Tihanyi Gejzirit 20
A busz letesz minket Aszófõ, vasútállomás bejárati út megállóhelyén és valóban, innen már alig néhány méter a nevezett létesítmény. Ahogy sétálunk az állomásra, elõttünk fekszik a Balaton, a Tihanyi-félsziget nyugati, meredek dombjai és messze, kékes árnyalatban, a somogyi emelkedõk közé épült völgyhíd. Kerek repkénnyel és szaktársával, Dénessel hármasban érkezünk meg a rajthelyre, ahol az ott tartózkodók száma nagyjából nyolc fõ, úgy, hogy ebbõl kettõ vasutas, hárman mi vagyunk, a többiek pedig szintén túrázó kinézetûek. Talán. Pár perc várakozás után begördül a rendezõket szállító autó, elkezdenek pakolászni, valamint megérkezik a 199-es Bzmot Székesfehérvár felõl, természetesen nem lehet ellenfény nélkül fotózni. Eltelik még várakozással néhány eseménytelen perc, már kipakoltak a rendezõk, gyûlnek a túrázók, de nevezni még nem lehet egy ideig. Ez 8 óra elõtt néhány perccel kezdhetõ meg, gyorsan kifizetjük az elõnevezéssel igen méltányosan alacsony nevezési díjat és megkapjuk a dobogós rajtszámokat, valamint a térképvázlattal és a minimálisnál is minimálisabb leírással ellátott itinert. Kereken nyolc órakor a rendezõség egyik tagja rövid szöveggel útnak indít minket és mi útra kelünk. Sokan a vasúti ûrszelvényben kolbászolnak, mi a kerékpárutat választjuk, ott legalább nem töri az ember lábát a zúzottkõ ágyazat. Átkelünk a sínpáron és irány Tihany. Kisétálunk a faluból a furcsa nevû Kües utcán, utána pedig már a kerékpárúton, hársak és néhány juharfa árnyékában. Aztán eltérünk az Apáti-templomrom felé, amely szerencsére egyáltalán nem romos állapotban ácsorog Sajkod bejárati útjánál. Itt belépünk az erdõbe, elkezdünk szépen kényelmesen kapaszkodni a szûk, egynyomos ösvényen, a növényzet nem tartja be az ûrszelvény megtartandó méreteit függõlegesen, így aztán folyton hajolgatnom kell. Kiérünk egy rétre, csupa csillagvirág az egész, majd újra bemegyünk az erdõbe, itt már szolidabbak a járhatósági viszonyok.
Némi plusz szintemelkedés után megérkezünk a Nyereg-hegy ellenõrzõpontra, amelynek a neve kissé képzavaros, lévén a Nyereg-hegy nyergében van. Megkapjuk utunk elsõ pecsétét, továbbsétálunk és kitérünk egy kis kilátópontra, van tájékoztató tábla és alattunk a nádas-mocsaras Külsõ-tó. Mögötte látszanak utunk következõ állomásai, a Kis-erdõ-tetõ és az Óvár-hegy, nem mellesleg az apátsági templom. A soroltak között pedig néhol felbukkan a Balaton. A fotómegállás után lefelé suhanunk egy ideig, aztán mindenféle szõlõsorok mellett szintben folytatjuk a sétát. Már kezdenénk felgyorsulni, amikor újabb emelkedõ következik és máris a Kis-erdõ-tetõn vagyunk, onnan pedig a Szélmarta-szikláknál. Olyan, mintha valaha, valakik kitalálták volna, hogy pihenõhelyeket építenek kõbõl, csak elméretezték és inkább hagyták a fenébe, azóta pedig a köveket csak pusztítja, koptatja a szél és a víz. Átkelünk valami országúton, szélén példásan széles kerékpárút díszeleg, mintha frissen aszfaltozták volna. Felkapaszkodunk a soron következõ dombra, mellettünk mélynek tûnõ szakadék, oldalt magasnak tûnõ sziklafal, elõttünk meredek, de egészen rövid emelkedõ. A tetõn szép kilátás, Balatonfüred nevezetességeit tárgyaljuk, van néhány egészen oda nem illõ toronyház és egy még kevésbé odaillõ narancssárgára mázolt házcsoport. Ja, hogy az a híres-neves görög falu, nos, elég ocsmányul néz ki. Szerencsére bõven lehet másfelé is bámészkodni, inkább ezt teszem és a hatalmas vízfelületet nézem. Aztán, amikor majdnem legurulok a domboldalon, kicsit több figyelmet fordítok az útra is. Némi ereszkedés után az itt is egyszemélyessé váló úton megérkezünk a Barátlakásokhoz, az egyiket egész közelrõl megvizsgáljuk. Nem túl nagy, viszont az északi tájolás miatt egész biztosan sötét és hideg. Nem irigylem a középkori bencéseket, na. A tájékoztató táblánál újabb ellenõrzõpont, gyorsan letudjuk és inalunk tovább. Elsétálunk a Ciprián-forrás mellett, éppen nagy a tolongás, különben is, Kerek repkény zsákja tele van hideg vízzel, nem lenne fair, ha nem tõle kérnék inni. Elérünk egy jó meredek ereszkedõt, valaha itt tereplépcsõ vezetett, most a nyomai vannak inkább meg, mint a lépcsõ maga, méretes zsákommal keresem egy darabig az egyensúlyt.
