Túrabeszámolók


Művészetek Völgye

nafeTúra éve: 20092009.03.09 21:39:38
Mûmûvészetek Völgye nagy kör
GPS-el mért távolság: 34,6 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintkülönbség: 905 m. (Ez utóbbi érték kissé rejtélyes a számomra, mivel tavaly nyáron, majdnem ugyanezen az útvonalon 645 m-t mértem, s még az elõzõ hétvégén egy ismerõs biciklis körön is stimmelt az érték. Nem igazán értem, mi okozta az eltérést.)
Nem túl jó idõjárási elõjelek közt (épp csak elolvadt hó, elég sok leesett esõ, viharos szél, s várható esõ) terveztük a túrát, emiatt megegyeztünk Zolival, hogy a nagyon a rajtidõ elején indulunk. Kiváló idõzítéssel értem Veszprémbe. Épp csak kiszálltam a kocsiból, fölvettem a kabátom, megnézendõ, hová érkezik a székesfehérvári busz, amikor épp befutott egy gyorsjárat. Az elsõ leszálló Ervin. Üdvözlés után, rövid kérdés bevállalja-e a nagy kört? Az igenlõ válasz után fölhívtam Zolit, hol tartanak,s megegyeztünk a rajtban találkozunk. Monostorapátiban, a kamásli felvétel közben befutottak Veráék is, s kialakult egy jó kis , vegyes csapat. Zoliék négyen Gyõrbõl, Veráék ketten Nagykanizsáról, Ervin Székesfehérvárról, én pedig Pápáról.

Gyors nevezés után, hét óra tízkor nekivágtunk a távnak. Nyolcfõs csaptunk elõtt összesen hárman indultak el. Ebbõl kettõt Pulánál megelõztünk. Amikor elindultunk, még „csak” erõs szél fújt. Alig értünk ki a faluból, rögvest ízelítõt kaptunk a ránk váró útviszonyokból. Kerülgethettük a pocsolyákat. A Bondoró Kulcsosházig elég elfogadhatónak bizonyult az út. Utána viszont... Kezdtük rögtön egy névtelen patak keresztezésével. Több ágra szakadtan rohant keresztül az úton. Kerestük hol tudunk a legkönnyebben átjutni rajta. A többség az úton ugrotta át, míg hárman az úttól keletre tették ugyanezt. Kaptattunk tovább. Következett egy kegyetlenül dagonyás szakasz a Ráskóc-patakig. Ez a lejtõ, s az utána következõ rész, aszály idején is sáros, tehát elgondolható milyen, amikor másutt is dagonya van! Mindjárt az elején kipróbáltunk egy párhuzamos útvonalat, amivel megúsztuk a sarat, majd rövid dagonyázás után, jobboldalt egy mezõre tértünk le. A legnagyobb sarat így sem úsztuk meg, de egész jó tempóban jutottunk túl rajta.

Újabb meglepetés következett, a Ráskóc-pataknál. A víz nagyrészt a hídon folyt keresztül. Más lehetõség nem lévén átgázoltunk az 5-10 centis rohanó vízen. Itt egy idõre vége szakadt a dagonyázásnak. Jól karbantartott murvás úton ballagtunk Taliándörögd felé. Nem mondhatnám, hogy repestünk az örömtõl amikor elkezdett szitálni az esõ. Azt is jól láttuk, hogy körben hol-merre esik. A Négyszögletes kerek erdõt és a Kab-hegyet például épp csak sejteni lehetett. Mire elértük az ellenõrzõ pontot, már alig láttam keresztül a szemüvegemen, a sok apró vízcsepptõl. A Katica büfében megkaptuk az elsõ pecsétet, egy nápolyi szelettel, amit gyorsan befaltunk, ittunk ezt-azt, s gyerünk tovább.

