Túrabeszámolók


Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúra

SpotTúra éve: 20042005.09.19 18:39:58

Börzsönyi éjszakai TT.- Farkas Zsolt Emléktúra.

Szombat reggel van, ébredezek, bámulom a mennyezetet és a ma esti túrára gondolok. Éjszakai távgyaloglás a Börzsönyben, különleges erõpróbával fûszerezve. Ez már valami! Hallottam már róla, ezért döntöttem úgy, ezt én is kipróbálom. Ha csak eszembe jut, izgalomba jövök, és én pont az ilyen túrákat keresem.
Gyalogoltál már éjszaka egyedül az erdõben, távol mindentõl?
Ha igen, akkor tudod, mirõl beszélek. Egyedül mindennel szemben, ami az erdõben van: vadállatok, kutyák, esetleges balesetek, eltévedés.
Izgalmat akarsz? Akkor ez itt neked való!
Persze az izgalom akkor az igazi, ha egyedül vagy, amikor csak magadra számíthatsz, amikor a rád törõ félelemmel neked kell megküzdened, a hírtelen adódó szituációt neked kell megoldanod.
Habár, nem vagy teljesen egyedül – mivel ez egy szervezett túra –, általában túl messzi vannak a többiek ahhoz, hogy befolyásoljanak egy hirtelen bekövetkezõ veszélyes szituációt, éppen ezért ezt a túrát nem javasolják olyanoknak, akik egyedül akarnak nekivágni az éjszakának, de még tapasztalatlan túrázóknak számítanak.
Azért azt javaslom, az se hagyja ki, aki nem szeret egyedül menni, társasággal is nagy élmény egy ilyen kaland.
Ma éjszakára a meteorológia meglehetõsen rossz idõt jósol, arról számolt be, hogy viharos erejû Észak-nyugati szél várható, 8-10 fokos lehûléssel és jelentõs mennyiségû csapadékkal: elõször esõ, majd hajnalban havas esõ formájában.
Elképzelem, ahogy esõben, viharos Észak-nyugati szélben nulla fok körüli hõmérsékletben, tök sötétben bandukolok az erdõben, miközben mindenem csurom víz, hát nem lehet csodálkozni rajta, hogy a hasam is görcsbe rándul, de mégis ez az, ami izgat, ez az, ami igazi kihívást jelent számomra. (Késõbb hálát adok istennek, hogy nem esett).
Mindig nagy gondot jelent a megfelelõ ruha kiválasztása. Mi az a minimum öltözék, ami feltétlen kell. Ne legyen túlzottan meleg, de, ha mégis bemelegszem, akkor szétnyitható legyen, vagy könnyen levehetõ, de a legjobb, ha a hátizsák levétele nélkül tudom a hõháztartásomat szabályozni.
Télen az elõl szétnyitható, kapucnis felsõ rész, kesztyû, sapka a legfontosabb kellékem. Így, ha szükséges szét vagy összehúzhatom a cipzárt, le vagy felvehetem a kesztyût, (a kéz az egy olyan felület, amely rengeteg hõt képes leadni, ezért a kesztyû felvétele nagymértékben felmelegítheti lehûlt szervezetünket, vagy lehûtheti túlhevült testünket. A sapka ugyanilyen fontos! Természetesen télrõl van szó!) Így a csökkenõ terheléssel, a csökkenõ hõtermelést kiegyensúlyozhatom, és nem fogok fázni. De fontos számomra az is, hogy legyen nálam tartalék pulóver, póló, zokni.
A készülõdés csak fokozza a feszültséget bennem. Levágom a körmeimet, leragasztgatom a lábfejem és lábujjaim azon részeit, amelyek rendszeresen feltörnek a bakancsban, megebédelek, majd nagy gonddal elkezdem magamra ölteni a túraruhámat.
És eljön az indulás pillanata. Elköszönök a családtól, lenyomom a kilincset és nekivágok a nagy kalandnak, állóképességem egy jelentõs erõpróbájának.
