>> Lemaradás 100 gyalogos teljesítménytúra, 2009. IV. 18-19. <<
Szép napot!
Pár hetes késéssel ugyan, de végül csak sikerült rászánnom magam, hogy billentyûzetet ragadjak, és én is hozzájáruljak némi adalékkal életem elsõ 100 km-es túrájának élménybeszámolóihoz.
Elöljáróban elmondható, hogy az egész túra nagyszerû volt, nagy élményt jelentett végigsétálni otthonom, a Gödöllõi-dombság legkülönfélébb természeti tájait. Átfogó benyomásaim alapján három fontosabb szakaszban szeretnék írni a túráról.
1. Pécel - Dány
Mindjárt az elején lenyûgözött az a sûrû köd, mely gyakorlatilag csak 10 óra után engedett fel egészen (én ekkor a sülysápi elágazás és Kóka között jártam). Volt valami tiszteletet parancsoló, valami alázatra késztetõ, s egyben valami monumentális abban, ahogy a Forró-forrást megelõzõ hosszú, sárga sávval jelzett szakaszon a magasban fekvõ villanyvezetékek, sõt, már-már a villanyoszlopok csúcsai is, elvesztek a tömény párában. A Forró-forrás és Sülysáp közt látott halastavak pedig ebben az állapotukban a legelvarázsoltabb ír tündérmeséknek is bátran színteréül szolgálhattak volna: a tükörsima felszín fölött kb. 1 méter vastag réteget képzett a cafrangokban elúszó pára; a túlparton emelkedõ domb csúcsát elnyelte a magasból fenyegetõen aláhulló, tejszerû ködfelhõ; a tavak és a domb között, a partvonalon pedig fakó, aranyos színpompában sorjáztak a fák, a zöld és a sárga különbözõ árnyalataiban. A Kóka elõtti szántóföldeknál járva már elégszen megritkult a köd, de távolabbról még így is különleges látványt nyújtott, ahogy rátelepszik a barna parcellákra, valamelyes közelebbrõl pedig érdekes volt figyelni a felszálló kipárolgásokat, melyek elillantak, valahányszor túl közel értem hozzájuk.
Nagyjából ehhez a részhez (valahol a Forró-forrás és Kóka között) tartozik az az élményem is, hogy egy jobbkanyar elõtt láttam néhány kedves kis bikát, amint békésen legelésznek az út mellett. Lehet, hogy már túlságosan is "városi" lettem, és persze, az állatoktól tulajdonképpen kevésbé kellene félni, mint az emberektõl, hiszen az elõbbiek az utóbbiaknál kevesebbszer támadnak indokolatlanul, én mindazonáltal diszkréten lehúzódtam az út túloldalára. Csak azért sem tetszett, hogy teljesen szabadon legelésztek...
Egyetlen komoly majdnem-eltévedésem Kóka és Dány közé esett: kicsit távolabb jutottam ki a magaslestõl, mint ahogy az itiner szerint kellett volna, de végül is megtaláltam a helyes utat, és persze amúgy is ott volt a Dány felé vezetõ mûút, ami kisegített volna, ha kell. A dányi ponton határozottan jólesett az ellátásként nyújtott táplálék.
Kóka és Dány környékén már éreztem a kislábujjaimban, hogy itt bizony elõbb-utóbb hólyagocskák fognak nõni.
2. Dány - Gödöllõ
E szakasz legmarkánsabb jellegzetességei, úgy gondolom, a nagy távok pont és pont között. Dány-Erzsébet-pihenõ: 11,8 km, Erzsébet-pihenõ-Margita: 15,8 km. Az Erzsébet-pihenõhöz érve lábam már félreérthetetlen jelzést küldött: "Megjött 'A' Hólyag - továbbmehetsz, de szenvedni fogsz!" Nos, miként a mítosz szerint Héraklész is különösebb vívódás nélkül a fáradságos, küzdelmes, de tisztességes életet jelképezõ Arété istennõvel tartott a meg nem érdemelt javakban való, léha tobzódást jelképezõ Atéval szemben, úgy én is gondolkodás nélkül a küzdelmes továbbhaladást választottam, és nem az "egyszerûbb utat", a feladást. Persze, tapasztaltabb túrázók jogosan kérdezik, miért ilyen nagy felhajtás néhány vízhólyag miatt, ami tulajdonképpen, fõleg ekkora távon, "szakmai ártalom", de a helyzet az, hogy mikor két hete végigmentem az Éjszakai Hadjárat 45-ön, utána pedig az Isaszegi Csata 30-on, akkor szinte semmi baja nem esett a lábamnak (a természetes talpfájáson kívül), és éppen hogy csak elkezdett kifejlõdni egy picike hólyag. Ehhez képest visszaesésnek értékeltem, hogy most már ilyen hamar kiütköznek ezek a problémák, pedig a bakancs is, a zokni is ugyanaz volt.
