Túrabeszámolók


Téry Ödön emléktúra 50/25/20

nagypapaTúra éve: 20092009.03.23 17:16:00
Téry 50

Jó idõben voltam, jó helyen. Minden hátsó gondolat nélkül irom le ezt a divatossá vált mondatot. Ha visszagondolok a Budai Trapp és a korábbi Téry-túrák során oda és vissza éppen hússzor megtett szakaszra - egyéb alkalmakat nem számolok - akkor azt hiszem, hogy soha nem láttam még ilyen hatalmas hóvirágmezõket, mint most. A tél elhúzódott és márciusi ibolyák helyett csak néhány szál keltike merészkedett a hóvirágok mellé. A Remete-szurdokban mindkettõ megjelent, az utóbbi csak mutatóba,
ámde a Kutya-hegy nyergétõl a Kõris-völgy aljáig kis megszakitásokkal végig lefedték a talajt a zöld levelek felett fejet hajtó fehér harangok. Mert bár késik a naptári tavasz, azért a bátor növények mégis közlik velünk, hogy ami késik, az mégsem múlik.

Ezt - in medias res belevágva - elõre kellett bocsátani és most igazodni fogok az idõrendhez.

Derült égre és fagypontra ébredtünk. Hinni lehetett, hogy a napok óta fújó szél eléggé megszáritotta a talajt, legalább is a hóhatár alatt. Szedtem a holmimat és hat negyvenkor a Moszkva-téri "gombában" kávéztam. Utána átmentem a túloldali megállóba, ahol éppen benn állt egy villamos, amire a 61-es szám volt irva. A villamos állt, az ajtaja nyitva volt, majd 2-3 perc múlva záródtak az ajtók és a kocsi elindult a Városmajor felé. Ekkor kinyitottam a szememet és megállapitottam, hogy még nem vettem tudomásul a forgalom átszervezését, várhatom a következõ jármûvet. Ilyenek a fejlõdésképtelen emberek.

A többi magától ment, elég sokan össze is jöttünk, kis csapatunk felvonult a gyermekvasút állomásához. Az elsõ ember, aki szembejött velem, Molnár Gábor volt, aki megdicsért, hogy a Tanácsköztársaság évfordulóját túrával ünneplem. Elismeréssel adóztam Gábor kiváló memóriájának, mert én - gyarló módon - csak azon törtem a fejem, hogy huszadikán van-e ebben az évben a napéjegyenlõség vagy a rendes helyén. Néhány szellemi riposzt után õ elment és biztos voltam benne, hogy többet már nem is fogom látni. Odalépkedtem tehát a megfelelõ asztalhoz, fizettem és cédulát húztam. A Rendezõségben ismerõsök dolgoztak, ölelkeztünk és humorizáltunk, érdeklõdtünk, hogy kivel, hol lesz szerencsénk még találkozni. Mészáros János a sor végén tornyosult, s amint meglátott, lecsapott rám azzal, hogy egy jubileumi kitûzõt fog adni, ha vigyázok a kasszájára. Megtettem, s igy egy olyan plusz kitûzövel térhettem haza, amely a Téry Ödön Baráti Társaság húszéves fennállását hirdeti. Nagyszerû, NGO kitüntetés.

Ágival vágtunk neki a menetelésnek, aki még nem volt biztos abban, hogy meddig jön. A Zsiroshegyi-út monoton szalagja végén érdektelen pillantást vetettem azokra, akik egyenesen haladtak tovább és nem kezdték el a remetei templom elõtti kanyargást.
A hely ismeretét hasznositani lehet. Ki igy tesz, ki úgy. A szurdok elõtti ellenõrzõ pontnál érdekes karosszéria roncs fogadott minket, kicsit el is takarta az ismerõs pontõrt. Mindenesetre, megkérdeztem tõle, hogy tavaly óta volt-e otthon? Szeliden igenlõ választ adott és nem bántalmazott abszurd feltevésem miatt. Ezután jött a szurdok a már emlitett vegetációval, majd a patak, ami felett legjobb volt, egyensúlyozgatás helyett, egy alkalmas ponton átugorni. Még nekem is sikerült. Aztán jön a mászás, fel a platóra. Az elején egy páros megelõz, a felsõ szakaszon viszont változik a helyzet. Nem rossz, ha az ember tudja, mire számithat és eszerint osztja be az erejét.