A vonatnál már háromnegyed órával elõbb kint vagyok jeggyel a zsebemben. Ácsorgok a peronon és figyelem az embereket. Vajon kik azok, akik ugyancsak a Börzsönybe készülnek. Látok néhány hátizsákost, akinek a zsákjából kiállnak a túrabotok, bennük biztos vagyok, a többieknél a bakancsot, öltözéket figyelem. Lassan cammog az óra mutatója.
A vonat négy perc késéssel indul, a gyomrom ismét liftezni kezd, most azért izgulok, hogy elérjem a buszt Szobnál.
Nagy nehezen megmozdul a vonat, és neki vág a közel hetven kilométer ledolgozásának.
Amikor leszállok a vonatról, látom, hogy mindenki rohan, én is futni kezdek, a buszon korlátozott a férõhely. Szerencsém van, még kapok üllõhelyet, a többiek nem jártak ilyen jól. A busz egy jól megtömött párnára hasonlított, olyan párnára, amirõl legurul a fejünk, ahelyett, hogy finoman belesüppedne.
A kemény megpróbáltatásra készülõ emberek, kicsavarodva, csomagjaikat fejük fölé tartva próbálnak helyet szorítani a még mindig felfelé tülekedõknek. Csodával határos módon mindenki felfér. A többség megértéssel tûri a megpróbáltatást, de azért akad néhány okostojás, aki úgy gondolja, hogy ott, ahol õ áll, éppen ott a legsûrûbb a tömeg és hangosan ad hangot óhajának, hogy a busz más részein állók húzódjanak összébb, hogy õ jobban elférjen, csakhogy nem tudnak, mert még a sorok között is emberek állnak.
Aztán röpke egy óra tizenöt perces utazás után, frissen könnyedén, csak néhány helyen zsibbadva, megtörten, megnyomorgatva, de készen az újabb viszontagságok elviselésére, leszállunk Kemence faluban.
A nap már lement, de még nincs teljesen sötét. A falu lámpái szegényesen világítják meg a sötét aszfaltot. Kerítés mögé zárt kutyák ugatnak, egy fekete macska szalad keresztül az úton éppen elõttem, szerencsére nem vagyok babonás.
Innen indul a kirándulás, merthogy a start nagyjából két és fél kilométerre van elõttünk, és ugye a túra csak onnan túra, ez pedig csak a bemelegítõ séta. De ne sírjunk, ez is a kaland része, hozzá tartozik, szerves része annak, kivéve, ha valaki kocsival érkezik.
És egyszer csak megérkezünk a Börzsönyi-fõalappont alatt elterülõ apró tisztáshoz. Itt már vak sötét van.
Megkezdõdik a regisztráció a felgyulladó elemlámpák fényénél, az ezres leszurkolása után egy roppant szellemes kincskeresõ térképet kapunk kézhez, a pecsételés is erre történik, illetve pecsétek nincsenek, csak aláírások.
A Börzsönyi-fõalappont száz méterrel arrébb található ott gyülekezünk a starthoz, közben örömmel fedezek fel ismerõs arcokat, olyanokat, akiket név szerint ismerek és olyanokat, akiket csak látásból, mindegy, mindenkinek õszintén örülök. Néhány kutya is körbe szaglássza a lábamat, ez már nem tetszik. A túra folyamán, rendszerint kizökkentenek a ritmusomból, és ilyenkor könnyebben fáradok, ezeken a helyeken ingerlékenyebbek is, és gyakran láb alá kerülnek.
Hat óra. Elrajtolunk, megkezdjük az egész éjszakán át tartó menetelést. Mindjárt az elején megszabadulok a dzsekimtõl, melegem van, leveszem a sapkámat is. Kapok egy nagy pofont egy behajló ágtól. Az út már az elején rendesen emelkedik, zihálok. Néhányan elsietnek mellettem, egy srác lazán fut felfelé. Tacskó kutya keresztezi az utamat, lépést kell váltanom, a légzésemet átállítanom, magamban mérgelõdök egy kicsit, nem akarom megsérteni a gazdáját, majd széthúzódik a mezõny, aztán már nem fogok találkozni vele – gondolom, de tévedek.