Kíváncsi lennék rá, hogy a többi túratársban is megfogalmazódott-e a kérdés, vajon az Erzsébet-pihenõ elõtti, az itinerben "1,3" és "1,4" km távolságúként feltüntetett szakaszok nem hosszabbak-e valamelyest? Én eltûnõdtem rajta. De mindegy is, a ponton kapott zsíros kenyér határozottan jókedvre derített (nem mintha egyébként rosszul éreztem volna magam).
Az Erzsébet-pihenõ és a Margita-csúcs között életem leghosszabb két EP közötti távolságát sikerült végigtrappolnom (az eddigi rekordot a 2008-as Lõvérek 40 teljesítménytúrán az Ágfalva, kocsma és a Magasbérci kilátó közti távolság jelentette). Az egész túra leggusztustalanabb pillanata is erre a szakaszra esett, jelesül az, amikor a 3-as fõút mellett kellett bandukolni, autók ricsajában. Szerencsére ez nem tartott soká. Domonyvölgy mellé érve mosolyogva gondoltam rá, hogy csak pár száz méterre lehetek egy itt lakó barátomtól, aki majd Gödöllõn fog becsatlakozni a 25 km-es résztávra. Hol volt az akkor még...
Ehhez környékhez köthetõ még egy kellemetlen élmény. Nem sokkal Domonyvölgy után, még a sárga sávon, egyszer csak megáll mellettem egy autó, és egy férfi, miután megkérdezte, mit is csinálok itt, közli velem, hogy ez magánterület. Én igazából köpni-nyelni nem tudtam, hogy most mégis mi a fene van, az ilyesmit nem szokták-e elõre lerendezni. Szerencsére a fickó nem tartóztatott fel. Nekem csak késõbb ugrottak be néminemû homályos emlékek a Környezetvédelmi és agrárjog címet viselõ, nos, minden tagadhatatlan fontossága ellenére sem túl népszerû tantárgyból, miszerint a természeti utakon szabadon lehet járni kirándulási célzattal akkor is, ha magánterületen vannak, és ezt a tulajdonos köteles tûrni; természetesen az ott járók pedig kötelesek tartózkodni a terület károsításától. E sejtelmemet egy túratárs megerõsítette a célban. Aztán persze lehet, hogy a fickó emberáldozatokat mutatott be a Sátánnak - a sok tûznyom erre utalt -, és nem akarta, hogy sötét praktikái napvilágra kerüljenek. Ki tudja.
A Margitán egyfajta bús rezignáltsággal konstatáltam, hogy nincs ellátás, pedig határozottan örültem volna neki. Ezúton is köszönöm a pontõrnek, hogy adott abból a kevés sósmogyoróból, ami ott volt. Mintegy tíz perc pihenõ után továbbálltam. Innentõl már érzelemmentesen vettem tudomásul vízhólyagjaim jelenlétét; mint két barát, úgy sétáltunk egymás mellett, szünet nélkül csacsogtak mellettem a fájó ingerek nyelvén. Egyre ismerõsebb volt a terep, hiszen nem volt messze Babatpuszta, ahol sokszor megfordultam túrán és túrán kívül is; no meg egyébként is Máriabesnyõn lakom, úgyhogy "hazai terepen játszottam." A Pap Miska elõtt nem örültem a csaknem két km-es betonútnak. Amúgy jórészt a fûben kocogtam le ezt a szakaszt.
