy szégyenszemre nehogy elbökjem az utcát, amin fel kell menni a Kálváriához. Nincs hiba, már kaptatunk is fölfelé. Közel megyek az egyik stációhoz; fekete márványra maratták rá a jelenetet, szerintem egyfajta fotóeljárással. Nagyon szép munka. Már messzirõl látjuk a sátrat a domb tetején.

I. feltételes ellenõrzõpont Pilisvörösvári Kálvária.

Jobbra, laza lejtõn hagyjuk el a Kálváriát. Rossz májam bánkódik, hogy idén nem jön szembe senki, akit a Mónikából küldtek vissza, mert elbliccelte- vagy "véletlenül" kihagyta a feltételes ellenõrzõpontot. Most megint keresztezzük kedvenc vágányunkat, csak most hídon megyünk át fölötte. Lassan leérünk a Vásár térre, itt élesen jobbra fordulunk a Munkácsy utcába, majd bemegyünk az

5. ellenõrzõpontnak helyet adó pilisvörösvári Mónika italboltba.

Van itt minden: rajt, cél, tranzitállomás, etetõpont. Kicsit Leülünk egy asztalhoz. Ki-ki eszik a hazaiból. Friss vizet tankolok egyik kiürült flakonomba, jólesik egy kiadós arclemosás. Gergõék most mennek tovább, mi is cihelõdünk. Fel se merül, hogy Suzy ne jönne tovább, úgy látszik szervezete csökkentette a fûtést a túra idejére. Visszamegyünk a Vásár térre, ahol már festett sárga sáv mutatja a helyes irányt. Az utca bal felsõ csücske sikátorba torkollik, ami kivezet a 10-esre, az Emil cukrászdával szembe. Állítólag ez egy jó cuki, de ezt sohase fogjuk megtapasztalni, mert mindig hajnalban járunk erre. A változatosság kedvéért megint átmegyünk a síneken, majd balra megkeressük a lépcsõt, amin fel kell mennünk, hogy Pilisszentivánnál, a másik oldalon lejöjjünk egy hasonló lépcsõn. A két lépcsõt bõséges szalagozás köti össze. Egy templomnál érünk ki egy széles útra, ahol balra fordulunk. A villanyoszlopok nemzetiszínû- és EUs zászlókkal vannak fellobogózva. Egy nagy térig megyünk, ahol jobbra fordulunk. Célbavesszük a magas hegyeket, és lélekben felkészülünk az Antónia-árokra. Egy vadrácsig azonban flaszteron megyünk még egy jó darabon. Ilyen átkelõt szeretnék minden kerítéshez; ugyanis itt nem mászókázol, hanem egyszerûen besétálsz egy forgóajtón. (Ilyet a Visegrádi-hegységben láttam, a Moli-pihenõhöz közel, de az már igen romos állapotban van.) Gyönyörû a reggel, harsogóak a színek, harapni való a levegõ és az elején az árok sem emelkedik drasztikusan. Már igencsak túl vagyunk a felénél, amikor sûrûsödnek a hordalékfák, és a nagyobb kövek is megjelennek az úton. Az utolsó negyed az igazán meredek, de fönt már sejlik a vége. A fenyõfákról már tudom, hogy a tetõt jelzik. Amint az árok felsõ végénél várom a lányokat, látom, hogy az emberek rendezõi-balra felszaladnak a peremre, beveszik magukat a csalitosba és csak tõlem lejjebb bukkannak ki a mûútra. A lányoktól tudom meg, hogy arra vezet a sárga sáv. Villámcsapásként hasít belém a szörnyû felismerés, hogy kispistáztam. Most jövök erre harmadszor, de mindig az árok vonalvezetését figyeltem, halványlila pingem sem volt, hogy itt jobbra eltérhet az út. Ezzel a súlyos teherrel a vállamon érkezek meg a

6. ellenõrzõpontra, a Zsíros-hegyi Muflonitatóhoz.