Egyre magasabbra kapaszkodunk, számomra ismerõs terep következik. Kidõlt hatalmas Bükkfa keresztezi az utat, igen szerencsétlenül, nem lehet egyszerûen kikerülni, átmászni rajta pedig lehetetlen, túl vastag. Mindenki felülrõl próbálja, nekik keményen kell a törzs mellett felfelé kapaszkodniuk.
Jómagam – egy elõzõ túra tapasztalatai alapján – inkább leereszkedem a völgybe, és innen kerülöm meg, és jól teszem, egy csomó embert elõzõk meg – bár nem ez a szándékom és késõbb simán lehagynak –, ennél sokkal fontosabb, hogy jelentõs mennyiségû energiát spórolok meg. Fõleg, hogy innen kezdõdik az elsõ igazán izmot és ideget próbáló, nagyon meredek emelkedõ.
Hangosan szuszogva, lassú léptekkel haladok felfelé, az út teteje a sötétségbe veszik. Jobb is – gondolom, és a földet bámulom. – Jó ideje haladunk már ezen a majdnem függõleges úton, a szám kiszáradt, a levegõ hangosan súrolja a légcsövemet.
Óvatosan lépkedek a nyálkás, sáros talajon, megválasztom hova lépek, egy megcsúszás nehéz helyzetbe hozhatna, a földbõl kiálló stabil pontokat keresem.
Felérek, innen enyhébben emelkedik az út. Izmaim és minden érzékem arra ösztökél, hogy álljak meg, és pihenjek, én azonban nem adom ilyen könnyen, tovább kapaszkodok. Görcsös lépteim lassan újból normálissá válnak, légzésem, szívverésem csillapul.
Kicsit lefelé ereszkedünk, mellettünk ritka szövésû drótháló feszül, néhány lépést ismét felfelé megyünk, majd aránylag vízszintes terepen helyezzük egymás után bakancsos lábainkat. Hírtelen tüskés ág kapaszkodik az alsó szemhéjamba, érzem, ahogy feltépi a bõrt, fáj, de nem törõdök vele, az erdei málna tépi a nadrágom, kamáslim. Az elemlámpa fényénél nem lehet észrevenni az út fölé hajló vékony ágakat.
Jobbról, úgy tíz méterre egy bokros rész húzódik a fák között, zörgést hallok, odairányítom a lámpámat, állatra számítok, ezért kicsit ijedten várom a fejleményeket, de egy ember lép ki a bokrok közül és felénk tart, pontosan a szemébe világítok, elnézést kérek, és megkérdezem, hogy van-e elemlámpája. Válasz nem érkezik az udvarias érdeklõdésemre, felér a sorhoz és beáll közénk. Én óvatossá válok, sose lehet tudni.
Ahogy egyre feljebb jutunk a levegõ egyre hidegebb, feltámadó szélvihar szaggatja a lombtalan ágakat. Néhány csillag pislákol a fák feletti sötét hidegben.
Erõs emelkedõ visz ismét felfelé, keressük a kiálló köveket, gyökereket a stabilabb talajfogás érdekében. Apró hófoltok, alattomos avar alatti jégpárnák keserítik utunkat. A sötét erdõ árnyakat mozgat minden felé.
Felérünk. Ott állunk a földvár nyugati sáncán. Jobbra kialvóban lévõ tábortûz parázsló hamvait, szikráit, hordja az alattomban lecsapó szél. 916 m magasan vagyunk és 728 m-t tettünk meg felfelé. Itt található a Magosfa nevû csúcs.
A keleti sáncról havon és jégen egyensúlyozva próbálunk, épségben lejutni. A távolban, lángoló tábortûz világítja meg a már odaérkezett túrázók csoportját.
Megérkezek én is, újra látok ismerõs arcokat, a tûz meleg sárga fényénél. Pecsételek. Nézem az órámat: 19 óra 41 perc. Megállapodunk ismerõseimmel, hogy együtt megyünk tovább.