A Pap Miska-forrástól aztán a piros sávot követve indultam el egy kis lejtõn fölfelé - vagyis úgy, ahogy mindig is szoktam; ismerõs terepen járván, nem igazán néztem az itinert. Egyébként majdnem elkeveredtem, mert letértem a jelzésrõl.:) A piros sév és piros kereszt találkozásánál összefutottam két túratárssal (nem, úgysem fogok nevekre emlékezni, a névmemóriámnál már csak az arcmemóriám rosszabb...), akik meglepõdtek azon, hogy nem a kiírt úton ereszkedtem le, ráadásul így pár méterrel megtoldottam az össz-szintemelkedõt. Én vidáman közöltem, hogy itthon vagyok, és nekem ez a bevett út. A hosszú menetelés után különösképpen jólesett elhaladni olyan jó öreg, ismerõs "tereptárgyak" mellett, mint például a két pitbull a lakóparkban, a máriabesnyõi kegytemplom (mely nemrég nyerte el a "Kisbazilika", Basilica Minor címet), a buszmegálló melletti kiskereskedés (itt vásároltam is két energiaitalt, biztos ami biztos alapon), a vasútállomás (ha csupán tíz percet vártam volna, a hatvani személy bevitt volna Gödöllõre.:). Végre aztán elértem a várva-várt gödöllõi ellenõrzõpontot, ahol úgy vetõdtem volna az igen finom gulyáslevesre, mint hiéna a dögre, ha lett volna erõm-kedvem bármerre is vetõdgetni. Ehelyett azonban pecsételés után ledobtam magam egy székre, elköltöttem a finom táplálélot, amit átnyújtottak, és kivert kutyaként tûrtem, hogy a szemerkélõ esõcseppek gúnyosan kopogják rajtam - kissé elsietett - gyõzelmi taktusukat. Vagy egy órát ücsörögtem és pihentem. Közben a már említett domonyvölgyi barátom, név szerint Máté is megérkezett két ismerõsével. Határozottan örültem a jelenlétének, mert a Gödöllõ és Isaszeg közé esõ szakaszon kifejezetten az õ szakértelmére szándékoztam bízni magam, tekintve, hogy már vagy ötször részt vett a 25-ös résztávon, nekem pedig, a jelenlegi fizikai állapotomban nem volt túl nagy kedvem olyan bonyolult szellemi tevékenységekben elmerülni, mint az itinerelemezgetés.
3. Gödöllõ - Pécel
A két energiaital elfogyasztását követõen felkecmeregtem, és nekilódultunk, hogy magunk mögött tudjuk az utolsó huszonöt km-t is, ahol némi jól megérdemelt jutalom is várt ránk. Mindez nem sokkal este 10 óra után történt (a gödöllõi pecsétet 9:8-kor kaptam meg). Valami kavar volt a Bolnoka felé vezetõ útvonallal, de szerencsére gond nélkül jutottunk el az ellenõrzõpontig; bár sötét volt, egy-egy szalag mindig kisegített.
Itt pár szóban megemlékeznék két dologról, melyek, úgy tûnik, már régóta aktuálisak, legalábbis "gethe" 2003-as beszámolójából ez tûnt ki számomra. Nevezett személy nevezett írásában erõteljesen hangsúlyozza, hogy Veresegyház nevének végében nem szerepel "a" - ez még most is téma volt az asztalnál (pedig most nem érintjük Veresegyházat). A másik észrevételem a zajos csoportokra vonatkozik: már a jelzett beszámolóban is panaszkodnak rájuk, és Mátéval is éppen megjegyeztük, hogy tavaly is, idén is akadtak részeges zajongók, akik a hátunk mögött csapták a ricsajt, és egyszer sem voltunk oda értük. Persze, sok mindent nem lehet tenni velük, még csak bosszankodni sem érdemes, hiszen az ember végül csak magával szúr ki, de érdekes volt ezekrõl más beszámolókban is olvasni.
Bolnoka és Isaszeg között Máté lelkesen találgatta, melyik pontokon éltük át tavaly emlékezetes "vaddisznókalandjainkat" (volt több is). Én ehhez nem igazán asszisztáltam, mert eléggé ki voltam merülve. Még a nevetés is fárasztott, pedig abból aztán jutott bõven. Azért nagyjából sikerült betájolnunk az a helyet, ahol anno kb. 4-5 méterrel elõttünk robogott át egy disznó az út egyik olaláról a másikra, és azt is, ahol egy süldõ malacka úgy 1-1,5 méterrel elõttünk sétált ki az útra - miközben kétoldalról, sûrû, mély, fenyegetõ röfögés övezett minket. Nyilván anyuci sem volt messza akkor...:) Most nem láttunk, és nem is hallottunk egyetlen vaddisznót sem; nyugiban telt az út. Annyira nem is bántam, és ezt akkor is vállalom, ha egyesek "finnyás-félõs városinak" bélyegeznek ezért.