A következõ szakasz egy gyakori, elkészitendõ házifeladat. Az unalmat egy kedves túratársnõ segitségével sikerült elûzni, akivel nagy egyetértésben szidtuk a nesztelenül, tõlünk milliméterekre elhúzó kerékpárosokat, akiket mindmáig nem lehetett rávenni a csengõ használatára. Pontosabban, egyetlen egyszer valaki jelzett, fel is irtam volna a kéménybe, ha tudtam volna a nevét. Emlitettem ezt az ügyet tekintélyes embereknek is. Nincs változás. Meg kell várni egy balesetet? Az nagyon csúnya is lehet. Azt tudom tanácsolni az álmodozva bolyongó túratársaimnak, hogy a legkisebb irányváltoztatás elõtt révedjenek fel költõi álmukból és nézzenek hátra egy pillanatig.

Három társunkat sikerült visszatapsolni a KZ elágazásnál, ahol elég rejtve tér le jobbra az ösvény a betonútról. Beszélgetni nagyon veszélyes, olyankor tévesztjük el
legkönnyebben az utat. Ezután jön a köves emelkedõ, a fenyõk és az ellenõrzõ pont. Közben elszalad mellettünk néhány futó. Csak azért teszem szóvá, mert az egyik Borosnyainak néz ki. Ágival találgatásokba bocsátkozunk. A megoldást maga Balázs adja meg valamivel késõbb, mondván, hogy az öccsét láttuk. Óriási a hasonlóság.

A Nagy-Szénáson jár a szél, miért ne tenné? Lenézünk a Hosszú-árokba. Innen felülrõl nagyon festõi a völgy, a Piroson, 60 kilométer után, más szemmel méregetjük a tájat, illetve én nem méregetek semmit, mert november elsején, este kilenchez közeledve, már sötét van. Képzeletben most azokat a tájékozott társainkat is láthatjuk, akik az egykori munkásmozgalmi fal megkerülésével ügyesen leereszkednek a K+ jelzésig és át tudják vágni a K nagy körivét. Õk nyernek a távolságon de elveszitik a Kutya-hegyi virágos rétet. Kár.

Abban a ritka szerencsében volt részünk, amikor a Kõris-völgy gyakorlatilag száraz. A Budai Trappon még nagy erõgépek szántottak árkokat a talajba, folyt a fakitermelés, az erdészeti munkások égõ bükkhasábok mellett melegedtek, mi pedig bukdácsoltunk az egyenetlen talajon. Most nem panaszkodhattunk, simára gyalulták az utat. Gyorsan le is értünk, a fotósok utoljára még a virágokat vették célba, majd átmentünk a lengõajtón és ott voltunk a Kálvária-hegy alatt. Itt megritkul a sereg , ismét a tapasztalt túrázók kerülnek helyzetbe, akik az elsõ utcák egyikén jobbra fordulva közelitik meg Klotildligetet. Aki "útvonalkövetõ" az tovább megy és most is megcsodálhatja a piliscsabai vasúti átjáró utáni majdnem hibátlan óriásfenyõ fasort. Szépek a villák, Klotildliget mindig úri hely volt, bennünket azonban a Szent István-út végén megbújó Liget büfé érdekel.

A Liget sokat fejlõdött az utóbbi évtized alatt, tágas lett, jó berendezéssel. Ellenõreink, szokás szerint, a teraszon fogadnak, megirják az elsõ szakaszért járó emléklapokat, bélyegeznek a továbbmenõknek. Leülünk egy negyedórára - húsz percre, eszünk-iszunk valamit, búcsúzunk a végzõktõl, érdeklõdünk, ki jön tovább. Ilyen például Rácz Frigyes, akivel már harmadszor találkozom az év elején, s aki már indulóban van. Majd Szentkereszten újból látjuk egymást - mondjuk. Ági eldönti, hogy tovább jön Dömösig.