Lassan eltûnik a hátunk mögött a havas éjszakában pislákoló, meleget adó fény. Bandukolunk egymás sarkát bámulva, a jelzéseket nem figyeljük, ez az elöl haladó feladata.
Jobbra mellettünk, mély szakadék húzódik, harminc centi választ el tõle. Lámpám fényét lefelé fordítom, de eltûnik a sötétség feneketlen gyomrában, még mielõtt lejuthatna a völgy aljára. A hold, fényes korongja, lassan kúszik egyre magasabbra és magasabbra, csillagok apró világa bomlik ki az égen.
Tisztás. Néhány fa ligetesen szétszórva. Megállok, mindenki a jelzést keresi, én is, kevés sikerrel. Lassan megfordulunk, és visszafelé kapaszkodunk. A lelkierõm komoly csorbát szenved, lábaim nehezebben válaszolnak akaratomnak. Legközelebb, ha középen haladok, akkor is figyelni fogom a jelzéseket - határozom el.
Hírtelen mélybe bukó ösvény balra lefelé. Meg van a jel! Megkönnyebbült sóhajok. Üggyel-bajjal araszolunk lefelé, senki se szeretne komolyabb sérülést szenvedni. A sár folyton ki akarja húzni alólam a lábamat, nagyokat balettozok. Keményen dolgoznak az izületek, fõleg a boka és a térd.
Csatlakozom a Ferinek vélt ismerõsömhöz, szorosan a nyomában csúszkálok fától-fáig. A távolban ismét feltûnik egy tûz halvány fénye. Mielõtt odaérnénk, szélesre áradt patak állja az utunkat. Gondolkodóba esünk, hogyan fogunk átjutni, az éjszakai megmártózáshoz senkinek sem fûlik a foga. A sötétben hangosan zúg a víz. Én oldom meg elõbb a feladatot. Jól! Kiszemelek egy követ a patak közepén, elrugaszkodok a partról, pontosan a kövön landol az egyik lábam, de nem állok meg, hanem azzal a lendülettel tovább ugrok a part irányába. Szerencsém van, sem a kövön, sem a parton nem csúszok meg.
Egy órát ereszkedtünk lefelé az elõzõ ponttól és 4400 métert, faltak fel bakancsaink a távból. Megérkezünk Rakottyás völgybe, az óra 20 óra 40 percet mutat.
Pecsételés közben jön oda hozzám ismerõsöm, rájövök, hogy nem vele jöttem, de nem mondom.
Megállapodunk, hogy én elõre megyek, mivel felfelé lassabban haladok, mint õk.
Nekivágok az éjszakának, átkelek a megáradt patakon vagy négyszer, kiálló köveket keresek, a sötét vízben, csúszkálok a partot vastagon belepõ avarban, melybe nem ritkán térdig süllyedek, többször a csodával határos módon menekülök meg a patak felé csúszva. Körülöttem sötét árnyként többen is botladoznak lámpával a kezükben.
Az úton sem könnyû a dolgom, a levelek alatt megbújó ágak, kisebb-nagyobb kövek között botladozom, nincs egy stabil talajfogási lehetõség.
Elhaladok a Bodosházi-kút mellett, és megkezdtem egy meglehetõsen meredek emelkedõ megmászását. A hold már olyan erõsen süt be a fák ágai között, hogy lekapcsolom a lámpámat, és csak akkor villantom fel egy-egy pillanatra, hogyha a fákon levõ jelzéseket akarom azonosítani. Az éjszakai fény különleges árnyjátékát figyelem, ahogy áttöri a fák csupasz koronáit, leér a talajra, és halványpiros árnyalattal vonja be az avart. A kivágott fák, még álló rönkjei, mint az erdõben megbújó vadak köszönnek vissza, mivoltukat csak az idõnként felvillantott lámpám fénye tárja elém.