Még egy darabig ballagunk a fák között, aztán a jelzés átvezet az országúton, kiérünk a civilizált tájra, Dénes kissé megkönnyebbül. Sétálunk a hátán hosszú hullámokat hordozó Balaton kiépített sétányán, egészen a kikötõig, a távolban feltûnik néhány fehér vitorla. Közmegegyezéssel elsétálunk a lángosos-sörözõs intézmény elõtt, hogy inkább majd fent fagyizunk. A fent eléréséig azonban eltelik néhány perc és néhány kanyar a szerpentinezõ jelzésen a kacsalábon forgó és a lerobbant villák között. Legalább addig adódik idõnk megtárgyalni a régi és az új építésû házak fûtéstechnikai kérdéseit és még alig jutunk el az eredõ hõátbocsátási tényezõ kiszámításáig, amikor sokkal érdekesebb dolgok tárulnak elénk. Az egyik maga az Apátsági Templom, a másik a meseszép, messzire nyúló kilátás a Balatont keleten lezáró néhány dombig, valamint délen Somogyországig. A harmadik pedig az, hogy a fagylaltunk elérhetõ közelségbe kerül („Igyál fiam, Bendegúz, úgyis egyszer élünk!” a jelmondat), olyannyira, hogy leülünk és elmajszoljuk ott helyben. Jó húsz perc ücsörgés után már csak rám várnak, mert még Kerek repkény is hamarabb végzett, mint én, így értékes másodpercek elvesztegetése után folytatjuk az utat.
Kikeveredünk Tihanyból, szép, széles úton baktatunk, elõttünk, mögöttünk senki a túráról, a Belsõ-tó tiszta tükre kísér közvetlen északon és néhány magasabb domb délen. Újra erdõbe térünk, felkapaszkodunk az elsõ, útba esõ gejzírkúpra, kilátást fotózni és meglepve találunk egy gyerekcsoportot a fák felett, alig száz-százötven méternyire délre. Nincsenek rejtélyek, õk egy másik gejzírkúpra másztak fel, tanárostul, mindenestül. Amikor arra megyünk, éppen ereszkednek le, cselesen elállva az utat, de mi még cselesebbek vagyunk és a fûben, meg ahol tudjuk, kikerüljük õket. Annak érdekében, hogy még kevésbé lehessen belelendülni a menetbe, ellenõrzõpont állít meg, õk pecsételnek az Átjáró-barlanghoz tartozó négyszögbe (nem, juszt sem írok „kockát”, pedig elõször azt akartam :)). Megtesszük a kitérõt a barlanghoz, pont a tetejénél virít a bója, fellépünk lyukasztani, közben megérkezik az imént megelõzött gyerekcsoport. Nem nehéz észrevenni õket, körülbelül akkora zajt csapnak, mint egy teljesen lerészegedett vándorcirkusz társulata. Szerencsére a barlang felprédálása jobban leköti õket, mint a továbbhaladás, mi pedig a szabaddá váló pályát teljes sebességgel használhatjuk ki. Innentõl szó szerint minden sarkon találunk egy újabb gejzírkúpot, van lyukas gejzírkúp, tömör gejzírkúp, szögletes gejzírkúp, de lehet, hogy keverem egy másik történettel. A gejzíreket jól megfigyeljük, némelyikre emlékszem tavalyról, némelyik pedig szinte újként köszön rám, pedig most nézem, hogy tavaly is lefotóztam. Viszont mindegyikre igaz, hogy nagyjából 2-9 méter magas kitüremkedés a talajból, a tudományos hátterét a két környezettudomány szakos hallgató nem meséli el, fõleg, hogy, nem is kérdezem. Ennek oka, hogy kellõ közelségbe kerülünk a zsíroskenyeres ponthoz és természetesen az étkezésre terelõdött a beszélgetés.
