ZÖLD 45 (fehérben) 2009.02.28
Táv: 44,9 km; Szint: 1410 m; Szintidõ: 11 ó
Kicsit korán érkezem az 59-essel a végállomás bódéjához. Hárman-négyen lézengenek már a start körül, közülük az egyik Béla bácsi. Várok még három túrázni vágyót, ezalatt komótosan elfogyasztom két pogácsából és fél liter mézes kakaóból álló reggelimet. Jön lentrõl a busz, de a várt túratársak helyett Hevér Gábor és még néhány hajnali felkelõ száll le róla. Õdöngök a hurokvágány mellett és közben cipõmmel rugdosva a felhalmozott hó állagát próbálom felmérni; elég összefagyottnak tûnik. Két hete a Budai Trappon sokat bukdácsoltam a keményre taposott havon. Így most nem vagyok boldog az imént tapasztaltaktól. Minden esetre begyûjtök 4 nevezõlapot a rendezõktõl. Ahogy töltöm kifele a magamét, jön a két hölgy és az úr, akiket várok. Közben felszaporodtak a sorban állók, mi is beállunk. Üdvözlök néhány ismerõs arcot és hátulról nekem is odaköszön kedves kollégám Virág Attila, aki már a legtöbb gyilkos, szivatós túrát teljesítette legalább egyszer.
7:35 kerül rajtidõnek az itinerre, de szerelvényigazításra pocsékba megy még minimum öt perc, aminek a túra vége felé lesz jelentõsége. Végre nekivágunk. A Törökbálinti úton, járdán caplatunk lefelé, szaporán. Jobbra fordulva az Edvi Illés utcában már látszanak a „hegymászók”, akik támadják az Ördög-ormot. Mindjárt mi is nekirugaszkodunk, csak elõre engedünk egy sietõs csoportot. Nem akarjuk zavartatni magunkat, mert minden lépést meg kell fontolni a síkos terep miatt. Sikerül feljutni és már itt is az
1. ellenõrzõpont, a Kilátó.
Ez azonban nem a legmagasabb pont, innen még jócskán küzdünk fölfelé. Késõbb hétvégi házak mellett megyünk el, majd villák övezte utcára térünk. Az egyik elõtt ELADÓ tábla és pont mellette ereszkedik az ösvényünk. Eléggé rejtve van, amit az is bizonyít, hogy egy csoportot vissza kell hívni a széles utcáról. A meredek, csúszós ösvényen csak az égi meszelõ ment meg a huppanástól, mások nem ilyen szerencsések. A keskeny vashídra is úgy kell ráugranom, hogy rögtön elkapom a kapaszkodóját. Jó éles. Konstatálom, hogy a többiek is megvannak, átvágunk a keresztezõ úton, mehetünk tovább fel, az Úti Madonna kápolna felé. Balról mellõzzük és szerpentinezünk tovább a Széchenyi-hegy felé. Többször kipörög az ember lába, de még nagyon az elején vagyunk, még nem annyira bosszantó. Azért eszembe jut a tavalyi ZÖLD, ami kifejezetten tavaszi túra volt és a finisbe érve még mindig sütött a nap. (!) Látszik már az adótorony, mindjárt itt a vasúti étterembõl lett bibliotéka és a
2. ellenõrzõpont, a Gyermek-vasút végállomása.
A pontõr útmutatása szerint nem megyünk a Normafa síházhoz, mert az csak a 20 km-es táv startja, nekünk nem ellenõrzõ pont. Megnézzük az élõ Normafát és emiatt térdig érõ hóban kéne átvágni a lenti zöldre. Ezt nem vállaljuk és a fenti karéjon nagypistázunk. Végül rátalálunk az Anna-rét mellett levezetõ útra, ami rávisz a Z jelzésre. Elmegyünk az erdészház mellett majd hepehupás, (szárazon is) csúszós lejtõ alján megtaláljuk a Disznófõ kuckóját. Nagy fák szegélyezte, keskeny ösvényen csusszanunk tovább lefelé. Tavaly a TOJÁS 40-en itt rettentõ dagonya volt, idén is az lesz egy hét múlva (hihi). Egy kis sárrázó flaszter után rátérünk a Tündér-szikla alatti karéjra, jól esik egy kicsit szintben menni. Mi ez a kígyózó sor? Ja, csak a
3. ellenõrzõpont, Tündér-szikla.