Egy idõ után már nem tudom a lábamat lépésre emelni, nekidõlök egy fának és várok, hogy az ereimben robogó vér csillapodjon, aztán indulok tovább. A szél olyan erõvel tépi a fák ágait, hogy attól tartok letöri valamelyiket. A hidegtõl megborzongok, felhúzom a dzsekim cipzárját, felteszem a kapucnim. Néhány ember eltévedt, odakiáltok, hogy az utat jobbra találják. Nem válaszolnak, nem köszönik meg, de a jelzett irányban rátalálnak az útra, és tovább mennek. Úgy látszik ez a nemválaszolok emberek túrája. Tudomásul veszem és kapaszkodok tovább.
Áthaladok egy kis fenyvesen, a levelei közt átszáguldó szél erõs susogó hangot ad, errõl a soproni fenyvesek jutnak eszembe.
Felmászok a pogányvár földsáncára, és egy félkört leírva a tetején haladok tovább. Megcsörrenõ telefon a sötét csendjében, a feleségem érdeklõdik, hogy vagyok, hogy haladok. Fejem felett a Lant csillagkép ragyog.
Erõs lejtõn bukdácsolok lefelé, nem tetszik a dolog, azt gondoltam már fent vagyok, erre most lefelé megyek, ami viszont azt jelenti, mindjárt megint felfelé mehetek.
Széles szekérútra érek ki. Rövid gondolkodó után rátalálok a megfelelõ útra. Lassan araszolva, egyre többet megállva jutok egyre feljebb. Utolér a Feri és még egy srác, aztán lassan el is tûnnek messze elõttem. Érezhetõen hûvösebb lett, ahogy egyre közeledek a Csóványos csúcsához. Hó, jég, sár váltogatja egymást, hól sáron, hól pedig jégen csúszok meg. Felnézek, és akkor ott látom elõttem a kilátótornyot. Ismét megmásztam ezt a csúcsot – gondolok vissza a régebbi kalandjaimra.
A Feri ott vár, pecsételünk, eszünk egy szendvicset, aztán erõsen átfagyva, sietve indulunk tovább. Az óránk éjfél után 18 percet mutat. Gyorsan elhagyjuk a Csóványos 938 m-es csúcsát, magunk mögött hagyva újabb 561m emelkedõt.
Meredek, fákkal tûzdelt hegyoldalon csúszkálunk lefelé snowboardosokat megszégyenítõ ügyességgel.
Az út megint felfelé visz, ismét egyedül baktatok a sötétben, bár messze elõttem, látom néhány fénycsóva fel-felvillanó sugarát.
Puha hóba lépek, belesüllyed a bakancsom, biztos fogást vesz rajta a talpamon lévõ bordázat, tovább lépve tükör jég a hó tetején, lábaim oldalra kicsúsznak, kezeimmel a levegõbe kapaszkodom, hatalmasat szambázok végül bokáig sárba merülve, stabilizálom a helyzetemet. Magam sem értem, hogyan lehet, hogy egymás mellett van hó, jég, és sár.
Hullámosan követik egymást a kiemelkedések, nem túl magasak, de nekem ezek is nehezen legyûrhetõek. Az egyik oldalában utolérem a Ferit és még két túratársunkat, a jelet keresik. Rátalálok, megyünk tovább. Szûk ösvény a domb oldalában, tükör jég, vidám látvány lehet az erdõ szellemei számára, ahogy bukdácsolunk, esünk-kelünk, ez a terep felzabálja, megtépázza az erõnket, felõrli az idegrendszerünket. Felülrõl a Cassiopeia dupla w alakja figyeli türelmesen utunkat.
Sárban tocsogva, csúszkálva haladunk tovább, de lefelé. Most én érzem magam formában, más viszont éppen ettõl szenved jobban, a térd izületei miatt. Szakadékszerû lejtõ következik, Feri elesik, térde kiugrik, visszarakja. Nem panaszkodik, megyünk tovább, pedig tudom, hogy szenved. Leérve a völgybe, átkelünk a Szén-patak medre felett egy hídon, és megérkezünk a Spartacus kulcsosházhoz. 23 óra 22 perc van.