A Szent András-templomromnál gyorsan csináltunk azért néhány képet. Mire fölértünk a következõ emelkedõre, viharossá erõsödött az addig sem gyenge szél, s ez így is maradt a túrán végig. Szerencsére oldalszél volt, de gyakran bele kellett még így is dõlnünk. A Nyilasnál lefelé egy mélyúton haladtunk volna, ha azt nem tölti fel hóval az idei tél. Így a part tetején mentünk, az út és a szántó közti keskeny füves-bokros részen. Rövidesen befordultunk a „Szputnyik” felé, s hátszéllel mentünk. Kicsit az esõ is szünetelt. Az ellenõrzõ ponton felírtuk a számot. A szél majdnem földöntött, amikor egy elröpült baseball sapka után léptem az árokparton. Épp csak megúsztam esés nélkül. Némi aszfaltos menet után letértünk egy földútra, s azon értünk be Öcsre. Gyorsan át is mentünk a falun, ami után a szervezõk sajnos változtattak az útvonalon, s a gyertyános füves útja helyett, az aszfalton vezették a túrát, a Pulai-erdõig. Esõben, rossz látási viszonyok mellett nem túl egészséges. Persze a következõ murvás út sem volt éppen a megszokott állapotban, de sebaj. Ezen a szakaszon megint futhattam egy kicsit, hogy egy fotós megálló, s egy fánál tápanyag visszapótlás után beérjem a csapatot. Hamarosan elértük a pulai ellenõrzõ pontot, ahol a pecséthez almát kaptunk, amit helyben egy kis pihenõ keretében be is kebeleztünk. Megállapítást nyert, miszerint nagyon jól haladunk, mivel a táv felét, alig valamivel több, mint három óra teljesítettük. Tudtuk viszont, miszerint a szintemelkedés miatt, a második fele lesz a nehezebb. Ebben lesz a két legdurvább emelkedõ, amibõl újabb útvonal módosítással három lett.

Pula után végre újra erdõben talpalhattunk, ahol az elsõ emelkedõ után, megint változtattak az útvonalon a szervezõk, ezúttal szerencsére. Csaknem elmentem a szalagozás mellett, ami levitt bennünket a Vázsonyi-séd völgyébe. Gyönyörû patakparton talpaltunk, sok fotós megállóval, a volt halastó gátjáig. Idén elõször láttam a természetben hóvirágot, de most aztán tömegesen. Nagyon örültem a télvége eme újabb jelének. Az elsõ, az erdõk színének vörösebbre változása, ami a rügyek megduzzadását jelenti. Sajnos ez a gyönyörû szakasz nem volt túl hosszú. Kellemes mezei út következett, majd rövid erdei szakasz megtételével jutottunk a Tálodi-kolostorromhoz, ahol felírtuk a jelszámot, fotóztunk, ettünk egy kicsit, ki-ki utánatöltötte, vagy feltöltötte vízkészletét a forrásból, gyûjtöttük az erõt a következõ emelkedõre.

Kicsit visszamentünk az úton, majd nekivágtunk a tavaly nyárhoz képest módosult útvonalon annak a bizonyos korábban említett harmadik húzós emelkedõnek, a Som-hegyre. Ezzel a módosítással egy dzsindzsás részt terveztek kikerülni, ráadásul a tájékozódás is könnyebb rajta. Viszont az emelkedõ és az utána következõ szakasz, egészen a Vigántpetendre vezetõ utolsó lejtõig kegyetlenül dagonyás volt. Ráadásul itt már nem érvényesült teljesen a korai indulásunk elõnye sem, hiszen a két rövid táv túrázói is erre jöttek, tehát kissé már összegyúrták a sarat. No de sebaj. Én bízva a bakancsomban és a kamáslimban sokszor inkább átgázoltam a pocsolyákon, semmint kerülgessem õket. Társaim idõnként igen érdekes nyomvonalat hagytak maguk mögött. Persze azért volt olyan rész, ahol én is inkább kerültem, s a frissen letarolt erdõben kerülgettem az ágakat, s kisebb bokrokat.

Következett egy újabb útvonalváltozás, amiért elõször morogtam, mivel a régihez képest igencsak sárosnak bizonyult. Amikor kiértünk az erdõbõl, akkor viszont azt mondtam, megérte a plusz dagonyázás. Errõl a pontról a Bondoró és a Kapitány-tetõ között látni lehetett a Hegyesdet. Gyönyörû látvány, s ezt a másik útvonalról nem élvezhettük volna.