Tavak környékérõl ismert, Balaton-átúszó arc trónol egy kisebb sziklán és osztja a pecsétet. Mindenkinek fel kell menni néhány lépést, mintegy elébe járulva, hogy megkapja az áhított bélyegzést, és bizony ez lelassítja az aktust. Emberünk ezt szemlátomást élvezi. Innen aztán síelünk tovább léc nélkül, fától fáig, majd át a mozdulatlan Libegõ székei alatt. Emelkedünk kicsit a János-hegy oldalában, aztán élesen jobbra rátérünk egy egyemberes, lejtõs ösvényre. Dagonya helyett itt is csúszkálható hó fogad. Egy lomha lányokból álló csoport visszafogja a tempót, de pár perc és majdnem kiesünk a Budakeszi útra. A lányok alakzatban mennek a járdán, alig lehet megelõzni õket, de mi megtesszük. Kerülünk egyet az Európa hotel felé és a volt Hárshegyi kemping után rátérünk a Ferenc-halomra vezetõ ösvényre. A Széher útra felvivõ lépcsõt egyenletes tempóban, sikerül leküzdeni, majd csattogunk lefele a
4. ellenõrzõpontig, a Fekete István emlékházig.
A pontõr nyitott hátsó ajtajú autójáról jutalomfalat jut az eszembe, de pecséten kívül nem kapunk semmit. Átmegyünk a Nagy híd alatt, majd a Szabó Lõrinc iskola mellett ismét emelkedni kezdünk. A lépcsõ tetején, az Apáthy-szikla karéján hátrapillantva látom, hogy négyes kis csapatunkból csak az egyik ifjú hölgy van képben. A sziklánál megbeszéljük, hogy az Árpád-kilátónál bevárjuk a többieket. A kilátó fele vezetõ útra elég nehéz rátérni, mert csúszós, meredek szakasszal kezdõdik. Felfelé menet is csúszik, de sok helyen a szegélyezõ avar csíkon lehet menni, amirõl már leolvadt a hó. Idõs emberek, túlnyomó részben nõk csoportja kaptat az emelkedõn, köszöntésünkre mosolyogva válaszolnak és készséggel elõre engednek. Végre itt az
5. ellenõrzõpont, az Árpád-kilátó kõkapuja.
Az erdei bútornál székel a pontõr, akitõl három-három kicsomagolt szaloncukrot is kapunk. Megesszük a bonbont, de a többiek még sehol. Kilátózni nem érdemes a nagy köd miatt. Nem akarunk lemerevedni, döntünk: a Virágos-nyeregben várjuk be õket, a fedett kocsmában falatozva. Lecsúszkálunk a Szépvölgyi út felsõ szakaszáig, közben már többedszer megállapítjuk, hogy ha hoztunk volna popsitepsiket, akkor a lejtõkön király módon lecsúszhatnánk bukdácsolás helyett. Követjük a többség példáját és (horribile dictu) a három méterrel beljebb levõ, havas turista út helyett inkább a flaszteron csapkodjuk tovább a cipõnket. A szürke trafóház befele invitál az erdõbe. Véget érni nem akaró emelkedõ után átbukunk a Hármashatár-hegyi úton és lefelé indulnánk a zöldön. Egy tábla azonban más irányba mutat "Virágos-nyereg" felirattal. Néhány embert vissza is kell hívni a zöld sáv lejtõs utjára. Itt szó szerint fától fáig csúszkálunk. Van aki fenékre esve megfogja kabátja csücskét és úgy szánkázik tovább. Becsatlakozunk a szintben haladó útba és a Guckler-sziklát balról mellõzve tovább haladunk a nyereg felé. A Duna most nem latszik a sûrû köd miatt. Beszélgetés közben hamar elénkjön a
6. ellenõrzõpont, a Boróka büfé.