A P+ következik, utána az Iluska-forrás felõl érkezõ piros. Ezt a szakaszt sem láttam ilyen száraznak hosszú ideje. Jól haladunk, fiatalemberek elõznek és az útirány felõl érdeklõdnek. Közlöm velük, hogy amig elmarasztaló birósági vagy szervezõi döntés nem születik, addig nem fordulok balra a magánerdõ keritésének végén, azaz a sorompó és a szokott pocsolya után, elég nekem kibirni az õszi piroson az elvadult bokrok tépéseit-szúrásait, az alattomos buktató indákat. Különben is az úgynevezett Téry-út hagyományosan egyenesen megy Pilisszántóig. Persze jó lenne itt pontositani az útvonal leirását, mert aki nem tizedjére megy végig a túrán, az bizonytalanul mozog ezen a részen. Még késõbb is van egy szakasz, ahol az itiner fenyõerdõrõl beszél, de ez a pár szó mintha abból az idõbõl maradt volna, amikor a Som-hegyi kulcsosháznál volt az ellenõrzõ pont, s akkor a magántulajdonok áldásainak következtében le kellett ereszkedni a mészégetõig és annan menni fel a faluba.

Pilisszántó belsejében nincs újdonság, a fõutcán felfelé menve azonban elég sok sétálóval találkozunk. Mivel nem kifejezetten turista öltözéket viselnek, arra kezdünk gondolni, hogy a fejlõdõ emlékhely látogatóival van dolgunk. Igy is van. Az autóbuszfordulónál már látható, hogy vadparkoló alakult ki a valamivel feljebb lévõ mezõn, s onnan egy kõvel leszórt utat készitettek a kápolna irányába. A forgalom láttán nem kellett nagy jósnak tartani magam, amikor még tavaly arról irtam, hogy hamarosan aszfaltút fog itt készülni a gépjármûvek számára. Pedig jó lenne elkerülni a drive-in megoldást, egy kicsi mozgás mindenkinek kell. Az õszi Piroson majd meglátjuk - ha élünk - ,hogy mi alakul ki novemberre.

Gyerünk fel a szántói nyeregbe, s forduljunk Pilisszentkereszt felé. A jó úton gyorsan szedhetjük a lábunkat, nem úgy, mint pár éve, amikor a temetõ elõtti útbevágásnál szinte derékig estünk a széltõl összehordott hóba. A temetõ már Mlynki, az utca pedig Santovska ulica. Az egykori kocsmában biztosan szlovákul folyik a társalgás, az Emma vendéglõ pedig kicsipve várja a közönséget. Benn balra a söntés boxokkal, jobbra az étterem a finomabb embereknek. Addig jutva azonban megcsodálok néhány, sárga crocussal és lila kökörcsinnel vegyitett szép hóvirág telepet, amint ott virulnak az elõkertek melegében.

Rácz Frici már integet, indul felfelé, mi azonban most kezdjük élvezni az életet. Az Emma étkeztetési pontnak választása mindenkinek nagyon jó. Az étteremnek forgalma van, a szervezõknek pedig nem kell kannákban vizet cipelni a hegyoldalra és ott jó hideg kulcsosházban fõzni, tálalni. A húsleves remek, ize is van, tartalma is. Aki akarja megtoldja a pultnál kapható itallal. Érdemeim elismerése gyanánt sört kapok ajándékba, én pedig nagylelkûen vállalom, hogy egy üveggel felviszek Dobogókõre az Igazgató Úrnak, aki a múzeum õre és gondnoka. Mindenesetre aláhúzom, hogy teljesitményem túlszárnyalja mindenféle FedEx vagy DHL gyorsposta szolgáltatását, mivel a küldeményt egy órán belül kézbesitem a cimzettnek. Mészáros János még bõviti társadalmi kapcsolataimat, mert megismertet Farkas Elek úrral, aki - Lévay Béla megfogalmazásában - szintén "tapasztalt" férfiú, s akit látásból ismertem is már.
Boróka nevû vizslája, mint általában az okos kutyák, barátságosan viszonyult hozzánk.
Bea még reménytelenül megpróbált elcsábitani a Balaton 50-re, ami, sajnos nem fér bele az életembe, majd János kapott lencsevégre Ágival a továbbindulás percében.

Megyünk fel a Fagyos katonához. Az ösvény jól kialakult, a kidõlt cseresznyefa pedig régen elkorhadt. Tartom a szabályos pirosat, pedig lenne egy teljesen megengedhetõ bifurkáció. Az úton gyenge sár kezdõdik, sejthetõ, hogy feljebb még havat is fogunk látni. Mire megérkezünk a mutatós civilizáció határához, egyben felérünk a déli hóhatárhoz is, amely, helyzeténél fogva, foltos takarót jelent. Irány a Múzeum és barátunk, az Igazgató Úr. Átnyújtom a küldeményt egy kiváló sporttárs jelenlétében, aki tanúja volt az átvételnek is. Néhány vidám mondat után a következõ bélyegzõ hollétérõl érdeklõdöm, mivel tavaly, Feidiga Károly, "más fontos elfoglaltsága miatt", Igazgató Úrra bizta az Ilona-pihenõi pecsét kiszolgáltatását.

