Kitörés 60, avagy emlékezzünk a hõsökre...
Már a tavalyi év vége felé, amikor apránként kezdtek megjelenni az idei év teljesítménytúrái, megütötte a szemem a "Kitörés 60", s legfõképpen az, hogy ez egy éjszakai teljesítménytúra lesz. Tudtam, mennem kell. Próbára tegyem magam, és emlékezzem azokra a katonákra, akik 1945. február 11-én véres valóságként kellett megéljék azt, amit most mi túrázók csendben, fegyverropogás nélkül...
Kicsit korán, még 17 óra elõtt pár perccel érkeztem meg a városmajori templomhoz. Sehol senki, vajon jó helyen járok? Aztán negyed hat felé elkezdtek szállingózni különbözõ irányokból a bakancsos, hátizsákos emberek. Te is a Kitörésre? Te is? - kérdezgettük egymást, s megállapítottuk, hogy végül is jó helyen járunk.
Fél hat körül aztán megérkeztek a szervezõk is, lehetett rajtolni. Irány az éjszakai Budapest, majd a Budai hegyek.
Zsoltival indultunk el együtt, s kiderült, hogy a Csacsi rétre egy másik úton érkeztünk meg, mint amit a szervezõk fényekkel is kijelöltek, de végül is odaértünk. Vidám indulók harsogtak a pontõrök mobiljából, de nem sokáig élvezhettük, mert még nagyon a túra elején voltunk.
A János hegyre felérve, az ellenõrzõ pontnál a szovjet hadsereg egyenruhásai fogadtak, harsány "sztoj!" - bocsánat, de nincs cirill betû - és "dokument jeszty?" felkiáltással. Még szerencse, hogy gyermek koromban jó párszor láttam a Tizedes meg a többiek.. címû filmet, és még tanultam is oroszul, így aztán a "nye sztrilájtye!" kérésemmel hatottam rájuk.
Útközben a további ellenõrzõ pontokon német katonai uniformisba öltözött pontõrök fogadták a túrázók seregét.
Megkaptuk a pecsétet, s ha már itt vagyunk, másszunk fel az Erzsébet kilátóba! Még volt negyed óra a kilátó zárásáig, így bejutottunk. Fent a toronyban, majd levitt a szél, s a havat vágta az arcunkba. Alattunk a Duna sötét szalagja, a város fényei, gyönyörû. Akikre emlékezve túráztunk, azok biztosan nem így látták a várost 64 évvel ezelõtt.
Indulás tovább a jegesre taposott erdei utakon. Cseh Tamás "Fehér babák takarodója" címû lemezérõl való dal sorai kezdtek a fülembe csengeni: "Fú a szél, s a fagy kígyója sziszeg. Hóban fekszem, s nem tudom, hogy mi van teveled. Posta nincs se csillag a váll-lapon, hóban fekszem, s megy a századom. Második magyar hadserege, mi a neve és a fegyverneme? Mi a fegyverneme?" Tudom, a II. Magyar Hadsereg 1943. januárjában a Doni(voronyezsi) áttörésnél pusztult el, de mit csináljak, a budai hõsökrõl nem hallottam még dalt.
Útközben a gyertyával kivilágított katonasíroknál némán fejet hajtva elsuttogtuk: Lux aeterna Dei, luceat ei, requiescat in pacem!, vagyis az Isteni örök világosság fényeskedjék neki, nyugodjék békében!
Csendes emlékezés, gyaloglás, hó, szél, sötétség, de mégis felemelõ.
Lassan világosodni kezd, ahogy közeledünk Szomor felé. Végig a szántáson gyalog, közben az arcunkat a szél szántja. Megyünk konokon, monoton, mikor leszünk már Szomoron?-mondogatom magamban. Végre feltûnik a szomori templom, s vele szemben a keresztezõdés másik oldalán a Poharazó nevû vendéglátóipari alegység. Belépve kellemes meleg, nem csak a levegõ hanem a fogadtatás is. Gratuláció, megérkeztünk! Virsli, forralt bor... nekünk igen, de vajon a 64 évvel ezelõtt kitört megmaradottaknak milyen fogadtatás és ellátás jutott? Gondoljunk rájuk! Õk akkor az életükért meneteltek, s bizonytalan volt, hogy meg is érkeznek.
Nekünk, hála Istennek, megadatott a megérkezés biztonsága és öröme is. Jövõre újra ugyanitt!
|