Zsúfolt terem, hosszú sor a söntésnél. Én leülök a pontõr hosszú asztalához egy szendviccsel és üdítõvel; hozott anyagból dolgozok. Hölgyek sora várakozik türelmesen ülve a mosdó elõtti padon. Alig hogy végzünk a szervizzel, betoppan két elveszettnek hitt túratársunk. Õk még fogyasztani akarnak, ezért megegyezünk, hogy mi ketten tovább haladunk. Elmegyünk a hétvégi házak mellett, itt az autók mar jól felkásásították a havat, kerülgetni kell. Beérünk a keskeny ösvényû erdõbe, csúszkálunk egy T elágazásig, ahol tanakodnak néhányan, hogy merre tovább. Itt még határozottan tudom, hogy balra kell menni, majd jobbra ismét be az erdõbe. A fákról le van kaparva a jelzés és egy kb. egy méter magas jelzõkõnél én is elbizonytalanodom. Sokan határozottan állítják, hogy a kõ fölött haladva egy erõs lejtõn kell lemenni. Nem emlékszem tavalyról, hogy itt ilyen meredeken kellene ereszkedni, ezért az enyhén jobb felé visszakanyarodó, kevésbé lejtõs út mellett döntök, annak ellenére, hogy egy fán még ott van egy alig látható kék jelzés. Jó a lejtõszög, lazán lehet kocogni lefele. Kanyarogva veszítünk el jókora magasságot. A vége felé már látni néhány friss zöld jelzést. Egyszer csak balról jönnek lefele térdig sáros emberek; az egyik káromkodva mondja, hogy valamelyik agyas galamb rávitte õt erre a rohadt kispista útra. Örömmel állapítjuk meg, hogy mi jól jártunk, mert az új zöldön jöttünk. (Megjegyzem: a jelzés nélküli elágazásnál igen csak elkelt volna egy szalagozás.) Szintbeli utat vált fel idõnként enyhe emelkedõ. Sok az átfolyás, gyakran kell kerülgetni a latyakot. Egy szántóföldre kiérve csak súlyosbodik a helyzet, innen már látni a Szarka várat. Közelebb érve helyenként kénytelenek vagyunk belegazolni egy sárga, márgaszerû anyagba. A várat elhagyva elkanyarodunk Solymár fele. Itt közvetlenül az útig felszántották a földet és az utat pedig feltúrták a jármûvek. Nincs más választás belegázolunk a sárba. Az utcára kiérve egy hókupacba töröljuk a maci talpra hízott cipõnket. Nini egy kék busz, ez már Solymár fõútja. A zebránál várakozunk az átkelésre, egy autó villog: mehetünk. Megküzdünk egy utcai emelkedõvel, amíg elérjük a Templom téren levõ
7. ellenõrzõpontot, a Kocsma Galériát.
Olyan bagószag van, hogy hanyatt-homlok menekülünk kifelé. Egyik jó ismerõs túracimbi is inkább kint, a padon ülve kosztol. Átvágunk a téren és nekifeszülünk a flaszteres emelkedõnek. Nem baj, emelkedjen, csak ne csússzon. Az aszfalt végén van egy szusszanásnyi plató, túratársnõm kortyol néhányat, én baktatok tovább. Azt gondolom, hogy a mûút végén is be lehet térni az erdõbe, de tévedek és ezért pár tíz méter nagypistaval fizetünk. Megkezdõdik az átfolyásos, latyakos, lábkipörgõs, hosszan tartó küzdelem egészen a volt Zsíros-hegyi turistaház placcáig. Fent felhívom a hátramaradottakat, hogy kívánják e folytatni a túrát, vagy Nagykovácsinál elkérik a 30 km-es relikviákat. Mindenki fáradt, de úgy döntünk, hogy nem adjuk alább 45-nél, mert az visszalépés lenne a tavalyi túrához képest. Kopogunk lefelé a Nagykovácsi központjába vezetõ úton, amikor a fentebb említett túracimbi utolér és mentünkben jól elbeszélgetünk. Közben ifjonc túratársnõm kilõ mellõlem, és csak a
8. ellenõrzõponton, a Nagykovácsi plébánián találkozunk.