Jöhet a Turista büfé mindenféle földi jóval. Errõl már máskor is beszéltem, de még egyszer aláhúzom, hogy mind a tea, mind a forralt bor nagyon jó édes és forró, amit a fáradt vándor gyomra csak üdvözölni tud. Vili, a fõnök, széles mosollyal köszönt minket és érdeklõdik, hogy honnan hová van szerencsénk gyötörni magunkat. A választ megadjuk és bekebelezünk egy nagyméretû zsiros kenyeret is. Ettõl nagyon erõsekké válunk, majd nagyjából húsz percnyi üldögélés után (van idõ) tovább indulunk.

A gerinc északi oldalán szép tél van. 10-15 centis tiszta hó szegélyezi a kásássá taposott ösvényt és az összefüggõ hótakaró még a Rezsõ-kilátó után is tart addig, amig a bükkerdõbõl kikerülve irtásra érkezünk. A szintén újabban létrejött sámánisztikus emlékhelyen egy nõ ütöget egy dobot. Az a benyomásom, hogy a Pilis szivének dobogását akarja hallhatóbbá tenni a tájékozatlanok számára. Nekem azonban inkább elszorul a szivem, tartani is kell magam, hiszen azon a helyen járunk, ahol Hegedûs Robi utolsó lépéseit tette. Engem ez hat meg.

A Jász-hegy nyerge sétaút. Elõre szegezett szemekkel haladunk, várva, hogy mikor tûnik fel a két ismerõs alak: Károly és felesége. Õk is feltûnnek. Ahogy a távolságot mérem, körülbelül 3-4 perce indulhattak ellenõrzõ pontjukról szembe velünk, Dobogókõ irányába. Praktikus idõmegtakaritás. Baráti szavakat váltunk és Károly a szokott módon - igen természetesen - felszólit a Pilis 50-en részvételre. Ez a reklám és a toborzás helye. O. K.

Lefelé megy a Nap, ütemesen abszolváljuk a hátralévõ néhány kilométert. Minden a régi és még mindig nem tudom, hova került Martsa István szobra. Lehet, hogy valamelyik útikalauz majd megemliti. A cél a presszóba települt, õreink a teraszon üldögélnek. Hol van Mészáros Gyuri bácsi, a megszokott ellenõr? - kérdem. Azt már tudtam, hogy nem találjuk Dömösön, de most azt is megtudtuk, hogy miért. Nem az én dolgom, hogy jól tájékozottságomat fitogtassam, de az tény, hogy kissé gondolkodóba estem a múlt és a jövõ határán. Jani bácsi is hiányzott, pedig õ igen jó beosztással tudott ingázni a bélyegzõ asztal és a pult között.

Der Zug - esetünkben der Bus - war pünktlich, hogy Bölltõl orozzak egy fordulatot, idejében megérkezett. Elõször volt alkalmam gyönyörködni a 880-as új forgalmi jelzésben. Idõközben szépen össze is verõdtünk. A csuklós jelleget, meg ingyenes utazási lehetõségemet kihasználva mostanság a második vagy harmadik - általában, a leszállók miatt kinyitott - ajtón lépek fel és igy helyhez is jutok. Egyébként anélkül is sikerült volna. Elõször jöttem át busszal a kivilágitott Megyeri-hidon az Újpest-Városkapunál lévõ végállomásig. Onnan már a metró és a busz vitt haza.

Jó kis kirándulás a Téry 50. Fáradtság nélkül megtehetõ minden korosztálynak a szintidõn jóval belül. Mivel a Liget, az Emma és a dobogókõi büfé is útba esik, ennivalót sem kell vinni magunkkal. Legyen szabad annyi épitõ kritikát kimondani, hogy az elsõ utasok, meg hát a túra minõségének érdekében, feltétlenül naprakésszé kell tenni az útleirást. Azt is szeretném hozzátenni, hogy egykori számtantanár létemre nem tudtam megbirkózni az elsõ illetve utolsó oldalon közölt szintadatok egyeztetésével. Ha segit valaki, szivesen bevallom numerikus hiányaimat.

Köszönöm a rendezést!