Amíg pecsételünk, vagyis begyûjtünk egy újabb aláírást, meleg teát, párizsis kenyeret, egy sport szeletet és egy almát kapunk. Leülünk a Ferivel a ház elõtt egy farönkökbõl készült étkezõ asztalhoz. Mellettünk egy barátságosan parázsló, kialvóban lévõ tábortûz maradványai pislákolnak. A teába beledobom a kalcium és magnézium pezsgõtablettáimat. Mindent megeszünk, amit kaptunk, és már indulunk is tovább. Itt nem volt annyira hideg, és a meleg tea is jól esett.
Egy betonúton baktatunk felfelé, néhány kanyar után nem találunk jeleket, mögöttünk nagyjából száz méterre, látom, hogy valaki felfelé kaptat a hegyre. Megkérdezem arra kell-e menni. Bizonytalan, visszajön. Azt mondja, mintha utoljára arra ment volna.
Ismét lámpák fényét látjuk a hegyoldalba, már tudjuk az a helyes út. Nem akarunk visszamenni, felmászunk az út melletti hárométeres szakadékon és átvágunk az erdõn. Úgy csörtetünk, mint egy vaddisznó csorda a kidõlt fák és letört ágak tömegein keresztül. Izmaim erõteljesen tiltakoznak a felesleges megerõltetés miatt. Kiérve a csapásra, jobbra fordulunk és erõsen emelkedõ úton indulunk tovább, a hûvös, rideg éjszakán át. A hold korongja vakítóan fénylik az ég fekete boltozatán.
Gyorsan elmegy mellettem mindenki, és rövid idõn belül megint egyedül találom magam. Keservesen kapaszkodok felfelé. Feri megvár egy keresztezõdésnél, mutatva merre kell tovább menni. Hálás vagyok az értékes információért, majd megint egyedül maradok.
A csapás végén, széles szekérúton folytatom utamat. Szabályos sártenger, két mély keréknyom, benne víz és sár. Mezõn haladok keresztül, az út szélén, a füvön megyek. Lerogyok egy kidõlt fa törzsére. Két férfi és egy nõ megy el mellettem. Felállok, csatlakozom hozzájuk, együtt megyünk egy darabon, nem szólnak hozzám, én sem hozzájuk, végül lemaradok. Próbálom a mély sarat a széleken kerülni, de tüskés bozót kapaszkodik belém mindenütt, feladom, inkább a latyakot választom, bokáig gázolok benne. Az állandó csúszkálás sok energiámat emészti fel.
Felérek a Foltán-kereszthez. Innen már ismerem az utat a Csóványosra. Szaporázom a lépteimet, itt egy kicsit könnyebb, keményebb a talaj. Nem sokáig.
Egyre hidegebb van, itt-ott megint feltûnnek hófoltok. Az úton megint sár, helyenként jég. Sûrûn meg kell állnom, úgy haladok, hogy kiszemelek egy fát, elhatározom odáig fel kell jutnom megállás nélkül, amikor odaérek igyekszem egy másik célt kijelölni, ha muszáj megállnom, fának támaszkodva pihenek, azután indulok tovább, csak néhány perces pihenõket engedélyezek magamnak.
Most már az egész út jeges, nem lehet kikerülni, nehezen jutok elõre, megállapítom magamban, hogy ennél még a sár is jobb. Megcsúszok, hasra esek, a csupasz kezem a jégcsipkés hóba fúródik, majd az alatta húzódó sárba. Tiszta havat keresve törölgetem a kezem.
Haladok tovább, idõnként megszédülök a fáradtságtól. Lábizmaim fájnak, sajognak. - Istenem agy erõt, hogy képes legyek feljutni ennek a hegynek a tetejére! – suttogom a jeges tájban süvöltõ szélbe.
Aztán megint itt vagyok, ezen az éjszakán már másodszor. Itt áll elõttem a Csóványos kilátótornya, az ajtónyíláson át, lobogó tûz meleg fénye árad ki.
- Köszönöm Istenem! – rebegem hálásan.
Elõttem ér oda egy négyfõs csoport, begyûjtik túrájuk utolsó aláírását, õk most értek fel elõször és már nem maradt idejük, hogy másodszor is megmásszák, mert addigra már bezárna a pont.