Szó sincs itatásról, a tulaj nincs nagy üzleti érzékkel megáldva, nem nyitotta ki a boltot, a sok muflon szomjasan baktat tovább. Egy kis pihentetõ szakasz következik, nagyjából szintben bolyongunk az erdõben. Háromszög csúcsán van a

II. feltételes ellenõrzõpont, Kerek-hegy, éles úttörés.

Innen Solymárig általában lájtos lejtmenetben szaporázzuk. Kerítések mellett gyakori a sötétlila orgona, kellemes virágillat lengi be a környéket. Pityeg Tom SMS-e; a benzinkútnál lelt megkönnyebbülésre és felfrissülésre, a civilizáció áldásait igénybevéve. (Na, ide akkor nem megyünk be!) Amikor mi is leérünk a solymári mûúthoz, alig tudunk átkelni; valamelyik irányból mindig jön autó. Végre bevesszük magunkat az Alsó-Jegenye-völgybe, és sorozatban átkelünk a Paprikás-patak fahídjain. Jó sok van belõlük, de egyszercsak itt a

7. ellenõrzõpont, a Rózsika-forrás.

Persze ez még nem a Rózsika-forrás, de nyilvánvaló, hogy a pontõrség inkább ül a kényelmes erdei bútorzatnál, mint a forrás hideg kövén. Elmondják, hogy a 70-esek háromnegyede már elment, ezért a belehúzás mellett döntünk. A dögös nõnek ábrázolt bronz Rózsika a patak túloldaláról sárgállik felénk. A következõ réten kaja- és piasátrak vannak felállítva, hangfalak ontják a vidám zenét. Folyik a majális, a "dógozók" fittyet hánynak a gazdasági nehézségekre. Mi is nekifutunk egy nehéz, elnyújtott emelkedõnek. A lányok leveszik a kabátot, fölveszik a kabátot, én ehhez már nem asszisztálok, a magam tempójában nekiállok leküzdeni a magasságot. Már nagyon örülök, amikor végre meglátom a fekete-fehér fém sorompót, mert ez azt jelenti, hogy a nagyja emelkedõn már túl vagyok. Egy keskeny ösvényen kell most egy nagyon hosszú, enyhe hullámokkal és sûrû fatönkökkel tarkított útvonalat bejárni. Szerencsére nem sok futó miatt kell félreállni, és csak egy-két embert kell megelõzni. Erõltetett menetben megyek, mégis napoknak tûnõ idõ alatt érek a

III. feltételes ellenõrzõponthoz, a Költõk-padjához.

Az ott pecsételõ csinos hölgy láttán egy kicsit erõre kapok, de messze még a Virágos-nyereg. Szembe fut egy fiatalember, és a túrán igyekvõkkel közli, hogy ahol kétféle szalagozás van, ott a piros-fehér a mienk. Mire a Virágos-nyeregbe érek nagyon megéhezek. Egy bokor árnyékában megeszem az utolsó pogácsámat, és megiszom rá a Zajnát-hegyeknél megspórolt energiaitalomat. Lassan elõtûnnek a lányok, és megugorhatjuk az Újlaki-hegyet. Az emelkedõhöz közelítve a piros-fehér szalagokkal szemben tényleg lógnak kékek is, de mi már szalag nélkül is ismerjük az Újlaki-hegyet, mint a rosszpénzt. Itt sem a fölfelé menettõl félek, mert egyenletes tempóban, pihenés nélkül fel lehet rá menni.

8. ellenõrzõpont Újlaki-hegy.

A pecsételtetés után viszont nem várom meg a többieket, hanem lefelé lépegetek a fényesre koptatott mészkövek között. A parkoló után jobbra következik az általam legjobban utált lejtõ. Innen már régesrég kirohadtak a múlt század valamelyik átkosában ideépített falépcsõk, térdgyilkos lejtõ visz le a Határ-nyeregbe. A lányok utolértek a lejtõn, így együtt megyünk a Vadaskerti-hegyet áthágva a Hûvösvölgybe. A lángosos melletti zebra elõtt is több idõt töltünk el átkelésre várva, mint szeretnénk. Végre feljutunk a

Kisvasút végállomása alatti frissponthoz.