Magamba tömök egy zsíros kenyeret. Sok rajta a Piros Arany, ezért most vajas- lekváros kenyérrel folytatom, gyakran öblögetve teával. Tavaly olyan erõs teát fõztek itt, hogy egy szuszra felcsûrtünk tõle a Nagy-Kopaszra. A kijáratnál egymásba botlunk az utóvédünkkel, megerõsítik, hogy frissítés után jönnek tovább a 45-re. Ketten kilépünk az utcára és a kõkereszt felé vesszük az irányt. Lazán csepereg az esõ, ez nem nagyon javítja a hangulatomat. A keresztnél balra kanyarodva rátérünk az autók szántotta, latyakos, sáros Telki fele vezetõ útra. A zöld sávon való, hosszadalmas latyakozás után végre itt van a csak diszkréten csúszós zöld háromszög, amin monoton tempóban kapaszkodva érjük el a
9. ellenõrzõpontot, a Nagy-Kopaszt
Az imént ettünk a plébánián, de a feljövetel rengeteg energiát emésztett fel, így míg a pontõr pecsétel én rávetem magam a kitett nugátra. Valószínûleg több 45-ösre számítottak, mert útravalónak is ajánlják az édességet. Nem kell kétszer mondani, kiveszek egy jókora táblányit. Nem tudom mikor álhatott el az esõ, de tény, hogy már nem esik. A kilátó ólomszürke ködbe burkolódzik. Lassan rátérünk a várva várt lejtõre, csokit majszolva "síelünk" lefelé, a meredekebb részeken loholásra váltunk. Átszáguldunk a Fekete-hegyeken. Kis túratársnõm annyira elszalad, hogy bele kell húznom, mert félek nem tudja hol kell balra letérni a zöld háromszögrõl. Iszkiri át a Budakeszi-Telki országúton; az Erzsébet erdészlak után hopp át egy kerítésen (, három kutya fülsértõen ugat). Na, itt a kis kõhíd és nemsokára látok egy tanakodó társaságot, köztük túratársnõm. Igen, - kiabálok - itt térünk rá, balra a zöld szalagozásra. Leírhatatlan a sárral, latyakkal kevert, autóval mélyített lábfürdõ. Sokszor választjuk inkább a lábikráig érõ út menti havat. Mobilon magyarázom a plébániánál utoljára látott két sporttársnak a szalagozásra való rátérést, amikor elérem a
10. ellenõrzõpontot, a Hosszú-hajtási kõbányát.
Telefonnal a fülemen csak biccentek a pontõrnek és bélyegzés után rögtön továbbmegyek. Rápillantok a mobil órájára, hohó vészesen fogy az idõ és ebben a csatakban nem is nagyon tudom megbecsülni, hogy mennyi a hátralevõ menetidõ. Most én csattogok elöl, már nem törõdök a lábfürdõvel, úgyis átázott a cipõm. Úgy megyek félig futva, mint az örökbecsû, régi szovjet filmeken a fõhõs a hómezõn, akinek idõben oda kell érnie valahova a fronton és már csak a hazaszeretet viszi elõre. Megint mászóka, és öt perc múlva mégegy. Hát ezek úgy hiányoztak, mint az üveges tótnak a hanyatt esés. Morajt hallok. Már hallucinálok? Nem. A forgalom zaját hallom, a Budakeszi-Páty országút zaját. Már itt a vályú alakú út és már a két éve benne levõ, levágott ágakat is eltakarították, nem kell a peremen egyensúlyozni. Csak néhány száz méter és kiérek az ipartelep mellé. Sorompó kényszerit közel a kerítésen belül ugató kutyához. Bekanyarodom a célegyenesbe, hátrapillantok. Újsüttetû ZÖLD 45-ös túratársnõm is elõbukkan. Jó, most már látja merre kell menni, nem várok rá. Mire át akarok kelni a Fülcsi sörözõhöz utolér. Rápislantok a telefonom órájára, bõven szintidõn belül vagyunk. Kinti, kis fedett szín alatt ül a rendezõség, hamar megkapjuk a hitelesített itinert, oklevelet. Kétféle kitûzõ közül választhatunk. Jó érzékkel a zöldet választom, otthon derül ki, hogy piros már van. A rendezõnek elpanaszoljuk a hosszúvágási lábfürdõt, mire közli, hogy elõzõ nap õ szalagozott. Jól kinevetjük, miközben lenézünk a siralmasan elázott cipõnkre és nadrágszárunkra. Jó társaságban hamar telik az idõ, csapatunk másik hölgy és úr tagja is befut. Jaj de jó, hogy közel a 22-es végállomása...
Ottorino.
|