A Honvédsírok elõtt már többször is igényeltem a köztes pihenést. Az ellenõrzõponton aztán hatványozottan örültem a padoknak és a csokinak. Azt hiszem, sikerült is végleg kiírnom magam a teljesítménytúrázók közösségébõl azzal, hogy - engedéllyel ugyan, de - egy második csokit is elvettem magamnak.
Isaszegtõl Pécelig aztán nagyjából megint ismerõs volt minden, hiszen az ÉH45 és az ICS30 révén nem olyan rég már nagyrészt kiismertem magam ezen a szakaszon. Nincs is igazán mirõl mesélni. Nagyjából úgy bukdácsoltam elõre, mint egy zombi, a tudattartalmam is kb. egy zombiéhoz volt mérhetõ, sõt, néha olyan hangokat is adtam ki, akár egy zombi. Tulajdonképpen nem lepõdtem volna meg, ha egy épp a közelben tartózkodó keményvonalas Diablo-rajongó e hangok hallatán reflexbõl leütött volna. A Bajtemetés elõtt kanyargó több kilométeres tömény aszfaltra igencsak haragudtam azokban a percekben, viszont annál üdítõbb volt leülni egy kicsit a szántóföld szélére az ellenõrzõpont mellett, és szelíden kortyolgatni a Máté által hozott házipálinkából (azt hiszem, az volt). A hátralevõ néhány kilométer az elejét leszámítva megint csak végigaszfalt volt. Szerencsére nem tévedtünk le a jelzésrõl. Kicsivel távolabb láttunk idegen lámpákat, és olykor elbizonytalanodtunk, vajon tényleg jó irányba haladunk-e. De aztán csak bevágódtunk Pécelre, mégpedig, ahogy kellett, a Pihenõ utcában. Ahogy elértük a Hõsök útját, új erõre kaptam, és végállomásunk közelségének biztos tudatától feltüzelve kocogtam be a már igencsak hõn áhított célba. Nagy örömmel vettem át a jelvényt. Közben a többiek is beértek. Odabent elhelyeztünk néhány széket, és nekiláttunk jól megérdemelt söreinknek, melyeket még induláskor helyeztem el a rajtban, egy általam hozott hûtõládában. Pár óra jólesõ pihenés - és pár üveg, legalább annyira jólesõ sör - után kisétáltunk a vasútállomásra (esetemben a "kivonszoltam magam" kifejezés talán hívebben fedi a valóságot), és hazautaztunk a 6:3-as személyvonattal. Otthon egy már igencsak vágyott tisztálkodás után belesüppedtem az ágyba, ahonnét késõ délutánig nem is méltóztattam kikecmeregni. Címszavakban ez volt életem elsõ 100 km-es teljesítménytúrája.
Indulás: 6:25
Érkezés: 4:20
Teljesítési idõ: 21:55
Fantasztikus volt. Legkedvesebb dombságomat olyan alaposan jártam be, mint még soha. A szalagozást kifogástalannak tapasztaltam. A számomra teljességgel ismeretlen tereprészeken (Pécel - Domonyvölgy) tökéletes volt. Jószerint bele sem kellett néznem az itinerbe, csak a szalagokat követnem. Szerintem a Margitától is nagyon jó volt a szalagozás, de errõl azért nem nyilatkozom, mert itt már ismertem a terepet. Az ellátás is nagyon jó volt, talán annyit leszámítva, hogy épp a Margitán, a leghosszabb résztáv után nem volt semmi. Dehát ennyit bírni kell.
Jó volt az idõ is: a köd szép, a napsütés pedig kellemes. Gödöllõn volt némi szemerkélés, de tényleg csak jelentéktelen mértékben. Az éjszaka is csak annyira volt hûvös, hogy pont jólessen.
Azt az egy dolgot nagyon sajnálom, hogy nem volt kézfogás a jelvény átadásánál. Én is egyetértek azon túratársaimmal, akik szerint a gratuláció hozzátartozik a túrához. Nem baj. Bizonyára a célban ülõ hölgyek is fáradtak voltak már. Én enélkül is nagyon örültem. Egy idõben teljesített 100-as túra - sör - jó társaság - kell-e bármi egyéb, hogy az ember jól érezze magát? Az már egyszer biztos, hogy ha kellõképp felkészültnek érzem magam - mert amúgy eléggé rendszertelenül járok teljesítménytúrázni -, akkor jövõre is itt a helyem. Köszönet a szervezõknek, amiért az aránylag csekély résztvevõ ellenére is ilyen gondosan lebonyolították ezt a túrát. |