Két pohár málnát mindjárt le is gurítok. Úgy ennék egy kis lekváros kenyeret, de a lekvárnak már csak az üvege van ott. (Hétfõn kiderül, hogy az egészet Attila kollegám falta fel :-) Ha ló nincs, jó a szamár is; zsíros kenyeret eszek valamilyen szecskával. Még egy pohár csapvizet is utána küldök, egy fél litert meg betárazok. Lemegyünk, vissza a sárgára, a villamos árka fölé, és agyilag ráhangolódunk a Hárs-hegyre. A Nagykovácsi úton most akadálytalanul át lehet menni. Valamelyest felfrissülve nekivágunk a jól ismert emelkedõnek a Hárs-hegy vá. felé. Szintbeli haladás a vasúti átkelõ forgóajtajáig, majd fel a mindig eltömõdött lépcsõfokokon. Innen már nehezítik a haladást a kirándulók, és a Hûvösvölgybõl indult 18 km-es sétára indultak. A murvás útról jobbra áttérünk egy kiálló sziklákkal tarkított útra, ahol most még a nap is tûz. Amikor megérkezek az igazi emelkedõ aljába, hátranézve már nem látom a lányokat. Most már nincs kecmec, nekivágok egyedül. Nagyon szégyellem, de amikor felérek a Báthory-barlanghoz, nem visz rá a lélek, hogy lemenjek ahhoz a nyomorult kis fahídhoz, hanem inkább a sziklákon egyensúlyozva megyek át az út folytatásához. Ezt az egy kispistát mindig tudatosan követem el. Kénytelen leszek trenírozni magam erre a fölösleges kis hídra. Boa!

9. ellenõrzõpont Nagy-Hárs-hegy, Kaán Károly kilátó.

Itt még két percre leülök egy kõre, de mivel a lányoknak még a színét sem látom, ezért továbbmegyek. Leereszkedek a Szépjuhásznéhoz, ahol a nyomós kútnál egy liter vizet tankolok. Nagyon melegem van. A Kisvasút mellett visz a sárga, itt már kellemesen árnyas az út. A Kis-kõfej után kirándulók érdeklõdnek, hogy merre menjenek a Budakeszi Vadasparkhoz. Azt javaslom, hogy menjenek vissza a sárga keresztig, mert az odavisz. Remélem, nem küldtem õket rossz irányba. Most jobbra kanyarodik a sárga sáv, le kell menni a vasúthoz, majd keresztezni azt. A Korányi szürke kerítése jobb kéz felõl mellõzve, fahídon át, kanyargás a völgyben, majd erõsebb emelkedõ, és rácsatlakozás a pirosra. A Virág-völgyig ki lehet pihenni az emelkedõ okozta fáradalmakat. Itt leválik a sárga a pirosról, és emelkedik a Csacsi-rét felé. A keskeny erdei ösvény hullámokkal tarkított, de kidõlt fákkal már több, mint egy éve nem kell technikázni. A kritikus pontnál szalag erõsíti a sárga jelzést; itt kell élesen jobbra eltérni az egyenes iránytól. Lugasszerûen borulnak a lombok arra az útra, amelyik aljából már látszik a Csacsi-rét esõháza.

10. ellenõrzõpont Csacsi-rét.

Itt aztán folyik a dolce vita. Fát aprítanak, tüzet élesztgetnek, (tûzrakási tilalom!) esznek, isznak, még az utat is labdajátékkal foglalják le. Nekem már csak az hiányzik, hogy jól fejbe baltázzanak egy kemény labdával. Sietve elhagyom a környéket a jobb fenéken. Hosszú, unalmas út következik, nincs kihez szólni. Elõttem megy egy fiatal pár, a fiú kezében olyan zsuga van, mint a mi itinerünk. Valszeg a babatávon vannak, mert semmi felszerelés nincs náluk, és ahhoz túl nettnek hatnak, hogy tizenegynéhány órája úton legyenek. Nagy a szárazság, porzik az út. Jobbról jön fel a murvás a Végvári-szikla felõl; ezt már bíztatónak veszem. Mielõtt jobbra rátérnék a leszakadozó, kellemetlen ösvényre, egy nem várt itatópont bukkan fel. Vagy nem volt ilyen tavaly, vagy már elfelejtettem. Minden esetre, most a legjobbkor jön a fél liter dúsan buborékozott víz. A felét rögtön be is nyakalom, a többit útközben tyopogatom el. Jobbra következik a leerodált ösvény. Így száraz idõben is nehezen lehet haladni rajta lecsúszás nélkül. Bot nélkül komoly mutatvány lenne az egyes szakaszokon túljutni. Eljött az utolsó erõs emelkedõ, egy szuszra felcsûröm magam, és megyek is tovább. Egyre több a szikla, majd egy nagyobb szikla alatt egy kisebb tömeg.