Felfelé jövet legalább tíz emberrel találkoztam, akik lefelé jöttek, õk feladták. A Spartacus-nál is sokan így tettek, ott maradtak éjszakára. Tisztelettel nézek rájuk, megpróbálták, nincs mit szégyellniük!
Odaadom a papíromat - Második kör – mondom nekik, aláírják, köszönök és megyek tovább.
- Attila várj, itt vagyok! – hallom mögülem. Megfordulok. A Feri akkor lép ki a torony kapuján. - Mondtam, hogy megvárlak! - Nem emlékszem, de köszönöm, ez jól esik. – mondom neki, és együtt megyünk tovább.
Minden tiszta jég, elképzelhetetlen csúszkálással ereszkedünk lefelé, ez azonban igen enyhe, lankás erdõterület. Egy kisebb fenyõcsoport után ballra fordulunk a kék háromszögön. És elkezdünk ereszkedni egy keskeny csapáson, aztán a csapás eltûnik, már nincs út, egy-egy fán látni csak jelet, össze-vissza a hegyoldalon. Az elõttünk haladók elindulnak a szakadékos lejtõn lefelé, csak úgy találomra, megyünk utánuk, remélve, tudják, mit csinálnak.
Az egész hegyoldal tele van kidõlt Bükkfákkal. Egyiket a másik után másszuk át, elõttünk áthatolhatatlan tüskés bokor, irányt váltunk. Csúszkálunk a sáros meredek hegyoldalban, lábunkra aljnövényzet tekeredik. Nem látunk jelzést, nem tudjuk, hogy egyáltalán jó felé megyünk-e.
Leérünk a völgy aljára. - Itt egy jel! – rikkant valaki elölrõl. Megkönnyebbülten vesszük tudomásul, nem kell visszamászni. Egy patak keresztezi az utunkat, a Fekete patak megáradt medre. Közvetlen mellette botladozunk, mikor rájövünk, hogy följebb megy az út.
Négykézláb mászunk felfelé, végre megint kényelmesen haladunk, néhány kidõlt fától eltekintve. Ám a csapás vissza visz minket a mederbe. Az út elveszik, a kis csapat a jelet keresi, lassan araszolunk elõre, mindenki kiveszi a részét az út keresésébõl. Szinte egyfolytában gázlókat keresünk a patakon az újabb és újabb átkeléshez.
Vékony padkákon egyensúlyozunk a patak felett, nincs más út. Nagy a veszélye, hogy valaki beleesik. Végül kiérünk egy szekérútra, de ennek sem örülhetünk sokáig. Elõször is sártenger, másodszor pedig a patakon nincsenek hidak, a gázlók pedig nem járhatóak az áradás miatt.
Végül azonban ismét feltûnik egy tábortûz fénye. Megérkezünk a Postás kulcsos-házhoz. 02 óra 41 perc Feltöltöm a kiürült üvegemet vízzel, illetve a pontõr elveszi tõlünk kulacsainkat és megtölti nekünk. Jól esik a gondoskodás. Megiszom a Red bool italomat, és már indulunk is tovább.
A kisvasút tönkrement pályáját használjuk, itt nincs sár. Kényelmesen haladunk a patakig, a gondozatlan vasúti hidat már rég elvitte az ár. A sínpár, talpfák nélkül halad át a víz felett. Kísérteties!
Ismét átkelési lehetõséget keresünk. Százméterenként gázlókat vagyunk kénytelenek keresni, de lejjebb érve, már vannak hidak.
A hamuháznál nem találjuk a kék jelzést, meg a hamut sem. A hamu nem érdekel minket, de a jel annál inkább. Rossz irányba megyünk, hegynek fel vagy háromszáz métert, vissza kell jönni. A térképet böngésszük lámpáink fényénél, ez alapján találom meg a helyes utat.
