Lepke 40
Reggel ötkor már úton is voltam Budáról, hogy elérjem a hét órási rajtot, mert hatra vissza kellett érnem egy családi banzájra. Az idõjárás elõrejelzéssel ellentétben teljesen tiszta volt az ég, sehol egy felhõ. Biztos ami biztos alapon hoztam kamáslit és sok réteg ruhát, amiben aztán majdnem meg is fõttem, merthogy ragyogó idõnk volt. Vonyarcvashegyen kis keresgélés után meglett a rajthely, de csak abból jöttem rá, hogy hol kell lekanyarodni a vasútállomáshoz, hogy megláttam pár túrázót. Ki van írva, csak nem vettem észre? Mindegy, végül 7:40-kor nekivágtam.
Szép útvonalú, kevés, de annál meredekebb kaptatót tartogatott a túra. Rögtön bekezdett a Berzsenyi kilátó hegyének megmászásával, ami nekem még könnyen ment, de sok volt a 25-ös távon a civil, akik megküzdöttek vele rendesen. Voltak akik felfelé menet engem kérdezett, hogy jó irányba mennek-e, mert ilyen hosszú emelkedõ nincs is. A csúcson aztán simán elrobogtam volna a kilátóhoz kanyarodó út mellett, ha nem szól rám két kedves hölgy, hogy túlmentem. A kilátóból gyönyörû képet mutatott a táj, fényképeztem is rendesen. A távoli képek nem lettek túl jók, párás volt a levegõ, de a fák között fehérlõ hó kárpótolt. A hegyek északi oldala még elég hideg volt, hogy egy-két centis hó megmaradjon, sõt volt ahol jeges volt az út.
Pihentetõ szakasz jött Büdöskútig, ahol már javában készítették elõ az innivalókat és zsíroskenyereket, sajnos csak visszafelé jövet kaphattunk belõle :) Felháborodott gyomromat egy halom túró rudival csillapítottam. Aztán beálltam egy apa-fia duó mögé, mert nagyon jó tempóban mentek, és gondoltam, hogy majd akkor elõzök, ha elfáradtak. Alábecsültem õket, mert csak a véletlenen múlt, hogy a végén hamarabb értem be - de errõl majd késõbb. Most még az agyagos,saras lejtõn haladtunk, ami kicsit kellemetlen volt, de ezen kívül sehol nem volt sár, a kamáslim szinte tiszta maradt.
Lassan elértük újra a Balaton partját és a szépkilátói büfét. Nem hazudtak, tényleg szép a kilátás, viszont az itineren feltüntetett telefonfülke már nincs meg, és nekem elsõre nem tünt fel a pont se. Szerencsére már voltak piknikelõ emberek, és útba igazítottak. Gyors pecsét, majd egy rendkívül meredek 150m-es emelkedés után a Batsányi kilátónál voltam. Egy menetben csináltam meg, látszódhatott is a fejemen, mert a két fiatal pontõr eléggé aggódva nézett rám. Benyögtem, hogy "legközelebb lifttel jövök", aztán felbotorkáltam a kilátó lépcsõjén szívrohamot kapni. Rövid pihenõt tartottam, fényképezgettem és elmajszoltam egy banánt.
Azt hittem lejtmenet fog következni, erre most jött a túra leghosszabb emelkedõje, a piros kereszt jelzésen. Itt voltam a mélypontomon, de utánna már jól ment minden, és szerencsém is volt, mert a hegygerincen hat õzikét láttam, ahogy engem megkerülve átrobogtak az úton. Leginkább arra gondoltam, hogy bezzeg õk nem lihegtek úgy mint én, biztos jobban bírják a kaptatót. Nem lehet valami jó vadnak lenni a keszthelyi hegyekben, néhol húsz méterenként voltak a magaslesek.
Továbbra is együtt haladtam az apa-fia párossal, és újra elkezdtük kerülgetni a 25-ös távon túrázókat. Megjelentek az iskolás csoportok is, a pontok elõtt sietve elõztünk, hogy ne kelljen sorba állni. Következett a Szent Miklós forrás, amelynek vizébõl jót ittam, majd újra a Büdöskút, ahol zsíroskenyérrel tömtem tele magam. Jó tempóban haladtunk Vonyarvashegy felé/fölé egy elhagyott bánya tetejéhez. Az itteni pontõrök meg is dícsértek, hogy milyen jól haladok, ami meglepett, de jó érzés volt, köszönöm.
A falu (város?) szélén aztán érdekes jelenség várt. Volt turista jelzés, de nem volt hozzá ösvény. Viszont a vonyarcvashegyi kápolna és kálvária domb jól látszott, úgyhogy mindenki nekivágott amerre az utat tippelte. Volt aki a házak között, mások a fiatal fenyvesen törtek utat, mint én is. A kápolna ellenõrzõpont után jött egy kicsit trükkösebb elágazás, ahol a zöld kereszt és zöld háromszög szétvált. A térképvázlatról látszott, hogy egyenesen el kell menni a fõútig, de az elágazásnal csak a zöld kereszt van felfestve, a háromszög 30 méterrel odébb van, alig lehet látni. Mindenesetre sikerült követnem, és lassanként felértem az utolsó ponthoz a Vas-hegyen. Következett egy nagyon meredek rész, aztán murva, majd bitumen a célig. Azt hiszem ez a másfél kilométer jobban fájt a lábamnak és a vízhólyagoknak mint az elõzõ harmincnyolc. A lejtõn a rossz irányból többen is jöttek szembe, köztük az apa-fia duó is, így történt, hogy nem egy idõben értünk célt.
Köszönöm a szervezést, nekem tetszett a túra, kellemesen elfáradtam rajta. Az itinert elsõre fapadosnak láttam, de tulajdonképpen pont elég volt. Az irányokat lehetett tudni és az elágazásokban is jól mutatta, hogy mit kell választani. Egyedül a végén a zöld kereszt, zöld háromszög volt kicsit becsapós, de ez inkább a felfestés hibája, mint az itineré.
bye, krajo |