Addig azonban még kérünk néhány pecsétet a Hálóeresztõ Esõház (ezt végképp nem tudom, mi lehet) nevû helyen, megérdeklõdjük, hány induló lehet a túrán, de még nem szóltak nekik errõl. Megállapítjuk, hogy menni már egész meleg van, de egy helyben állni és pontõrködni még egész hideg, tehát mi is tovasietünk. Feltûnõen szép kilátásban gyönyörködünk a továbbvezetõ úton, nyugat felé tiszta az ég, a Tanúhegyek, mint megannyi felkiáltójel tornyosulnak a láthatáron. Nemsokára leereszkedünk a magas útról és végre megérkezünk az etetõpontra. Itt pecsétet adnak és zsíroskenyeret és finom, langyos teát. Repetázunk, hátha nem marad a mezõny végének :P és némi pihenõ után indulunk a túra hátralévõ néhány kilométerére. Meredek kaptatók követik egymást, néha oldalra nézünk, mert nyugat felé még mindig lenyûgözõ a kilátás, az út keleti oldalán pedig vagy erdõt, vagy mindenféle erodált sziklaalakzatot, vagy az Apátság látképét találjuk. Elõttünk pedig a Balaton-felvidék és a Bakony hegyei emelkednek a messzeségben, kivehetõ halványan a Kab-hegy magas, de ilyen távolságból törékenynek tûnõ adótornya. Az utolsó emelkedõ után megérkezünk a Nyereg-hegyhez és bezárul a kör, innentõl szembe megyünk a reggeli etappal. Sõt, a 33-as táv résztvevõivel is, jönnek néhányan, ha nem is annyian, mint tavaly. Páran kérdezik, hogy messze van-e még a pont, egyre inkább ki kell õket ábrándítanunk. :) Majd leérünk újra a templomhoz, elõttünk a kerékpárút és a távolban vár Aszófõ. Nemsokára beérünk, az enyhe oldalszél sokat segít az amúgy nagy meleg elviselésében. Átkelünk a vasúton újra, megint a kerékpárutat választjuk és máris megérkezünk a célba. Itt megkapjuk a díjazást, most normál méretû kitûzõ van többféle, én egy hársleveleset választok (Hárslevelû, hmmm... :)), Repkénnyel együtt. Dénes is erre szavaz, kapunk még oklevelet, idén rendes papírra nyomtatva, valamint egy csomó szóróanyagot a Balaton-felvidéki Nemzeti Parktól, tök jó, most már tudom, hogy a kék vércse és a vetési varjú évét írjuk. Megvesszük a vonatjegyet Balatonfüredig és a kiváló idõzítésnek köszönhetõen alig tíz perc várakozás után felszállhatunk az érkezõ Bzmot 225-re, természetesen most Tapolca felõl süt a Nap, megint ronda sötét képeket készítek.
Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Dénesnek, valamint a túrát a rendezõknek. Köszönöm továbbá Neked, kedves Olvasó, hogy egy 20 km-es túráról volt türelmed végigolvasni egy kétoldalas beszámolót. :) Kifejezetten élveztem a menetet, szép a táj és jók az utak, a szervezésben pedig semmi fennakadást nem tapasztaltunk. Jövõre jó lenne megnézni a hosszú távot is, de jobb, ha nem tervezek ennyire elõre.
-Kékdroid- |