Megint felfelé kapaszkodunk, elképzelhetetlenül sáros úton. Valami nagyméretû jármû széttaposta, így nincs hól kikerülni, ráadásul az egyik oldalon szakadék a másikon földfal határolja az utat. Helyenként bokáig gázolunk a sáros latyakba.
Most egészen jól bírom, aztán megint tacskó szaladgál körülöttem. Megállok, pihenek, de nem kell olyan sûrûn megállnom, mint eddig. Mint annyiszor már ezen az éjszakán, egyedül baktatok. A Feri megint megvár, ez jó, de hamarosan megint szem elõl tévesztem. Ismét sûrûn kell megállnom. A sár továbbra is keseríti az életem.
Megérkezek a Nagy-Hideg-hegy lábához. Megkezdõdik az utolsó embert próbáló kapaszkodás felfelé. Minden erõmet össze kell szednem, hogy tovább tudjak menni. Gyakran megszédülök, megállok, pihenek, kapaszkodok tovább. Nem nézek fel, csak a talajt nézem, keresem, hogy hol keményebb, hol kisebb a sár.
Utolér két srác, az egyik teát kér a másiktól, de már nincs neki. Nekem van egy liter, felajánlom, legalább annyival is kevesebb lesz a teher, amit cipelnem kell. Elfogadja. Mászok tovább, kínkeservvel, de keményen, kényszerítem magam a továbbhaladásra. Mindenem fáj, kicsit a fejem, a torkom, az izmaim. Gyenge és kimerült vagyok, remegnek a lábaim, az izmok kõ kemények.
Felérek, még nem a teteje, de most, vagy száz méter egyenes rész következik. Megállok, a térdeimet hátranyomom, a derekamat elõre feszítem. Indulok tovább.
Utolérem a két srácot, az utat keresik. Megmutatom. A távolban egy eltévedt elemlámpa fénye kalimpál. Kiáltanak neki, elindul felénk. Mi is indulunk tovább, felfelé, szûk csapáson. Megint olyan magasságba érünk, hogy megjelennek a hó és jégfoltok. Már látom a turistaházat.
Leülök egy farönkre. Fejem felett a Fiastyúk terelgeti csibéit. Utolér az eltévedt ember, a Feri az. Õ is fárad. Együtt indulunk tovább, minden lépés fáj, minden lépés megviseli fáradt izmaimat. Ismét egyedül maradok. Kiérek a köves útra, már csak háromszáz méter és azután csak lefelé kell menni.
Jó meleg van a turistaházban. Pecsételünk, mert itt pecsét is van, ráírjuk az idõt: 04 óra 45 perc. Veszek három deci forralt bórt, egy narancslét, és kapok ingyen három deci teát. A narancslét iszom meg elõször, utána a forralt bórt, majd egy péksütit veszek elõ a zsákomból, és a teával együtt befalom.
Elindulunk az utolsó 7150 m megtételére. Csúszkálunk még egy kicsit, de ez már kész felüdülés. Az utolsó hét kilométert lazán legyalogoljuk. Az ég alja kezd világosodni, pirkad, még látszik a Sas csillagkép, ahogy szárnyát széttárva repül a fény felé.
Átgyalogoltuk az éjszakát. A hold és a csillagok fényei halványodni kezdenek, ahogy a bolygó lassan a nap felé fordít minket, míg végül, csak a hold – amely végig kísérte utunkat és világított nekünk kitartóan – maradt az égen a Vénusz rezzenéstelen fényes pontjával.
32-diknek érek be, nagyon elégedett vagyok, nem is akartam többet, valójában csak idõben szerettem volna beérni és ezt jócskán sikerült felülmúlnom. 6 óra 31 perc van.
Ez a túra egy embertelenül nehéz, roppant kemény erõpróba, még akkor is, ha vannak, akik azt mondják, hogy ez semmi.
Jól esik arra gondolnom, hogy sikerült teljesítenem. Eszembe jutnak a többiek is, õk mind keményen küzdöttek, azok is, akik végül feladni kényszerültek.
A Nap felkelt, az éjszaka véget ért az összes szenvedésével együtt, és én arra gondolok, jövõre is itt leszek, ha tehetem.