IV. feltételes ellenõrzõpont Sorrento.

Ez az utolsó úgynevezett feltételes ellenõrzõpont. Természetesen, ahogy vártam, most is minden ilyen ponton volt pontõr, és volt bélyegzés is. A következõ murvás ösvényen (, ami a METEOR ösvénye is) beragadok egy nagy létszámú, társaság mögé, akik kutyával, tokkal vonóval, ráérõsen vonulnak. Amikor futók elõztek én is elmehettem volna, de nem volt erõm kilõni. Cserébe hosszasan hallgathatom, hogyan készítik a töcskölt fuszulykát az asszonyok, és milyen sörrel locsolják a barbecue-t a férfiak. A böhöm, rõt kutya meg föl-alá szaladgál, és egyszer oldalról meg is lök. Mikor megint hátulról törne elõre, finoman keresztbe teszem elõtte a botot; lévén intelligens állat nem akar többé elõrejönni. (Kutya eliminálva!) Balra az erdõ ritkásabb részein már elõ- elõbukkan Budaörs. Egy szakaszon unos-untalan kidõlt rönköket kell átlépegetni. A hegy karéján haladunk, igen keskeny ösvényen. Nagy sokára adódik egy útvilla, ahol megállnak hezitálni az elõttem battyogók, és ahol nekem sikerül eltûznöm. Már csak az újonnan elõbukkant két kis vietnámi liheg messze mögöttem. Mindig, amikor kiérek egy tisztásra, reménykedek, hogy itt van már a lejárat, de csak egy túl hosszúra nyúlt caplatás után, a negyedik vagy ötödik kibukkanás után látom meg balra egy fán a piros-fehér bugyit.

11. ellenõrzõpont Huszonnégyökrös-hegy.

A pontõr hölgy kedvesen gratulál, hogy sikerült idáig eljutnom, és a Nyíltvízi Úszóklubos pólómról kérdezi, hogy a Balaton-átúszásra vonatkozik e. Bizony, többek között az is benne van. Elmondja, hogy õ is jön erre a nyári eseményre. Jó, akkor július 25-én együtt kapálózunk a Nagy Nemzeti Lavórban. Végre a cél felé ereszkedhetek, le a hegyrõl. Kõkeményre döngölt, agyagos, rettentõ lejtõn kell lefelé araszolni. A bal talpamon már biztos a vízhólyag, nagyon csíp. Hétágra süt a nap, de a maradék löttyömet már nincs kedvem meginni, az iskoláig ki kell bírni. A több, mint három kilométer városnézés Budaörsön nem éppen a megkoronázása ennek a változatos túrának. Egy keskeny utcában kell menni, ahol nincs járda, a kocsik elõl félre kell húzódni. Végre itt a tavalyi sörözõ, amivel szemben itt a cél, az

Illyés Gyula Gimnázium.

Még az iskolán belül is szalagozás segít a tornaterem megtalálásában. Beírják az érkezési idõmet, pecsételnek. A SÁRGA kitûzõ mellé megkapom a TOJÁS SÁRGÁJA kitûzõt is, amit az kap meg, aki a TOJÁS valamelyik résztávját is megcsinálta. (Én a 40-et csináltam.) Átnyújtják még a háromszoros teljesítésért járó kulcstartót is. (2007: 40 km; 2008 és 2009: 70 km) Tom a kiterített matracok egyikén alszik édesdeden, Pisti már rég szerzett egy szívességi fuvarozót a Kelenföldi pu.-ra. Én bõsz málnázás és zsíros kenyerezés közepette várom a lányokat, akik nemsokára be is futnak. Megérkezik Vilmos is, no meg a két kis vietnami, akiknek megtetszhetett a "SÁRGA Teljesítménytúrák" elnevezés. Felcuccolunk, megköszönjük a rendezõknek a kitûnõ szervezést és a színvonalas túrát, majd megpróbálunk méltóságteljes tartással, sántításmentesen kivonulni a tornaterembõl...

Ottorino.