Lefelé ballagva, egy kicsit lemaradtam a többiektõl, s egy másik csoporttal beszélgettem. A faluban aztán kocogásra váltva beértem õket. Vigántpetenden az ellenõrzõpont egyben a túra fõ frissítõ pontja is volt, zsíros- lekváros- és mogyorókrémes kenyérrel, teával, szörppel. Az idõjárásnak köszönhetõen alighanem sokkal több fogyott a teából, mint a szörpbõl. A fényképezés nem ment igazán, mivel a gép lencséje is bepárásodott a melegben, akárcsak a szemüvegem. Kissé Braille-ben jutottam el a pecsételõhelyig.

Errõl az ellenõrzõ pontról, elég nehézkesen indult tovább a csapat. A templom után a jó „kis” hátszél szinte feltolt bennünket az emelkedõn. Még futni is volt kedvünk. A szél annyit segített, mintha vízszintes terepen kocognánk. Bezzeg amint az erdõ sarkánál majdnem szembefordultunk a széllel, rögtön megtudtuk, hol lakik a magyarok istene. Ervin azzal kísérletezett, hogy mekkora dõlésszögig tartja meg a súlyát a szél, ha széttárja a dzsekijét. Elég rendesen beledõlhetett.

Alig vártuk, hogy a vízmû után bemehessünk az erdõbe. A gyönyörû bazalt sziklaalakzatok gyakran késztettek a fényképezõgép elõvételére. Aztán két szikla közt egy vízmosásban nekivágtunk az Királykõre vezetõ emelkedõnek. Irgalmatlanul meredek. Egy helyen megcsúszott a lábam, s rögtön, bõ métert csúsztam vissza térden, mire meg tudtam állni. Lényeg az, hogy fölértünk. A hideg szél nem sokáig hagyott fényképezni, elûzött a hegytetõrõl. Az ellenõrzõ ponton megkaptuk az utolsó igazoló pecsétet egy kis süti kíséretében.

A lefelé vezetõ völgy ugyanolyan huzatosnak bizonyult, mint a hegytetõ. Kapolcsot, a szervezõk eredeti útvonalán hagytuk el, s kezdtük meg a Bondoró meghódítását. A csapat nagy részének már nem esett igazán jól, ez az utolsó kaptató. Az eleje füves, majd a legmeredekebb rész pedig jó csúszós sáros. Fújtattam rendesen mire fölértem. Újabb dagonyázás után felírtuk az utolsó ellenõrzõszámot is, majd két kisebb emelkedõ után vége szakadt a szintgyûjtögetésnek.

Az erdõbõl kiérve, a szokásos, gyönyörû panoráma fogadott bennünket. A szõlõsorok között leballagtunk, s rátértünk az utolsó módosított útszakaszra, amelyre ezúttal az a patak kényszerített bennünket, amelyet a kulcsosház után nem túl könnyen kereszteztünk. Inkább nem kísérleteztünk, s mentünk a szervezõk által kijelölt úton.

Egy kis aszfaltos gyaloglással beértünk a célba, ahol megkaptuk az emléklapot és a kitûzõt. A cudar idõjárás ellenére, végig igen vidáman voltunk. Nagyon jól jött össze ez a kis csapat. Nem maradt más hátra, mint búcsúzni mindenki hazafelé vette az irányt.

A túra ár/érték aránya kiváló. 850 Ft-ért színes nyomtatott térképet, az elsõ és az utolsó ellenõrzõ ponton édességet, a másodikon almát, a harmadik ponton pedig zsíros-, lekváros- és mogyorókrémes kenyeret, teát, valamint szörpöt kaptunk. A szalagozás végig kiváló. Az Öcs utánit leszámítva, az útvonal változtatások elõnyére váltak a túrának, szebbé tették azt. Pulától kifejezetten látványos. Egy dolgon lehetne még változtatni. Ilyen idõjárásban a célban jól esett volna egy kis forró tea.
A túráról képeket fogok föltenni az egyesületünk honlapjára, a www.furediturazok.lapunk.hu oldalra, a Fotóink menüpontba, de csak a hét második felében lesz rá lehetõségem.